Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


T I T Á N T E R Í T É K E N
Last activities
in the world
Előszoba
írta: Juliette Argent
Yesterday at 7:30 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Yesterday at 1:35 pm

Pult jobbszél
írta: Consulatus
Yesterday at 12:57 pm

Leighton Lockhart
írta: Victor O'Connor
Kedd Ápr. 24, 2018 3:28 pm

My second family
írta: Kaitlyn Ayers
Csüt. Ápr. 19, 2018 3:54 pm

my sweet Nora
írta: Sebastian Carter
Kedd Ápr. 17, 2018 1:47 pm

Dr. William J. Holland irodája
írta: Consulatus
Kedd Ápr. 17, 2018 9:55 am

Pult
írta: Quinn Belcher
Hétf. Ápr. 16, 2018 7:01 pm

Hálószoba
írta: Consulatus
Hétf. Ápr. 16, 2018 4:20 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Sürgôsségi betegellátás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Sürgôsségi betegellátás   Szer. Ápr. 04, 2018 10:49 am


Life is so painful

643✩ Savior ✩ note: ♥️



I'll find strength in pain





Makacsságom nem ismer határokat és a hangot adó hölgyemény nem ismer még annyira, hogy ezzel tisztában legyen. Meglehet, hogy nem így mennek a dolgok, de előbb unnak meg engem, a folytonos öszvériségemmel, minthogy itt tartsanak. Kitartó vagyok, ezért is kerülhettem oda, ahol most jelenleg vagyok… Mármint nem a kórházba, ide sose akarnék bekerülni.
Válaszolnék valamit, de tudatom inkább dönt úgy, hogy kihagy, magára hagyva a nőt az ápolókkal alélt testem társaságában.
Hunyorogva próbálok visszarázódni a valóságba, mely minden perccel egyre fájdalmasabb.
- Inkább nézném… úgy kevésbé fáj - könyökölök fel nehezen, sziszegve, figyelemmel kísérve, hogy mit is végez el rajtam szegény nő. Még ha fájdalmas is, fel tudok készülni rá, nem pedig hirtelen ér. Régen éreztem már hasonló fájdalmat. Komolyan a falakon túl nem érnek ekkora csapások, mint idebent, pedig odakint…
Szörnyebb fenevadabb lények járkálnak, s lám. Az emberek még őket is képesek túlszárnyalni gyarlóságukkal.
Egyik kezemmel hátrasimítom arcomba lógó hajtincseimet. Küllememen mit sem változtat a véres mancsom, ha egyszer hazamegyek, úgy is órákat fogok a zuhany alatt állni. A hideg víz jót tesz majd a zúzódásoknak. Na meg a tejföl, túró. Régi, elavultnak ható módszerek, nálam mégis beválnak. Félig lehuny szemmel, nagy levegőket véve vizslatom a lábam táján tevékenykedő nőt. Próbálom mozgatni sérült bokámat, az mégsem megy, csak a fájdalom nyilall bele elmémbe.
- Oh, tényleg… Ő hol van? - rémlik, hogy miután behozott, hátat fordítva ment el, hagyott itt. Homályos a dolog, de szédülő fejjel ennyit fogtam csak fel. Nem hibáztatom érte, lévén, hogy félvér, biztos őt vennék elő először. S még abban sem lehet biztos, hogy nem én adnám fel. Nem tudtam, hogy az, akkor derült ki számomra. Mindenki máshogy reagál arra, ha egy ilyen emberrel találkozik. Senki sem reagál ugyanúgy, a legtöbbje mégis gyűlöli őket.
- Nem fogják megúszni… - sziszegem a fájdalomtól, de még mielőtt félreértené, hozzáteszem. - Ha kikerülök innen feljelentem őket - fogja a fene, de erről neki nem kell tudnia. Saját berkeinken belül elintézzük őket. Sebastian sem fog örülni neki, ha kiesek a munkából pár napra, két vadbarom miatt.
Ellenkeznék, a visszanyomásra, mégsem vagyok rá képes, a testem megadja magát. Irritáló ez az egész, hiszen…
Esetlenül fekszek hanyatt, egyik kezemet ellenzőként fektetem szemem helyére. A tű szúrását szinte meg sem érzem az újabb fájdalomhullám közepette, mely a bokámba hatol. Ajkamba harapva, könnyeimmel küszködve hagyom magamat. Már amennyire tudom és akarom.
Tehetetlen vagyok és rettegek, hogy Jason itt lehet. Nem szabadna látnia. Nem lehet látnunk egymást. Végre túltettem magam rajta, erőimet az öcsém keresésére fordítottam. Sokkal több mindent tudtam meg róla válásunk óta, mint előtte. Tény, hogy csak hátráltatott ebben…
- Saját felelősségemre, távozhatok, nem igaz? - vágok szavába, akaratlanul. Nem fogok sokáig itt maradni és még addig sem. Meggyőző tudok lenni, csak adjanak egy kis időt hozzá. Kérdésére azonban halkan nevetem el magamat, egy kósza fájdalom csikarta könnycsepp gördül végig arcom peremén. - Dehogy… Képzelje, az első, és egyben utolsó randink volt. Szépen el kellett volna válnunk, hagyván, hogy egy kellemes este emléke beivódjék emlékezetünkbe - nevetem keserűen, fájdalmasan. Hamarosan sziszegésbe és hüppögésbe fordulok át, bordáim is nyilallnak, noha eme fájdalom már ismerős. Ahhoz csak pár nap kell és túl leszek rajta.
- Ne szórakozzon velem, nincs felesleges másfél, két hónapom erre - próbálok újra felkönyökölni. - Addig biztos, hogy nem maradhatok ki a munkából - egyből lenyakaznak, ha erre bárki rájön. Persze meg tudnám oldani, hogy senki se tudjon erről. El tudnék a világ elől bújni, ha arról van szó. Csak hogy most nem tehetem! A mostani információm birtokában nem lehet.
- Rendben - felelem úgy, a bordatörésre, mintha először kapnék hasonlót. Mintha ez nem az ezredik eset lenne, hogy legalább megrepedtek volna. Nem szabadna tudniuk,hogy ki vagyok, mégis, hogy itt vagyok, egyre nagyobb eme veszély.
- Hadd nézzem - kérlelem, mielőtt újra visszafektetne, kérlelő tekintetem rá emelve. - Tényleg kevésbé érzek úgy fájdalmat, ha látom, mit művel velem, Doktornő - kedveskedek neki, visszanyerve jelenlétemet.





Don't mistake my kindness for weakness. I am kind to everyone

but when someone is unkind to me, weak is not what you are going to remember about me.




Kincsvadász
avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sürgôsségi betegellátás   Szer. Ápr. 04, 2018 2:07 am



To: Kaitlyn Ayers


how to save a live?






A fejemet ráztam, mikor azt mondta, hogy hagyjuk őt békén. Nem hagyhattuk, hiszen nem véletlenül hozták őt be ide. Nem véletlenül volt itt. Ellátásra volt szüksége, azaz rám. Ránk. Sérült volt, s ez nagyon is látszott rajta. A vér, a szakadt ruha, a horzsolások. Nem hagyhattuk, bármennyire is tiltakozott a segítségünk ellen. S az, aki behozta, szintén aggódott érte. Nem okozhattunk csalódást. Azaz Én nem okozhattam újabb csalódást, hiszen egy is épp elég volt. Cselekednem kellett, ráadásul gyorsan, avagy: sürgősen.
- Ez nem így megy, kérem… - Jegyeztem meg a további szavaira. Tudtam, hogy ha sikerül ellátnom megfelelően ezt a nőt, akkor sem engedhetem most rögtön haza. Megfigyelés alatt kell tartani, s majd aztán, ha van otthon mellette megfelelő ember, társaság, avagy segítség, akkor haza lehet engedni. Addig viszont nem, s ez ügyben nem nyitottam vitát. De ezúttal ezt még nem közöltem vele, nem volt itt az ideje. Közben persze végiggondoltam, hogy ki is ez a nő. Hallottam róla egyet, s mást. Mondhatni, bizonyos tekintetben ismertem.
- Sajnálom, de muszáj, hogy lássunk. Csukja be a szemét… - Javasoltam, hiszen sötétben nem tudtam volna kivizsgálni rendesen, s felmérni a sérülések mértékét, avagy milyenségét. A legrosszabb sérülése egyértelmű volt, hogy a bokatörés. De ezen túl is temérdek horzsolás, s ütés nyomok díszelegtek a testén. Na meg egy enyhébb bordatörés. Te jó ég, szegény nő. Azokat a huligánokat fellógattam volna legszívesebben az első fára, akik ezt művelték vele. Eszement barmok. Idióták. A kérdés, miszerint honnan tudom a nevét, nyeltem egy nagyot. Basszus, nem akartam kimondani. Nem akartam belefolyni. Így hát rögtön mentettem magam, amennyire tudtam.
- A férfi, aki behozta. Ő mondta meg, hogy hívják. – Füllentettem, na és? Ha szerencsém van, sosem tudja meg. Alig láthatóan vontam meg a vállam, szinte csak magamnak, miközben folytattam az ellátást. – Nem akar feljelentést tenni? Nem kellene, hogy csak úgy megússzák ezt az egészet. Felismerné őket, ha maga elé állnának? – Pillantottam rá egy fél pillanatra, aztán azonnal visszanyomtam az ágyra, bár finoman, mikor fel akart ülni.
- Lehet, hogy igaza van, de attól még maradjon nyugton, ha kérhetem. Ezzel csak nehezíti a munkánkat, ami azt illeti. – Az akadékoskodással, ellenkezéssel, s erre semmi szükség nem volt. A segítségére akartam lenni, nem rosszat szerettem volna neki.
- Már mondtam, hogy ez nem így megy. Amint elláttuk a sérüléseit, megfigyelés alatt fogjuk tartani. Nem mehet csak úgy haza, legfőképp akkor nem, ha nincs maga mellett senki. Nem tudom, a férfi, aki behozta, az élettársa-e esetleg. – Puhatolóztam, miközben folytattam a munkámat. Lefertőtlenítettem minden sérülést, közben a nővér segítségét igénybe véve. Haladtam a munkámmal. A bokatörés viszont… muszáj volt rögzítenem valahogy, azaz begipszelni, hogy a csont úgy forrjon össze, ahogyan kell.
- A bokáját muszáj vagyunk begipszelni, ha azt akarjuk, hogy rendesen forrjanak össze a csontok. Ez egy-két hetet jelent, ami a fekvőgipszre vonatkozik. Utána viszont járógipszre fogjuk cserélni, ami további négy-hat hetet jelent.
Magyaráztam, miközben előkészítettem mindent, ami a művelethez szükséges volt. A bordatörés, avagy repedés nem igényelt túl sok teendőt, mivel általában ezzel nem lehetett mit kezdeni.
- A bordatörését illetően néhány javaslat. A fájdalom megszűnéséig ne mozogjon túlzottan, és ne aludjon a sérült oldalán. Fájdalomcsillapítót fel fogok írni. Ezen kívül… mindenképpen jegelje, avagy hűtse, ezzel még inkább enyhíti a lehetséges fájdalmat.
Mondtam, avagy magyaráztam, miközben felpillantottam rá egy kósza pillanatra.

541 words ••• That Good Night ••• note: -  ••• kredit





The point is just be yourself!








Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sürgôsségi betegellátás   Kedd Ápr. 03, 2018 3:40 pm


Life is so painful

464✩ Savior ✩ note: ♥️



I'll find strength in pain





Tenyereimre támaszkodva, próbálok felállni, ám a mellkasom több helyen is sajog, szinte nyomja tüdőmet, kiszuszakolva belőle minden levegőt. A légszomj szinte fojtogat, arcom előbb vörössé, majd lilává, lassan pedig sárgává változik, de ez az érzés ismerős. Pár repedt bordám lehet legfeljebb, hasonlót féllábon is kihordtam már.
Mégis képtelen vagyok lábra állni. Kínzó fájdalom hatol bokámra újra és újra, amikor is két kéz nyúl le értem, hogy felsegítsenek. Egyik kezemmel hessegetem el őket, mindhiába. Hónom alá nyúlva nyalábolnak fel könnyedén. Ez az első alkalom, hogy letekintek ruhámra. Még Tőle kaptam, most mégis szakadt, vérfoltos.
- Hagyjanak - tiltakozom akkor is, amikor egy fehér köpenyes alak guggol le hozzám. Minden erőmet összeszedve emelem fel rá tekintetemet, dacosan, mint aki nem akarna orvossal találkozni. Nem akar itt lenni.
De hiszen nem lehetek itt. Azóta nem látta, több éve is már annak, nem lehet, hogy ma fussunk össze. Mily irónikus lenne.
Viszont egy kellemes női orgánum csapja meg fülemet, homályos tekintettel, látom csinos arcát, és csak mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkamat.
- Csak tegye rendbe a bokámat és már itt sem vagyok - és még az is túl sok idő, hogy itt legyek. Nem szabadna, nem kellene itt lennem, akkor sem.
Inkább fetrengek otthon saját fájdalmaim közepette, mint itt kérjek segítséget. De hát persze… az ember az első randiján nem beszél erről, nem beszél régvolt kapcsolatairól, hogy mennyire herótom van az orvosokból. Éveken keresztül jártunk össze a kollégaival, hazudott arról, hogy ki is vagyok valójában. Szerintük mi is a valódi szakmám? Hát persze, műszakértő. Amennyire okosak, annyira ostobák, hogy azt sem tudják, hogy mit jelent. De nyilván eladta, hogy valami nagymuftinak vagyok a személyes szakértője.
Figyelmem megint elterelődött. A tudatom újra kihagy és mire újra magamhoz térek már egy ágyon fekszem, fehér lepedőn, fényes villany világít felettem, idegesítve.
- Fény… túl erős - lihegem, ahogy csak tudom, mellkasomat megellve, remélve, ha másként fekszem, úgy kevésbé fognak fájni bordáim. Hiú ábránd.
- Honnan tudja a nevem? - pislogok rá, félig lehunyt szemmel, szempilláim alól. Ajkamat nyelvemmel nedvesítem meg, rögtön megérzem a vér félreismerhetetlen sós ízét a számban. - Csak mezei huligánok. A környék menő fiainak hiszik magukat, kiknek a szórakozásuk, hogy ártatlan járókelőket tanítsanak móresre - bezzeg ha a fegyverem legalább nálam lett volna, no meg ha minimum szandálba vagyok, milyet kaptak volna a pofájukra. - Remélem, hogy ők rosszabbul festenek - figyelem, ahogy egy tűbe fecskendez érzéstelenítőt.
Nosztalgikus érzés kerít hatalmába. Nyilván én ajánlottam fel számára egykor, hogy rajtam gyakorolhatja a kanül beadását.
- Higgye el, hogy nagyobbak a fájdalmaim, mint egy egyszerű tűszúrás - próbálok felülni, megtartani magamat. Horzsolt tenyerembe fájdalom hatol, de elenyésző, amit a bokám felől érzek. - Ne adjon sokat, csak pár milligrammot, amint a bokámat helyre teszi, már itt sem vagyok - győzködöm tovább, mint aki pontosan tudja, hogy miről is beszél.





Don't mistake my kindness for weakness. I am kind to everyone

but when someone is unkind to me, weak is not what you are going to remember about me.




Kincsvadász
avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sürgôsségi betegellátás   Kedd Ápr. 03, 2018 3:05 pm



To: Kaitlyn Ayers


how to save a live?






Túlóra. Szinte mindig túlóráznom kell valami miatt, s nem tudom, ezt még meddig bírom. A testem kimerült, az agyam lefáradt. Egy ágyra volna szükségem, egy puha takaróra és párnára, hogy végre kialudjam magam. De ez csak álom, irónikus módon. Hiszen nem alhatok. Örülhetek, ha 4-5 órákat pihenhetek odahaza. A munka nem oldja meg magát, s Charliera is figyelnem kell, valamint Julesre. Nincs idő lazulásra. Azt hiszem, egy szép napon a végkimerülésig fogom hajtani magam, de nem fogom bánni. Hiszen értük, a családomért teszem.
Ahogy az órámra tekintettem, tudtam, hogy ha szerencsém van, akkor is csak 2 perc szabadidőm van. De egy kávét muszáj volt innom. Az automata előtt álltam, bedobtam az érméket, majd megnyomtam a gombot. Kávé, erős kávé, cukor és tej nélkül. Erre volt szükségem. Amint megkaptam, a kezembe fogtam, s belekortyoltam. S kb. ebben a pillanatban hallottam is, miszerint sürgős eset érkezett. S persze, ki mást is hívnának, ha nem engem?
- Arielle, rád van szükség! Gyere! – Lépett mellém az egyik nővér, mire én a kezébe nyomtam a kávémat, amiből sikerült egyetlen egy kortyot innom.
- Akkor fogd ezt. Rakd le valahova, nekem mindegy… - Idegesen a hajamba túrtam, ahogy nyeltem egy nagyobbat. Aztán erőt vettem magamon, s sarkon fordulva igyekeztem ahhoz a sürgős esethez. Ahogy megpillantottam a nőt, egyből beugrott, hogy ki ő. Azaz, nem sokat tudtam róla, de a férje itt dolgozott a balesetin. S így hallottam hírét a kapcsolatuknak, majd a válásnak, de sosem avatkoztam bele a dolgokba. Viszont szörnyű volt így látni, elképzelésem sem volt, mi történhetett vele.
- Maga ott, és maga, segítsenek! – Mutattam rá két ott ácsorgó férfira, miközben odaléptem a földön fekvő nőhöz. Visszaültettük közös erővel a székbe.
- Ne akarjon hősködni, ha kérhetem… szüksége van az ellátásra, azaz ránk, rendben? És megoldjuk. Jól lesz, csak bízzon bennünk. Bennem. – Tettem hozzá halkabban. Utáltam, hogy ilyesmiket mondok. Bízzon bennem? Én sem bízok magamban, azok után, ami történt. Egy botlás, ami végül végzetesnek bizonyult. A bűntudat örökké el fog kísérni az utamon, az életemen…
- Először is… - És elkezdtem a teendőket sorolni, mintegy magamnak, hogy összegezzem fejben. Egy nővért magamhoz hívtam segítségül, hiszen egyedül nem tudtam volna mindent végigcsinálni.
Miközben már a nő eltört bokáját vizsgáltam az egyik kórteremben, s tettem rendbe, nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg, azaz ne kérdezzek rá a történtekre.
- Kaitlyn, ugye? Elárulja, mi történt? Kik tették ezt magával? Bár, azt hiszem van tippem. – Mikor néhány perce kimentem, összefutottam a félvér férfival, aki behozta a nőt. Nem, nem a félvérre gyanakodtam, hanem félvér gyűlölőkre… sőt, talán fejben össze is raktam a történteket, mégis tőle kellett hallanom.
- Ez most lehet, fájni fog, de utána sokkal jobb lesz… - Nyugtattam, miközben egy injekciós tűt vettem magamhoz. Fájdalomcsillapító, melyre igencsak szüksége lesz. Lefertőtlenítettem a bőrfelületet, majd beadtam neki óvatosan.

461 words ••• That Good Night ••• note: kicsit béna  ••• kredit





The point is just be yourself!








Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sürgôsségi betegellátás   Kedd Ápr. 03, 2018 1:50 pm


Life is so painful

753✩ Savior ✩ note: Picit megszaladtak ujjaim :$



I'll find strength in pain





Régen éreztem már magamat ilyen jól bárki társaságában is, de tényleg. Egy kedves, humoros srác ül velem szembe, egy gyertya lángja ég közöttünk a félhomályba. Noha nem az esetem, és lényegében semmi közös sincs bennünk, jólesik egy kicsit kizökkenni a hétköznapok mókuskerekéből.
Hol is kezdjem az egészet. Talán ott, hogy ahol mindennap veszem a kávét, egyszer csak leszólít. Mindenféle őrültségeket kezd el nekem magyarázni, mégpedig csak azért, hogy elhívjon egy vacsorára. Jó napomban talált meg, könnyedén mondtam igent neki.
Rámfért a kikapcsolódás és hogy valaki törődjön velem. Bármennyire is szeretném hinni, hogy vagyok annyira menő csaj, hogy kibírjam a magányt, olykor rá kell jönnöm, ez nincs így.
De elkalandoztam. A fickó kedves, aranyos, olyan mint Clark Kent… csak épp nincs meg benne a Superman, mitől igazán vonzóvá válna számomra. Az est közepén rájöttünk mindketten, hogy lényegében semmi, de semmi közös nincs bennük, ez mégsem akadályozott meg abban minket, hogy elköltsük békében a vacsorát.
Tudom, hogyha az est véget ér, akkor soha többé nem találkozunk.
- Ennek ellenére tényleg vicces vagy - nevetek rá, összefogott hajamból kibúvó egyik tincsemet a fülem mögé illesztve. Közben már a kijárat felé is igyekszünk. Előzékenyen nyitja ki az ajtót előttem, keze derekamra simul, a kedvessége miatt. Lovagias a javából, így enged ki, ahogy azt egy férfitól mindenki elvárná.
A hűs tavaszi est, kellemes melege és a bódító illatok menten megrészegítenek. Nem, ehhez semmi köze a bent elfogyasztott fél üveg borhoz.
Torkom megreszelve fordulok a férfi felé, hogy átölelve búcsúzzam tőle el.
- Hé, te korcs! - dördül egy hang a hátam mögül. Testem akaratlanul is ívbe feszül, izmaim megkeményednek, eddigi kedélyes arcomon árnyék kúszik végig. Csak fejemet fordítva nézek hátra, szemem sarkából mégis látom drága randim arcán az átfutó félelmet. Két fickó közelít felénk, az egyik kezébe egy baseball ütő - vélhetőleg nem a fából készült féle - a másikéban meg egy… számomra ismeretlen eredetű és funkciójú fémrudat tart. Pedig azt hittem, hogy a legtöbb aljas fegyvert ismerem már, de hát… az ember mindig tanul valami újat.
- Tényleg fiúk? - vonom össze szemöldökömet. - Ezzel támadjátok a randiján, egy hölgy társaságában? - fordulok immár testtel is feléjük, kezembe tartott táskámat a férfi kezébe adva. Nem mondom, hogy harchoz öltöztem, de ezek ketten keresik a balhét. Ruhám szerencsémre, csak mellkasomon tapad hozzám, ám magassarkúm még így is problémás lehet.
- Megmondtunk ennek a rohadt félvérnek, hogy még egyszer ne jöjjön a környékünkre! - nem tehetek róla, hangosan nevetem ki őket. Úgy tűnik, hogy a helyi vagánycsávókba botlottam bele. Azonban kimondták az egyetlen szót, melyet mindennél jobban gyűlölök. Na jó, nem szó, de szóösszetétel.
Ők közelednek, én pedig nem távolodom el tőlük.

Lábam lendül, sarkam az egyik gyomrában landol, ám a másik sem tétlenkedik, kezét emelve üt felém. Alkarral sikerül kikerülnöm, viszont bokámat rosszul helyezem vissza  földre. A magassarkú harc nem az én specialitásom, lássuk be. Szisszenve rogyok fél térdre, a két férfi pedig kapva kap az alkalmon. A két fém fegyver zúdul testemre, mégsem hagyom magam.
Nem hagyhatom magam. Az egyikük kezét a csuklójánál ragadom meg, könnyedén - vagyis én szeretném hinni, hogy úgy tűnik - fordítom el oldalra, közel hajolva hozzá, erőteljesen fejelve le.
Gyorsan felállok, de a másik támad. Ráadásul aljas módon, az amúgy is sérült bokámra üt az ismeretlen eredetű fémrúddal.
Hangosan kiáltok fel, csapzott hajamat ragadja meg, húz magához közel. Arcomba csap és… Minden elsötétül.

Erős fények kényszerítik homlokom összeráncolásra. Léptek üteme ringat. Homályos tekintettel próbálom kinyitni szememet, a fehér fény, vakít. Oldalra fordulok, amerre sötétséget várok. Helyette test melegét kapom. Zilált lélegzetet, vér érdes szagát. Homlok ráncolva emelem fel fejemet.
A baleseti nyüzsgősége fogad.
- Ne… - suttogom elhalóan, erőtlenül, próbálok megmozdulni, de testem minden porcikájába fájdalom költözik. Akaratlanul is többször felszisszenek.
A test lassan hajol le velem, fejem pedig akárha liftben lenne. Szédülök, gyomrom forog, látásom nem stabil. Egy székbe ültetnek. Minden olyan homályos, annyira… fényes, mégis zavaros. Mintha a randim hátát látnám meg, egyre távolodni tőlem. Egy pulthoz sietve mutogat felém a mögötte ülő hölgynek. S amíg az a számítógépe felé fordul… a következő pillanatban már nincs sehol. Én pedig tehetetlenül tekintek körbe.
- Egy orvost kérünk, sürgősen a bejárathoz! Súlyos sérülésekkel hoztak be egy nőt! - nem, ez nem lehetek én. A szék karfájára támaszkodva próbálok felállni, gyomrom, fejem nem díjazza, de ami a kegyelemdöfést adja meg.
Amint bal lábamra helyezkedik testsúlyom, úgy omlik össze egész testem, zuhanva a szék mellé.
Arcom vér és aszfalmocsoktól díszeleg, ruhám már rég elvesztette üde frissességét, hajam zihált, bőröm több helyen felhorzsolódott, kék-zöld foltokkal díszeleg.
S útközben cipőimet is elhagytam.
Mégis tudom, nem lehetek itt.





Don't mistake my kindness for weakness. I am kind to everyone

but when someone is unkind to me, weak is not what you are going to remember about me.




Kincsvadász
avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Sürgôsségi betegellátás   Hétf. Jan. 22, 2018 4:46 am


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Sürgôsségi betegellátás   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Sürgôsségi betegellátás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Látóhatár :: Kristályváros :: C - Központi körzet :: Kórház-
^
ˇ