Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


A Z O L D A L B E Z Á R T
Last activities
in the world
Avada Kedavra - Harry Potter frpg
írta: Vendég
Szer. Jún. 27, 2018 7:29 pm

I.N.F.E.C.T.E.D
írta: Vendég
Szomb. Jún. 02, 2018 12:27 am

Hírek
írta: Consulatus
Csüt. Május 17, 2018 6:25 pm

EOF - Empire of Fantasy
írta: Vendég
Szer. Május 16, 2018 10:34 am

Nora Haytham
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:07 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:00 pm

Benzinkút
írta: James H. Creek
Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm

Laborok
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 5:55 pm

Kórtermek
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Kórtermek

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Kórtermek   Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm





Ashley & Will

I'I can almost understand why people


Igyekeztem minnél halkabban mozogni a szobában bár tudtam, hogy ebből a mély altatásból nem fogom tudni ennyire könnyen felébreszteni Ashleyt. Lopva az órámra pillantottam. Ha jól számoltam ki az adagot... Lassan magához kell térnie. Lassan ki kell nyitnia a szemeit. Lassan rám kell mosolyognia és megnyugtatnia hogy minden rendbejött. Hogy túlélte. Hogy milyen ügyes voltam hogy vigyáztam rá.
Aprót szusszantam és lehunytam a szemeim a gondolatra. Micsoda butaságok Will.
Mintha csak gyermek volnál.
Keresztbe fonva a karjaimat álltam meg újra az ablak előtt, a Hold halványan bevilágította a várost és az odakint. A falakon túl végtelen erdő. Míg csak a szem ellátott. Szabad, vad föld. Olyan hely ahová nem szívesen tenném a lábamat újra.
Ugyan törékeny volt a béke idebent... De béke volt. Sok sötét titokkal és árnyékokkal a sarokban... de béke volt.
Az O'Connor kúria máskor ragyogó kertje most sötétbe burkolódzott. Láttam a kórház ablakából.Mégis biztos voltam benne hogy a család, akit ma nem engedhettünk be még a kórterembe odabent virraszt. Várják a telefont hogy Ashley felébredt.
Nekem egy gombnyomásomba került... Mégis tudtam hogyha kinyitja a szemét... A családnak még várnia kell. Úgysem az lesz az első dolgom hogy lecsipogjak a recepcióra.
Újra lehunytam a szemem. Szörnyű ember vagyok. Nem lenne szabad ezt csinálnom. Nem lenne szabad egy ilyen fiatal lányra vágynom. Nem lenne szabad így epekednem utána ez beteges és... helytelen. Nagyon helytelen.
Lassan az orrnyergemhez emelt ujjakkal dörzsöltem meg a szemeim. A szempilláim mintha ólomnehézséggel kapaszkodtam volna össze hogy egy kis alvásért könyörögjenek. De még nem lehetett. Még egy kicsit... Még egy kicsit ébren kell maradnom.
Isteni jelként hallottam meg az EKG egyre gyorsuló pittyegését. Egyből odakaptam a fejem és a pár métérnyi távolságot alig két lépésben tettem meg ahoyg Ashley mellé léptem.
Az arca finoman meg megrezzent, láttam ahogy mozgatja az ujjait. Vissza akart jönni erre a világra. Nem akart tovább aludni. Gondolatban... egyre csak hívtam. Hívtam hogy jöjjön vissza hozzám. Hívtam hogy nyissa ki a szemét. Hogy nézzen rám.
Fölé hajolva, aggódva figyeltem a szép vonásokat ahogy résnyire nyitotta a szemeit és aprókat pislogva próbálta felfogni hol van. Még nem volt magánál.
Én pedig csak vártam.
A szemei ide oda reppentek a tiszta szobában majd mintha megtalálták volna az arcomat. A tekintete a vonásaimba kapaszkodva próbált fókuszálni és az ajkai elnyílva ejtették ki a nevemet.
Egyből elmosolyodtam. Olyan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam amit lehetetlen lenne szavakba önteni. Szinte hallottam azt az óriási kődarabot lepottyanni a szívemről.
Nagyokat pislogott, mintha próbálna rájönni hogy álmodik-e csupán vagy valóban itt állok mellette.
- Én vagyok az... Semmi baj... Nyugodj meg – suttogtam neki kedvesen. Fölé hajolva érintettem meg az arcát, a bőre forró volt a tenyerem alatt. Még égett belülről a félelemtől és a sokktól.
Hallottam hogy az EKG egyre gyorsabban csipog én pedig Ashley arcát fürkészve kerestem rajta bármit ami egy pillanatnyi megnyugvásra is utalna.
Láttam ahogy a szép, szürke szemek könynbe lábadnak és a kecses nőies kezek belemarkolnak a lepedőbe. A sokk csak most érhette el őt. Most döbbent rá hogy mi történt.
- Shh... Semmi baj – cirógattam az arcát a szemeit fürkészve. Nem volt bennem szégyen. Nem láthat minket senki. Egy kicsit... vele lehetek.
- Semmi baj. Itt vagyok Ashley... Vigyázok rád... – suttogtam neki - Már biztos kezekben vagy. Nem bánthat senki...
Óvatosan hátratűrögettem a szőke fürtöket az arcából. Nem tudtam visszafogni magam és előrehajolva egy puha, óvatos csókot adtam a homlokára. A borostám finoman sercegett ahogy az arcához ért.
- Add ki... nyugodtan... Tudom hogy megijedtél – simogattam a haját. Az ajkaimon megnyugtató mosoly játszott. Megkönnyebbültem.
És a gomb amin keresztül le kellett volna szólnom a recepcióra hogy felhívják a kancellár családját... Nos az teljesen elfelejtődött.



leap from bridges.

607◆ runnincredit




Started a stranger, a lover in danger
The edge of a knife
The face of an angel, the heart of a ghost
Was it a dream?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Kórtermek   Csüt. Márc. 29, 2018 9:39 am


Will  &  Ashley
Am I still dreaming?
Hosszú másodperceknek tűnt az az idő, amíg vakító fényesség vett körbe. Nem tudtam kivenni semmit a környezetemből, s ugyanígy nem éreztem semmit. Tudtam, hogy ott vagyok, de nem éreztem testem súlyát, nem hallottam hangokat, még a szememet sem bántotta a világosság, mintha már teljesen hozzászoktam volna ehhez a teljes érzékmentes világhoz.
Aztán lassan eltűnt a világosság, a szemeim előtt pedig kibontakozott egy nagyon is jól ismert hely. Az O’Connor villában voltunk – még a legmélyebb álmomból felébresztve is felismertem volna ezeket a díszeket, a kárpitokat a falon, a csillárt, mely ezernyi gyémánt módjára világított, és persze az embereket. Éppen egy bál volt, mindenki külseje makulátlan volt, s habár a lelkükről ez nem volt éppen elmondható, de a ruhájuk drága és ránctalan volt, ugyanígy a frizurájuk és a nők sminkje is hibátlan volt. Ebbe a közösségbe pedig jómagam is teljesen beleillettem.
A hófehér ruhám tökéletesen simult formás alakomhoz, kiemelve csípömet és melleimet, de természetesen nem volt kihívó, inkább a visszafogott elegancia tükröződött belőle. Arany ékszereket vettem fel hozzá, hajzuhatagom tökéletes göndör fürtökben hullott alá, míg ajkamon piros rúzs húzódott. Szerényen és illedelmesen mosolyogtam, társalogtam az emberekkel, néha egy-egy burkolt megjegyzést közbe szúrva, hogy azért mindenki tudja, kivel van dolguk és hol a helyük, ám ezeket csak azok értették, akiknek szántam őket, így cseppet sem estem ki abból a szerepből, amit ma este megjátszanom kellett. Egészen addig, amíg meg nem jelent ő. Dr. William J. Holland. Az orvosi konzul, az a férfi, aki első pillantásra megszerezte minden figyelmemet és érdeklődésemet, ám bármennyire is próbáltam magamhoz csábítani, ő ellenállt. És ez csak még jobban fokozta a birtoklási vágyam. Akartam őt, magamnak, csakis magamnak.
Illedelmesen elnézést kértem a jelenlegi társaságomtól arra hivatkozva, hogy még vannak vendégek, akiket üdvözölnem kell, majd sarkon fordulva megindultam Will felé. Arca szokásosan komoly és érzelemmentes volt, szemei egy pillanatra siklottak csak rám, éreztem, ahogy tetőtől talpig végigmér, de aztán zavartan félrefordította tekintetét, és megpróbált úgy tenni, mint aki nem tudja, éppen felé tartok. Széles mosoly telepedett az ajkaimra, ahogy erre rájöttem, s ha akartam volna se tudtam volna letagadni, hogy mennyire elégedett voltam a reakciójával.
Már karnyújtásnyi távolságra voltam Willtől, amikor nyitni akartam a számat, hogy köszöntsem a férfit, megköszönjem a megjelenését, és megdicsérjem, milyen fessül néz ki, ám egy hang sem jött ki a torkomon. Döbbenten álltam meg, kezeimet automatikusan a mellkasomhoz emelve, így kitapintva valami nedveset, ami teljesen belepte az egész ruhámat. Tágra nyílt szemekkel pillantottam a vérrel borított kezeimre, nem értve, hogy mi történt. Értetlen és kétségbeesett pillantást vetettem Willre, ahogy tudatosult bennem, meglőttek, majd a következő pillanatban eszméletlenül csuklott össze a testem, ám a kemény padló helyett puha karokba érkeztem. Éreztem még egy ismerős illatot, ám azonosítani azt képtelen voltam, mielőtt teljesen elsötétült volna előttem az egész világ…
Ugyanez az illat volt az, amit először megéreztem, ahogy lassan magamhoz tértem. Óvatosan, tétován nyitottam fel szemhéjaimat, mintha magam sem volnék biztos abban, hogy ezt kell tennem, hogy ez a helyes. Erőtlennek éreztem minden végtagomat, ahogy azonban teltek a másodpercek, az ujjaim lassan mozogni kezdtek, ezzel is mutatva, hogy ébredezek.
Ismeretlen volt a fehér plafon, amit először megpillantottam, egyáltalán nem értettem, hogy hol vagyok, vagy mi történt velem, de hallottam a gépek csipogó hangját, éreztem a karomba szúrt tűket, és a mellkasomba hasító fájdalom is túl éles volt ahhoz, hogy megkérdőjelezzem, most is álmodok-e csupán, vagy ez már tényleg a valóság.
Olyan sok volt a megválaszolatlan kérdés, amikre rögtön választ szerettem volna kapni, azonban mindezt megelőzve egy teljesen más kérdés tolult ajkaimra, ahogy megéreztem valaki tekintetét magamon.
- Will? – kérdeztem óvatosan, a hangom erőtlenül csengett, hisz én magam is annak éreztem magam. A látásom sem volt még tökéletes, de valahogy éreztem, tudtam, hogy a férfi, aki itt tartózkodik még velem a kórteremben, az csakis ő lehet. Vagy csak ezt szerettem volna hinni. – Ugye te vagy az, Will? Ez már… nemcsak egy álom, igaz? – magyaráztam tovább, egy pillanatra lehunyva a szemeimet, ahogy eszembe jutott minden álmom, amiket addig láttam, amíg eszméletlen voltam. Ezerféle módon éltem át újra a Will-lel való első találkozásomat, azonban mindegyik másképp ért véget, egy dolgot leszámítva: hogy a végén én mindig meghaltam. Én… nem akartam, hogy ez is egy álom legyen csak.
Csak most tudatosult bennem, hogy valójában mennyire nem akartam még meghalni, hogy mennyire szerettem volna, ha ez már nem egy álom, ami mindenképp azzal ér véget, hogy én meghalok. Szerettem volna hinni abban, hogy ez a valóság, és én valamilyen csoda folytán túléltem, de féltem, rettegtem a választól. Mi van, ha kiderül, ez is csak az elmém szüleménye?
Öntudatlanul szorítottam össze a lepedőt, miközben szemeimet könnyek kezdték csípni. Nem tudom, miért sírtam, hiszen nem akartam, nem akartam gyengének tűnni, pláne nem Will előtt, de nem tudtam kontrollálni az érzelmeimet. Annyira, annyira félek! Nem… nem akarok egyedül maradni!


784┃Elnézést a késésért, remélem tetszik  




I'm only human and
I crash and I break down...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Kórtermek   Pént. Márc. 09, 2018 8:56 pm





Will & Ashley

I'I can almost understand why people

A lépteim visszhangoztak a folyosókon ahogy végigsétáltam rajta. A kórtermek ajtaja csukva. A legtöbb mögött már régen aludtak. Néhány résnyire nyitva volt, ha megálltam volna belesni mind mögött ugyanaz a látvány fogad. Alvó betegek, halkan pittyegő gépek, néhány üres ágy.
Az ápolók is elcsendesedtek és szinte biztos voltam benne hogy néhány üres kórteremben szintén elbújtak néhányan hogy kipihenjék a mai napot.
A mai nap... nem volt olyan mint a többi.
Túl sok vér, túl sok pánik jutott mára. Egészen elszoktunk ettől. Már nem volt háború ahol betegeket kellett volna ellátni.
Azt hiszem túlságosan hozzászoktunk ahhoz a törékeny békéhez ami látszólag  biztos volt Kristályvárosban.
És a mai nap... csúnyán rácáfolt erre.
A mai nap, aminek egy békés megemlékezés volt a célja, egy majdnem sikeres merényletbe torkollott. Igaz nem azt ölték meg majdnem akit akartak... De nagyon kis híja volt hogy elvettek egy életet. Egy olyan életet... Ami fontos volt nekem hiába nem lehetett volna az.
Hiába kellett volna távoltartanom magam tőle.... De hiába minden...
A szívemnek én sem tudok mindig megálljt parancsolni.
Az ajtóhoz érve finoman benyitottam rajta belesve hogy az ágyon fekvő alak alszik-e.
Szerencsém volt, még nem tért magához.
Belépve, immáron nem az összevérzett öltönyömbe mint korábban, hanem ingben és egy egyszerű nargában sétáltam az ágyhoz amiben a lány feküdt.
Még aludt a műtét közben kapott gyógyszerektől, de lassan magához kell hogy térjen.
Az ágya melletti gépekhez lépve ellenőriztem a fájdalomcsillapító szintjét és az infúziót ami lassan lecsepegett, folyadékot juttatva a testébe.
Ahogy lenéztem a lányra ismét elszorult a szívem és óvatos mozdulattal tűrtem odébb egy tincset az arcából.
Ashley O'Connor. A kancellár legidősebb lánya...
Meglőtték a mai megemlékezésen. Egy hajszálon múlt az élete és... négy órán keresztül műtöttem hogy megmentsem.
Aprót sóhajtva léptem az ablakhoz is hogy kinézzek. A város falai halványan ragyogtak az éjszakai fényben. Szerencsés lány... nem emlékszik arra ami odakint történt.
Itt vigyáznak rá, biztonságban van. Ahogy a családja is.
Nem kell elveszítenie senkit.
Igaz nem sokat aludtam az elmúlt 36 órában mégis itt akartam lenni mikor felébred. Nem akartam hogy egyedül legyen mikor magához tér. El akartam neki mondani hogy mi történt... hogy megnyugodhat mert a legjobb kezekben van.
És hogy... magamat is megnyugtassam hogy jól van.


leap from bridges.

363◆ megjegyzés ◆ zenecredit




Started a stranger, a lover in danger
The edge of a knife
The face of an angel, the heart of a ghost
Was it a dream?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Kórtermek   Hétf. Jan. 22, 2018 4:47 am


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Kórtermek   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Kórtermek

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Látóhatár :: Kristályváros :: C - Központi körzet :: Kórház-
^
ˇ