Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


A Z O L D A L B E Z Á R T
Last activities
in the world
Hírek
írta: Consulatus
Csüt. Május 17, 2018 6:25 pm

EOF - Empire of Fantasy
írta: Vendég
Szer. Május 16, 2018 10:34 am

Nora Haytham
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:07 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:00 pm

Benzinkút
írta: James H. Creek
Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm

Laborok
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 5:55 pm

Kórtermek
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm

Előszoba
írta: Juliette Argent
Csüt. Ápr. 26, 2018 7:30 pm

Pult jobbszél
írta: Consulatus
Csüt. Ápr. 26, 2018 12:57 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Sikátorok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Sikátorok   Szer. Ápr. 04, 2018 8:33 pm


To: Sienna Murdock




A fáradtság legkisebb jele sem tükröződött az arcomon, pedig már több, mint két napja talpaltam. Míg az eseményt követő éjszakán, nem tudtam álomra hajtani a fejem, az adrenalinszintem az egekbe szökött, és valami belső kényszer szorongatott, mintha minden kimenettel arra játszana, miként ez a vég. S talán lett volna benne némi igazság, hiszen megannyi városlakó várja a bukásom ostromát. Árgus szemek kísérnek az utam vonalán, eközben remélvén a helyemre való pályázást. Hiába voltam óvatos, ha csak egyetlen váratlan esemény is, de letudta dönteni a felépített falakat. Úgy éreztem, időt vesztegetek, avagy eltűnt illúziót kergettek. De a legrosszabb a felejtés lehetetlensége volt; az a tény, hogy minden egyes nap ugyanazok az emberek vannak ellenem, s egy pillanatig sem változik a felállás összetétele. Pontosan egy ilyen helyzet kapcsán, minden egyes lépés megtétele nehéz. Ott van a háttérben meglapuló szorongás, a mélyen elfojtott megfelelési kényszer, és a magától adódó sérülés, avagy a "mi lesz, ha..." gondolata. Elég pusztán egy apró hiba, és százak vannak ellenem: tiltakozó, tüntető, lenéző stílussal. Ugyanis íme.... tessék, emberek! Könnyedén aggattak mindig is másokra előítéleteket, s mindezt anélkül, hogy megismernék az adott személyt. Persze, miért is ne, hiszen egyszerűbb volt azt mondani, hogy valaki szimplán szörnyeteg, csak mert nem illet be a keretbe -, avagy nem volt olyan, mintsem ők. De igazából mitől volnának különbek tőlünk? Pár kisebb képességtől? Mi ez egyáltalán: féltékenység, vagy félelem? Meghátrálás nagy szájjal, avagy erőfitogtatás szavakkal? Attól, hogy valaki félvér, még ugyanúgy élhet, sőt joga is van ehhez. Nem nézhetünk ki valakit a sorból, mert éppen az egyik családtagja vörös szemű, vagy, mert támogatja őket, nem igaz? De hát... halandók, porlandók, elmorzsolhatóak vagyunk... Sosem tudnánk annyi értéket felmutatni, mint ők, és fele annyira sem érdemeljük meg az életünk. Bár, ha már itt tartunk.. vajon mi magunk mitől lennénk jobbak? Vétkek ezreinek a súlyát cipeljük a hátunkon, miközben önző módon tapossuk el azt, ki velünk szembejön. S itt a kérdés: jogos-e? Jogos-e az, amit teszünk, s művelünk?
Mindig is ott keringett a levegőben a "most, vagy soha" érzete, mintsem tényszerű visszajátszás. Az elmémben számtalanszor lepörgött ez a jól ismert jelenet, s minél előrébb haladt az idő, annál tanácstalanabb voltam. Ugyanis... a háború szála egy hajszálon múlott, egyetlen egyen. Valaki eltudja ezt képzelni? S hiába minden óvatosság, taktika, sőt felkészültség, ha... ha belülről bomlasztjuk szét önmagunk. Mert, amint megtesszük kapnak az alkalmon, de, akkor én nem akarom azt játszani, hogy: 'már pedig megmondtam'. Ennyire nem vagyok durva, viszont ők nem lesznek kíméletesek, és én nem akarok itt lenni, amikor ennyi csapatnyi... megrögzült barom miatt, ez következik be. Nem fogom megvédeni -, nem fogok kiállni egyért sem. S ha az utasításom egyértelmű, akkor... senki sem mozdul. Akkor mit tennének? A nagyszájúk vajon eltűnne, s futólépésben fejvesztve rohannának kifele? Azt hiszem, jogos és igaz elszámoltatás volna a részükre, de nem vagyok ennyire kegyetlen -, vagy még nem váltam eléggé azzá. De folytassák csak, és majd megtudják...
Feszülten szívtam magamba a levegőt, ahogy megráztam a fejem.
- Ez miért annyira hihetetlen állítás? - Kérdeztem meg kissé komolyabban, ahogy a szemeibe néztem. Talán nem voltam mintaalanya az érzelmeknek, avagy a legszentségesebb ember a földön, de törődtem vele, és egyaránt a húgommal is. Mindezt annak ellenére, miszerint elzárkóztam, és falakkal vettem körül magam. Nem beszéltem a problémákról, nem szónokoltam a nyomoromról, és azon átokverte szavakról, amiket nap, mint nap a fejemhez vágtak. Csendben voltam, tűrtem, és igyekeztem megteremteni számukra a lehető legjobb körülményt. Mindig is a pártjukon álltam -, jobban kedveltem a félvéreket, mintsem magukat az embereket. Ez csak talán véletlen volna? Merő ámítás? Megdöbbentő jelenség? - Nem, nem, és nem, Sienna! - Szögeztem le, kissé megemelt hanggal. - Nem bujkálok, rendben? Csak vannak bizonyos esetek, amikor az ember jobban teljesít egymaga, anélkül, hogy... hogy bármiféle következménnyel is kellene számolnia! De te ezt nem érted, ugye? Azt látod, hogy lapítok, és... és elfutok, holott pont a végzetességet akarom elkerülni! Vagy ez.. ez oly' lehetetlen? - Nyeltem egy nagyot, ahogy kiestem a szerepemből, de nem mondtam konkrétumot. Nem mondtam ki... -, még nem.
- Tudod... vannak véletlenek. - Próbáltam lerázni a dolgot ennyivel, de egy pillanatig sem tántorított. Csak folytatta az ostromló hadjáratát, miszerint mindenáron kiderítse az igazát. Én pedig óhatatlanul is tudtam, miszerint nem sokáig marad már fent ez a látszat hazugság. Érezhető volt -, olyan egyértelműen. - Én? Egyedül kimenni? Ugyan már! - Legyintettem erre. Meg kell hagyni remekül kiismer, sőt mi több.. lassan már a gondolkozásmódomat is feltérképezi, ez pedig felettébb aggasztó... nagyon is az. Rémület, meglepettség, sokk.. Na jó nem, csak viccelek!
- Mit szólnál ahhoz az ötlethez, ha itt megvárnál? - Vetettem fel egy őrültségre alapozván. - S akkor még a szemeidet sem kell bezárnod, hogy ne lásd a saját meglepetésed, nos? - Vigyorogtam rá, enyhe grimasszal. Igazából nem akartam meggyőzni, sőt kezdjük ott, hogy nem is tudtam volna. Szóval... erről ennyit. Egyszerűen csak nem így terveztem. Veszélybe sodorni magamat oké, de... őt is? Az már egészen más kérdéshez tartózott. De végül minden ellenkezés megszűnt, és az eddigiekben sietős lépteim alább hagytak -, megálltam. Igazat adva neki, és bevallva az igazat. Miért..? Miért ennyire makacs, csökönyös, és...
- Elhiszem, de ez most egészen más, Sienna. - Szögeztem le, ahogy határozottan meneteltem előre, céltudatosan, amíg ő maga mellém szegődött. - Ez alkalommal minden más. - Ezt már inkább csak magamnak mondtam. De számít-e? Kötve hiszem, hiszen, ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor arról le nem beszéled... S ezt mondom én, aki szintén ugyanolyan vagyok? Oké, inkább meg se szólaltam volna a gondolataim soraiba.
- Igen, színtisztán ahhoz van köze. De erről ráérünk beszélgetni, ha kiértünk, nem? - Vontam fel a bal szemöldökömet, ahogy sandán pillantottam rá. - Nem akarom, hogy minden második embernek ez legyen a napi témája, ha nem bánod. - Motyogtam dölyfösen, mint egy sértett kisfiú. Valahol az is voltam -, vele szemben mindenképpen. Jelen helyzetben pedig, jócskán alul maradtam, ez pedig bántotta az egóm -, az én szép kis önérzetemet.. Kérdésére vállat vontam, ahogy elindultam abba az irányba, amerre az őrök vannak.
- Egy laza átsétálás remekül hangzik, mit szólsz? - Böktem oldalba, ahogy megálltam néhány méterrel arrébb a kijárattól. - Szerintem ők is örülnének, ugyanis... nem tehetnek semmit. Ez alkalommal én vagyok a Főnök, avagy az a bizonyos Consul. Használjuk ki, drága Sie'-m. - Kacsintottam rá, ahogy a jobb kezemmel a kapu irányába mutattam, így engedve előre a hölgyet, kellő mértékig udvariasan.


words: 1049 || Above and beyond || note: I'm so sorry  || kredit || inspirate by



Why should I be afraid of the next day?


I am not sure I will see it.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sikátorok   Hétf. Márc. 19, 2018 1:03 pm


Alone we can do so little, together we can do so much.



 
Seth & Sienna
partners in crime

 

Hazugság lenne azt állítani, hogy amikor elindultam hazafelé, még akár csak meg is fordult volna a fejemben, hogy milyen irányt fognak venni az aznapi események. Hiszen különösen jó kedvemben voltam, ráadásul még virágot is akartam szedni, hogy tovább fokozzam a nap szépségét... Nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem gondoltam volna, hogy nemsokára nem az lesz a legnagyobb problémám, hogy milyen virágot tegyek az asztalra, hanem hogy egyáltalán hazajutok-e még valaha.
Persze Seth őrült viselkedéséből gondolhattam volna, hogy valami nagyon nincs rendjén. Úgy értem, az nyilvánvalóan furcsa és gyanús volt, hogy a lehető legnevetségesebb módszerekkel és hazugságokkal próbált átverni és lerázni, mikor elviekben bíztunk egymásban, de azért... Azt nem tudtam volna magamtól kikövetkeztetni, hogy pontosan miféle őrültségre is készül. És mekkorára.
Nem tudnám megmondani, mi volt meglepőbb, a hirtelen felbukkanása ezen a félreeső részen, az általánosan terepre szánt bőrkabátjában és szakavatott szemeimnek hála nyilvánvalóan felfegyverkezve, vagy az, hogy milyen ádázul próbálta tagadni ezeket a tényeket.
- Ó, szóval védelmezni akar? – pillantottam rá felvont szemöldökkel. Egy kicsit valóban meglepő volt, ugyanakkor ez segített először kapizsgálni a valóságot: valami őrültségre készül, engem pedig nem akar beavatni, pontosan az őrült rész miatt. – Pedig tudhatná, hogy szeretem mindenbe beleütni az orromat, ráadásul olyan makacs vagyok, mint egy öszvér. Talán ő is könnyebben szabadulna, ha nem a bujkálásban látná a megoldást... – folytattam a játékot. Nem mintha arra számítottam volna, hogy gyorsan beadja a derekát; makacsság tekintetében ő sem panaszkodhatott soha, szóval tudtam, hogy sokat kell ütnöm a vasat, ha azt akarom, hogy beavasson, miközben ő elhatározta, hogy nem fog.
Túl jó emberismerő voltam, ráadásul a sok együtt lehúzott év után egyébként is túlságosan rá voltam hangolódva Seth-re ahhoz, hogy ne figyeljek fel arra az apró kis szikrára a szavai hátterében. Törődés. Féltés. Csak egy töredékmásodpercig, ha tartott, de akkor is tudtam, hogy ott volt. Egy pillanatra én is kiestem a szerepemből és meleg mosoly ült ki az arcomra; gyorsan meg is róttam magam érte. Észrevettem magamon, hogy az utóbbi időben túlságosan szentimentális vagyok, ha róla van szó, mint valami hormonzavaros nőszemély, de általánosságban az új pozíciójának számlájára írtam mindent. Új volt még a helyzet, és egészen biztosan csak ezt élem meg ilyen hülyén.
Voltam azonban annyira empatikus, hogy ne hívjam fel a figyelmét erre a hozzá képest túlságosan is őszinte pillanatra: elraktároztam magamban, de nem tettem szóvá, és nem is reagáltam rá. Amikor azonban megindult előre, újabb hazugságokkal próbálván elterelni a figyelmem, nos, azt már nem hagyhattam szó nélkül.
- Egy kósza munka, a fal közelében, egyedül? – soroltam hajthatatlanul a gyanús körülményeket. Egy cseppet sem aggasztott, hogy a ridegségével próbált eltántorítani engem, hiszen neki is tudnia kellett, hogy ha a fejembe veszek valamit, addig nem nyugszom, amíg azt be nem végzem. Most pedig azt vettem a fejembe, hogy kiderítem, mire készül, sőt, ha úgy ítélem meg, az árnyékává szegődök, és ha kell, titokban is követem. Túl fontos volt ahhoz, hogy egyedül kezdjen valami őrültségbe, hát nem hagytam magam lerázni. Persze csak úgy fontos, mint a consul, a volt társam, és persze Maia bátyja. Semmi más. – Ez azért felettébb gyanús, Seth. Ha nem tudnám, milyen őrülten hangzik, még a végén azt hinném, egyedül akarsz kimenni. – Ismét rászegeztem kutató pillantásomat, szemöldökömet pedig jelentőségteljesen felvontam.
Mindenáron ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból, de azért tudtam, hogy még küzdenem kell majd az igazságért. Következő hazugságára pedig egyetlen gondolat szökött a fejembe: és tényleg.
- Ó, na ez már egy remek hír! Én is éppen virágot szedni készültem. Akár együtt is mehetnénk, nem gondolod? – kérdeztem célzatosan. Biztos voltam benne, hogy kezdek nagyon az agyára menni, de hát ha egyszer megérdemelte? Éppen az volt a célom, hogy kikészítsem, és elege legyen a hazudozásból, aztán elmondja végre, mit forgat a fejében. – Majd becsukom a szemem, mikor az enyémeket válogatod – biggyesztettem le az ajkam a meglepetés elrontása hallatán; mintha nem tudtam volna, hogy a meglepetésnek itt semmi köze nem lesz holmi virágokhoz.
Természetesen nem kerülte el a figyelmem, hogy ignorálta a kérdésemet, valamint az sem, hogy úgy ment tovább előre, mint egy faltörő kos. Vagy mint egy elszánt harci mén, amire szemellenzőt is raktak, ezért nem tekint sem jobbra, sem balra, nehogy valami elterelje a figyelmét; csak megy előre megállíthatatlanul.
Makacsság ide vagy oda, azért megkönnyebbültem, amikor végre feladta a küzdelmet, és bevallotta az igazságot. Még ha az is kellett hozzá, hogy megunjam a színészkedést, leleplezzem a fegyvereket, és világossá tegyem: akárhová is megy, akármit is csinál, tőlem nem fog megszabadulni. Amikor megtorpant, én is megálltam, elszántam fordulva vele szembe.
Nem vágtam közbe, ahogy beszélni kezdett, nem szakítottam meg a mondandóját, csak a szemöldökömet vontam fel egy erős célzással, amikor beismerte, hogy lebukott. Tényleg? A pohártörés történetére is csak magasabbra ugrott a szemöldököm, de egyelőre nem fűztem hozzá megjegyzést; először a terveit kellett kiderítenem, emiatt ráértünk később is elbeszélgetni.
Automatikus mozdulattal fogtam magamhoz a fegyvert, az ő komolysága pedig átragadt rám is. Tudtam, hogy végre nem rébuszokban beszélünk és nem bújunk hazugságok mögé, már komolyan és szintén beszélt.
- Két kezem nem lenne elég, hogy összeszámoljam, hányszor voltunk már így. Elégszer néztünk szembe a halállal ahhoz, hogy ne most bizonytalanodjak el – feleltem, miközben habozás nélkül megindultam vele együtt. A pengét gondosan elrejtettem a kabátom alá, ami bár nem a terepen szokásos darab volt – ahogy az öltözékem többi része sem –, legalább nem is volt feltűnő. Mintha aznap reggel megéreztem volna, hogy jobban járok a kényelmes és fekete vagy barna darabokkal.
Azért nem árt, ha az ember be tud olvadni a környezetébe odakint.
- Mi történt? – szólaltam meg aztán már komoly, és kissé visszafogott hangon. Reméltem, hogy ha odáig eljutottunk, hogy elfogadta: vele tartok, akkor a miérteket sem titkolja majd el előlem. Vagy legalábbis nem sokáig... – Van ennek valami köze a támadáshoz? – kérdeztem. Ez már inkább csak tipp volt, mintsem megalapozott sejtés, de tudtam, hogy most ez a legfontosabb ügye, és egyben egy olyan probléma is, ami nemhogy nem hagyta nyugodni, de egyenesen tipródott rajta. Logikusnak tűnt, hogy összekapcsoljam ezt a magánakciót az üggyel, bár azt elképzelni sem tudtam, hogy kerülhet összeköttetésbe a kettő.
Amikor nem messze előttünk elkezdtek kirajzolódni a fal körvonalai, felmerült bennem a haditerv első égető stratégiai kérdése: vajon mennyire lehetünk inkognitóban Seth elképzelései szerint.
- Csak lazán átsétálunk az őrök között, mintha nem lenne ebben semmi szokatlan, vagy a könnyebbik megoldást választjuk? – mondtam ki hangosan is a kérdést, utalva arra a nem is olyan titkos kis átjáróra, ami elvileg nem létezett, gyakorlatilag mégis használták néhányan. A mi hátunk mögött is voltak már kevésbé hivatalos terepmunkák, amikor a kapuk helyett ott kellett kijutnunk; sejtéseim szerint a jelenlegi helyzet is inkább ebbe a kategóriába sorolandó lehetett.

 

 
✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗
 

 
1083 ┃ you're always in the dark ┃  itt is megszaladt...  ┃




Beauty is power;
a smile is its sword.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sikátorok   Pént. Márc. 16, 2018 8:09 pm





To: Sienna Murdock

A döntés joga...

Az életem lehető legnagyobb őrültségére készülök, de mégsem állok meg elgondolkozván, töprengőn, s némán. Csak egyre előrébb lépek, határtalanul könnyedén, mintha az ég világon semmi gondom sem lehetne odakint. S voltaképpen miért lenne? Miért ártanának nekem? Miért is óhajtanák a halálomat? Hiszen... hiszen csak ők is emberek, egyek közülünk, a világunk részesei. Míg bent a falakon belül, csak gyarló személyek sorai lakóznak, élnek, s úgymond vigadnak. Azt hiszem, miként kegyetlenek vagyunk: mindig is azok voltunk. Így pedig jócskán megérdemelnénk a sorsunk elvételét, mintsem egyetlen jutalmat. Bár a halál ténye legtöbb esetben megváltást képvisel, s azaz út, amely ehhez vezet, nos sosem éppen a legmegfelelőbb alkalomadtán következik be. Mintha csak érzéke lenne az életnek ahhoz, miként és mikor is csapjon le. E sorokon gondolkozva jutok ki a külső terepre, készen állva megannyi módon a kinti lehetőségekre, s egy pillanatig sem jut eszembe maga a kétely. Mégis miféle katona volnék, ha bizonytalan lennék? Hogyan tudnám vezetni őket, ha folyton folyvást csak aggályokat keresnék mindenben, ami létezik, avagy él, s mozog? Így mennyivel haladhatnánk egyáltalán előrébb? Talán, semmivel, sőt... ha jobban belegondolok, akkor még az is megeshet, miszerint még visszafelé lépkednénk. Micsoda szerencsétlenség volna... Nem lehettek gyenge, nem lehettek félelmet ismerő, s nem lehettek kudarcot való. Túl sok elvárás, számtalan pillantás, míg megannyi előítélet.. Ha elszúrok valamit, az a baj, ha nem oldok meg valamit, ott a gond, s ha éppen nem történik semmi, akkor... Mondja meg nekem, kérem szépen valaki, miszerint miért is foglalkozom én a kritikákkal, avagy, miként érdekelhetnek engem mások? Mindenki törődhetne olykor-olykor a saját kis gondjával is, de hát mindig könnyebb volt mások életében vájkálni, mintsem a sajátjukban. Bár nem baj, hisz' egy ideig senkinek sem kell hallgatnom a suttogását, amelyet a fülembe mormolna a húgom, vagy egykori társam kapcsán. Kilépek e falak közül, hátrahagyva mindazt, ami itt van. Lelépek, ezáltal nem törődvén senkivel sem, egyedül csak én, és a fegyverek. Kezembe vehettem a saját utamat, és kijelölhettem rajta a célállomásokat. Bár megtehetném, nem igaz? Ugye te sem hitted el, hogy szabad vagyok? Sosem leszek az. Kötelességeim vannak, amelyek mostan ugyan kiszólítanak, de, amint visszatértem kezdődik megint minden elölről. S azt hiszem, eme ördögi körnek sosem lesz igazán vége.
Nem is tudom igazából, hogy mit gondoltam abban a pillanatban, amikor megemeltem a kezemet védekezés gyanánt. Komolyan mondom, miként a közelében folyton beégettem magam. Egyrészt azzal, miszerint ilyen elvetemültségeket teszek, másrészt meg... totálisan zavarban vagyok mellette, mármint ez érthető egyféle módon, hiszen túl sok mindent tud rólam, s mindezt annak ellenére, hogy az évek folyamán felhúztam azt a bizonyos falat. Talán olykor egy-két tégla kiesett a számításból, de mindig is visszaépítettem a várat, amelynek a tetején az üresség tátongott. A lelkemet kiégette belőlem az események láncolata, az itteni emberek sokasága, s felőrölt a munka. Beletemetkeztem, azt remélvén, hogy... feledhetek. Hát tévedtem! Napról napra egyre csak rosszabb volt szembenézni vele, míg végül ez lett az eredménye. Hagytam elfogyni az érzelmeimet, s bár tartottam az ideáljaimat, de legbelül megöltem a szívemet.
- Szerintem mindenki így gondolja, vagy nem igaz? - Próbáltam menteni a menthetőt, de a válasza ezen koránt sem segített. Túlságosan is a dolgok mögé látott, s ez roppantul zavart. Nem akartam bajt okozni, s ebbe az egész őrületembe őt belevonni. Erre tessék! Itt álltunk és kétségtelenül tudtam azt, miként úgy is színt fogok vallani. - Megeshet, bár miért is szeretne lapítani? Lehet, hogy csak védelmezni akar, megtartva a saját titkait. - Figyeltem egy ideig még az eget, majdan rápillantottam, ezáltal észrevéve, miszerint a kezemet nézi. Már csak ez hiányzott, be kell ismernem még azt is, hogy micsoda bamba vagyok: eltörtem dühömben egy poharat oly' kellemes módon. Nem is akartam belegondolni abba, hogy mikor áll elő ezen kérdéssel.
- Az ilyennel ne szórakozz, Sienna, hiszen te magad is tudod jól, hogy árthat neked.. - Mintha egy pillanatra benne volna a szavaimban a törődés érzése, de aztán elhalványul a dorgálásom keretébe zártan. Nem, nem, és nem... Nem lehettek egyértelműen gyenge! Az Istenért már, formális keret, Seth! - Tudom, tudom, de éppen erre van dolgom. Van egy kósza munka, amelyet elfelejtettem elintézni még. - A szavak rideggé válnak, amíg én magam könnyedén megindulok abba az irányba, amerre tartok. Ki kell innen jutnom! Muszáj! Akár vele, akár nélküle... E gondolat kapcsán habozni támadt kedvem, de nem engedhettem meg e luxust. A munka az munka, avagy szent és sérthetetlen.
Szavaitól egy pillanatra megállt bennem az ütő. Úristen! Ott volt mellettem, és pontosan hátramenetben. Oké, ez a nap... az éjszaka nem aludtam, ma kora reggel kihallgattam a Kancellár lányát, majd elvágtam a kezem, amit helyrehozott a társam. Aztán épp, hogy maradt egy kis időm: lezuhanyoztam, új ruhákat öltöttem, bementem dolgozni, rábíztam a munkámat a helyettesemre, s aztán itt vagyok: I - t - t! S minek? Azért, hogy kérdezz-feleleket játsszak vele!
- Gondoltam virágot szedek neked és a húgomnak. - Magyaráztam a szemeimet forgatva, kissé dühösebben is a kelleténél. - De így elrontottad a meglepetést, sőt oda... oda az ajándék. - Szomorú kiskutya fejet vágtam, ahogy ránéztem egy percre, majd újfent előre tekintettem. Ridegség csillant meg az íriszeimbe, ahogy arra gondoltam mire készülök: a halállal néztem szemközt. Aztán jött az újabb kérdés, de nem feleltem rá. Némán baktattam tovább, egyenesen előre. Tudtam, hogy megérdemelné az őszinteséget, de túlságosan makacs voltam: ez volt a híres-neves titulusom, na meg a mérhetetlen indulatom. Egy ideig még folytattam a hajthatatlant, aki menetel előre, mint egy jó katona, de végül képtelen voltam belátni, hogy őrültség. Előtte meg főként. Mélyen sóhajtottam, ahogy újból megszólalt, ezúttal rendesen fordulva az adott irányba, lófarokba kötve a szőke fürtjeit. Tökéletes nő - futott át az agyamon e gondolat, amit azonnal el is hessegettem félúton.
- Rendben, oké, értettem... - Álltam meg dölyfösen. - ...lebuktam. - Emeltem meg védekezőn a kezeimet. - A sérülésemet pedig magamnak okoztam. Azzal, hogy dühömben apró kis szilánkokra törtem egy poharat. - Kezdtem el integetni a kezeimmel. - Váó, de nagy dolog... eltört, a kukába került, s én meg rendbe jövök. - Vontam vállat, ahogy a hátam mögé nyúltam előhúzva az egyik KRC-t a sok közül. - Kimegyünk, és vadászunk. - Szegeztem le komolyan, ahogy a mellkasához nyomtam a fegyvert, s ha elvette, elengedtem. - Már csak az a kérdés, hogy képes vagy-e meghalni? - Suttogtam nyomatékosan, ahogy meg sem várva a válaszát, folytattam az utat. Én készségesen felvállaltam ezt a tényt, s ha ő is képes volt rá, akkor követett, ha pedig nem, akkor itt maradt. Nem érdekelt, hogy mi lesz, vagy mi nem. Ez egy háború kezdete, amit még jobb lenne lezárni azelőtt, mielőtt ténylegesen elindulna.

...a te kezedben van.

1070 ◆ Váó, ez aztán szószám..  ◆ I'm So Sorrycredit





Why should I be afraid of the next day?


I am not sure I will see it.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sikátorok   Szer. Márc. 14, 2018 11:55 pm


Alone we can do so little, together we can do so much.



   
Seth & Sienna
partners in crime

   

Nem lett volna túlzás azt mondani, hogy virágos jókedvemben talált a nap. A bevásárlóközpontban összefutottam egy kedves, de túlontúl szelíd fiatal lánnyal, akiben nem pusztán fajtársamra leltem, de az is kiderült, hogy alig néhány nappal azelőtt őt mentettem meg egy aprócska trükkel valamelyik helyi barom kellemetlenkedésétől. A hangulatomat persze nem ez a tény villanyozta fel, hanem sokkal inkább az, hogy elfogadta a meghívásomat egy kávéra, amiből aztán sikerült egy néhány órás beszélgetést kerekítenünk – ez pedig nem csak hosszú volt, hanem tanulságos is.
Már az is feltűnt, hogy miközben besétáltunk a kávézóba, ő rögtön összébb húzta magát az emberek látványától, riadt őzikeként tekintgetve jobb-balra. Aztán a szeme sarkából rám tekintett, és mintha csak bátorságot gyűjtött volna a felszegett államból és a magabiztos járásomból, egy kicsit ő is hátrébb húzta a vállait. A beszélgetésünk alatt is csak nagyon nehezen kezdett el kibújni a csigaházából, de a végére már úgy pörgött a nyelve, hogy alig bírtam követni; nekem ez minden pénzt megért. Igazán büszke azonban akkor lettem, amikor láttam, hogyan sétál ki a kávézóból: továbbra is bizonytalanul pillantott ide-oda, a háta azonban egyenes volt, a tartása pedig már-már büszke. Csodálatos érzés volt, egy kicsit arra emlékeztetett, amikor először hallottam Maiát őszintén, felszabadultan nevetni. Sosem tekintettem magamra Teréz anyaként, de ezeket a pillanatokat mindig elraktároztam magamban, mert jó érzés volt olyanokról gondoskodni, akikben mindig is meg volt az erő, csak egy kicsit meg kellett kapargatni a felszínt, hogy ezt ők is meglássák.
Bugyuta mosollyal az arcomon indultam hazafelé, elhatároztam, hogy ezt a napot nem árnyékolhatják be sem a saját problémáim, sem az általános gondok. Hirtelen felindulásból kitértem egy kis kerülőútra, hogy csenjek néhány szál virágot az egyik ágyásból az étkezőasztalra. Csak akkor torpantam meg egy pillanatra, amikor mintha egy túlontúl ismerős alakot láttam volna elsietni nem messze, de aztán megráztam a fejem és tovább is indultam. Miért császkálna Seth egyedül, ilyenkor? Ráadásul kifelé a körzetből? Biztos voltam benne, hogy csak a képzeletem játszik velem.
A kedvenc virágágyásom, amiben azok a gyönyörű tulipánok nőttek, meglehetősen a külső területekre esett, ezért is lepett meg, amikor az utcájába kanyarodva rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Nos, ez volt az első dolog, ami meglepett. A második az volt, hogy a fél perce sem látott ismerős alak volt a másik rajtam kívül. A harmadikat viszont már magyarázhattam volna a női megérzéssel, esetleg a hatodik érzékkel: valóban Seth volt az.
Szólásra nyitottam a számat, éppen abban a pillanatban, amikor felemelte a kezét és eltakarta az arcát; majdnem hangosan felnevettem. Komolyan, Seth? Ezzel akarsz átverni? A vigyoromon nem tudtam uralkodni, bár be kell vallanom, okozott némi morcos homlokráncolást, amikor megláttam a kezén egy gyanús kötést. Biztos voltam benne, hogy legutóbb ez még nem volt ott.
Megállítottam a lépteimet, karba tett kezekkel, kíváncsian figyeltem őt, a felhangzó szavai hallatán azonban kiszélesedett a mosolyom.
- Valóban így gondolja? – követtem a pillantását felfelé, belemenve a játékba, pedig mindketten pontosan tudtuk: akármit is titkol, most bizony lebukott. – Szerintem van benne valami határozottan különös... talán egy kicsit mintha sunyin világítana, biztosan hiányolja a felhőket, mert így nincs mi mögött lapítania.
Ismét felé fordítottam a tekintetem, de az arcáról ismét a kezére pillantottam azon tűnődve, vajon mégis mi a fenét csinált vele. Aztán meghallottam a kérdését, és végem volt: kirobbant belőlem a nevetés.
- Igen, palacsintáért, ráadásul mogyorósért, az a kedvencem. – Ha már a szemtelen hazudozás határait feszegettük, ám legyen. Seth egyszer maga volt szemtanúja, hogyan puffadt fel az arcom néhány szem mogyorótól; mindketten akkor tudtuk meg, hogy allergiás vagyok rá. – Milyen érdekes, én azt hittem, a lakosztály éppen az ellenkező irányban van – szóltam utána, ahogy elsietett mellettem.
Nem állítottam meg, taktikai hiba lett volna, hiszen én éppen azt akartam tudni, hogy hova megy és miért. Ismertem azt a bőrkabátot, valamint azt is, hogyan domborodik ki itt-ott éppencsak az alá rejtett fegyverektől. Másik stratégiát választottam tehát: utána siettem, majd mellé érve szembefordultam vele és a tempóját felvéve hátramenetbe kapcsoltam.
- Szóval, mit keres tulajdonképpen a mélyen tisztelt consulunk a körzet ennyire félreeső részén, ilyen gyanúsan közel a falhoz? – szegeztem neki az első kérdést, szinte minden érzékemmel az arckifejezésére tapadva. Tudni akartam, mit vett a fejébe, ami miatt még ilyen nyilvánvalóan szörnyű hazugságra is képes volt. – És mit csináltál a kezeddel? – tettem hozzá, jobb kezem mutatóujjával vádlón bökve a kötésre.
Akármit is válaszolt, a szavaira annyira nem is figyeltem, mint inkább a testbeszédére, hiszen biztos voltam benne, hogy egy kis ideig még megpróbálja menteni a menthetőt néhány újabb hazugsággal. Hogy egy fokkal előrébb legyünk, vagy legalábbis közelebb ahhoz a ponthoz, amikor ő is belátja, mennyire felesleges azt hinni, hogy át tud verni, egyik kezemmel előre nyúlva épp csak egy kicsit odébb húztam a bőrdzseki egyik oldalát. Tökéletes látásomnak hála még a teste árnyékában is kirajzolódtak előttem a fegyverek körvonalai.
A kíváncsiságomba ekkor vegyült először egy kicsit komolyabb aggodalom. Ha Seth nélkülem akart kimenni a terepre, akkor valami hallatlanul nagy őrültségre készülhetett.
- Rendben, halljuk a haditervet – jelentettem ki, miközben én is irányba fordultam. Ha leleplezte már az igazságot, ha nem, én világossá akartam tenni, hogy elég volt a mellébeszélésből. Út közben egy gyors mozdulattal lehúztam a csuklómról a mindig ott lévő hajgumit, majd laza lófarokba fogtam a hajam a tarkómon, mint ahogy mindig tettem bevetések előtt. – Hova megyünk pontosan és mit csinálunk?
A hangomban nem volt más, csak határozottság és magabiztosság. Tudnia kellett, hogy ha fejen állva kezdi is el énekelni a himnuszt, akkor sem hagyom egyedül kimenni.

   

   
✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗
   

   
888 ┃YOUTUBE┃    ┃




Beauty is power;
a smile is its sword.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sikátorok   Szer. Márc. 14, 2018 8:31 pm





To: Sienna Murdock

A szemtelenség határvonalát...

Az idő óhatatlanul is tova szökött felettem, miközben vészjóslóan kattogott az óramutató. Egyre idegesítőbben mászott bele e szólam a fülembe, miközben a tőlem oly' megszokott formális öltözet helyett, nos egy teljesen új variáns kompenzált. Egy kényelmes kis bőrkabát, vagy jelenleg is ezt cibáltam magamra a fájó kezem kíséretében, amelyet még a reggeli szakaszban a Consul társam látott el. Feleslegesen csináltam neki munkát, magamnak pedig egy majdnem lyukat a kezembe, s bár mondhatnám, miként azt a hasamba kell beszélni, de inkább a tenyeremben összpontosítottam e szólást. S miután sikeresen felvettem, rögzítettem a fegyvereket, avagy azon eszközöket, amelyeket magammal óhajtottam vinni a kinti kiruccanásomra. Már régóta nem sétáltam szabad terepen, ezáltal nem tudván a külvilág adta előnyt, avagy éppenséggel a hátrányát. Sejtettem, miként ezen tájék a megfelelő intervallum, s bár a Kancellárnak nem szóltam -, meg úgy igazából senki másnak -, de a fiának igen, így azt hiszem jó kezekbe adtam a pozíciót. Eléggé gyorsan rendbe szedtem magam, ahogy rohamos léptekkel hagytam el az épületet, a kulcsot átadva valamelyik személyzeti tagnak, hogy passzolja le Will-nek, avagy akárki másnak, akitől majd visszakaphatom. Ezen gondolattal léptem ki az ajtón, magam mögött hagyva mindent, és elindulva az utcák szegletében. Mielőbb kiakartam jutni a C3-as körzetből, bár volt egy olyan sejtésem, miszerint ez nem megy majd olyan könnyedén, mintsem azt igazából szeretném. De hát ez az én szerencsém!
Laza léptekkel tettem meg az utat, ám, amitől túlságosan is feltűnő voltam az maga a felszerelés. Fegyverek, és nem éppen a gyengébb fajtából valóak. Őrültségre készültem, bár megeshet, miként megőrültem. Ki tudja ezt, nem igaz? Vállat vontam, aztán kanyarodtam egyszer balra, kikerülve egy jókora épülettömböt, átvágva néhány útszakaszt, és megannyi járdaszegélyt, mire sikerült elérnem a külső részre, azaz úgymond a sikátori jellegbe. Elégedett voltam azzal, hogy eddig senki sem szegélyezte, avagy akadályozta meg az én kis cselekedetem, s ennek oly' annyira örültem, miként észre sem vettem, kivel is megyek szembe. Mindaddig, míg meg nem láttam a szőke fürtöket.. Na ne!  A fenébe már! Sienna Murdock-nak tuti, hogy van valami radarja, hisz' mindig az ilyen pillanatokban szokása feltűnni. Most mi a fenét csináljak? Aztán egyszer csak megemelve a bekötött kezemet, nos eltakartam az arcomat, mint, aki nem is látja őt. Na ennél bugyutább ötletem sem volt még, annyi szent. Így mentem tovább, de biztosra vettem, hogy kiszúr. Ki ne szúrna ki engem? Még a hetedik határvégletben is megismernének, ha arról volna szó. Szóval... miután kudarcot vallott a taktikám, ugyanis biztosra veszem, miszerint így történt, nos kénytelen voltam nézőpontot váltani, avagy helyesbítve: új kifogást keresni.
- Milyen szép is ez a nap... - Szólaltam meg, ahogy megállva az égre tekintettem. - ...gyönyörűen süt az égitest, nincs egy kósza felhő sem, s még az ég is kék, mint mindig. - Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne nevessek a saját baromságomon, de hát mit tehetem mást? Az egyértelműt akartam letagadni, pont előtte, aki szinte annyira ismert, mint én magamat.
- Esetleg palacsintáért jöttél? - Kérdeztem meg még egy remek témát előhozva. - Van bent a lakosztályban, szóval... szóval, ha gondolod indulj előre, és majd követlek is mindjárt, de most rohannom kell. Tudod már vár.... vár a... a... az. - Indultam is tovább, elhaladva mellette, s ha csak meg nem állít, akkor igyekszem minél messzebbre jutni. Kétségtelenül rosszul hazudtam, főként előtte, míg ugyanakkor tudtam jól, hogy mivel is járna, ha velem tartana, amit nem engedhettem meg. Nem lehetett, hiszen túlságosan is fontos volt ahhoz, hogy bántódása essen, bár mindezt sosem vallottam volna be hangosan.

...szinte ezerszeresen súrolom.

568 ◆ - ◆ Fancycredit





Why should I be afraid of the next day?


I am not sure I will see it.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Sikátorok   Hétf. Jan. 22, 2018 4:37 am


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sikátorok   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Sikátorok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Látóhatár :: Kristályváros :: C - Központi körzet-
^
ˇ