Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Valahogy nem vártam a nőtől mást: csatlakozott, méghozzá „könyörgés” nélkül. Bár alapvetően Remington volt a kiképzője, olykor én is elloptam egy-egy edzés erejéig. De ők… gyanúsan több időt töltöttek már együtt, mintsem amit kellett volna. Mindig is jó megfigyelőnek tartottam magamat és néha olyan dolgokat láttam meg, amiket mások legszívesebben elrejtettek volna. Azt hiszem, ez is pont egy ilyen helyzet volt. A megjegyzésemre adott reakciója is ezt támasztotta alá. Ártatlan éllel a hangjában kérdezett vissza, de pont ezzel az „elterelésnek” szánt kérdéssel támasztotta alá a gyanúmat. Elmosolyodtam halványan, majd megráztam gyengén a fejemet. Magyarázkodni kezdett. - Mondj olyat, amit nem tudok, Athena – Jegyeztem meg csendesen, majd röviden, alig hallhatóan fel is nevettem. Persze, nem állt szándékomban bosszantani a nőt, vagy kérdőre vonni, de előttem felesleges volt titkolóznia. Engem nem zavart, ha a megérzéseim helyesek voltak: ha együtt voltak, örültem a boldogságuknak. Csupán ennyi. A terelés és a kérdés nem esett túl jól; mert ezúttal nekem volt rejtegetnivalóm. Azonban nem akartam hozzá hasonlóan kikerülni a válaszadást. - Hát, ez most kissé bonyolult. Mármint... jól van, de... – Szusszantam, még mindig a boxzsákot fogva, majd sóhajtottam egy aprót. – Tudod, veled nehéz nem őszintének lennem – Tettem hozzá halkabban, majd elengedtem a zsákot, hogy aztán beleüssek egy jókorát. – Szerinted ki az a hülye, aki kikezd a majdnem húgával? Ez az öt millió dolláros kérdés – Nevettem fel röviden, majd a nőre pillantottam és kitártam a karjaimat, hátrébb lépve a zsáktól. – Mondjuk úgy, hogy válasz nélkül is tudjuk, ki… - Athenát fürkésztem. – Szóval most… kerülöm őt. Amíg rendezzük magunkban ezt az egészet – Vettem egy mély levegőt, majd leengedtem magam mellé a karjaimat. Magam sem tudtam, miért, de megbíztam Athenában és pont ezért mertem neki kimondani mindazt, ami történt. Amit tettem. Vagy csak… túlságosan nyomasztott a tudat, hogy rámásztam Alicera? Nem mintha ő ellenkezett volna. Nagyon is akarta, hogy ő meg én… de istenemre mondom, ez nincs rendben így. Olyan, mintha a húgom lenne. – Nyugodtan elítélhetsz, én is ezt teszem magammal – Apró sóhaj hagyta el végül a számat, majd inkább visszafordultam a zsák felé, hogy néhányat üssek rá, amolyan feszültség levezetés gyanánt.
℘ If I told you my secrets and I showed you my weakness
Would you love me
or leave me?
Play by :
℘ Brett Dalton
℘ Would you please have mercy on me I'm a puppet on your string
And even though you got good intentions I need you to set me free...
Reagok száma :
17
Tárgy: Re: Boxzsákok Csüt. Márc. 19, 2020 3:56 pm
Raz & Athena
you shouldn't trust your instincts, not this time
- Mit... – Reminek esélye sem volt befejezni a kérdést, mielőtt a következő pillanatban a sportszerek közé húztam volna magammal. Nem hátulról támadtam, annyira én sem vagyok ostoba, hogy tényleges támadást imitáljak, de azért váratlanul értem; még akkor is, ha nem volt ritka az ilyesmi, tulajdonképpen részéről sem. Abban persze már egy nüansznyi ellenállást sem éreztem, amikor mindkét karja a derekam köré kulcsolódott, miközben az ajkaimat az övéire szorítottam. Arcát a kezeim közé fogva tartottam és éhesen csókoltam; soha nem ismertem volna be, hogy hiányzott és aggódtam érte, még ha csak egy estét is töltött kint nélkülem. - Sajnálom – szólaltam meg kissé kifulladva, mikor végül elengedtük egymást, noha a szám sarkában ülő mosoly egyértelműen jelezte, hogy egyáltalán nem sajnálok semmit. – Muszáj volt. A nevetése még tovább olvasztotta a jégtömböt a mellkasomban, mintha nem lett volna már így is éppen elég veszélyes, amit velem tesz. És amiről persze neki nem kell ilyen mértékben tudnia. - Roberth a jelentésemre vár. – A szavaival valamelyest ellentétben állt a mozdulat, ahogy a hüvelykujja az államat simította végig, de értőn bólintottam. Sosem álltunk egymás feladatainak útjába. - Később is megtalállak – mosolyodtam el szélesen, mielőtt kézen ragadtam volna, hogy visszatérhessünk a folyosóra, ahol már-már kötelességtudóan engedtük el egymás kezét. Az edzőterem ajtaja előtt váltunk el, akkor már csak egy hosszúra nyúló pillantással búcsúzva, amit csak mi értettünk. Egyébként is mindig elővigyázatosak voltunk, de most tisztán hallottuk, hogy valaki már az edzőteremben van; ahogy beléptem, azt is láttam, hogy Raziel az. - Raziel! – mosolyodtam el, majd rögtön bólintottam is. – Még szép! Először a bandázsokhoz léptem, míg magamhoz vettem kettőt, hogy egy-egy kezemre tekerjem őket. A kérdése meglepett és váratlanul is ért, főleg így, hogy épp az imént... mégis igyekeztem ez utóbbit leplezni, csak a szemöldökömet felvonva néztem rá egy pillanatra, mielőtt folytattam volna a bandázsolást. - Csakugyan? – kérdeztem vissza látszólag ártatlanul, ám egy kicsit elbizonytalanodtam. Lehetséges, hogy az utóbbi időben nem figyeltünk oda eléggé? – Nos, gyerekkorom óta ő a mentorom és jó páros vagyunk. Apám is gyakran küld ki minket együtt, talán csak összeszoktunk – vontam vállat, miközben elindultam felé. Nem vettem támadásnak a kérdést; kedveltem Razielt, és nem csak azért, mert annak idején én találtam rá az erdő közepén. Jó embernek ismertem meg és soha nem adott okot arra, hogy hátsó szándékot feltételezzek mögötte. - Rég láttalak erre – tereltem el inkább a szót. Nem szemrehányás volt ez részemről, csupán arra céloztam, hogy Alice múltkori félresikerült magánakciója egyikük számára sem sült el valami kedvezően. – Hogy van Alice?
Amióta Alice megsérült és… szóval azóta fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem vele. Magával ragadott a hangulat és megtörtént az, aminek nem kellett volna, pedig úgy gondoltam rá mindig is, az elmúlt két évben, mintha a húgom lenne. Az ember pedig, a saját testvérével nem szokott ágyba bújni, nem igaz? Vettem egy mély levegőt, majd a bandázst elkezdtem a kezemre csavarni, miközben körülnéztem a teremben. Rajtam kívül nem volt bent senki, ami kis elégedettséggel töltött el. Néha jólesett egyedül lenni, belemerülve az edzésbe, a gondolataimba. Oda is léptem az egyik boxzsákhoz és felvettem az alapállást. Ütlegelni kezdtem, először csak gyengén, majd egyre erősödő mozdulatokkal, minden beleadva. Már egy fél órája biztos püfölhettem a zsákot, levezetve a feszültséget, mikor az ajtó előtt megpillantottam Athena-t és Remington. A férfi hamar távozott, a nő viszont úgy tűnt, szintén a zsákokat akarta püfölni ma délután. Nem mintha zavart volna a társasága, sőt… kedveltem Athena-t. Ő volt az első, akivel bizalmi kapcsolatot építettem ki, mikor idekerültem. Ő volt az, aki ott volt, mikor magamhoz tértem. A mankóm, a segítségem volt. Nem lehettem neki elég hálás. Ha belépett a terembe, egyből odabiccentettem neki. - Szép napot, Athena! Csatlakozol? – Kérdeztem egy mosollyal, miközben két kézzel fogtam le a felém lendülő zsákot végül. Egyébként… gyanúsak voltak azok ketten. A nő és a kiképző; Remington. Nem tudnám megmondani, miért, de akárhányszor rájuk néztem, elfogott valami különös érzés. Olyan volt, mintha lenne köztük valami, de ennek mégsem adták semmi valódi jelét. Egyszerűen csak… hm. Az ember megérzi ezt, nem? A légkör, vagy a pillantás, amit egymásra vet két ember. Egy-egy lopott érintés… nem kétséges, jó megfigyelő vagyok. - Mostanában… sok időt töltesz Remingtonnal – Jegyeztem meg csak úgy, félvállasan, miközben azt vártam, hogy csatlakozik hozzám. Nem akartam egyből rákérdezni, csupán témaként dobtam fel a dolgot, hátha… Másrészt tudtam, hogy amúgy nincs közöm hozzá. Mégis furdalt a kíváncsiság és ennek hangot is adtam. Meg aztán… jó volt elterelni a gondolataimat a saját kis ballépésemről, már ami Alicet illette. Komolyan, mégis ki az a barom, aki lefekszik a húgával? Akkor is, ha nem vérszerinti. Csak… ahh. Mindegy is. Athena. Raziel, koncentrálj!
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Boxzsákok Kedd Ápr. 03, 2018 8:34 pm
Forever&Never
WELLS&MIR
Ahogy telik az idő és egyre távolabb sodródok a múlt történéseitől, úgy halványul anya és Lucy emléke is. Már nem tudnám pontosan felidézni a nevetésüket -igaz, ebben a velejéig romlott és rendkívül elcseszett világban legalább annyira ritka volt őket nevetni látni és hallani, mint meleg ételt teremteni a nem létező asztalra-, már nem tudnám megmondani, hogy milyen volt a hangjuk, ahogy szemük színének pontos árnyalata is valódi talány, és rettegek már csak a puszta gondolattól is, hogy talán már csak néhány hónap vagy év és azon kapom magam, hogy teljesen megfeledkeztem a családomról, a régi otthonomról,a gyökereimről, arról hogy milyen utat kellett bejárnom ahhoz, hogy ide jussak és azzá váljak, aki vagyok. Velük szemben Dawn nap, mint nap az eszembe jut. Felrémlik az emléke álmatlan éjszakáimon, amikor magányos vagyok, nincs kihez szólnom és az elmém foglyává válok, akárcsak egy szerencsétlenül járt egér a csapdában. Hallom utolsó légvételeit, a fejemben kísértenek a szavai, amiket utoljára mondott nekem -nem hagyhatom itt a bátyámat-, és én voltam az, aki látta kihunyni éj fekete szemeiben az utolsó fényeket. Annyiszor nekivetemedtem életem legnehezebb vallomásának, annak hogy elmondom Wellsnek az igazságot a fivéréről, de túlságosan is szeretem ahhoz, hogy képes legyek elviselni a száműzetést és a gyűlöletét amit akkor érezne irántam, ha kitudódna az igazság a húga haláláról. A zsák egyre inkább csak porzik, ahogy ütéseim kifejezőbbé, agresszívabbá válnak az elmémben felrémlő emlékeknek köszönhetően. -A gyakorlatozók... ráérnek... ameddig... nem mennek... nyílt... terepre. - Felváltva ütöm és rúgom a zsákot. -Szerintem örülnének egy szabadnapnak. - Támaszkodom meg a térdeimen a frissítő procedúrámat követően, és így fújom ki magam. Bosszankodva megforgatom a kialvatlanságtól vérben forgó szemeimet és egyáltalán nem próbálom meg nemtetszésemet véka alá rejteni. -Na neee, ezt ne! Most pont olyan vagy, mint az a senkiházi, nárcisztikus seggfej. - Nagyon jól tudja, hogy Roberthről beszélek. Nem titok, hogy szemen tudnám köpni a pasit. Csak azért nem teszem, mert szorult belém némi jó modor és tisztában vagyok vele, hogy mennyi mindent köszönhetünk annak a herélt borjúnak. Sajnos túl sok múlik rajta és pont ez az, ami őt élteti. Imádja, ha sakkban tarthat másokat és ameddig Abee-ben élünk, az ő szabályai szerint kell játszanunk. Még Wellsnek is. -Én felelek értük, én vagyok velük nap mint nap, ebből kifolyólag ÉN vagyok az, aki komolyan végigkíséri a fejlődésüket és hidd el, ha én úgy látom, hogy nincsenek lemaradások akkor az így is van! - Hiába a felettesem, a (plátói)szerelmem, ezek nem okok arra, hogy olykor ne nyissam ki a számat vele szemben, amikor úgy érzem, hogy kicsit messzire ment, vagy kezdi átvenni azt az arrogáns stílust, ami Roberthre és az ivadékaira jellemző. Őszinte véleménynyilvánításom után hosszas másodpercekig, rideg tekintettel vizslatom a szemeit, arcának vonásait és amikor úgy érzem, hogy eleget jártattam a számat a témával kapcsolatban, belevetem magam a felülések százaiba. Egy pár pillanatra megrökönyödöm és elfelejtem, hogy hol is tartottam a számolásban. Mi a baj?? Komolyan megmerte kérdezni, hogy mi a büdös frász a bajom? -Semmi. Mindegy. Majd elmúlik. - Hessegetem el a dolgot amolyan tipikus női mentalitást alkalmazva. "Semmi, az az minden". -De hát tegnap este megnéztem a kiírást és nem én voltam beosztva melléd. - Értetlenkedem, miközben a ki tudja hányadik felülés után felállok és ismét nyújtok, hogy aztán a padra rogyhassak, a törülközővel újra megdörzsölve az arcomat és a nyakamat, tarkómat. -Ez két héten belül már a harmadik közös szolgálatteljesítésünk lesz. - Kamillázok rá értetlen arckifejezéssel mialatt körmeim tenyerem húsába vájnak, ezzel próbálva féken tartani azt a rohadt lepcses számat, ami aztán mégis áttöri a gátakat. -Csak aztán nehogy a Szerelem és a Szépség Istennője a fejemet vegye. - Némi él is megbújik a szavaim mögött, melyeket alighogy kimondtam, legszívesebben már szívnék is vissza. -Bocsáss meg! - Szakad ki belőlem és bűnbánóan lesütöm a tekintetemet. -Keveset aludtam az éjjel és állandóan jár az agyam Abee ügyein, az embereken... - Sóhajtom gondterhelten és megmasszírozom az orrnyergemet.
Nagy vállalás volt… a mai napig megfordul a fejemben a gondolat, miszerint jól tettem-e azt, hogy hangot adtam a véleményem mögé, tettel támasztottam alá mindazt, amit legtöbbünk csak gondolni mert. Az elnyomás, a beletörődés kínkeserves tudata, ami Nathan megalkuvó jelleméből szolgált. Nekünk kellett eltűrnünk azt, hogy ő képtelen fellépni a kristályvárosi betelepítőkkel szemben. Nem kellett volna tolerálnunk azt, hogy a múlt városának bábjává váljunk, hogy kinyissuk a kapuinkat előttük, mikor a félvérek elszállásolásáról volt szó. Nathan mégis szinte átadta a telephelyünk kulcsát a kristályvárosiaknak, mondván, rendelkezzenek felettünk úgy, ahogy kedvük tartja… Wyndham egy túlélő város volt. Emberekből álló túlélő város… mégis bemocskolták a félvérek, azok a nyamvadt szörnyek, akik az esélyegyenlőségre hivatkozva éltek köztünk úgy, mint a kiskirályok. Mert ugye volt, aki rettegett tőlük, volt, aki csak eltekintett mellettük; ők pedig ezt rendre ki is használták, élvezték azt a dominanciát, amit öntudatlanul, de a kezükbe adtunk. Ha én nem tettem volna az ügyünk érdekében, akkor ki ragadta volna magához a vezetés jogát? Senki… Szolgalelkű elnyomottakként továbbra is Tulsa térségében élnénk a megannyi betoloncolt félvérrel együtt. És tény, hogy most is a fél szerzetek határozzák meg gyülekezetünk felét, de ez önkéntes vállalás volt. Hiszen Roberth megadhatja nekünk mindazt, ami után mi, lázadók, hosszú ideje epekedünk. Azt a jólétet, ami a falon túl vár ránk; egyszerűen csak magunkévá kell tulajdonítanunk, önkényesen elvenni tőlük azt, ami nekünk is járt volna, mégis ránk csapták a kaput, és fegyveres fellépéssel elküldtek minket a határról. A hátunkon érezve a gépfegyverek lézerét kellett lemondanunk a Paradicsomról. Arról a Kánaánról, ami még arra se vette a fáradtságot, hogy esetleg vízzel, étellel lássanak el, hogy eztán szolgáltassanak ki minket a kinti világ viszontagságainak… mintha sehonnai kutyák lettünk volna, akikbe maradéktalanul, bűntudat nélkül bele lehet rúgni. Nem pedig tulajdon embertársuk, akik ugyan olyan hányattatott sorra lettek kárhoztatva, mint amibe ők maguk is kerülhettek volna, ha éppenséggel nem nyújt nekik biztonságot a Kristályváros köré húzott mutáns és ember számára is átléphetetlen fal. És ezen meghatározó múlt fényében kellett mégis mosolyogva néznünk azt, ahogy a félvérek lemásznak a platós kocsi hátuljáról, és ellepik Wyndhamet… kitaszítottak, ellöktek maguktól, de amikor megtaláltuk a magunk biztonságát, kihasználtak és saját céljukra fordították a mi megélhetésünket. A titánokkal azonban egy cél hajt minket. Hiszen ők, Roberth gyermekei is a bosszút érzik csörgedezni ereikben, pont, mint a sajátjaink. Hiába azonosak a félvérekkel, a közös ügyünk elfogadtatja velem a tényét annak, hogy jóformán azokkal szövetkezek, akiket nem is olyan régen megvetettem… Mellettük mégsem érzem magam veszélyeztetve. Nem látom a szemükben a felsőbbrendűséget, a fennhéjazó magabiztosságot, holott tekintetük végigkísér a folyosókon megtett utamon. Baráti szándék gyúl pillantásukban, érzem a megbecsülést, azt, hogy elfogadták vezetői ambícióimat. Hasonlóan, mint a boxzsákot megállás nélkül ostromló társam, ki kezdetek óta kiáll mellettem jóban-rosszban. Nem kérdőjelezi meg a tetteimet, nem mutat ellenszegülést… eseti jelleggel kaphatok csak tőle is, mint Matt-től egy kis helyrepofozást, mikor olybá tűnik, hogy zsarnoki énem felülkerekedni látszik vezetői mivoltomon. - Ami legalább annyira fontos lenne a gyakorlatozóknak is… -jegyzem meg mintegy mellékesen, tekintettel arra, hogy mint felettese, többek között alá rendeltem a gyakornokok szakszerű ellátását, már ami a közelharcra korlátozódik. Vannak, kik hasonló munkakört látnak el, de vetésforgóban működik az eljárás, így több embertől több módszert, több jártasságot tudnak a sikeresség jegyében elsajátítani. Mindahányan máshogy kezelik őket, ezáltal megtalálják az erősebb és gyengébb pontjaikat, így arra hagyatkozva munkálhatják ki a legsikeresebb fegyverkezési pontjukat, természetesen a többit se elhanyagolva. - Nem –adok rövid, határozott választ. – A rendszer értelmében az elkövetkezendő két hétben te vagy az, aki rendelkezik felettük. Matt ma más feladatot kapott, mindjárt indul tisztogatásra, valamint túlélők keresésére –könnyedén vágom zsebre kezemet, apránként andalogva el mellette az ellenkező irányba, így vállamat a falnak vetve fordulhatok vissza felé. Meglep az ellenszegülése, noha nincsen nyoma annak, hogy sértettségből, dacból lépne fel a szavam ellen… részéről azonban nem megszokott az, hogy felülbírálná a parancsaimat. Márpedig barátság ide vagy oda, tőle is ugyan olyan engedelmességet várok el, mint a fasorban lévő huszadiktól. - Ne mondd, Miriam… -lemondóan sóhajtok, ujjaim meggyötörten túrnak kusza, szinte fekete tincseim közé. – Mi a baj? Nem ezt a hozzáállást szoktam meg tőled –hangom ezúttal sokkal inkább baráti hangon, bensőségesebben csendül, nem úgy, mint előbbi fellépéseim során, ahol jobban mutattam meg feljebbvalói mivoltomat kifejezésmódomban. Szemeimet lesütve kívánom elkerülni a vizes póló verseny látszatát. Tudom, hogy ő többet lát bennem barátnál, viszont számomra ő olyan, mint egy testvér. Mintha a lehetetlennel próbálkozva általa próbálnám meg pótolni a Dawn által okozott veszteséget… - A kiképzés után, hiszen még mindig él bennem a halovány remény, hogy szándékodban áll megtartani, a cserkészek munkáját felügyeljük. Este pedig miénk lesz a járőr szolgálat a déli szakaszon –jegyzem meg mintegy mellékesen. Általában ezt a munkát Matt-tel szoktam elvégezni, viszont tudatában annak, hogy ő most kíván a kerítésen túlra merészkedni egy kisebb csoport élén, elengedtem neki az esti szolgálatteljesítést. Ilyen esetekkor veszem elő a jolly jokert, aminek Mir a megtestesítője. A látszattól eltérően nem a kihasználás az, ami arra vezényel, hogy őt vegyem magam mellé. Megbízok az összes emberemben, de vannak, akik prioritást élveznek… és ő tagja ennek a csapatnak.
gyilkos...Gyilkos...GYILKOS! Ismétlődik újra és újra és újra a fejemben megállás nélkül, mint amikor beraksz egy CD-t és mindig visszatekered a kedvenc számodhoz. Kár, hogy ez olyan dolog, amit legszívesebben letörölnék a "Válogatásaim" lemezemről. Minden egyes alkalommal, amikor meglátom West, vagy jelentést teszek neki a nap lényegesebb történéseiről, görcsbe rándul a gyomrom és úgy érzem, mintha ököllel tarkón vágtak volna. A vonásaiban, a tekintetében kutakodom árulkodó jelek után, hogy vajon rájött-e már arra, hogy mi történt valójában a húgával. Minden alkalommal, amikor megkeres, hogy átrágjuk magunkat Abee ügyein, attól félek, hogy azért keres, hogy közölje velem: Fogd a motyód és hagyd el Abee-t, nem érdemled meg, hogy áruló létedre egy összetartó közösség tagja legyél, aki nem ismeri az "Egy mindenkiért, mindenki egyért" elvet... Megmenthettem volna Dawnt, meg KELLETT volna mentenem, de nem voltam rá képes. Annál a mardosó bűntudatnál, ami életem végéig súlyos teherként fogja nyomni a vállamat és minden elalvás előtt fáradt elmémre telepszik, hogy aztán rémálomként kísérje végig az éjszakáimat, az is jobb lett volna, ha együtt halok vele. Akkor legalább tudom, hogy életemben utoljára jót cselekedtem és úgy haltam volna meg, hogy én mindent megtettem. De én féltem a haláltól és önző módon inkább elmenekültem. Orcáim vörösen izzanak, hajam néhol kiszabadult már a hajgumi szorításából, a szemembe folydogáló sós verejtékcseppektől pedig hunyorognom kell. A gondolatok, melyek jégesőként záporozták meg az agyamat, még feljebb tolják bennem azt a bizonyos pumpát amitől egyre erőteljesebben, egyre intenzívebben ütöm és rúgom a zsákot, már-már kifulladásig. Nyakamon, tarkómon nyomot hagynak az alácsorduló izzadságcseppek, a világ ködbe borul és alig veszem észre, hogy társaságom akadt. -Csak formában.... tartom... magam... - A szavak közt hagyott szüneteket erőteljes, jól irányzott ütésekre használom fel, mialatt Wells a zsákot tartja. -Mmm... nem lehetne, hogy most az egyszer Matt tartsa meg az órát helyettem? - Hangomban nincs semmiféle követelőzés, próbálom a lehető legfinomabban a tudtára adni, hogy ma nem vagyok túl jó passzban és félek, hogy a nagy hévben kárt tennék valamelyik újoncban. Mondjuk véletlenül a fejébe állítom a tőrt, vagy hasonlók... -Nem érzem túl jól magam. - Kezdek idétlen mentegetőzésekbe. A vak is átlát rajtam, hát még Wells, aki jobban ismer, mint bárki más ebben a nyüves börtönben... Biztos ami biztos, kicsit a torkomat is megköszörülöm, alátámasztva ezzel az iménti hazug állításomat. Nem mondhatja, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy kibújjak a kötelességem alól. Most az egyszer... Igyekszem kerülni a tekintetét, amikor ellépek a boxzsáktól és elsétálok mellette, hogy aztán kulacsom után nyúlhassak. A benne rejlő víz felét megiszom, a másik felét a tarkómra folyatom, majd felkapom azt az egykoron törülközőnek csúfolt rongyot a padról, amit magammal hoztam, és megtörlöm vele az arcom, majd a nyakamat, a karjaimat és a dekoltázsomat is. -Mik a tervek mára? - Kérdezem játszi könnyedséggel, végül a rongyot visszadobom a padra, én magam a földre telepszem, lábaimat beakasztom a hosszan elnyúló fa ülőalkalmatosság alá és elkezdem a felüléseket. Minél kevésbé veszek tudomást róla, annál kisebb az esélye annak, hogy nem bírok uralkodni magamon és leteperem, mint maci a mézes bödönt.
A sötét, foszlott anyag, mely sötétítőként hivatott szolgálni az ablak előtt, megtagadva az elhivatottságát engedi be a Nap első kósza sugarait. Az évnek ezen szakában nagyjából hat óra tájékán pirkad, így ennek biztos tudatában lököm el magamat a jobb napokat is látott matractól és helyezem mezítelen lábaimat a gyárépület hideg betonjára. Csoda, hogy ezekben az időkben ezeket a rozsdás vázú, nyikorgó vaságyakat megengedhetjük magunknak. Van, akinek még ennyi se jut… hiszen akadnak, akik csak egy több sebből vérző, nagyobb szivacsdarabot tudnak maguk alá gyűrni, hogy azon hajtsák álomra fejüket, és jobb híján alkarjuk, vagy összegöngyölt ruhadarab az, ami párnaként funkcionál számukra. A takarót pedig mindenki megoldja maga. A szerencsések kifognak maguknak egy lepedőt, a szerencsétlenebbeknek ott van a kabátjuk, ami viszonylagosan védi őket a hideg áramlatoktól, amik olykor feltámadnak a főfalak közti réseknek köszönhetően. Tehát így élünk mi… mondhatni napról napra, dacolva a környezeti viszontagságokkal. Már egészen megszoktuk. Már kezdünk akklimatizálódni, úgy is mondhatjuk, hogy beletörődni abba, hogy számunkra nem jutott ennél több. Ha optimistán kívánjuk szemlélni az életet, talán a legkézenfekvőbb válasz az, hogy örüljünk annak, hogy van tető a fejünk felett, van mit ennünk, innunk… legalábbis az év legtöbb napján akad, amit a tűzre tudunk tenni, és elosztani a nagyjából ötven főből álló csoport összes tagja között. Itt nincsen olyan, hogy nem osztozunk meg valamin. Itt minden és mindenki a közösséget szolgálja. Elosztjuk, amink van, és amit beszerzünk, azért együtt küzdünk meg, hiszen társai, ha úgy tetszik, családtagjai vagyunk egymásnak, márpedig vérrokonság hiánya ide vagy oda, egy hozzánk hasonló közösségben ez a követendő norma. Aki nem tud élni ezzel a feltétellel, annak fel is út, le is út… vagy képletesen, vagy ha hívők ideológiájához kívánnék ragaszkodni: kötél, esetleg fegyveráltali halálban részesülve kövezheti ki magának az utat a mennybe vagy a pokolba. Ökölbe szorított kezeimre támaszkodva taszítom el magamat az elnyűtt matrac hepehupás felszínétől, hogy a rozoga székre hányt ruhadarabokra, valamint az a mellé tett bakancsra cseréljem pőre, alulöltözött megjelenésemet. Fekete, koszlott farmer, a régi fekete izompólóra pedig egy hasonlóan változatos, fekete színű melegítő felső kerül grátisz gyanánt. Ujjaim közrefogják a szegényes karnisról lógó még elszomorítóbb küllemű rongyot, így húzva el azt az ablak elől, hogy ilyen formán tekinthessek le a „birodalmamra”. Milyen birodalom az, ahol a vezér nem tudja biztosítani az emberei számára a maradéktalan jólétet, a feltételnélküli biztonságot, csak süket ígéreteket tesz, mire támaszkodva önfeledten hangoztatja, hogy Kristályváros a markukban van? Felszínes, sekélyes. Mégis, megkérdőjelezhetetlen lojalitással bíznak bennem, bíznak magukban. Mélázva nézem pár percig a lent robotoló alakokat, akik az előző este kiadott parancsaim alapján ténykednek, mígnem visszarántom helyére azt a méregzöld anyagot, ami alapján még mindig támadnak megválaszolatlan kérdéseim: vajon kezdettől fogva ezt az árnyalatot őrzi a szövet, vagy az évek hagyták rajta penész formájában a nyomukat? Az ajtó zsanérjai keservesen nyikorognak, a hosszú folyosó falai visszaverik minden egyes léptemet, melyek felülírják a gyári irodákból rögtönzött szobákból kiszűrődő hangokat. Vannak, akik éppen most próbálják bemérni az álom és a valóság közti mezsgyét, akadnak, akik hangosan adnak hangot jóízű alvásuknak, de néhány szoba lakói már szerfelett intenzíven kívánnak elébe nézni a napnak. Nem vagyunk azon népcsoport tagjai, akik híresek arról, hogy a fél napot átalusszák, legtöbbünk az éber alvás fázisát áthidalva épp, hogy elegendőnek ítélnek három, maximum négy óra alvást, hogy inkább tettlegességgel legyen hasznára a köznek, nem pedig semmittevő magaviseletükkel. Azokkal nem megyünk semmire. Azok inkább menjenek vissza Wyndhambe, és ott pedzegessék demoralizáló hatásukat, ami a többiekben is felveti a lehetőséget annak, hogy „hogyha neki szabad, akkor nekem is!”. Itt a lustálkodás nem opcionális senki számára se! A gyakorlótér felé tett minden egyes léptem közelebb hozza a halk puffanások hangját, mely bizonyossá teszi, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezen korai órákban a testedzést választja élénkítő gyanánt. Az ütés hatására meglibbenő fekete zsák egy pillanatig takarja csak az azt ostromló személyt, a következőben azonban felfedi Mir harcias alakját. - Ne nyüstöld annyira, nem ártott neked semmit –halovány mosollyal állítom meg a boxzsákot, erőteljesen fogva azt azon esetre, hogyha a fellépésem nem adna elég indokot neki arra, hogy pár percre megszakítsa eddigi ténykedését. - Nem ez volt megbeszélve –dorgáló, ámbár nem szigorú, nem ellenséges a felé intézett megrovásom. – Az ilyen kora reggeli órák a gyakorlatoké. Márpedig én nem látom a többieket –széttárt karokkal mutatok körbe a terem egészén, mielőtt kérdő mimikákkal fordulnék vissza felé. Lehet, hogy túl sokat várok el tőle. Lehet, hogy nem vagyok elég tapintatos, nem bánok vele úgy, mint egy hímes tojással, egy bármikor robbanásra kész hús-vér nővel. De így élünk mi. Tudja, hogy szeretem, jobban is, mint a többi emberemet, de nem részesíthetem őt mindig előnyben. Nem emelhetem ki a tömegből, hogy kivételek megannyi választékos formájában részesítsem…
Álmomban tavasz volt. Az örök fiatalság ígérete töltötte meg a levegőt, ott lapult mindenben, ami élt és mozgott. A fák rügyeztek, a virágok hajtani kezdtek, a méhek beporozták őket, mindenhol madár csivitelés hallatszott, a levegő olyan friss és élettel teli volt, mint amilyen talán még soha azelőtt. Egy spagetti pántos égszínkék nyári ruha volt rajtam, lábaim meztelenek voltak, körmeim fekete színben pompáztak. Talpamat csiklandozta a harmatos fű, göndör hajamba belekapott az olykor feltámadó szellő és az arcomba fújt néhány szálat. A távolból ismerős alak közelített. Összevontam a szemöldökömet és merengve méláztam a felém igyekvő nőn. Hosszú, földig érő fekete ruhát viselt, a hátán valamiféle fekete szárnyak meredeztek az ég felé, amikből minden lépésénél újabb és újabb tollpihék hullottak alá. Arcát fekete fátyol takarta, haja rendezett kontyban díszítette a tarkóját és ahogy közeledett, a tavasz őszbe borult, a fák zöldellő levelei elhaltak és lehullottak, a virágok elhervadtak, a szél rothadó hús émelyítő bűzét hozta. -Dawn? - Hebegtem némán, a felismerés a csontjaimig hatolt és hátrálni kezdtem, de ő nem engedett. Viharos szél támadt, a földre hullott falevelek forgószélszerűen kavarogni kezdtek, a ruhám és a hajam külön életre kelt, a női alak pedig nem tágított. A combomat tapogattam, lázasan kutatva a tőröm után, de nem volt nálam fegyver. Lopva magam mögé pillantottam. Már csak néhány lépés választott el a feneketlen szakadéktól. -Kérlek ne... - Suttogtam, és utolsó mozdulatommal kinyújtottam felé a kezeimet, de ő nem segített, nem kapott el. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a szakadék szélében, lábaim a semmi fölött lógtak. Dawn leguggolt a szakadék szélére, mögötte viharfelhők tornyosultak, alakja lassan elhomályosult és valaki más vette át a helyét. -Wells... - Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem és elmosolyodtam, de Wells nem viszonozta az örömömet, az arca ugyanolyan komor volt, mint előtte Dawné is. -GYILKOS! - Förmedt rám, majd felállt és még mielőtt sarkon fordult volna, bakancsával görcsösen kapaszkodó kezeimre taposott és zuhanni kezdtem.
-A rohadt életbe! - Mázsás súlyként telepszik a mellkasomra a felismerés, miszerint rémálmom volt. Zihálva pillantok körbe a besötétített szobában és nem mernék megesküdni rá, hogy nem sikoltva riadtam fel. Még jó hogy nincsenek szobatársaim... Lerúgom magamról a plédemet és kifordulok az ágy szélére. Kezeimmel két combom mellett a matracot markolom, és beletelik néhány percbe -vagy inkább órába?-, mire a légzésem újra normalizálódik és a vér visszaszáll az agyamba, minek köszönhetően újra képes vagyok logikusan gondolkodni. -Csak egy álom volt. - Nyugtatom magam, majd az ablakhoz lépek és elhúzom a sötétítő függönyöket. A nap még csak most kezdi elfoglalni helyét a horizonton. Mennyi lehet az idő? Öt, hat körül? Elmélázva bámulom az éledező napsugarakat, szemeim alatt sötétlő karikákkal. Ujjaimat nyakláncom medálja köré fűzöm, ami egy homokórát ábrázol. Mintha ettől bármi is megváltozna, mintha vissza tudnám csinálni azt ami évekkel ezelőtt Dawnnal történt. Hogy megmenthettem volna, de képtelen voltam rá... Hazudok magamnak, hazudok Wellsnek, mindenkinek mert félek a következményektől, félek hogy kitagadnak és száműznek, félek hogy a végén egyedül maradok. Megdörzsölöm az orrnyergemet, és fekete toppomat és sortomat az edző ruhámra váltom, kezeimre szakszerűen rátekerem a bandázs szalagokat, hajamat lófarokba fogom és elindulok a gyakorlóterep felé. Úgy döntöttem ma nem tartok gyakorlatot. Wells valószínűleg el fogja vágni a nyakamat érte, de ami nem megy, azt ugyebár nem kell erőltetni. Vízzel teli kulacsomat leteszem a padra, nyújtok és megcélzom az egyik boxzsákot, miközben folyton egyetlen szó jár az agyamban: GYILKOS.
Kezdőlap 
Nagy vállalás volt… a mai napig megfordul a fejemben a gondolat, miszerint jól tettem-e azt, hogy hangot adtam a véleményem mögé, tettel támasztottam alá mindazt, amit legtöbbünk csak gondolni mert. Az elnyomás, a beletörődés kínkeserves tudata, ami Nathan megalkuvó jelleméből szolgált. Nekünk kellett eltűrnünk azt, hogy ő képtelen fellépni a kristályvárosi betelepítőkkel szemben. Nem kellett volna tolerálnunk azt, hogy a múlt városának bábjává váljunk, hogy kinyissuk a kapuinkat előttük, mikor a félvérek elszállásolásáról volt szó. Nathan mégis szinte átadta a telephelyünk kulcsát a kristályvárosiaknak, mondván, rendelkezzenek felettünk úgy, ahogy kedvük tartja… Wyndham egy túlélő város volt. Emberekből álló túlélő város… mégis bemocskolták a félvérek, azok a nyamvadt szörnyek, akik az esélyegyenlőségre hivatkozva éltek köztünk úgy, mint a kiskirályok. Mert ugye volt, aki rettegett tőlük, volt, aki csak eltekintett mellettük; ők pedig ezt rendre ki is használták, élvezték azt a dominanciát, amit öntudatlanul, de a kezükbe adtunk.
┃
