Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Fal menti romok Pént. Dec. 20, 2019 10:52 am
Drónok? Föld alatt? Na még csak ez kell nekem. Nagy levegőt veszek, ahogy visszatekintek a férfira. Az, hogy ő megtalált így, ebben a szerelésben sem épp a legjobb lehetőségeim, de még ha hivatalos drónok is jönnek, rövid időn belül leszek nagyon nagy bajba. - Nincs? Engednek anélkül szaladgálni? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Nekem van a legkevésbé bajom a félvérekkel. Lehet hogy nem lenne könnyű, de képes lennék küzdeni ellenük, ha arra kerülne a sor. Bár azért furcsa, hogy nincs egy guardianja. Bár nem is tudom, hogy ilyenkor mit kezdenének egy Silahval, csak úgy nem hagyhatják. - Megteszik mások helyetted - felelem hűvösnek szánt hanggal, arra, hogy embereket nem ölhet. Tényleg megérdemli pár, de azok el is tűnnek a világ színéről. Varázslatosan és a homályba vész, hogy ki is volt a tettes. Ám ez egy másik történet, most egy sokkal fontosabbat kell megbeszélnünk. Vagyis először csak ki kellene védenem. Láthatja, hogy nem adom magam könnyen és nem is vagyok csipkéből, hogy ne tudjak védekezni. Elsőre talán nem látszik rajtam, de az én izmaim is acélból vannak, ha arra kerülne a sor. És most arra is kerül. - Cody… - ejtem ki halkan a nevét, izmaim elernyednek, ha tovább szorít, engedem neki, nem is szólok érte egy szót sem. Szempilláim megremegnek, ahogy kiejtem a nevét, szemeimbe ezernyi érzelem költözik, ahogy a férfira tekintek. Emlékképeim előtt öcsém gyerekkori alakja kúszik. Évek teltek el és most… Szívverésem egyre hevesebb, ám ez most nem a rossz értelembe. Az izgatottságtól. Ajkaim mosolyra görbülnek. Szorítására csak szemeimet húzom össze, fogaimat összeszorítom, engedek a fájdalomnak, hogy átjárja a testem, majd el is tűnjön. Nem akarom, hogy azt higgye, ártalmas vagyok rá. Szavaim hatásosak lennének? Nem vagyok benne biztos. Dadog és hirtelen nem tudom, hogy mit mondjak, amíg meg nem hallom a régi ének szövegét. - Csillagfény ragyog rád, sok kis fák lombján át - fejezem be. - Mindig ezt énekeltem neked, mert nem akartam, hogy apánk kiabáló hangját halld - emlékek keserűek, gyűlölöm őket, de, az ég szerelmére. Annyi év után. Itt van előttem és hirtelen nem tudom, hogy mit csináljak. Annyiszor elképzeltem már, annyi szituációban, hogy miben mit tennék, de most? Csak állok előtte és szemlélem arcát, szemének sötét árnyát, borostáját, magas, szikár termetét. Egy tapodtat sem hasonlít rám. Elenged, meredten tekint rám. Én csak nyugodtan állok vele szembe, akkor is, amikor látom az egyértelmű szándékát. Mégsem teszek ellene semmit, nem mozdulok hirtelen. Fél. Az üvöltés megrázza a vállamat, kirángat ebből a… Bármiből is. Eltekintek újra mellette. - Mennünk kell - szinte egyszerre mondjuk, ám ő még mindig maga alatt lenne? Elindulok utána, ám nem kívánok arra menni. - Ott csapda van, mutánsok ellen, de a félvér ellen is hatásos, föld alatti elrejtette álpadló, ne arra - az egyik kanyarulatnál ragadom meg karját és húzom magam után egy ingoványosabb irányba. Itt sötétebb van, a föld is dohosabb és minden porcikánk tiltakozhatna azután, hogy erre jöjjünk. - Ha minket követ, akkor itt könnyen csapdába ejthetjük - nekem ugyanis semmi kedvem ezt felengedni a városba. Másik kezembe már ott is van a fegyverem, de egyelőre még csak magam mellett lógatom, a villódzó fények nincsenek a segítségünkre.
Valamiért a nevem hallatán érzem rajta, hogy ideges lesz, az ilalta is más lesz, és a szívverése is teljesen másképp kalimpál. Ki lehet ő? Nem mond semmit a neve, hiszen… sok teszt kimutatta, hogy egy gyerekkori trauma miatt lezártam, elzártam magamban az emlékeket, hogy ne is emlékezzek arra, hogy ki voltam, mielőtt rám találtak a vadonban, pontosabban, én Maryre, és megmentettem őt a szárnyas mutánsoktól. - A drónok még messze vannak, ők nem a szagokat követik, mint én, de közelednek. – közlöm vele nyugodtan. Érdeklődve mérem fel, tudni akarom, hogy mire fel ez a heves érzelmi változás benne. - Én csak parancsra mutánsokat ölök, embereket nem. Pedig egy, kettő megérdemelné. Guardianom meg nincs. – viszont, ha arról van szó, a végsőkig védekezem, és ha nekem jönnek, én is megfogom őket támadni. Ennyire egyszerű, legalább harcban halnék meg. Bár, a tudat, hogy nincs guardianom, aki visszafogna, elég visszatartó erővel kellett, hogy hasson neki, ha nekem akart volna jönni. Idegessé váltam, és igen is neki mentem, még egyelőre inkább csak az erőmmel, nem olyan tettlegesen, hogy eltörjem bármilyen testrészét, bár hajlamos voltam rá, még korábban, amikor nem voltam tisztában, hogy mennyire erősen kell valakit megérinteni, vagy mennyire gyengéden. Az öléshez szoktak a kezeim, a túlélésre. Szaglászom őt, mint aki megtudhatna az illatokból bármit is, olyan érzésem van, mintha valamire emlékeznem kéne, de nem megy. A fejemet rázom. - Carver, Cody Carver. – vallom be, végül, egyszerűen nem tudom, hogy mi tévő legyek, nekimennék, és szétszedném, puszta kézzel, hogy én öljem meg őt hamarabb, de valami nem hagy nyugodni. A veríték és izzadtság, a puskapor szaga alatt ott bújik meg az igazság pedig. A szavai hallatán megrázom a fejemet, és erősebben szorítom meg a kezét, akaratlanul. Nem! Ez…nem! Nekem nem volt senkim! Egyedül barangoltam a vadonban, egyedül éltem túl! - Nnn-em! Egyedül… hmm… Amit vártál oly rég, nézd mi szép most az ég! hm…– dadogom, a régi gyerekkori dalom, Brahms altató dala, idősebb fejjel olvastam, de nem tudom,hogy miért pont most ugrott be belőle egy apró kis részlet, meg az a hülye hipnotikus kattogás, ahogy az elektromos zaj keletkezik, és a villanások, valahogy meg megnyitnak valamit bennem. Elengedem a kezét, aztán a fejemhez kapok, és az a dal is végül eszembe jutott, de többre most nem futja tőlem, nem borulhatok ki! Végül meglepetten tágulnak ki a szemeim, az oldalamhoz nyúltam. Egy nyugtató lövedék állt ki belőlem. Nem, ennyivel még nem fognak kiiktatni! Ugyanakkor egy újabb velőtrázó üvöltés hallatszott a folyosórendszerben, ez nem én voltam, ez…biztos, hogy annak a másik szarnak a társa. Na nem! Hát biztos, hogy nem fognak megölni! Kerültem ki már ennél szarabb helyzetből is, és ráadásul, viszonylag jól bírom a krc-t nem mondom, hogy egy halálos dózis kibírnék, de azért szerintem valamennyire kezdek ellenálló lenni. Talán. Amennyit belém szúrnak, minden egyes alkalommal. Vicsorogva morogtam fel, és felszívtam magam, biztos, hogy nehezebb dolgunk lesz, mert tompábbnak érzem magamat. - Meneküljünk… mert…! – vicsorgok, és küzdők a szervezetembe meginduló ellenszer ellen, és a zsebembe mélyesztem a lövedéket. – Arra… ott a levegő másabb. – kocogva indulok el a másik irányba,arról, amerről a kellemesebb illatokat érzem. Nincs időm tökölni, érzem a szagából, hogy nem ellenség, nem egyik pillanatról a másikra, hanem… most már tudom, köze van a dalhoz.
- Hogy? - nyelek egyet, szemeim kidüllednek. Lehetséges lenne? Jól hallottam? Jól… Felettünk újra megremeg a lámpa fénye, a víz finoman érinti a vezetéket, apró szikrát hány, szemeim összeszűkítem. Egyre hevesebben ver a szívem, neve hallatán. Nem, Kaitlyn. Nem tudhatod, biztosra kell menned, már annyiszor játszották ezt el veled. Pontosan tudják, hogy kit keresel, mennyiszer vertek már át, hitették el veled, hogy megtaláltad, csak azért, hogy aztán megkapják tőled, ami kell neked? Nagy levegővétellel leszek úrrá magamon. Nem szabad, hogy most ez… Gondolkozz tiszta fejjel. Nevem említésére nem is reagált. Így reagálna egy testvér? Egy öccs? Az iratokra sem reagál semmit. Szívem heves üteme lelassul. Nem ő az. Mennyi az esély arra, hogy legyen még egy félvér, egy silah, akit így hívnak? Vagy ez is csak egy játék? El akarják velem hitetni, hogy itt van a városban? Kelletlenül húzom el az ajkamat. Hirtelen jövő lelkesedésem máris megcsappan. Feleletére kitekintek mellette, oldalra döntöm felsőtestemet. - Ahogy látom, követtek téged - vonom le a következtetést az üres metróalagutat figyelve. - Főként, hogy katonák nem igazán járnak itt lent - közlöm rezignált hangon. Nincs velem dolga. Újra feltekintek rá. Nincs velem dolga. - Való igaz, csak aki megbuherálta a vezetékeket, annak erre oka van. Főként ha egy mutánst is ledob ide. Persze, neked nincs ezzel dolgod - legyintek. Majd nekem lesz, mert nem tetszik, hogy az ittlétet így megpróbálják ellehetetleníteni. Vannak még itt emberek, eldugva, de vannak. Az ég szerelmére az összes csempészcuccom ide van elrejtve! Biztos nem fogom hagyni, hogy egy idióta tönkretegye ezt a helyet. Fel sem tűnik ahogy a képet a zsebembe illesztem. Annyira megszokott mozdulat már tőlem. Ám, ami ezután következik, az már nem annyira. Kezem ragadja meg, pillantásom pedig villámokat cikáz. - Eressz el - sziszegem, ám ha nem akarja, akkor még ha fáj is, megpróbálom saját csuklómat kicsavarni a kezéből, ám a kérdése megakaszt. Szívverésem újra felgyorsul. A képet mégsem engedem. Átteszem a másik kezembe. - Mi a teljes neved? - érzem ahogy kiszárad a szám. Ajkaimat megnyalom. Kérdései, vádaskodásai hideg zuhanyként érint. Tekintetem felenged, melegséggel tekintek rá, mégis ha elenged, ha engedi, egy lépést hátrálok tőle. - A gyerekkori nevem Kaitlyn Carver. Tíz éves voltam, amikor apámat megölte az öcsém, Cody Carver - magyarázom neki, próbálok nyugodt lenni, de lássuk be, ez nem megy. Hangom az, de a testem remeg. Lehetséges lenne? - Apám erőszakos volt a családjával, én akkor egy közeli rokonomnál voltam, mire hazaértem a dög apám már hallott volt, az öcsém pedig eltűnt. Egy félvér - mondd, hogy te vagy az. Mondd, hogy magadra ismersz. Mondd, hogy Cody Carver a neved. Fenyegető lépésére mégsem mozdulok. Állom dühös pillantását, nem térek ki előle, bár nem megtámadna, akkor védekeznék.
Némileg nyugodtabb vagyok, hogy leengedi a fegyverét rólam. De azért feszülten figyelek az alagút minden rezdülésére, nem lankadhat a figyelmem. Emberekkel is tényleg ritkán találkozom, csak megfigyelt körülmények között, többnyire orvosokkal találkozom. A maszkos katonákkal, és néha egy-egy guardiannal, több kevesebb ideig. Nem járok túlságosan a városba, a kedvenc könyv árusomig csak. De onnan meg kitiltották a shilahokat, csak ember mehet be, az előző néni, ő kedvelt. Mert a fiára emlékeztettem, de a rokona, aki átvette a boltot, az… Érzem, hogy nem hazudik, pontosabban nem próbál meg mást állítani, hallom a hevesebb szívverését, de szerintem csak a futástól dobog ennyire erősen. - Cody. – bököm ki a nevemet, a révületben, amíg szaglászom őt. Olyan furcsa, mintha valamire emlékeznem kellene, de nem tudok, olyan… kaparós, fájdalmasan. Egy régi altató dallam is átcikázik a fejemben, de nem törődők vele. Ám végül eleresztem, mert veszélyesnek ítélem ezt az érzést. Én sejtem, hogy kik lehetnek, akik idetették a szörnyet, mert kinézem belőlük, a katonák voltak. Ők nekik van belőlem elegük. Pech, hogy túléltem, egyébként sem lett volna túl nagy falat ez a humanoid formájú. De, hogy ennyire lenézzenek. Vagy… más lehetett a célpont. Átveszem tőle az iratot, de nem mond nekem semmit, se a neve, se a születési ideje és lakhelye. Persze, tanultam arról, hogy hogyan kellene viselkednem az emberekkel, ha találkoznék velük, most példát lehetne rólam venni, kár, hogy senki sem látja. Mindegy is. - Katonákkal, mint mindig. – válaszolom neki, miután visszaadom az iratait. – Jelentenem kellene nekik, hogy találkoztam veled. De nekem nincs dolgom veled, Kaitlyn. – igen, most már tudom a nevén szólítani, nem te nő. Engem nem zavar az ingadozó látási viszony, lehet, hogy őt igen. - Nem az áram elosztás miatt küldtek le ide, hanem miatta. – mert mindegyik egy gyáva kupac szar, majd én elintézem helyettük a mocskos munkát, figyelem őt, mert nem tudom róla levenni a pillantásomat, így a tekintetem megakad a mozdulaton, és… a kép! Pedig elakartam engedni! Hiszen egy felfegyverkezett civil, de csak emberek ellen jó golyókkal. Ebből a testhez simuló ruhából és a néhány kis táskából az övén, nem következtetem arra, hogy lenne nála krc, annak szúrós szaga van. Ennyit a kedvességemről. - Mit keres nálad egy kép, rólam?! – kapok a keze után, és ha tudom, elveszem tőle, ha nem…nem. Ideges leszek, és azonnal elönti a szar a fejemet, ahogy ilyenkor mindig, ha rólam van szó. Százmillió gondolat cikázik át a fejemen, többekközt az, hogy biztos, hogy lapul nála krc fegyver, csak azért, hogy engem megölhessen. - Fejvadász vagy? Mondd meg, hogy bérelt fel! -igen, rá parancsolok, nem kérdem, tudni akarom, a korábbi nyugodt kék pillantásom, újra átváltott vörösbe, és most fenyegetőn közelebb is lépek hozzá. - Te vagy a csapda végén, és a megfelelő pillanatban majd megölsz, egy halálos adagú dózissal? – újabb fenyegető lépés, a nyakamon kidagadnak az erek. Mit keresek még itt? Miért nem téptem ki a szívét egy mozdulattal, és miért nem mentem a katonák után, akik idetették azt a bestiát?! Bizonyítékot akartam szerezni arra, hogy az emberek újra átvertek, újra és újra. Pedig csak titkon bízni szerettem volna egyszer valaha. De a történelem mindig megismétli önmagát, ilyen vagy olyan formában.
A föld alatt fényei meg-megvillannak. Akadozik az ellátás és van egy olyan apró sejtésem, hogy ki miatt vagyunk ennyire szerencsések. Ezen még sincs oly sok időm elmélkedni, amikor is az életemért szaladok. Legalább is csak össze akarom zavarni ezt a lényt, hogy csapdába csalhassam. Golyóimat meg sem érezte, ezeknek pedig nem kellene itt lenniük. Élesen kanyarodok be egy fordulóba. Tudom, hogy zsákutcába futok, ám azt is tudom, hogy a végén van egy csapóajtó, hogyha bajba kerülnék, akkor még onnan ki tudok menekülni. Elég sűrűn jártam eme vidéket, hogy pontosan tudjam, hogy mi, merre található az alagútban. Hallom, ahogy a falba markolva áll meg és fordul meg. Éles karmai csikorognak a beton falon. Hirtelen állok meg és fordulok meg, ám mire a fegyverem szegezném rá, addigra elhallgat. Egy kard áll ki mellkasából egy hirtelen mozdulat után pedig már ketté is szakad a lény. Vér spriccel a falra, rám, ruhámra. Fejem félrefordítom, így legfeljebb a hajam kaphat belőle. Kezem mégsem engedem le. A mögötte álló férfit figyelem. Magas, barna hajú… Vörös szemű. Félvér. Érzem, hogy szívem egyre hevesebben ver, bár ez leginkább a futás miatt van. Fejem felemelve, mély lélegzetet veszek. Hangja csattan, túl hivatalos. Ekkor engedem csak le a kezem, fegyverem pedig visszateszem a táskájába, az övemre. - Ha annyira lezárt, ez hogy jutott be - bökök állammal a mögötte fekvő lény felé. - Mutánsok nem igazán mászkálnak a városba, főleg annak lezárt területein - hangom könnyed. Eszem ágába sincs elárulni, hogy mit keresek itt. Hiába mondanám, hogy civil vagyok, vagy orvos, amit általában sokszor - vagy csapos, vagy boltos, piacos, árus, bármit. Csak rám kell nézni, hogy lássa, hazugság az egész. Szóval inkább nem mondok semmit. Közelebb lép, és megszaglászik. Nem sűrűn találkoztam még félvérrel. Így kissé hátrahőkölök. - Aranyom - kezdek bele, tekintetem a vörösen izzó szemeibe mélyesztem. Nem tartok tőle, nem is félek. Mit tehetne? Megöl? Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam. - Kaitlyn Ayers, te? Neked van neved, vagy csak félvér? - tudom, hogy miként viszonyulnak hozzájuk. A félvérekhez. Nem becsülik meg őket, lenézik, utálják, ellenszenvesen viselkednek velük. Azt akarom hinni, hogy nem tartozok közéjük, de őfélvérsége eléggé… furcsán viselkedik. Kezem után kap és megszagolja. Én pedig hagyom neki. Ő egy félvér. Hivatalosan beszélt. Talán ő segíthet nekem. Segíthet, ha nyugton maradok és engedek neki. - Egyedül vagy? - kérdezem tőle egyszerűen. Nem tekintek el mellette, nem akarom, hogy azt érezze tartok tőle. Szemei lassan változnak vissza és… Ez a kékség. Levegőt is elfelejtek venni. Mintha már láttam volna. Kesztyűjét leveszi és úgy morzsolja kezemet. Vékony ujjaim bőrkeményedések, krémekkel mégis próbálom puhává tenni őket. Szabad szemmel alig látható a keménysége, mégis szakértő ujjak érezhetik, hogy harcedzettek. A hirtelen jött meghittség? Fogalmam sincs, hogy a pislákoló fényben ezt minek is nevezzem. De megszűnik. Elenged. - Hát persze - köszörülöm meg a torkom. A kabátom zsebéből kiveszem a hivatalos okmányom, rajta a képemmel, nevemmel, születési dátummal, hellyel, lakcímmel. Gond nélkül adom át neki. - Valaki megbabrálta az áramelosztást - teszem hozzá a beszélgetéshez, nyugodt hangon, és ezzel megmagyarázom neki, hogy miért érezheti úgy magát, mintha diszkóban lenne. Közben meg a képet veszem újra elő, ha már elrejtettem és próbálom visszacsúztatni kabátom zsebébe.
Tatet áthelyezték mellőlem, így most guardian nélkül küldtek ki bevetésre. Gyakorlatilag meghalni szerintem, már a tökük tele lehet velem. Megértem, nekem is elegem van abból, hogy állandóan, ha túlpörögtem, akkor telenyomnak a nyugtatóval… Jó, hogy nem azzal benyomva szállítottak ide. Állítólag betört ide egy mutáns, gyakorlatilag meg érzem a szagát, ha csak nem valaki direkt tette le ide. Nálam van az ostorom, és a kardjaim, és a kesztyűimet is felhúztam. Éreztem a mutáns szagát , de egy másik illatot is felém sodort a metróban a szél, egy különlegeset, érdekeset. Valaki más is volt itt. Gyorsan haladtak, egyedül engedtek le a metróba, hogy tegyem a dolgomat. Beletelt némi időbe ,mire utolértem őket, lövések is dördültek, tehát, jól sejtettem, hogy megtámadták azt az illatot. Nő lehet. Mert nem olyan markáns, mint egy férfié. Végül a friss vér szaga, ami a mutánsból áradt, bár nem sebesült meg, éreztem, mert nem lassult le, egyre dühösebb volt, szinte éreztem az éhsége szagát az én nyelvemen is. Az utolsó pillanatban érkezem a helyszínre. Gyorsan felmérem a jelenetet, a sötét ellenére is jól látok, végül kicsusszan a kardom a helyéről, és a másik dühös hangulatát használom ki, aki már épp örül a prédájának. Átszúrom a kardomat a festén, és felfelé rántom, az adrenalin elönti a testemet és érzem, ahogy minden indulat és gyűlölet végig cikázik bennem. Ketté vágom a bestiát, a krc pengének köszönhetően meghalt. Valószníűleg a vér is spriccelt, ahogy átvágtam. Nem cicóztam, nem játszadoztam a másik életével, elvégre csak egy közönséges ember. Odakint nem sűrűn találkoztam a mutánsokon kívül másokkal. Így ez most az újdonság erejével hat. - Ez egy lezárt terület, megvan az engedélye, hogy belépjen ide? – lépek közelebb a másikhoz, a szemeim még mindig vörösen izzanak. A kardomat letisztítom a kabátomban, és visszacsúsztatom a helyére. Félrebiccentem a fejemet, és a levegőbe szagolok, ahogy a vadállatok tennék, közelebb lépek hozzá, ha hagyja magát, és megszaglászom a levegőt körülötte. De óvatos vagyok, hiszen ő is megtámadhat, elvégre én lennék a vadász… Mégsem hagy nyugodni valami. - Ki vagy te?! – válok nyugtalanná, és a vonásait kutatom, a keze után kapok, és felemelem az orromhoz, azon puskapor szagát érzem, sokkal másabb vagyok, mint a többi félvér, én kicsit elállatiasodtam, amíg odakint töltöttem az időt, egyedül, menekülve és kisebb csapatokkal küzdve meg a túlélésért, míg fel nem karoltak , és ide nem hoztak a börtönömbe! Viszont, a többiekkel ellentéttel, én ösztönből tanultam meg mindent, ez sokkal előnyösebb, mint amit velük tesznek, leszabályozott körülmények között. Egy túlélő tábor odakint, és aki visszajön, az jó harcos, ez lett volna az én filozófiám, csak rám nem hallgatott senki sosem. Cody, ölj. Cody, gyere vissza, mintha egy kutya lennék… Elegem van! Mégis mi hajt, hogy aránylag jól viselkedjek? Az, hogy egy napon majd én leszek az, aki megöli Maryt akinek a krc fegyvert köszönhetem. Azt, ami elgyengít, és meggyengít. Ezután, ha nem húzódott el, akkor furcsa révületben szaglásztam tovább a kezét. Nem tudom hogy honnan ,de valahonnan ismerősnek kellene lennie, de nem tudom. Ahogy lecsillapodtak bennem az adrenalin adta löketek, úgy a szemem is visszaváltozott kékbe, egyszer valaki azt mondta, hogy olyan kék, akár egy gleccser tava. Csak képes könyvben láttam ilyesmit, de rájöttem, hogy dicséret volt. Egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy félvér vagyok. Nem tudom…hogy miért olyan ismerős az illata. Az ujjait morzsolgatom, rájöttem, hogy nem érzek semmit ,így levettem az egyik kesztyűmet, és úgy érintettem meg a bőrét. Apró horzsolások talán, kissé bőrkeményedésesebb kéz? Most jövök rá, hogy először vagyok ilyen közel egy nőhöz. Vadállatias morgás hagyja el a torkomat, és hátrébb lépek tőle. - Igazold magad, te nő! térek vissza a tárgyra. Egyelőre elnapolom az ügyet, hogy ki lehet és mi lehet, és miért tűnik ismerősnek az illata, de nem is a félvérekre jellemző aromát éreztem rajta.
Csepp. Éktelen kiáltozás, bútorok tompa puffanására nyitom ki a bejárati ajtót. Az egykor tölgyből készült fa mára megkopott, a rézkilincs érdes szaga ott ragad izzadt tenyeremen. Hátamat húzza a könyvek nehezítette táska. A pultról egy váza száguldozik a föld irányába. Csepp. Ajtó csapódik be mögöttem, táskám a sarokba dobom. Apám vöröslő arccal fordul előbb felém, majd öcsém felé. Barna íriszeimbe elszántság költözik, anyáméba riadalom. Csöppnyi testemhez képest hatalmas lendülettel indulok meg egyszem testvérem felé. Csepp. Hóna alá fogok gyenge testén, könnyedén emelem fel, kezemet feneke alá csúsztatom, míg a másik karommal óvón ölelem át. Szobánk irányába tartok, mögöttem nehéz lépések döngetnek, anyám kiáltása messziről hallatszódik. A vér a fülembe dübörög. Csepp. Újabb ajtó csapódik be. Szobánkat kulcsra zárom, én pedig a szekrénybe bújok, remegő testtel, kezembe tartott gyerekkel. Alig vagy nyolc éves, hát ő? Mit kell ily fiatalon megélnie? A ruhák között megbújva a sarokba ülök le, lábaimat kinyújtva ültetem ölembe. Kintről tompa zajok hallatszódnak, szüleink veszekedése, ajtó kilincsének zaja. Csepp. Öcsém fejét mellkasom bal oldalára húzom, másik oldaláról kezemmel tapasztom be fülét. Próbálok magam is megnyugodni, hogy ütemes szívritmusomat hallhassa. Fölé hajolva, közel füléhez halk gyermekdalt énekelek neki. - Te leszel az én Teddym - húzok közelebb magamhoz egy elrongyolódott plüssmackót - Olyan gyépés vagy, mint ez a maci -nevetve dörgölve azt az arcához. Nem hallhatja, ami odakint folyik. Nem rombolhatják le egy gyermek lelkét. Csepp. - Mindig is vigyázni fogok rád Teddy - simítok végig gyengéden a haján, arcán, csókot hintve homlokára. - Örökké vigyázni fogok rád, én mindig itt leszek neked. Csepp. A csatorna szigetelése már nem a régi, repedésein vízcseppek türemkednek át, megtámadván az arra sétáló kósza lelkeket. Egy újabb vízcsepp zökkent ki a régi emlék gondolataiból, fejemet könnyedén rázom meg. Kezemet zsebembe téve simítok végig a régi, meggyötört fényképet. Hány éve is hordozom magamnál? Igaza lehet Jasonnek, talán nem is Teddyt ábrázolja. Mégis… annyira hasonlít rá. Csepp. Apró szikrákat hány az alant elterülő elektromos vezetékek. Már rég nem működik idelent, nincs mit fényt adna az erre járóknak. Kabátom belső zsebébe nyúlok. Bőr feszül a bőrön, halk csikorduló hangot adva. Hogy mehettem bele egy olyan fogadásba, melynek vesztése azt vonta maga után, hogy egy álló hétig bőrhöz feszülő fekete bőrhacukát hordjak? Tetőtől talpig? A kérdés inkább az, hogy miként veszthettem ezt el? Csepp. Sötétség telepszik a szűk folyosóra, vízcseppek ütemes hangja töri csak meg a csendet. A belső zsebből előhúzom életet mentő zseblámpámat. Térdeimet enyhén behajlítva, óvatosan lépkedek, elkerülve minden víztócsát. Hol előre, hol magam mögé figyelek. Nem sűrűn járnak le ide, de aki megteszi… attól nem árt tartani. A csatorna olyan, akár a mocsár. Lakóik a törvényen kívüliek, nincs istenük, nincs parancsolójuk. A farkas törvények uralkodnak idelent. Még ha ezerszer is jártam már be a helyet, a magamfajta nem lehet elég óvatos. Csepp. Elszakadt vezeték szikrázik fel a távolban, megvilágítva a szűk kör alakú folyosót. Újra kabátom zsebébe nyúlok, a fénykép tapintásától várok megnyugvást zaklatott lelkemre. Legalább ez nem bőrből készült, a vászon könnyebben csúszik ruhámon. Balsejtelem kerít hatalmába, tán ezért is válok még inkább óvatosabbá. Újabb szikra, szememet kápráztatja. Az elemlámpa csekély fényt ad a sötétben, mégis minden… Csendes. Túl csendes. Bakancsommal patkánytetemre taposok, roppanása töri meg a néma csendet, visszhangja felsejlik a többi folyosón is. - Basszus - sziszegem, tovább lépve rajta, egyenesen a lábam elé világítva. Kezemet lassan emelem fel magam elé, ám előttem nincs senki. Csepp. Újabb vízcsepp hull hajamra, pontosan a választóvonalra, s lassan indul útnak homlokom közepén. Léptek zaja csap fel a távolból. Katt. Az elemlámpa fénye elhal, én pedig teljes testemmel a bűzös csatorna falának simulok, tekintetem a zaj irányába fordulok. Nem lennék egyedül? Szólhatnék, ám felfedném ezzel a helyemet is. Csendben kell figyelnem, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy barát, vagy épp ellenséggel van-e dolgom. Kezem újra zsebembe tartott fényképre simul. Szemeim lecsukva koncentrálok Teddy gyerekkori arcára. Biztos, hogy ő az a képen. S már tudom, hogy nincs odakint. A városban van. A lámpát visszateszem kabátom belső zsebébe, majd ezzel a kezemmel csatolom ki a fegyvertartó övtáskám tetejét. Mezei golyók lapulnak a kilencmilliméteresembe. Szörny ellen hasztalan, ember ellen kiváló. Senkit sem vezethetek az ajtóhoz. Csepp. Egy vezeték újra felszikrázik, fejemet jobb oldalra fordítva, a folyosó végén látom meg. Hatalmas emberi lény, eltorzult vonásokkal, hörgő hangokat ad ki. Egy teljesen kifejlett mutáns. - Te hogy a fenébe jutottál le? - tekintek rá nyugodtan, kezem kiveszem a zsebemből. A képet a bőrruha kivágásába helyezem, a szívem felé. Jobb esetben a bőrszerkó, velem együtt épségben marad. A kabátban nem vagyok biztos. Csepp. Lélegzetvisszafojtva hallgatom a vízcseppek halk koppanását a padlón, az alájuk temetkezett víztócsába. Újra fellobban a fény. Ekkor fordulok el a bal oldalra, és mintha az életemért futnék kezdek el rohanni a csatornába. Lényegében az életemért is futok. A léptek mögöttem hamar felcsapnak, az események hirtelen pörögnek fel. Bárhogy is erőlködőm a lény utol ér, kabátom garabáncát megragadva hajít a háta mögé. Hatalmasat repülve pörgök meg párszor a levegőbe, mielőtt teljes súlyommal a földre érkeznék és gurulnék párat. Két kör között elvesztem a kabátomat, fegyveremért nyúlva gondolkozás nélkül lövöm pofán a fenevadat. Tudom, hogy semmit sem ér ellene, de lelassítja. A fegyver hangja pedig vészjelzőértékű lehet a bentieknek. Ha van eszük nem jönnek ki. Ha nincs, akkor a segítségemre sietnek. Már csak 11 töltényem maradt. A lény közelít felém, és két fényvillanás után, már a nyakamnál fogva dob a falhoz, fogaival felém közelítve. - Rohadj meg - fejelem meg előtte, szorítása enged. Lábam felemelve rúgom érzékeny ponton. Talán meg sem érzi, talán annyi időm lesz, hogy kiszabadulva, újra futásnak eredjek. Utóbbi érvényesül. Nincs időm a levegőért kapkodni, újra futásnak eredek. Jobban ismerem a csatornarendszert, mint bárki más a városba. El kell innen csalnom. Vagy legalább is a felszínre, ahol elkaphatják. Jobbra fordulok. Majd balra. A lény követ, de velem ellentétben nem tud oly élesen kanyarodni, tovább rohan egy-egy járatnál. Így tudom csak lerázni. Amikor nagyon a közelembe járna, megfordulok és hol a térdébe, hol a lábfejére lövök. Már csak egy golyóm maradt. Csepp.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Fal menti romok Vas. Márc. 18, 2018 12:47 am
ᖧ Ms. Gardner & Mr. Dacre ᖨ
Mint a régi szép időkben. Néhány csatangoló, egy közös álláspont, két gyilkos tekintetű ellenfél, és egy brancs szemtanú. De minden ilyen „jó” szórakozásnak meg voltak a maga szabályai. Mint például a mechanikus, illetve bármilyen kézifegyver tiltott alkalmazása. Csupán a puszta erő, ami kő-kövön kifér. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni a második számú fő szabályát. Golyót érni tilos! Még a fertőzés előtt is generációkon bevett volt a szokás, hogy gyengepontot nem sértünk, mert az egyenlő a fair nélküli játszmával és nem utolsósorban gyáva hozzáállással. Pár centivel a faltól, örülhet ha ilyen üdvözlésben részesítik az embert. Habár, Isten látja mocskos lelkem olyan gyönyörűen csengett a fülemnek az ezer rongy, hogy vétek lett volna nem ringbe szállnom érte. S most, mikor főbb kötelességem épp a falon belülre szól, jelenleg itt tart, egy finom lelkű fogadás képében. Akár fel is tehetnék a kérdést, hogy miért éri meg az a kib*szott ezres mikor a falon túl megfizetik két nullával többjét? A válasz kiábrándítóan egyszerű. Mert férfi vagyok. A mi páncélunknak nevezett önbecsülésünkön nem vethet karcolást a visszavonulás és a megfutamodás. Igaz a józan ész keselyű módjára köröz felettünk, mégsem lehet a nem a gyengeség jele más ronda szemében. Főleg olyanéban, aki a falon őrzi a város békéjét. S mitadisten a szívéhez vezető út ezzel a fogadással érhető el, egy portyázó számára, aki hiába is tagadja, igen, gonosz szelek söpörték ide. Tehát a korrupció itt nem érvényes. Ellenben az erőfitogtatás az már hazárdjátéknak felel meg. Kinek is lenne mersze azt gondolni, hogy a falon kihelyezett katonák ennyire erkölcstelenek! Mintha náluk a csete-paté nem csak hivatás lenne, hanem egyenesen létszükséglet. De mégis mit tehet egy cilinderes viktoriánus, vándornak beállított férfi ezen beteges ingerrel? Azért mégsem olyan kilátástalan helyzet, hisz kényszeres fickózkodásuknak köszönhetően jó sok pénzt ajánlottak fel. Mondván, hogy ha nyerek enyém a jutalom, és egyben a szabad látogatás a városban némi röpke időre. Bár ők valamiért úgy hiszik csalódást fogok okozni az ideálisnak tűnő, romokkal teli harctéren. Aminek csúfos végkimenetelével nem csak a jutalom elvesztését írom alá, hanem egyben valamelyik végtagomét is. A becsesebbet, persze! Nem tudom, hogy a megszabott feltételek vagy a katonák naivsága groteszkebb. Kimondottan megérdemlik a piros-pontot amiért ilyen precízen körbe állnak, valóságos ketrec harcot stimulálva. Miközben egyikőjük – vélhetően a legegyügyűbb közülük – szembe áll velem és elfogadja a kihívást. A katona egyenruha semmiségét a szemnek irritálóan leveti, mintha ezzel meg tudná hatni azokat a kis neuronokat bennem, amik a félelemért felelősek. Igazából jót nevetek a cselekvésén, noha én is követem az állatokhoz leereszkedő naturális, kinek az anyja áldotta meg több kockával stílust. Ám a félmeztelenség még nem eredendő ok a harciasságra. Arra csakis a jó bevált provokáció a legjobb. Eleinte csak szemmel elverés történik kettőnk közt, miközben a körülöttünk lévők buzdítják bennük a vért mindenféle megindító szóval, azaz sokkal inkább használt káromkodással. Tudom azt hinné az ember, ebben a farsangi maskarában joggal rejtegetett az alamuszi valódi kép. De ezen becslésük mellétrafálására legfőképp a döbbent képükből jöttem rá igazán. Attól, hogy aggastyán éveket viselek magamon még nem vagyok egy az ősök mumifikált ábrázatával. Ezen megtévesztésemmel okozok a legtöbb nem kívánt meglepetést az ellenfeleimnek. Katona barátom viszont még így is elég rettenhetetlen látszik, még a tökéletesen kimunkált külsőségem ellenére is. Hát valóban nincs egy csepp esze sem ennek a félkegyelműnek! A harc lassan kiéleződik, miként a jelenlévők ritmikus visszaszámolásba kezdenek. A bemelegítést nem ellenzem. Bemutatót tartva rendezem nyaki csigolyám két utolsó tagját a gerincem helyére. Viszont a szemem másra fókuszál a felhergelt tömegben. Egy nőre, akinek ilyen szituációkban keresetlen a jelenléte. Itt női érzelmikitöréseknek és szégyenlősségeknek nincsen helye. A harc kezdete előtt pár perccel megpróbálkozom kitalálni csatlakozását, de a szemöldököm inkább értetlenül felemelem mintsem helyeslően rákacsintsak a bátor cselekedetére. Noha az inger ott lappang bennem. De hamar kiütik bennem, a szónak szóros értelmében. A bal kereszt szépen ívelt és kecsesen érte az arccsontom jobb felét, aminek következménye, hogy a fejem hót az ellenkező irányba fordult vele. Ugyan mi ez, hanem pióca csipkedése? Fájdalom érzete sehol, csak a feldülemlő dühé, hogy képes volt akkor behúzni, mikor épp egy nőre vezettem a szemem. Roppant égbe szállt bennem a vérnyomás, amit összpontosítani kezdtem az ereimbe.
Mondanám, hogy kedvesen fogadtam az első ütést, de azzal csak a többiek szemének hazudnék. Elég volt lassan visszafordulnom ahhoz, akit képzeletben már hat felé daraboltam és elpostáztam a mutánsoknak. Egy célirányos jobb-alsó, válaszul az övére, aminek hevében ellenfelem pofástul a földre érkezett. Kemény sóhaj hagyja el a tüdőmet, minek után szemem ismét a közelharcot kedvelő nőre terelem. S ezúttal a diadalittas kacsintást végrehajtom előtte.
Kezdőlap 
