Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


A Z O L D A L B E Z Á R T
Last activities
in the world
Avada Kedavra - Harry Potter frpg
írta: Vendég
Szer. Jún. 27, 2018 7:29 pm

I.N.F.E.C.T.E.D
írta: Vendég
Szomb. Jún. 02, 2018 12:27 am

Hírek
írta: Consulatus
Csüt. Május 17, 2018 6:25 pm

EOF - Empire of Fantasy
írta: Vendég
Szer. Május 16, 2018 10:34 am

Nora Haytham
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:07 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:00 pm

Benzinkút
írta: James H. Creek
Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm

Laborok
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 5:55 pm

Kórtermek
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Utcák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Kedd Márc. 20, 2018 8:15 pm



To: Sienna Murdock


ölj vagy téged ölnek meg






Csak a fejemet ráztam a szavaira. Nem, a világ még mindig nem élt meg annyit, vagyis olyan dolgokat, melyek végre jobb belátásra térítenék az embereket. S hogy eljön-e ez az idő? Ki tudja. Talán jó pár áldozat kell, hogy mindenki belássa, mi is a helyes. Elvégre, az istenért, ha elég durván, avagy szélsőségesen akarnék fogalmazni, épp a világvégét éljük! Ezt kellene voltaképpen felfognia minden épeszűnek, de annak is, akinek semmi sütnivalója sincs. Bár a túlélési ösztön mindenkiben benne van, néha pont ez az ösztön az, ami a legrosszabb dolgokra sarkallja az embert. Példának okáért, azt bántjuk, aki a legközelebb van hozzánk, s épp csak segítőkezet nyújt. Ó, igen, a félvérekre gondoltam, akik vállt vállnak vetve küzd a mocskos kis… emberekért. Igen, felidegesít a helyzet maga, avagy az egész szituáció, amibe nap, mint nap belekerülök. De legfőképp azt gyűlölöm, hogy az vagyok, ami. Olyan nagy baj, ha… másra vágyom? Boldogságra, békére. Olyan dolgokra, amiket ha meg is kaphatok, nem mostanában. Sóhajtottam egy aprót, mire lenyugtattam a háborgó lelkemet.
- Nem, én… hinni akarok benne, hogy képesek vagyunk. Csak látnék valami apró jelet, ami végre azt jelezné, hogy igen, jó irányba tartunk. Nem is kérek sokat. – Ezúttal. Félrepillantottam.
- Hogy önzetlen volnék-e, azt nem teljesen hiszem. Hiszen várok cserébe valamit. Változást. Elfogadást. Naiv vagyok, nem igaz? – Suttogtam szinte magam elé, halk gondolatként. Nem is igazán vártam erre választ. Seth, ő az egyetlen remény ebben a pokolban. Bólintottam néhányat a szavaira, majd lassan odapillantottam rá.
- Nem, azt én sem hiszem, hogy szégyenként gondol rá. Egyszerűen csak kizárja. – Ingattam kissé a fejem, miközben hagytam, hogy végigmondja. Szavai elgondolkodtattak, mire végül elmosolyodtam. – Nem tudom, mennyire viselné meg. Tényleg nem vagyunk annyira közel egymáshoz, mint régen. Sőt, talán te közelebb állsz hozzá. A vér, ami összeköt engem és őt, talán már nem bír olyan jelentőséggel, mint egykor. – A falaknak hála, melyekkel körülvette magát Seth. Habár számomra mindig ő lesz a hős, a testvér, a példakép… és minden. Tűzbe tenném érte a kezem, sőt, bármit megtennék, hogy támogassam, vagy segítsem őt. Sienna szavaira végül felnevettem, s csak ennyivel reagáltam le.
Nem akartam lelombozni a következő szavaimmal, avagy felvetésemmel, pusztán felnyitni a szemét. Semmi jó nem származott volna abból, ha hiú ábrándokba, mesékbe ringatja magát. Jobb előre felkészülni a bajra, mintsem hirtelen szembesülni vele, ha érted, mire gondolok.
- Jobb tisztán látni, Sienna. Vagy legalábbis felkészülni mindenre… a legrosszabbra is, ha úgy adódna. – Húztam el a számat. Ilyen világot éltünk, különösen a mi fajtánk. Nem igazán bízhattunk senkiben és semmiben. – Azért, vigyázz magadra, kérlek. – Jegyeztem meg halkan, miközben a karjára csúsztattam a kezem és megszorítottam néhány rövid pillanatra. Végül elengedtem.
Nem vettem sértésnek, vagy rossz néven, amiket mondott előzőleg, így a nyugtatásnak szánt szavai egyszerűen megleptek. Kérdőn figyeltem, aztán lassacskán egy lemondó, beletörődő mosoly is megjelent az arcomon. Összepréseltem az ajkaimat, ahogy félrefordítottam a fejem.
- Nem tudom, Sienna, az emberek… előítéletesek. Nem elég a faji megkülönböztetés, akkor jön az, hogy a főnök húga vagyok. De teljes mértékben igazad van, talán efféle okok miatt nem közelednek felém. Ezért nincs társam. De ezzel csak szívességet tesznek nekem. Jó így. Ha szükségem van valakire, majd szólok. Viszont, amíg te itt vagy és Seth, addig… semmi más nem számít. – A végére a mosolyom is őszintébb lett. – És nyugalom, tudom, hogy nem arra céloztál, hogy hibás lennék. Nem is vettem úgy.
Nos, ami ezek után jött, arra nem igazán voltam felkészülve. Vagyis, inkább csak irónikus volt, hogy épp a kívánt béke eljöveteléről beszélgettünk, mígnem megkaptuk magát a káoszt. Avagy egy pofont az élettől, mely közli, hogy bocsi, lányok, itt vérre menő küzdelem van, nap, mint nap. Azonban nem ismételném önmagam, hisz a lényeg egy és ugyan az. Megkaptunk egy csinos kis szóvivőt, aki mindenkit elkezdett ellenünk hangolni. Bár a gyűlölet csírája minden emberben ott volt, de talán, ha nincsenek ilyen felfuvalkodott hólyagok, mint ez a férfi, akkor nem mindenki kelti életre magában ezt az érzést. Talán akkor lehetne béke. Vagyis, lehetett volna. De így mégis… mi marad? Káosz, belső háborúk, amikor is… nem, erre nincs is időm. Fejtegetni az okokat, miközben támadások érnek.
A férfi fölé magasodtam, s kész voltam arra is, miszerint végezzek vele. Tudom, hogy ez hiba lett volna, hiszen ezzel a tettemmel csupán alátámasztottam volna azt a teóriát, miszerint a félvérek veszélyesek és ölnivalóak. De mégis meddig lehet eltűrni valamit? Voltaképpen a túlerővel szemben sem volt semmi esélyünk, ami ellennünk összegyűlt. S talán meg is sérültem volna, ha Sienna nem figyel fel rám, avagy az engem támadó alakra. Meglepve kaptam fel a fejem, s mivel nem figyeltem, így a földön fekvő férfi menekülőre fogta. Talán megijedt. Éreztem Siennát hozzám simulni, de nem zavart, sőt, így tudtuk a leginkább védeni egymást. Hiszen, ha mi nem figyelünk egymásra, akkor senki. Nevetséges volt az egész helyzet. A szavakra egy halvány mosoly jelent meg az ajkaimon.
- Nem is rossz ötlet. Talán intézhetnénk egy ilyesfajta kérést Seth felé, hátha engedélyezi nekünk. – Ám az üvegtörés hangjára felfigyeltem én magam is. A kérdésre pedig csak bólintottam. – Láttam… pusztuljon meg… - Sziszegtem halkan. Hogyne láttam volna? Vagyis inkább hallottam. De rohadjon meg az, aki elkezdte ezt az egész műsort! Darabokra tépem. Ilyesmi gondolatok futottak át a fejemen, miközben szemeim vörösen izzottak. Az adrenalin egyre inkább csak dolgozott bennem, s nem tudtam, képes leszek-e megállítani a bennem levő „szörnyeteget”.
- Komolyan ezt akarják? – Löktem félre az egyik férfit, majd lehajolva felkaptam egy üveget. Ha ők így játszanak, akkor nekem miért kellene visszafognom magam? Pusztán önvédelem az, amit teszek. Az üveget szorongattam a kezemben, ahogy végül elnéztem afelé a férfi felé, aki az egész szónoklatot folytatta. – Nem elég, hogy a falakon túl miféle ellenség van, még a falakon belül is háborúzni kell? – Az egyik támadómat egyszerűen leütöttem az üveggel, így a fegyverem egyből oda is lett. Néhány tagot leverve dőltem újra Siennának. Nem voltam kimerült, csak dühös. Megfordult a fejemben, hogy megölöm a tagot… azt, aki ellennünk uszított mindenkit. De azzal megsérteném a szabályzatot, sőt, talán halált is kapnék érte.
Ezek után a gondolatok után úgy éreztem, az lenne a legjobb, ha egyszerűen eltűnnénk. De hogyan, ha ennyien állnak velünk szemben? Mindenesetre halkan szólaltam meg Siennának.
- Lépjünk le, mielőtt olyat teszünk, amit tényleg megbánunk… - Utaltam a gyilkos, vagy inkább túlélő ösztöneimre, amik túlságosan éledeztek.

1029 words ••• Every Lie ••• note: ennyire telt most    ••• kredit







Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Vas. Márc. 18, 2018 1:54 pm


You may have to fight a battle more than once to win it...



Maia & Sienna
girls in trouble


Maia szavaira halkan elnevettem magam; nem a boldog nevetésem volt ez, inkább amolyan „ki érti ezt?” típusú keserű, lemondó kacaj.
- Őszintén mondom, nem tudom, Maia. – A fejemet ingattam, hiszen valóban, akárhányszor kérdeztem meg magamtól, mi indíthatna el egy pozitív változást, mindig válaszok nélkül maradtam. – Az ember azt hinné, már elég szörnyűségen ment keresztül az emberiség ahhoz, hogy meglássa magát a görbe tükörben, vagy legalább levegye a szemellenzőt, és megpróbálja. Megéltünk pusztító háborúkat, katasztrófákat, és mégis... Mindig azt hittük, talán majd ezután jobb lesz, de aztán mégis elindultunk a következő rosszhoz vezető úton. Talán egyáltalán nem vagyunk képesek teljes békében élni – sóhajtottam fel, de aztán gyorsan leráztam magamról ezeket a negatív érzéseket és gondolatokat, és rámosolyogtam. – De ezért is olyan fontos, hogy mindig legyenek köztünk olyanok, mint mi, akik megtanultunk önzetlenek lenni és akkor is mosolyogva segíteni, ha ezért gyűlölet a hála. És persze olyanok, mint Seth, akik ismerik az érem mindkét oldalát, mégis a jó ügyért küzdenek.
Mosolyogva bólogattam bizakodó szavaira, ami Seth tevékenységét illette.
- Nos, az sajnos kétségtelen, hogy időre lesz szüksége hozzá, és valószínűleg a dolgát sem fogják megkönnyíteni, de valamiért én is biztos vagyok benne, hogy ő elhozza azt a változás, amire már régóta várunk. – Elgondolkoztam néhány másodpercre, a homlokomat ráncolva billentettem oldalra a fejem. – Nem hiszem, hogy szégyenként gondol az érzelmekre, ez inkább egyfajta... félelem lehet. Talán úgy hiszi, ha túlságosan is közel engedi magához az embereket, gyengévé és sebezhetővé válik. Persze ez valahol önáltatás, elvégre akármilyen magas falakat is emel maga köré, te akkor is a testvére vagy, és ha ne adj’ isten bajod esne, az ugyanolyan kín lenne számára. Na nem mintha azt terveznénk, hogy hagyunk ilyesmit megtörténni – kacsintottam rá elmosolyodva. Következő szavai után én is vele együtt nevettem. – Hölgyeim és uraim, egy elfogulatlan húg szavait hallották! – ugrattam, talán mondanom sem kell, hogy minden szavával egyetértve.
Újabb lemondó nevetés bukott ki belőlem, ahogy tételesen megcáfolta a felvetésemet. Az okfejtése túlságosan igaz és logikus volt ahhoz, hogy vitába szálljak vele; egyébként is pontosan tudtam, milyen gyenge indokot próbáltam magyarázatnak felhozni, de talán egy kicsit megnyugtató lett volna, ha tudok hinni benne. Maia viszont ugyancsak a józan gondolkodás pártjára állt, ezzel engem is kifelé lökdösve az egyszerűsített álomvilágból.
- Pedig igazán szerettem volna hinni benne, hogy valami egyszerű magyarázat áll a háttérben – sóhajtottam fel. – Sajnos tudom, hogy igazad van, de azért jól esett néhány másodpercre a bilibe lógatni a kezem – mosolyodtam el keserűen. – Tényleg fogalmam sincs, mi munkálkodhat a háttérben, de attól tartok, ezt még jó ideig nem is fogjuk megtudni. Talán ha majd megismerem, okosabb leszek e tekintetben is. Úgy már mégiscsak egy hús-vér ember lesz előttem, mimikával, testbeszéddel és árulkodó tekintettel. Az már egy kiindulási pont.
Gyorsan megráztam a fejemet, amikor úgy tűnt, félreérti a szavaimat.
- Hé, azt nem mondtam, hogy igazuk is van! – siettem megnyugtatni, hogy a véleményem nem ellene, sokkal inkább az összes többi ellen szólt. – Én egy fikarcnyit sem kételkedem abban, hogy mindent meg tudsz – és ha teheted, meg is akarsz – oldani egyedül, de ismered az embereket és az itteni mentalitást. Abban sajnos igazad van, hogy a legtöbbjük nem erőltetné meg magát amiatt, hogy jobban megismerjen akár téged, akár bármelyikünket, tisztelet a kivételnek. De pont ebből adódik az is, hogy te nem csak egy silah vagy a sok közül,  hanem a főnök húga, hogy úgy mondjam. Persze biztosan vagyunk még, akik számára ez nem megkülönböztető tényező, de fogadni mernék, hogy sokakban valóban félelmet idéz, ez viszont nem a te hibád. Seth előbb-utóbb mindenről tudomást szerez, akár így, akár úgy, nem kell neked hozzá rohanni, hogy a fülébe jusson valami. Inkább erre akartam célozni az előbb, a legkevésbé sem arra, hogy esetleg hibás lennél valamiben. – Rámosolyogtam, remélve, hogy érti, miért mondtam, amit. Ebben a játszmában nem ő volt a ludas, hanem az általános emberi természet.
Már-már ironikus volt, hogy Maiával éppen azelőtt emlegettük a „béke” szót, hogy minden rosszra fordult, még ha kezdetben nem is ugyanabban a vonatkozásban szerepelt. Általában fel voltam készülve a váratlan helyzetekre, legyen az jó vagy rossz – de inkább rossz –, ez a fordulat azonban meglepett. A felkészültségem a sokévnyi terepmunkából eredt, viszont éppen ezért az ilyesmit a város falainak másik oldalán vártam, a külső területekhez, az ellenséghez... Persze, ez a saját balgaságom volt. Hiszen ezúttal éppen a belső ellenséggel néztünk farkasszemet.
Noha eleinte megpróbáltam elővenni a diplomáciát, már pusztán a szónokló férfi tekintetéből és kiállásából tudhattuk volna, hogy ennyire nem lesz egyszerű a helyzet. Az arcára volt írva, hogy nem fog pusztán szavakkal megelégedni, de az esélyt meg akartam adni. Uralkodtam magamon, bármilyen nehéz is volt, egyelőre elnyomtam azokat a belső ösztönöket, amiktől ők alapvetően gyűlöltek minket.
Amikor Maia is megszólalt, egyértelművé vált, hogy ő sem hisz a dolgok békés útra terelésében. Hasonló gondolatok jártak a fejünkben, de míg én eleinte megpróbáltam azt beszuszakolni a diplomácia bőröndjébe, addig ő hangot is adott nekik; ettől függetlenül nem hiszem, hogy ő váltotta volna ki azt a bizonyos első támadást, ami végül elindította az egész, már amúgy is kiélezett helyzetet egy meredek lejtőn. Nem, akik itt voltak körülöttünk, és így meredtek ránk, azok egyébként is erőszakot akartak.
Ennek a bizonyítéka milliméterekre kerülte el a fejemet, és pattogott végig előttünk a földön, és egyben ez is szabadította el a poklot – nem csak az ő részükről. Többé nem nyomtam el az ösztöneimet, hagytam, hogy a vírus adománya eluralkodjon a testemen, és tudtam, hogy Maia sem tesz másképp. Túlélő-üzemmódba kellett kapcsolnunk, már csak azért is, mert a férfi szavai nyomán néhányan kiváltak a tömegből, egy emberként lendülve támadásba. Az adrenalin tovább száguldott a véremben, megfeszítettem az izmaimat és felkészültem az összeütközésre.
Hát elkezdődött.
Ketten szinte teljesen egyszerre értek mellém, az egyiküket a torkánál fogva taszítottam el, míg a másiknak a bordái közé ütöttem a könyökömmel. Fizikai erőmnek hála a szemből támadó jó néhány métert repült hátra, így még egy ösvényt is kreált a körülöttünk összezáródó tömegben – út közben fel is lökve néhány bátor előrelépőt. A bal oldalamon hallatszó reccsenés sem ígért jót, már ami a fickó bordáinak épségét illeti. Talán finomabban kellett volna visszavágnom, talán nem, de azokban a pillanatokban ez már nem érdekelt. Túlerőben voltak, és hittem, hogy velünk akarnak példát statuálni, ez pedig azt jelentette, hogy vagy felkoncolnak minket, vagy elég súlyosan megsebesítenek mindkettőnket ahhoz, hogy végleg lefegyverezzenek.
Sajnos nyílt titok volt, hogy mi sem élünk túl és úszunk meg mindent.
Maia szavaira az ő irányába pillantottam, és milyen jól tettem: még éppen idejében vettem észre az őt hátba támadni készülő alakot. A ruhájánál fogva kaptam el és rántottam magam felé, majd erőteljesen az orrába fejeltem. Persze az ilyesféle találkozást az én koponyám is megérezte, de közel sem annyira, mint az ő – már törött – orra. A támadásból tanulva a hátamat Maia hátának vetettem, remélve, hogy ő is látta, másképpen sebezhetőek vagyunk. Túl sokan voltak, nem tudtunk egyszerre védekezni és a másik hátát is figyelni.
Bizonytalan kilátások ide vagy oda, elmosolyodtam.
- Talán nekünk kéne alkotnunk az első silah-párost a prefektusi rendben – szóltam oda Maiának a vállam felett, mielőtt egy erőteljesen jobbhoroggal megállítottam volna egy felém lendülő fickót.
Üvegcsörömpölés hangja hallatszott; a szememet a hang irányába fordítva láttam, hogy nem messze tőlünk valaki letörte egy üveg alját, és a szilánkos maradékkal a kezében kezd felénk közelíteni. Kellett néhány másodperc, míg felismertem benne a férfit, akitől megvédtem az egyik fajtársamat, a kezében pedig éppen azt az üveget, amit a lába elé gurítottam. Vajon ez lenne a karma?
- Maia? – Bár azt tudtam, hogy ő is hallotta a csörömpölést, nem voltam biztos benne, hogy volt lehetősége megnézni a forrását is. – Láttad ezt? – kérdeztem zihálva, miközben meg kellett küzdenem egy újabb rám támadó rohadékkal. – Nagyon vigyázz! Többek is kedvet kaphatnak a fegyvercsináláshoz... – nyögtem ki, miközben teljes erőből hátra taszítottam a fickót, a mögötte lévővel együtt.
Csak az volt a kérdés, meddig hagyják elfajulni a dolgokat. A körzetünk szigorú megfigyelés alatt állt, előbb-utóbb fel kellett bukkannia néhány járőröző katonának; persze más kérdés, hogy tőlük sem feltétlenül remélhettünk azonnali segítséget. Sokan közülük ugyanúgy gyűlöltek minket, mint ez az összegyűlt csürhe, és bár őrültség lett volna segíteniük nekik, annak a lehetőségét nem lehetett kizárni, hogy csak akkor lépnek közbe, ha már nagyon elmérgesedett a küzdelem.



✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗





Beauty is power;
a smile is its sword.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Pént. Márc. 16, 2018 7:51 pm





To: Sienna Murdock

Ölj vagy téged ölnek meg...

Vajon mennyivel alakult volna másképpen az életem, ha nem félvérnek születek? Egyrészt, anyánk nem halt volna meg. Miattam. Voltaképpen emiatt mindig haragudtam magamra, holott nem tehettem az ellen, hogy mivé váltam. Anyám megfertőződött a vírussal, ezáltal lettem én félvér. Egy korcs. Mai napig nem tudom, hogy a környezetem hogyan is áll ehhez a tényhez. Úgy értem, miattam meghalt valaki. Vajon Seth gyűlölt miatta valaha? Mit gondolt, mit érzett? Ugyan még ő is kicsi volt, mikor anyánk világra hozott engem, mégsem lehet elhanyagolni ezeket a dolgokat, amik megtörténtek. Ezek olyan gondolatok, amik időről-időre felütik a fejüket bennem. De most szabad erre koncentrálnom, hiszen mellettem van Sienna, nem igaz?
Rátekintettem, miközben a beletörődő mosolyát festette fel arcára. Nos, igen, az érzéseink egyek voltak ez ügyben. A további szavaira viszont ráncoltam némileg a homlokom.
- Katasztrófa, mint például…? Így is elég nagy katasztrófa az, ami a falon túl van. Bár, ami idebent van sem jobb, és ez a legnagyobb gond. Ha már a falakon belül nem tudunk békében egymás mellett élni, s elfogadni egymást, akkor mit várunk attól, ami odakint lelne ránk? Ezt mondjuk nem tőled vagy magamtól kérdezem. Nem mi vagyunk, aki szítják a tüzet, avagy az ellenszenvet egymás közt, hanem az emberek. A józan gondolkodás hiánya… tényleg a legfőbb probléma. – Elgondolkodtam, ahogy magam elé pillantottam. Leginkább azon, miféle tragédia, avagy katasztrófa kellene, hogy az emberek gondolkodásmódja megváltozzon. Talán, ha tényleg egy komolyabb harcban védenénk meg őket, sőt, életünket adnánk értük, megbékélnének? Igazából kétlem. Ha eddig nem bíztak bennünk, félvérekben, ezután sem fog változni. Nem lehet mindenki elfogadó, pedig sokkal könnyebb volna mindenkinek. Összedolgozni, egy egységként mozogni, s tenni a dolgunkat egy jobb, békésebb jövőért. Hiszen a célunk voltaképpen egy és ugyan az, nem? Mégis megy a marakodás. Annyira nevetséges, hogy az már szinte fáj.
Halványan mosolyogtam, mikor azt mondta, hogy ő is büszke a bátyámra. Nem hiába, hiszen, mint már annyiszor mondtam, komoly dolgokat ért el. Csak remélni tudtam, hogy a bátyám is elégedett magával, avagy azzal, ahová feljutott. Bár azt is tudtam, hogy nem elégszik meg a pozícióval, s ez így volt jó. Ő tett is valamit, sokkal többet, mint az elődjei. Pont ebben rejlett a szépsége, vagyis, sokkal inkább a nagysága, s méltósága.
- Ez pontosan így van. Nála jobb kezekben aligha lehetne az irányítás. S tudod, mit? Ő el fogja érni ezeket. Vagy így, vagy úgy… lehet, hogy nem most, sőt. Biztos, hogy sok időbe fog telni, de mindent el fog érni, amit csak akar. Hiszek benne, hogy így lesz. – Szélesedett ki a mosolyom, s közben tovább hallgattam Sienna szavait. Imádtam, hogy ennyire egy véleményen vagyunk. Vagy sokkal inkább egy hullámhosszon, ami a bátyámat illeti.
- De, el tudom képzelni. Hiszen még engem is kizár a saját kis világából… engem, a tulajdon húgát. Remélem viszont, hogy egy nap sikerül lebontani minden falat. Látni az érző oldalát, vagy éppen a törékenyt. Hiszen ez nem szégyen, nem? Ha olyanok előtt nyílik meg az ember, akiket ismer, akiket szeret, akikben bízik… - Utaltam itt saját magunkra. Nekem elég lett volna, ha előttünk vetkőzi le az álarcát, vagy épp dobja félre azt a sok téglát, amivel falat épített maga köré.
- Szerintem, aki megismeri őt valamennyire, annak mindenkinek a szívéhez nő valamilyen formában. Szerethető, kedvelhető egyén, és ezt nem csak azért mondom, mert a bátyámról van szó. – Nevettem fel röviden, s mégis halkan. – Ami az én falaimat illeti, nos, rajtatok kívül más nem jut át, de igen, velem jó munkát végeztél, Sienna. – Mosolyogtam rá kedvesen, sőt, hálásan. Hisz örültem, hogy van nekem, hogy számíthatok rá bármikor, amikor csak akarom.
Ismét a homlokomat ráncoltam, mikor azt taglalta, vagyis próbálta megfejteni, mit akarhat tőle az a férfi. Miért is pont őt akarja silahnak, mikor annyi mást is választhatna…?
- Ne haragudj, hogy így összetöröm ezt a tévképzetet, de… nem hinném, hogy csak ez áll a dolog mögött. Oké, hírnevet szerezhet általad, vagyis azzal, hogy Seth helyébe lép, de mit érne el vele tulajdonképpen? Szerintem semmit. Azzal ő nem lesz több, hogy a partnered lesz. Az ő ereje, képességei ettől nem lesznek különbek. Arról nem is beszélve, hogy friss partnered lesz, akivel össze kell csiszolódnia. Még ha Seth helyébe is akar lépni, lehetetlen. Az út hosszú előtte, tehát… a lényeg, hogy nem hiszem, hogy ez az igazi oka a dolognak. – Magyaráztam, fejtegettem a helyzetet, mégsem állt össze a kép, még nekem sem. A találgatások, okfejtések amúgy sem az én asztalom volt, hanem a bátyámé. Neki volt ehhez esze, tudása, érzéke, de nekem nem sok jutott ezekből. Inkább csak tippelgettem, de hogy magamtól rájöjjek valamire, az ritkaság számba ment.
- Mondjuk, az tény, hogy egy tapasztalt tud a legtöbbet tanítani egy újoncnak, viszont ez akkor sem kerek így. – Sóhajtottam végül lemondóan.
Ezután a saját, nem létező guardianom került szóba. Nos, tényleg nem bántam, hogy egyelőre egymagam voltam. Sienna szavai viszont megleptek.
- Már miért félnének? Ez megint inkább csak előítélet, nem igaz? – Habár ő nevetett, én mégis inkább egy kínos mosolyt sajtoltam ki magamból. – Nem eszem embert, Sienna. Sőt, nem rohannék egyből Sethez, hisz ismersz. Előbb rendezem le magamban, vagy oldom meg az ügyet máshogyan, minthogy rohanjak valakihez segítségért. Ebből is látszik, hogy az emberek csak azt látják, azt gondolják, amit akarnak, s nem engedik, avagy nem akarják megismerni egy kicsit sem a másikat. Jelen esetben engem, a félvér lányt. – A fejemet is megráztam gyengén.
- Béke, amiről eddig csak álmodhattunk, hm? – Pillantottam félre, majd a kézszorításra vissza. Észre sem vettem, hogy megfogta a kezem, de jólesett. Felnéztem rá egy mosollyal, s bíztam abban, hogy igaza lesz.
Aztán a következő pillanatokban a szebb jövőről alkotott álom összetörni látszott. Amikor az ember azt hinné, hogy hihet, bízhat valamiben, az élet egyszerűen jön és pofon vágja, vagy elgáncsolja. A lényeg, hogy a képedbe vágja, miszerint: „Kár remélned, hiszen semmi jót nem kaphatsz, csak azt, ami kijár neked. Szenvedés.” Az a férfi egyáltalán nem volt szimpatikus, aki felszólalt. Kezem ökölbeszorult, de a dühömet igyekeztem még elaltatni magamban. Nem akartam, hogy szemeim vörössé változzanak, s ezáltal valóban megmutatkozzon az a szörny, akinek ezek az emberek gondolnak. Nyitottam volna a számat, hogy valamifélemódon megszólaljak, avagy kiosszam a férfit, de Sienna gyorsabb volt, így megálltam, összepréselve az ajkaim. A férfiről le sem vettem a tekintetem, hisz elsődlegesen ő volt az „ellenség”, vagy simán csak a felbujtó. Hiszen látszott rajta, hogy befolyása alá akarja vonni a társaságot, aki itt ma este megjelent. Mintha csak az alkalomra várt volna ezzel. Azaz ránk. A két félvérre, akik a legközelebb állnak a katonai consulhoz, s akik által megbomolhat az eddig fenntartott rend. Azért Sienna szavai szöget ütöttek a fejemben. Mégis mire kerülhetne sor? Ami azt illeti, nem akartam mindenáron harcolni, vagy küzdeni. De azt is tudtam, hogy hosszútávon elviselni a sértéseket szinte lehetetlen. Főleg nekem, aki már túl sokáig próbálta eltűrni ezeket. S voltaképpen nem is mindig sikerült.
- …nyilván a halálunkat akarja, ez nem is lehet kérdés. – Szálltam be végül az el nem kezdett beszélgetésbe, mintegy kiegészítve Sienna mondanivalóját. – De ki kell ábrándítanunk az itt megjelenteket, ugyanis nem adjuk magunkat. Másrészt a koholt vádakat, melyekkel illet minket, nyugodtan elfelejtheti. Semmi közünk nincs a támadáshoz, nem is állna érdekünkben ilyesmit tenni. De persze, miért is magyarázkodjunk, ha úgyis meg vagyunk bélyegezve? – A szemeimet forgattam. Azonban nem azt értük el a szavainkkal, amit szerettem volna. Vagy talán csak eleve csendben kellett volna maradnom? A hirtelen bekiabálás nem ért annyira váratlanul. Hisz mikor ért az ilyesmi váratlanul? Folyton ez volt. Mindegy, mit tettem, vagy mit mondtam, az emberekből ilyesféle reakciót váltottam ki. Már maga a jelenlétem. Jó, a fajom létezése. De a lényeg ugyan az volt. Mire feleszméltem, a baj már beszivárgott a nyugodtnak tűnő estébe, s kész káosszá változott a színtér. Sienna kitért egy támadás elől, s láttam a kődarabot a földön tovább pattogni. Tehát így állunk. A vörös szemeim nekem sem maradtak továbbra lepel alatt. Ahogy körbenéztem, a túlerő nem volt épp kecsegtető.
- És lám csak, máris megmutatkozik a szörnyeteg! A szépség csak egy álca, hölgyeim és uraim. – Magyarázta öntelten a férfi, aki elindította az egészet. Azzal pedig több ember lendült támadásba. Néhányan Siennát, míg mások engem vettek célpontba. Viszont, fizikailag mégis mi voltunk túlerőben, így nekik esélyük sem volt. Az egyik férfit, aki hozzám akart érni, laza mozdulattal ütöttem meg, s taszítottam a földre. Elegem volt ebből, vagyis belőlük. Mindegyikből.
- Hálásnak kellene lenniük! Mi, félvérek segítünk… előtérbe helyezve magukat és ez a hála? – A földön fekvő férfira tekintettem, vörösen izzó íriszeimmel. S nem vettem észre, hogy eközben a hátam mögött közeledik egy másik, aki kész volt leütni engem, ha senki sem állította meg.

...e szerint a szabály szerint élünk.

1410 words ◆ Fired Earth Music Man of Steel ◆ Remélem, jó lesz  ◆ credit







Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Pént. Márc. 16, 2018 12:29 pm


You may have to fight a battle more than once to win it...



 
Maia & Sienna
girls in trouble

 

Olyan világban éltünk, ami hajlamos volt akkor is meglepni minket, amikor már azt hittük, mindent láttunk. Hajlamosak voltunk azt hinni: ennél már nem lehet rosszabb, hiszen a világ megőrült és kifordult a sarkaiból. Odakint szörnyek portyáztak, mi pedig fallal vettük körül magunkat ellenük, hogy aztán a falainkon belül olyan társadalmat építsünk, aminek a feszültségei talán belülről pusztítják majd el a gondosan felépített védelmet.
Talán ez az, ami örökké rejtély marad számomra. Soha nem értettem, hogyan vagyunk képesek egymást gyűlölni és támadni, miközben egy közös ellenség ellen kellene felvennünk a harcot, vállt vállnak vetve. Hogyan lehet egy egyszerű kis sétából ki tudja milyen következményekkel járó összetűzés...
- Ha magukra hagynánk őket, térden állva könyörögnének a visszatérésünkért, hogy aztán rövid idő elteltével visszatérjen a régi nóta – feleltem Maia felvetésére halovány, amolyan beletörődő mosollyal. – Szeretek bízni az eredendő emberi jóságban, de azért a csodákban én sem hiszek. Mindig lesznek olyan radikálisok, akiktől távol áll a józan ész, ahogy lesznek olyanok is, akiket ők könnyen tudnak befolyásolni, maguk után húzni. Csak azt nem tudom, milyen katasztrófára lenne még szüksége az emberiségnek ahhoz, hogy végre mindenki észszerűen lássa a világot – ingattam a fejem.
Őszinte mosolyra fakasztott, amikor a bátyjáról kezdett beszélni, az arcára pillantva pedig a mimikája is elárulta, mennyire felnéz Sethre, milyen büszke rá. Persze ez az érzés számomra sem volt ismeretlen, de az a nyilvánvaló szeretet, ami összekötötte ezt a számomra kedves testvérpárt, mindig melegséggel töltötte el a mellkasom. Ismertem a történetüket, tudtam, mi mindenen kellett keresztülmenniük, aminek fényében persze nem is csoda, hogy ennyire közel maradtak egymáshoz, én akkor is tiszteltem őket emiatt. Elvégre talán még nekem is élt valahol a bátyám, ő mégis azt az utat választotta, hogy megfeledkezik a „vörösszemű” testvéréről.
- Én is kimondhatatlanul büszke vagyok rá – értettem egyet mosolyogva. – Akármennyire is veszteségként fogom fel, hogy a párosunk felbomlott, nincs senki más, akit szívesebben látnék abban a consuli székben. Jól mondtad, ha valaki, hát ő mindenkinél jobban érti, mennyire felesleges és bomlasztó ez a folyamatos ellentét, hiszen jól ismeri a másik oldalt. Ő igazán akarja is a békét és a rendet, márpedig úgy vettem észre, eddig minden elődje csak papolt erről, de igazán nem vágyott változásra. – A Seth által maga köré emelt végeláthatatlan falak említésére elmosolyodtam, de ez inkább volt afféle „pontosan tudom, hogy miről beszélsz” típusú mosoly, mintsem vidám. – A bátyád átkozottul magasra és vastagra fejlesztette a páncélját, igaz? El sem tudod képzelni, eleinte mennyire bosszantott, de aztán megtanultam, hogy ez ő. Néha sikerült lebontanunk néhány téglát, megint máskor a helyükre épített kétszer annyit, de azért néha be tudtam pillantani a pókerarc mögé. Azt viszont megígérhetem, hogy nem kell aggódnod – néztem rá egy biztató mosollyal. – Borzasztóan szentimentálisan hangzik, de Seth a szívemhez nőtt, szóval nem fogom magára hagyni, és amikor csak lehetőségem lesz rá, a jövőben is nekiesek azoknak a falaknak, hátha egyszer mégis leomlanak. Legalább részben. Elvégre a te falaiddal is egész jó munkát végeztem, nem igaz? – böktem oldalba barátságosan egy kacsintás kíséretében. Igyekeztem elterelni a gondolatait arról, hogy Seth még őt, a tulajdon húgát is kizárja valamilyen szinten, hiszen el tudtam képzelni, mennyire nehéz lehetett ez néha.
Nos, Maia véleménye sem nyugtatott meg a titokzatos új guardian kapcsán. Tudtam, hogy nekik is jók az intuíciói, ezért a tény, hogy neki is gyanús előérzete volt a dologgal kapcsolatban, csak tovább mélyítette a homlokomon a ráncokat. Pedig lennie kellett valami primítiv magyarázatnak, nem igaz? Nem szabadott volna mindenben a fenyegetést látnunk, és mégis... mindketten éreztük, hogy valami nem stimmel.
- Talán csak hírnévre vágyik – próbáltam előhozakodni valami egyszerűnek tűnő megoldással. – Seth-tel sikeres páros voltunk, ráadásul katonai consullá nevezték ki. Így talán valamilyen szinten úgy érezheti, a „nyomdokaiba” lépett – folytattam, de még én magam sem hittem el a szavaimat. Logikus magyarázatnak tűnt, de egyben túl egyszerűnek is. – Megtesz minden tőle telhetőt, de annak a fickónak túl messzire ér a keze, így félő, hogy Seth kezét viszont megkötik a kérdésben. Az a probléma, hogy alapvetően senki nem lát kivetnivalót abban, hogy egy újoncot egy tapasztalt silah mellé osszanak be, a vétó indoklásához pedig nagyon kevés a „rossz előérzetem van”. – Sóhajtva ráztam meg a fejem; egy újabb probléma, ami egyszer még túlnőhet rajtunk.
Maia szavai szerencsére elterelték a figyelmem egy kissé, mind a megmagyarázhatatlan feszültségről, mind pedig a saját nyomorúságomról. A tudatomban továbbra is ott lappangott a vörös jelzés, de egyelőre ignoráltam a dolgot.
- Ugyan, szerintem inkább csak félnek – legyintettem. – Úgy értem, persze, Seth volt a guardinom, de te egyenesen a húga vagy. A helyükben én is be lennék tojva, egy rossz szó, egy félresikerült megjegyzés, és a főnök máris nem néz olyan kedvesen – kuncogtam. A szavaimat komolyan gondoltam, de azért nem titkolt szándékom volt elterelni egy kicsit a gondolatait a kezdeti útról, hiszen még ott volt benne az a maradék bizonytalanság, az önmagába vetett hit tökéletlensége, amin tudtam, hogy még dolgoznunk kell majd. – Hosszú utat tettél meg, Maia – mosolyogtam rá –, olyat, amiről sokan már rég inkább letértek volna. Hiszem, hogy hamarosan eljön az  a várva várt béke.
Bátorítóan megszorítottam a kezét, de akkora az ösztöneim már olyan hevesen nyomkodták a vészcsengőt a fejemben, hogy nem tudtam továbbra is úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Maia alig hallható megerősítése csak még élesebbé tette az érzékeimet; lopva, a fejemet nem, csak a szemeimet mozgatva mértem fel a környezetünket. Sok ember volt az utcán, és valamennyi tekintet ránk szegeződött, némelyik a legkevésbé sem burkolt ellenszenvvel.
Egy pillanatra összenéztem Maiával, majd szinte teljesen egyszerre toppantunk meg, éppen akkor, amikor az egyik férfi magára öltötte a szószóló szerepét. Megvetéssel hallgattam a szónoklatát, amelyben az érezhető túlzásokkal a jelenlévőkre próbált hatni, miközben saját magának is ellentmond, de legalább minket megaláz. Eszembe jutottak Maia szavai: védelmezzük őket, ahogy a legjobb tudásunkból telik; most mégis ismét azzal a váddal illetnek minket, hogy mi jelentünk veszélyt rájuk. Nevetséges. Ráadásul a merénylet? A kancellár családjában is vannak félvérek, mégis mi okunk lenne ártani neki?
Először csak a fejem fordítottam a férfi felé, csak a szónoklat utána fordultam meg teljesen.
- Vissza kellene menniük a házaikba, ahonnan jöttek, mielőtt még olyasmire kerül sor, amit később megbánnak – szólaltam meg nyugodt, de határozott hangon. Tudtam, hogy lesz, akiket ez csak még inkább felbőszít, de egymás köpködése és a hangom indokolatlan felemelése nem az én stílusom volt. – Mit akar elérni ezzel? – szegeztem a pillantásomat a férfire. – Sértegetni akar minket? Csak tessék. Vádaskodni szeretne? Én nem állítom meg. Lincselést akar? Azt talán jobb lenne átgondolni.
Láttam, hogy megrándul egy ideg az arcán, de menthetetlen diplomata voltam, és egyébként is... nem akartam felesleges erőszakot. Jelentős túlerőben voltak, ami bár a képességeinknek hála nem okozott volna megoldhatatlan kihívást, de azért az arányok elég torznak tűntek. Nem tudtuk felmérni, hogy van-e náluk fegyver, és ha van, akkor milyen; ez nekik kedvezett volna. Elviekben az önvédelem még nekünk is jogunkban állt, de ha túlságosan eldurvult volna a helyzet, annak a következményeit nehéz lett volna megbecsülni. És talán nem is szerettem volna.
- Vesszenek a szörnyszülöttek! – hangzott fel egy hirtelen bekiabálás valahonnan jobbról.
Ismét a férfira néztem, aki már éppen szóra nyitotta a száját, amikor az ösztöneim a pillanat törtrésze alatt cselekvésre bírtak. A veszély hátulról érkezett, talán észre sem vettem volna, ha nem lettek volna annyira éberek az érzékeim – a reflexeimnek hála azonban még éppen időben húztam el a fejem az azt megcélzó tárgy elől.
Egy jókora kődarab pattogott végig előttünk a betonon, én pedig éreztem, hogy egy olyan úton indultunk el, aminek békés vége már nem lehet. Az adrenalin fellobbant a véremben, és amikor a velünk szemben állók közül néhányan tettek egy bizonytalan lépést hátra, tudtam, hogy a szemeim is vörösen izzottak fel.
- Ezt talán nem kellett volna.

 

 
✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗
 

 
1252 ┃ YOUTUBE ┃ én sem panaszkodom...  ┃




Beauty is power;
a smile is its sword.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Csüt. Márc. 15, 2018 10:21 pm





To: Sienna Murdock

Ölj vagy téged ölnek meg...

Mindig is irigyeltem Siennát. Gyönyörű volt és okos, talpraesett, bájos és erős. Sőt, bátor is. Rengeteg olyan tulajdonságot képviselt, ami belőlem hiányzott. Amit én csak eljátszani próbáltam. Igen, mindig is próbáltam egyfajta szerepet felvenni, avagy álarcot hordani, hogy ne essen bántódásom. Ne sérüljek többet. De ez hasztalan volt, hiszen a bántó szavak, emberek folyton-folyvást megtaláltak. Célpont voltam, ezen pedig semmi nem is változtathatott.
- Az nem kifejezés, hogy „fafejűek”. Sokkal inkább… nem is tudom. – Elgondolkodtam, néhány pillanatig csendben kerestem a megfelelő szavakat, míg végül egy kérdést tettem helyette fel. - Néha nem érzed azt, hogy hagynunk kéne ezt az egészet a fenébe? Védjék meg magukat, ahogyan tudják. Az, ahogyan bánnak velünk, egyáltalán nem fair. – Félrepillantottam, gyengén megrázva a fejem.
A választ hallva fordítottam csak vissza a fejem felé. Nos, ha az előbb azt mondtam, hogy Siennát irigyeltem, akkor azt is elmondhatom magamról, hogy velük kettejükkel kapcsolatban is hasonlóak voltak az érzéseim. De változás állt be, hiszen eljött az idő, hogy Siennának új partnere legyen. Nem tetszett, de valószínűleg neki sem. Épp ezért kezdtem el puhatolózni ez ügyben. A szurkálódó mosolyra ugyanolyan mosollyal feleltem, s hagytam, hogy tovább mondja. A mosoly pedig fokozatosan halványodott az arcomon, hiszen nem volt ez könnyű téma. Tudtam, hisz láttam rajta. Annyira összetartoztak és annyira rossz lesz ezután, hogy ők ketten nem alkothatnak egy csapatot. A tökéletes csapatnak ezennel vége. Hisz ők azok voltak.
- Nem tudom, mennyire nyugtat meg az a tény, hogy nekem sem tetszik ez a fajta változás. Annak örülök, hogy ő ennyire magas pozícióba került, hiszen megérdemli. Rengeteget dolgozott és küzdött, a semmiből tört fel ide, így joggal mondhatom, hogy megérdemli a consul címet. S azt is tudom, hogy nála jobb kezekben nem is lehetne ez a közösség, mert ha valaki, akkor ő képes változást hozni ide. Elfogadtatni az emberekkel a félvéreket, rendet, békét teremteni, de… - Itt rápillantottam. – A rátok kivetülő változás nekem sem tetszik. Mindig úgy éreztem, hogy igazán csak te tudsz közel jutni a bátyámhoz… és most, hogy nem leszel olyan sokat mellette, így aggódom. Leginkább érte. Néha azt érzem, falakkal veszi körül magát, olyanokkal, amiket én magam sem tudok átmászni. Zavar, bánt, de elfogadom. Védi magát. Azt hiszem, ezt tőle tanultam… - Tettem hozzá elgondolkodva. Én is falakkal vettem körül magam és nem igazán volt olyan, aki át tudta mászni. Sienna kivételes volt. Az egyetlen, akit a bátyámon túl magamhoz engedtem. Irónikus.
Ahogy a másik téma került előtérve, azaz az új partnere, ráncolni kezdtem a homlokom. Egy kicsit sem volt kecsegtető az, amiket mesélt. Avagy sokkal inkább fogalmazzunk úgy, valami gyanús volt a dologban.
- Ami azt illeti, Sienna, nem csak neked vannak furcsa megérzéseid ezzel kapcsolatban. Miért akart mindenáron melléd kerülni? Hacsak nincs valami indítéka rá, nem igazán értem. Mármint, a magam nagy eszével nem látok ebben semmi értelmet… - A földre pillantottam. Miért akarna valaki mindenáron Sienna partnere lenne? Ráadásul újonc, tehát mit tudhat ő példának okáért erről a lányról? Semmit. – A kérdésedre reagálva, nem ismerem, csak látásból. Tudod, hogy én ritkán beszélek másokkal. Leginkább olyanokkal csak, akiket valamilyen szinten már ismerek, vagy akik valahogyan elnyerték a bizalmam. – Magyarázkodtam, habár senki sem kért erre. – Seth tehetne valamit az ügy kapcsán. Akár utánajárhatna, hogy miért téged akar ez a rejtélyes férfi, vagy egyszerűen… csak ne engedje, hogy egy csapattá avanzsáljanak titeket. Talán ez lenne mindenkinek a legjobb, nem? – Biccentettem meg a fejem, közben viszont gondolkodtam is, hogy mi lehet ez az egész. Okok. Mindennek oka van, nem? Talán fel kellene keresnünk azt a férfit, aki a fegyvertárat igazgatja. S vele beszélni. Sosem lehet tudni, kik lapulnak a város falain belül, s ki mire készül, nem igaz? A legjobb, ha mindennek utána jár az ember. Mellesleg, nem elég nekünk a kancellár elleni támadás, még ez is? Valami itt nem stimmel.
Ahogy tovább haladtunk, a légkör egyre feszültebbé vált. Szinte tapintani lehetett a levegőben a feszültséget, s ez fölöttébb aggasztóvá vált. S ahogy észrevettem, Siennának is feltűnt, így legalább abban biztos lehettem, hogy nem önmagamnak magyaráztam be a dolgot. Azonban feltett egy kérdés, ezzel oldva kicsit a hangulatot.
- Nem, értem nem kapkodnak úgy, mint érted. Ami nem meglepő, ha azt vesszük… és ez így van jól. Mármint, én megvagyok így, egymagam. Ígyis megteszem, amit kell, hiszen segítek. Küzdök. Harcba szállok, ha úgy adja a helyzet, de nem vagyok benne biztos, hogy bárkivel össze tudnék csiszolódni úgy, mint te annak idején a bátyámmal. Tehát jobb nekem egyelőre így. Előbb önmagammal kell kibékülnöm teljesen, a szó legszorosabb értelmében, mielőtt bárki más betoppan a személyes terembe, életembe. – Magyaráztam, de aztán mély levegőt vettem. Lépteimen lassítottam, ahogy feltette a kérdést, majd idegesen megnyaltam a szám szélét.
- Érzem, egy ideje már… nos, érzem. – Suttogtam, sőt, majdnem hogy csak tátogtam. Aztán lassan a nőre pillantottam magam mellett, szinte kérdőn, hogy mi legyen, avagy ő mit gondol a helyzetről? Aztán hátrapillantottam a vállam felett. Nem egy szempár szegeződött ránk, megvető pillantásokkal együtt. Néhányan sugdolóztak is, majd az egyik férfi úgy döntött, szót emel végül a társai nevében. Ekkor torpantam meg, pont, mikor szóra nyitotta a száját, sőt, beszélni kezdett, méghozzá a maga mély, dörmögős hangján. Határozottnak tűnt, tipikusan az a féle személyiség, aki kitűnik a tömegből, megszólal, s mindenki követni kezdi.
- Az összes félvérnek pusztulnia kéne, mielőtt valakinek komolyabb baja esik miattuk. Hiszen, nem gondoljátok, hogy nem ti vagytok az elsőszámú gyanúsítottak, már ami a kancellár elleni támadást illeti, nem igaz? Másnak aligha állna érdekében ilyesmit tenni. De ti… hiába ez a megnyerő külső, hölgyeim. Semmit sem ér, hisz belül korcsok vagytok. Legyilkolni való férgek. –  Nem igazán tetszettek a szavai, amiket hozzánk vágott. Nem tartottam igazságosnak, hogy ezt feltételezi rólam, azaz rólunk. A fajomról. Lassan fordultam meg, szavakon törve a fejem, ám egyelőre mégis hallgattam. Talán azt vártam, hogy még több sértést vág hozzánk, vagy azt, hogy komolyan, netán a középkorba visszamenve vasvillára szúrjanak minket azért, akik vagyunk, s a koholt vádak miatt, amik nyilvánvalóan csak az emberek buta agyszüleménye volt… komolyan, nevetséges, s egyben szomorú is volt a helyzet.

...e szerint a szabály szerint élünk.

987 words ◆ Monsters ◆ Megszaladt a kezem  ◆ credit







Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Csüt. Márc. 15, 2018 8:58 pm


We are problems that want to be solved; we are children that need to be loved. We were willin', we came when you called but, man, you fooled us. Enough is enough...



 
Maia & Sienna
girls in trouble

 

Maia egy volt azon kevesek közül, akiknek a társasága minden egyes alkalommal igazán be tudta aranyozni a napomat. A legjobb barátnőmnek, vagy inkább egyenesen a testvéremnek tekintettem őt, és mindig hálás voltam érte, hogy Seth-tel együtt ő is belépett az életembe. Igaz, hogy megannyi nehézségen mentünk keresztül a kezdeti időszakban, de azt hiszem, végül ez is kötött minket olyan szorosan egymáshoz.
Néha még később is észrevettem magamon, hogy árgus szemekkel figyelem, árulkodó jeleket keresve a visszaeséstől való félelmemben, de ilyenkor mindig egy kiadós képzeletbeli maflással jutalmaztam magam. Bíznom kellett benne, hogy már jól van; csodáltam is őt azért, amilyen mély gödörből sikerült felkapaszkodnia a felszínre, de néha még mindig féltettem. Hiszen nekem is voltak nehezebb napjaim, én is nyitottam már ki úgy a szemem reggel, hogy elegem van ebből az egész képmutatásból, de akkor mit szóljon ő? Engem csak az emlékeim kínoztak, neki azonban saját magával kellett viaskodnia annak idején.
De talán ezért is nyugodtam meg minden egyes alkalommal a mosolya láttán.
- Attól tartok, értem miről beszélsz – fújtam ki hosszan a levegőt. Mindig optimista voltam, de azért a nyilvánvalót soha nem tagadtam; én is tudtam, hogy különösen feszült időszakot élünk meg. – Mi mindent megteszünk értük, de a merénylet nem dobott sokat a légkörön. Néha bosszantóan fafejűek tudnak lenni, nem? – Nem volt számomra kérdés, hogy vele tartok-e, rögtön mellé szegődtem, ahogy újra elindult, de a témaváltásért is hálás voltam. Igazán kellemetlen tudott lenni, amikor még én sem tudtam elmismásolni a világunk negativitását. – Ami azt illeti, épp a puccos irodájából jövök. Alaposan felvitte a dolgát a jóisten – jegyeztem meg szurkálódó mosollyal, hátha egy kicsit sikerül oldanom a hangulatot. Persze mindketten büszkék voltunk arra, amit sikerült elérnie, na de pont mi ne piszkálhatnánk egy kicsit? – Azért még mindig furcsa egy kicsit – ismerem be egy apró sóhajjal. – Már annyira összeszoktunk, hogy szinte előbb tudtuk, mit fog tenni a másik, mint hogy megtette volna. Most pedig a főnököm lett, és nekem valaki mással kellene ugyanezt kialakítanom... őszintén szólva nem tartom valószínűnek, hogy valaha is sikerülni fog.
Nem voltam az a típus, aki állandóan panaszkodik, de tudtam, hogy Maia megért és meg is hallgat. Ha valakivel, hát vele igazán őszinte lehettem, és jól esett végre kiönteni a lelkem.
Na nem mintha a következő kérdésével nem tapintott volna a másik gyengepontra, de nem bántam. Még az én elmémben is élénken viaskodtak az érzések ezzel kapcsolatban, de talán neki lesz valami épkézláb ötlete, ami megmagyarázza a dolgot.
- Igen... sajnos. Vagy talán nem is sajnos, mindenesetre elég zavaros a dolog – kezdtem bele homlokráncolva. – Te ismered azt a fickót, aki a fegyvergyárat igazgatja? Én még csak néhányszor láttam, de nem is ez a lényeg. Van egy fia, katona, viszont csak később jelentkezett guardiannek. Friss húsként jött ki a kiképzésről, az apja pedig a befolyását használta, hogy mellém kerüljön. Persze alapvetően nincs ezzel senkinek semmi baja, hiszen én tapasztaltnak számítok, ő pedig új... – Néhány másodpercig hallgatok. – Nekem akkor is van valami furcsa érzésem ezzel kapcsolatban, és úgy vettem észre, hogy Seth sincs teljesen kibékülve a dologgal.
Beszélgetés közben valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kiélesednek az érzékeim, mintha csak odakint lennénk és tudnám, hogy bárhonnan, bármikor jöhet a támadás. Egy kicsit zavartan nézek körbe, mert bár esküdni mernék, hogy az előbb még nem voltak ennyien idekint, nem igazán értem, miért jelezne a veszély-radarom. Hiszen idebent vagyunk, a városban.
Megpróbálok megfeledkezni a saját ösztöneimről, és ismét Maiára figyelni, de nem sokat segít a dolgon, hogy mintha ő is nyugtalannak tűnne.
- És nálad van már valami fejlemény? Körvonalazódik, hogy ki mellé osztanak be? – terelem át egy kicsit rá is a témát.
Próbálok a beszélgetésre és a lépteinkre összpontosítani, de egy idő után már érzem a tekinteteket a hátamban. Tuti, hogy itt valami nem kerek.
- Te is érzed ezt? – szólalok meg szinte alig hallhatóan, amikor már egyszerűen nem tudok nem tudomást venni a veszélyérzetemről.

 

 
✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗
 

 
631 ┃YOUTUBE┃ girlpower  ┃




Beauty is power;
a smile is its sword.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Csüt. Márc. 15, 2018 1:19 am





To: Sienna Murdock

A fájdalom tűrése a harcos igazi fegyvere.

Megtanultam már ez alatt a néhány év alatt, hogy az emberek nem befogadóak. Megbélyegeznek, mert más vagy. Sőt, elítélnek. Félnek tőled. Holott örülhetnének, hogy egyáltalán léteznek a félvérek, hiszen mi vagyunk képesek őket megvédeni, megóvni az igazi veszély ellen. Vajon eljön az a nap, amikor teljességgel meg fognak bennünk bízni? Azt hiszem, az egy csodálatos nap volna. Szinte túlságosan is álomba illő, hiszen úgy érzem, jelen pillanatban nagyon távoli ez az idilli kép. Nem telik el nap úgy, hogy ne kapnék egy gúnyos megjegyzést arra vonatkozóan, hogy mi vagyok. S ezzel együtt kell élnem, nem? Mindegy, mit teszek. Ha meg is védem őket, nem számít. Csak az, hogy mi vagyok. Ha a bátyám nem harcolna az emberekért, a békéért, akkor talán már réges-rég hagytam volna, hogy darabjaimra hulljak. De így, nos, emelt fővel viselek el mindent, ami engem ér. Mindegy, miféle szavak hagyják el az emberek száját, és nem számít, ha éppenséggel megütnek. Bántanak. Ez is előfordul. De igenis megpróbálom megvédeni magam. Néha sikerül, néha viszont nem. Viszont egy percig sem engedem meg magamnak, miszerint panaszkodjak. Hiszen a katonai consul húga vagyok, egyfajta példát is kell mutatnom a félvéreknek azzal, hogy nem török össze minden apró dolog miatt, nem? Vagy talán csak én képzelem magam valami fontos valakinek? Ez is elképzelhető.
Magam sem tudom, mi céllal indultam el sétálni. Nem akartam újabb célpontot adni az embereknek, ami azt illeti. Mégis köztük jártam. Talán csak önmagamat akartam ezzel, hm, netán edzeni? Készíteni. Vagy valami ilyesmi. Félvér körzet, huh? Felemeltem a fejem, sőt, az égre emeltem a tekintetem. Bár már kezdett sötétedni, közel sem zavart. Azt hiszem, talán vártam is arra, hogy teljesen sötét legyen, s feljöjjenek a csillagok. Szerettem néha elmerülni a természet adta szépségekben. Elszakítottam a tekintetemet az égről, majd körülpillantottam. Szőke tincseim megigazítva lépkedtem tovább, miközben azon gondolkodtam, ami a napokban történt. Az a támadás a kancellár ellen, nos, nem kecsegtetett semmi jóval. Ráadásként még a kancellár lánya is megsérült. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy ha egyszer Seth kerülne bajba, vagy érné támadás, én mit tennék… A gondolataimból azonban egy ismerős hang szakított ki, s így nem tudtam a végére érni. Sienna? Megtorpantam, s ezzel egyetemben néztem el a hang irányába. Aztán megvártam, míg odasiet hozzám, de ekkor már egy halvány mosoly is ült az arcomon. Szerettem ezt a lányt, mármint, szinte olyan volt, mintha a testvérem lenne. Egy soha meg nem született testvér. Viszonoztam az ölelését, a kelletténél talán szorosabban is.
- Szia. Igazából, magam sem tudom, miért indultam el. Egyszerűen friss levegőre vágytam, de őszintén szólva, ami itt folyamatosan megy… nem derít valami jó kedvre. – Húztam el a számat, miközben elszakadtam tőle. Megbiccentettem a fejemet oldalra. – Mármint, ha érted, mire gondolok. Az előítéletek, vagy éppenséggel… minden, amit az emberek olykor tesznek. Kiábrándító. De mégis védelmezzük őket, ahogy a legjobb tudásunkkal telik, nem? – Mély levegőt vettem, ahogy tovább indultam, de bevártam őt is, hisz azt akartam, hogy együtt sétáljunk. – Mi a helyzet veled és a bátyámmal? – Tértem át egy fokkal vidámabb, vagy inkább egészen más témára, mintsem a szánalmas kis helyzetünk, nekünk, félvéreknek.
- Tudni már, hogy ki lesz az új… társad? – Tettem hozzá halkabban. Tudtam, hogy ez egy érzékeny téma. A bátyámmal évekig egy csapat voltak, de most, hogy Sethből consul vált, így nem volt esély arra, hogy továbbra is együtt dolgozzanak. Ez valahol szomorú volt, sőt. Sienna megérdemelte volna, hogy ő is egy kiemelkedőbb pozícióba léphessen, már ha valaki engem kérdez. Mégis, elszakítani őket egymástól, túl kegyetlenül hangzott. Másrészt, én magam is megszoktam már őket együtt, s nem tudtam volna elképzelni mást Sienna oldalán, vagy teszem azt, a bátyám mellett. Ők összetartoztak, s ez pont így volt jó. Mondtam már, mennyire gyűlölöm a változásokat? Magam elé pillantottam, miközben lassú léptekkel haladtam az utcán, mely egyre több embert tudhatott magáénak, s ez eléggé zavarni kezdett.

Légy mestere, és senkinek nem lesz hatalma fölötted!

628 words ◆ Monsters ◆ Remélem, megfelel    ◆ credit







Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   Szer. Márc. 14, 2018 9:50 pm


We are problems that want to be solved; we are children that need to be loved. We were willin', we came when you called but, man, you fooled us. Enough is enough...



   
Maia & Sienna
girls in trouble

   

Kellemes, lágy szellő kapott bele a hajamba, ahogy kiléptem az épület széles ajtaján. A nap már lemenőben járt a horizonton, fényét jórészt takarták az épületek, no meg persze a „Nagy Fal”, így az esti levegő is még élvezhetően hűvösre váltott. Összébb húztam magam előtt a vékony kabátot, majd a gondolataimba merülve siettem le a főlépcsőn, rögtön utána jobbra fordulva, megcélozva a körzetünket. Tudtam, hogy ezután a beszélgetés után jobb lesz a gyaloglást választani és kiszellőztetni a fejem.
Seth nyílt lapokkal játszott, és nem is vártam tőle mást; katonai consulként ő hozta meg a döntéseket, de sajnos még mindig olyan világban éltünk, ahol pénz – vagy legalábbis befolyás – beszél, kutya ugat. Még az ő kezét is meg tudták kötni, ha a város egyik legbefolyásosabb embere túl nagyra nyitotta a száját, főként, ha azon az emberen múlt, hogy elegendő KRC fegyvert kapunk-e. De mégis miért ragaszkodott volna a fegyvergyár tulajdonosának fia ahhoz, hogy egy prefektusba kerüljünk? Erőteljes balsejtelem fészkelte be magát az agyam hátsó részébe, hiába próbálkoztam nem tudomást venni róla. Tudtam, hogy sokan ismernek, már csak azért is, mert sokáig a katonai vezetőnk társaként tevékenykedtem, de ez még nem adna okot arra, hogy bárki is kérvényt nyújtson be értem.
Valami bűzlött, de úgy sejtettem, az okok kibogozása még váratni fog magára egy ideig.
Egyre kevesebb természetes fény jutott a városba, az utcák félhomályba borultak, ami engem ugyebár a legkevésbé sem zavart vagy hátráltatott. Mindig is furcsálltam, hogy az emberek megvetnek minket a másságunkért, miközben olyan képességeket nyertünk a vírusnak köszönhetően, ami tulajdonképpen az ő életüket is megóvta. Én még hálás is voltam értük. Persze Betta néném is megmondta, hogy a különbözőségünk egyaránt szül félelmet és irigységet, ami csak tovább táplálja a gyűlöletet.
A körzet felé haladva emelt hangú szó ütötte meg a füleimet nem messze tőlem, a hang irányába fordulva pedig mondhatni egy szokásos, de annál szomorúbb jelenetnek lehettem szem- és fültanúja. Egy tipikus, felbátorodott helyi huligánnak tűnő férfi egy nálánál sokkal kisebb termetű, fajtámbeli nőnek ment neki szándékosan, majd szitkozódva úgy állította be az egész jelenetet, mintha annak ő lett volna a szenvedő alanya.
- Nem látsz a szemedtől, te kis pokolfajzat?
- Elnézést, kérem, én... – A nő összébb húzta magát, rémültnek tűnt és hallatszott.
Láttam, ahogy a férfi a karja felé nyúl, előrelépett... majd hangos csattanással elvágódott a betonon. Természetesen az üveg, ami a talpa alá került, és amin így felbukott, nem az volt, ami az előbb még mellettem hevert a pázsiton.
- Ó, hogy az a... – átkozódott a férfi, majd hirtelen elhallgatott; csak ekkor vett észre.
Derűs mosolyt villantottam rá, majd rákacsintottam az apró termetű nőre, aki szerencsére gyorsan vette a lapot, és eliszkolt onnan. Többre nem is méltattam a közben már feltápászkodó alakot, egyszerűen csak elsétáltam mellette, gondtalanul folytatva az utamat – mintha nem szúrta volna keresztül a hátamat a tekintete. Micsoda szerencse, hogy engem ez a legkevésbé sem érdekelt.
Ahogy megpillantottam a körzet épületeinek ismerős vonalait kirajzolódni magam előtt, kettős érzések töltöttek el. Egyrészről ez állt számomra a legközelebb az „otthon” érzéséhez, másrészről viszont még mindig rettenetesen furcsa és szokatlan volt úgy jönni ide, hogy tudtam: a ház nélkülem üresen áll. Különös dolognak tűnhetett, hogy a guardianek és silah társaik egy fedél alatt élnek, de számunkra már ez volt a természetes... Nekem pedig éppen ezért volt annyira természetellenes az üres, Seth nélküli ház.
Majd hamarosan beköltözik a helyére valaki más, szólalt meg egy gonosz kis hangocska a fejemben, de gyorsan el is hessegettem, már-már sorsszerűen éppen akkor, amikor egy ismerős szőke hajkoronát láttam meg, ahogy éppen kilépett az útra.
- Maia! – szólítottam meg vidáman, széles, szeretetteljes mosollyal az arcomon. Odasiettem hozzá, és ha nem bánta, egy pillanatra magamhoz is öleltem. – Hát te meg miért kószálsz itt? Csak nem engem keresel? – vontam fel a szemöldököm kacéran.

   

   
✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗          ✗
   

   
616┃YOUTUBE┃ girlpower  ┃




Beauty is power;
a smile is its sword.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Utcák   Hétf. Jan. 22, 2018 5:06 am


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Utcák   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Utcák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Ötödik Sugárút (Manhattan)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Látóhatár :: Kristályváros :: A3 - Félvérkörzet-
^
ˇ