Gabriel & Faith

Apám nem volt jó ember. Igazából már abban a régi világban is úgy élt, mintha rajta kívül senki sem számítana, csak a családja és ő. Nem mintha ezért rá lehetne húzni a keresztvizet, csak a tényekhez hozzátartozik. Én ugyanis hajlamos vagyok őt akként látni, amilyenné ebben az új világban vált. Tulajdonképpen, mondhatjuk azt, hogy igazán akkor ismertem meg őt, amikor a civilizációnk darabjaira hullott, akkor vált olyanná, amilyen talán legbelül mindig is volt. Sosem tudom már meg melyik volt a valódi énje, mert azt hiszem ez az egész, ami immáron több évtizede zajlik körülöttünk, a világ bomlása mindannyiunkat megváltoztatott. Akárha egy párhuzamos dimenzióba léptünk volna, ahol bármi megtörténhet és meg is történik ami azt illeti. Itt most nincsenek szabályok. Bárki és bármit megtehet, legalábbis idekinn, amihez van elég mersze, és persze kellően észnél van, hogy a következményeket viselje.Szóval csak azt akartam az öreggel kapcsolatosan mondani-legyen neki könnyű a föld- hogy az egyik legtöbbet emlegetett mondásai közé tartozott:Amikor a legnagyobb biztonságban érzed magad, akkor légy a legéberebb. Különösen igaz volt ez olyan helyzetekben, amikor az utunk erdőségek, vagy nyugalmasnak tűnő vidékek mellett vitt el. A csend sosem jó tanácsadó, a túlzott nyugalom mögött legtöbbször ellenség lapul, és mindaddig amíg nem látod, amíg nem te vagy helyzetelőnyben, hogy képes vagy felmérni a veszélyt, mindaddig veszélyben vagy. Én pedig ebben nőttem fel. Örök éberségben, állandóan a hátam mögé nézve. Csak ez tart és tartott a mai napig életben. Morris és én azt hiszem az évek alatt megtanultunk kevés szóból kommunikálni, vagy éppen a másikra nézni, és szinte tudni, hogy mi legyen a következő lépésünk. Odakint, amikor nem vagy biztonságosnak tűnő, vagy legalábbis minimálisan védett táborokban, akkor nagyon észnél kell lenni. Mikor szólalsz meg, mennyire változtatod az útirányt, odafigyelve a szél járására, esetleg arra, hogy az erőddel jól gazdálkodj, hogy kitartson a következő pihenőig akkor is, ha útközben meg kell állnod harcolni. Az idő mérése helyett, nagyjából a lépteidre figyelsz, azokat számolod, mert tudod, hogy egyetlen lépés egy másodperc, abból könnyen kiszámolod mennyit haladtál aznap. Ott és úgy gazdálkodsz a lehetőségeiddel, ahogyan csak bírsz. Mindenek előtt pedig, ahogyan apám is tanította soha ne legyél rest ébernek lenni. Egyetlen másodpercre sem lankadhat a figyelem.
Most is így teszek, és az utolsó faág rezzenésére is figyelek, ami azt illeti a kelleténél sokkal jobban, hiszen Morris nélkül sokszoros hátrányban vagyok. Rühelltem, ha így kellett melózni, de előfordult. Szentimentális barom vagyok, mert bár minden alkalommal, amikor táborbontáskor elváltunk adtam a kemény csajt, felszegett fejjel, egyetlen pengevékonnyá húzódó ajakkal, megfeszülő izmokkal, magam mögött összefűzött ujjakkal, lazán odavetve, hogy tudok a seggemre egyedül is vigyázni, legbelül rendesen paráztam. Meg aztán ilyenkor mindig elkapott egy nagyon rossz érzés, kivált ha láttam távolodó alakját a fák között eltűnni, hogy lehet utoljára látom. Nem tudom ő mire gondolt, azon kívül, hogy a nyomokat követte, és nekem sem ilyen szarságokon kellene rágódnom, de néha képtelen vagyok úgy viselkedni mint egy gép.Érző ember vagyok, aki együtt nőtt fel ezzel a pasassal, és akit jobban ismer a tenyerénél. Aki nélkül nem tudná elképzelni az életét. Kicsit olyan érzésem volt most is, hogy nem hallottam ismerős szuszogását magam mögött, mintha már kilométerekkel korábban elvesztettem volna valahol. Próbáltam azonban arra koncentrálni, amiért itt voltam, és persze fejemben mindegyre az járt, hogy ha sikerül mindent összegyűjtenem, akkor visszatérünk egy időre Abee-ba. Hónapok óta nem láttam azt a kis nyikhaj grafikust a piacról, és bár tudom, hogy az életemmel játszom valahányszor csak a gondolata megfordul az ostoba fejemben annak, hogy mennyire látni szeretném, de őszintén magasról teszek rá.Mármint arra, hogy az életemmel játszom.
Most azonban inkább mentem azt, hiszen elér a vihar és kitisztul a levegő, a szél esetleg feltámad, kilométerekről megérzik a vér szagát, vagy éppen a bőrön végigfolyó izzadságot a mutánsok. Olyankor pedig rögtönzött falkákba verődve erednek az ember nyomába, vagy éppen a legváratlanabb helyekről bukkannak fel. Menedék után kell hát néznem amíg elül a vihar. Ahogyan haladok előre a fáival összeölelkező erdőben, lassan kezdem elveszíteni a tájékozódási képességem. Mégis egyre sűrűbben figyelem az iránytűt, hogy megbeszélt csapásról igyekezzek nem letérni. Nem mintha ezt a terepet már nem ezerszer jártam volna be, ugyanakkor vannak még számomra is fel nem fedezett részei. Ébernek maradni, mindenre figyelni, de leginkább nem csapni zajt. Egyre csak ez jár a fejemben, és ujjaim könnyedén sepernek odébb ágakat, csendesen hajolok le, a deszkázott, valamikor szebb napokat megélt ablakok alatt, lábaimat oly óvatosan rakom egymás után, akárha tojáson egyensúlyoznék. Csend van, az ágak zörrenése közé vészjóslón kúszik be a mutánsok néha felcsapódó kétségbeesett hörgése. Néha nem tudom eldönteni vajon maradt még bennük valami emberi, vagy az opálos tekintetek mögött üresség ver tanyát, és már arra sem emlékeznek, hogy honnan eredtek útnak? A világon a legértékesebb dolog az emberi lélek, bár azt hiszem ezzel vajmi keveset vagyunk tisztában. Annak tulajdonítunk értéket, ami életben tart, ami a testet életben tartja...minden más másodlagossá vált jelenleg a világban. Rejteni kell ha van, mert azon keresztül sebeznek meg.
A magas fickó szinte a semmiből jelenik meg, és magam átkozom, hogy annyira el voltam foglalva a mutánsokkal, hogy minden másról megfeledkeztem. Akár rám is támadhatott volna, bár nem sok értékem van amit el tud lopni. Nem járom a vadont semmi olyasmivel, amit félnék elveszíteni. Talán az iránytű az egyetlen, meg az a hülye rajz...az az átkozott rajz, amihez bolond módon ragaszkodom, és amelyet a zsákom egyik oldalsó zsebében őrizgetek. Morris már nem egyszer megpofázta, hogy rakjam ki, mert ha megtalálják...és ha olyanok találják meg, akkor tuti támadási felületet adok, de az igazat megvallva képtelen voltam tőle megválni. Ugye mondtam már, hogy megveszekedett módon ragaszkodó is vagyok egyben? Hülye dolog, de ez van. Most azonban úgy tűnik, hogy ha nem cselekszem...illetve cselekszünk gyorsan akkor hozzám fognak ragaszkodni ezek az átkozott mutánsok, abból pedig nem kérek. Úgy tűnik a pasas tudomásul vette, hogy ha osztozni akar a menedéken, vagy ki akarja sajátítani akkor ahhoz előbb rajtam és persze a lassan araszoló mutánsokon is át kell verekednie magát, de úgy tűnik velem megbékél. Egyelőre. Én azonban kis híjján szívinfarktust kapok, amikor meglátom a kezében a fegyvert. Na nem azért mert attól félnék, hogy engem vesz vele célba, igaz megtehetné, hanem mert csendesen terveztem dolgozni, lehetőség szerint minél kevesebb zajjal. Már éppen szólnék neki, hogy tegye le azt a vackot, ha nem akar még több ilyen dögöt idevonzani, de már nincs időm rá. Gyakorlott mozdulatokkal támasztja meg a fegyvert és lő….talán az ég kegyelmezett meg neki, vagy simán piszok szerencséje van, hogy a vihar első gyomorkorgását ontja ki magából az ég egy hatalmas dörrenést követően, amit szinte pillanatokkal később egy közelben becsapó villám is követ.
- Óhogycseszdmeg!- szűröm a fogaim között a szitkot, miközben a fickó már a ház felé indul, magamra hagyva az én szép szőke bomlott bőrű kedvesemmel. A bozótvágó villan a kezemben, a kisebb szalmabála tetejére ugrok, és lendületből érkezem a mutáns elé, miközben jobbról balra halad a penge, és egy szép vágással szelem ketté nyakánál, ádámcsutka magasságban. Ott a legvékonyabb a bőr és bár könnyűnek tűnik, de az embernek bizony kellő erőt kell kifejtenie, hogy határozott legyen és gyors az elmetszésben. Két lábra érkezem elé, majd miután visszanyertem az egyensúlyom rúgom a vérző hullát a bálák közül érkező újabb két mutáns felé. Az egyik átbukdácsolva rajta felém markolja a levegőt, próbálna elérni, a másik meg elakad ebben az előzőben. Érdekes kis performanszot nyomnak itt ezek, de nem sokat gyönyörködöm bennük. Az elülsőnek a koponyájába állítom a bozótvágót, a rám dőlő hullát engedem a mellkasomra zuhanni, hogy addig, amíg a csizmából előkerül az újabb rövidpenge, távoltartsam a másodikat.Egy másodpercre oldalra fordulok, és némi megnyugvással veszem tudomásul, hogy az idegen eltette a fegyvert, és csendesem üzemmódra váltott. Sovány vigasz, ha egy kisebb csoportosulás meghallotta a lövéseket, és errefelé indul. Reméljük, hogy az időközben eleredő eső esetleg összezavarja őket.
A csizmából kibukkanó rövidpengém a második mutáns szemén keresztül célozza meg az agyát. Nagyobb szenvedéssel jár amíg kimúlik majd így, de jelen pillanatban az ő végleges halála érdekel a legkevésbé. Egy visszafojtott, de mélyről felszabaduló nyögéssel tolom le magamról mindkét hullát, és az időközben földre került tarisznya után kapva, amilyen gyorsan csak lehet álló helyzetbe ugrom, az első fejéből kiszedem a bozótvágót és a ház felé rohanok, segíteni a fickónak, aki időközben már a második szarházit is kinyírta. Szépen darál meg kell hagyni, de az biztos, legalábbis amennyit eddig megállapítottam a harcmodorából és nem utolsó sorban a fegyveréből, ami könnyedén végzett a mutánsokkal, hogy nem idekintről való. Ahhoz túlságosan….hogy is kell ezt mondani: steril.
Az ajtó mögül kirántok még egy jómadarat és a bozótvágó ismét lecsap a nyakra, csakúgy mint az elsőnél. Szinte egymás hátát védve araszolunk befelé a házba, mintha csak külön tanultuk volna, olyan hirtelen közöttünk az összhang. A fickó hátát neki veti a hátamnak, miközben én hasonló módon a másik irányt veszem célba.
- Innen tiszta!- szólalok meg nem túl hangosan, de azért érthetően, és ha ő is megerősít, hogy részéről is, akkor nemes egyszerűséggel még kirúgom az ajtónál heverő egyik hullát és magunkra rántom az ajtót.
Magam mellé levágom a hátizsákot, és egy darabig benne turkálva sikerült kötelet előszednem, amivel sietős és gyakorlott mozdulatokkal csomózom be az ajtó zárat. A vállam felett hátrapillantva látom, hogy a fickó az ablakok réseit tömíti el, a helyiség közepén talált rongydarabokkal. Helyes. Gyakorlatias, ezt meg kell hagyni.
Mintha csak végszóra sikerült volna bejutni, odakint óriási robajjal szakad le az ég, és az esőcseppek vad táncot járva kezdtek kopogni a tetőn és a régi, gázolajjal bekent faldeszkákon. Mikor már biztonságosnak ítéltem a helyet megpördültem az ajtónál, és nem mentem közelebb az idegenhez. Kezem a Falcon-on pihent a jobbomon, és őt figyeltem távolabb az ablaknál.Nem mintha egy bozótvágó kellő védelem lett volna egy fegyverrel szemben.
- Az honnan van? És mi a francnak puffogtatsz vele? Még több mutánst akarsz idevonzani?- a hangom ugyan feddő éllel csendült, de azt hiszem azért azt el kell ismernem, hogy gyorsan és hatékonyan cselekedett, és mindketten biztonságban érezhettük magunkat. Ám én még így sem. Nem mentem beljebb, hátammal a falat támasztottam továbbra is és még mindig őt nézem.
- Amúgy kösz.- jegyeztem meg, mert az tény, hogy ha nem jön akkor vagy nem bánok el egyedül ennyi mutánssal, vagy mire elbánok velük nyakamon a vihar, amely odakint már tombolva járt, tépkedve a fák ágait.
- Jó kis orkánt kaptunk.- kérdeznék még, de jól tudom, hogy az efféle bizalmat idekint nem osztogatják. Sem tőle nem várom el, sem én nem adnék. Magam mellé tobom a zsákot, és a vállamról leakasztott gyógynövényes tarisznya is ott puffan. A barna ingemen sötét vérfoltok, a szőrme mellényem saras és száraz levelek ragadtak benne néhol. Odasandítok az idegenre ismét.
- Megsérültél? Megharaptak? Ha bármelyik a kettő közül tudnom kell róla...nem akarom, hogy te is olyan legyél mint azok….ugye nem vándor vagy?- dobom még oda az egyetlen kérdést, ami egy apró bizalmi gesztus. De olyan apró, hogy sokan észre sem vennék. Ő vajon észre fogja?

Gabriel & Faith

Gyógynövények, aranyáron? Ez most komoly? Amikor először hallottam mi lesz a mostani megbízásunk, őszintén szólva első hallásra hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Morris folyamatosan bólogató feje, a széles vigyorba futó vértelen ajkak és a felette táncoló majd egy hetes borosta nagyon is arról tanuskodott, hogy ez bizony komolyabb mint hiszem. A megbízás, mint mostanában gyakorlatilag szinte az összes Abee-ból jött. Nem mintha bántam volna, hogy újra és újra visszatérünk oda, csak éppen ne kelljen maradnunk. Azt nem bírtam volna ki. Egy helyben legfeljebb egy hetet tudtam megmaradni ha nagyon muszáj, vagy még annyit sem. Aki annyi ideje van úton mint mi, vagy aki annyi ideje járja az országot, mint én tettem apával, akinek az egész gyerekkorát és felnőtté válását ez határozta meg, az minden bizonnyal nehezen lenne képes megszokni a falakat, azt hogy megszabják meddig és merre mehet. Szerettem én eldönteni hol alszom, hogy kivel és mennyit. Szerettem én eldönteni mire van szükségem, és ezért meddig megyek el. Én meghatározni, hogy az életem a továbbiakban mennyit ér nekem, és hogyan küzdök meg azért, hogy ez így is maradjon. Aki egyszer belekóstolt ebbe a fajta szabadságba, aki még ismeri milyen illata van a felszálló füstnek egy  fogcsikorgató téli reggelen, vagy milyen érzés reggel a párás füvön ébredni, az minden bizonnyal hozzám hasonlatosan képtelen lenne egy olyan helyen élni mint Kristályváros.
Emlékszem amikor apával és Morissal először pillantottuk meg a falait. Ott hasaltunk a keménnyé fagyott földön a kopár bokrok éjjeli árnyakat vonszoló sűrűjében, és figyeltünk.Egyikünknek sem kellett mondani, de tudtuk, hogy olyan messzire elkerüljük a helyet amennyire csak lehet.Persze nem tagadom, hogy a kíváncsiság annyiszor visszahajtott, kivált apa halála után, de minden alkalommal el is sunnyogtam onnan. Nem vágytam közelebb menni, sem pedig megtudni miképpen lehet bekerülni. Vagy lehet egyáltalán? Vajmi kevés esély van a magam fajta vadon nevelkedett ember számára….bár soha nem lehet tudni.De itt inkább talán nem is azzal volt a baj, hogy nem fogadtak volna be, sokkal inkább azzal, hogy én sem akartam.
A megbízásaink nem fogyatkoztak az utóbbi években sem, legfeljebb némelyik elég meredek volt. Egy elkóborolt és házak között rekedt, mutánsok gyűrűjében vergődő gyereket kellett lehozni egy fegyverbolt tetejéről, vagy egy benzintartályban rejtőzködő lázadót visszavinni, hogy a főnöke elszámoltassa. Igaz amennyi benzingőz maradványt abban a tartályban beszívott, már látta a Szentlelket meg Buddhát tangót járni hajnal kettőkor egy zsinagógában. Képletesen szólva, és távol álljon tőlem, hogy bárki vallási érzelmeit sértsem. Igaz, talán olyan világot élünk, amelyben egyeseknek ez az egyetlen menedéke, amibe még kapaszkodik, mások meg élből tagadták meg hitüket, amikor a világ összedőlt.
Mutánsok, fertőzöttek és emberek...a világban csak mi maradtunk, meg emlékei egykor volt civilizációnknak, amelyben értékesnek tetsző dolgok váltak értéktelenné, és apró kacatok lettek fontosak. Egy csavarhúzókészlet, ami megvolt minden háztartásban régen, és úgy hozzátartozott, mint egy csomag wc papír, mostanra szinte hiánycikk lett. Már akinek. Morris minden vackot felhajtott amit csak talált, így aztán jó nagy súly lett nálunk az idők során. Fontos volt tehát, hogy biztos helyet tudjunk a számára. Így történt meg, hogy Abee-ban az ottani bordély vezetője, az üvegszemű, kortalanul öreg, ráncos, ázsiai Madame Chang vállalta a raktározási szerepet, cserébe néha egy-egy szívességért. Havonta két szivesség ingyen, a többi persze jutányosan de mégsem ingyen. A mostani kettőt már kimerítette, tehát ez a gyógynövényes gyűjtögetés már jól hoz majd a konyhára. Először nem is értettem mi a francnak neki ilyen meg olyan gyökér, szár, levél, szárított tökömtudjami...amíg Morris el nem magyarázta, hogy az öreglány bizony remek kémikus volt valamikor, az egész világégés előtt, ennek apropóján pedig szinte bármiből tud drogot készíteni. És hát a mai világban éppen úgy mint abban a régiben még mindig jól menő árucikknek számítottak a fegyverek, a cigi, a pia és a drog. Ez utóbbi volt talán a legdrágább, hiszen nagyon kevesen voltak akik jó minőségben el tudtak készíteni ilyesmit. Nem tudom mit mondjak, én sosem éltem vele, de még ingerenciám sem volt kipróbálni.Elég adrenalin tolul a vérbe, amikor szembetalálod magad egy csokor mutánssal, akik éppen aznapra téged szemelnek ki uzsira.
Ám nem tudom elítélni azokat sem, akik kizárólag ezzel képesek elviselni, ezt a sehova nem vezető, tervezhetetlen életet.
Az ideiglenes táborunktól nyugatra indultam el. Morristól még pirkadatkor elváltunk egymástól, és megbeszéltük, hogy bármi is történik jeleket hagyunk egymásnak, és ő mindig keletnek én pedig nyugatnak tartok. Másnap napnyugtakor pedig újra találkozunk a megadott koordinátákon. Volt két régi veterán iránytű és tájoló amivel közlekedtünk és az idők folyamán jó szolgálatot tettek. Ő a fogyatkozó készleteink egy részét akarta pótolni, elsősorban ruhákat, amelyeket a környező helyeken olyan drágán adtak, hogy inkább mi kerestünk magunknak, ha találtunk még egyáltalán. Én már beértem volna valami selyem hálóinggel is, csak legyen nyárra kényelmes és szellős. Francnak van kedve belefulladni a saját izzadságába negyven fokban. Én pedig a Madame megbízását teljesítve követtem az alig olvasható, szálkás betűkkel papírra rótt növények gyűjtögetését. A tarisznya, amit az oldalamra vetettem már jócskán dagadt a különféle holmiktól, és ahogyan felpillantottam a szürke fellegekkel pettyezett égboltra az orromat hirtelen megcsapta a közeledő eső illata. A szél irányával szemközt fordulva szimatoltam még párat, és a légmozgásból ítélve talán egy órán belül le fog szakadni az ég. Ideje valami ideiglenes búvóhely után néznem. Gyorsabbak lettek a lépteim, bár az óvatosságukból mit sem veszítettek. Igyekeztem figyelni a reccsenő gallyakra, a száraz fűre amennyire csak lehetett. Az erdő fáinak hiányos lombkoronája most nem tudott elrejteni sem a mutánsok sem pedig a fosztogatók elől, és Morris nélkül úgy éreztem magam mint akinek a kezébe töltetlen fegyvert adnak: végülis fegyver csak éppen nem jó semmire. Ritkán váltunk szét, és csak akkor amikor szükséges volt, nyílt terepen meg szinte soha. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi egy évben ez hanyadik ilyen alkalom. Igaz azt is mondta, hogy nem kell semmitől tartanom, és őszintén szólva ebbe nem is volt hiba. Tudom, hogy csak parázok, de ha élesedik a helyzet akkor vagyok annyira gyakorlott, hogy meg tudjam védeni magam. Igaz egy jelentős túlerővel szemben már nem hiszem, hogy sok esélyem lenne. Mindenesetre reméljük, hogy bármi lesz is, de túlerő biztosan nem.
A feltámadó szél már nem csupán a leveleket seperte a lábaim előtt, hanem erőteljes, hörgő hangokat is magával hozott. Egy kisebb csapat lehetett a közelben, úgyhogy még egy ok, hogy mihamarabb valami búvóhelyet találjak magamnak. Már szinte futva tettem meg az utat, még mindig nyugati irányba tartva, amikor hirtelen örökzöldek jelentek meg összeborulva az orrom előtt, úgy kellett átverekednem magam rajtuk. Tuják, és néhány nagyobb fekete fenyő kisebb csoportosulása, amelyből látszott, hogy nem az erdőhöz tartoznak, hanem mesterségesen ültették be őket valamikor...ahogyan a tűlevelek és a tuja levelek elengedtek egy kisebb fészer nagyságú háznál találtam magam. Az oldalam felé nyúltam és a tarisznyát megemelve a bal oldalamról előhúztam az eddig tokjában pihenő Falcon bozótvágót. Nem olyan otromba mint némelyik hasonló darab, de elég nagy, hogy egy rám támadó mutáns koponyáját meglékeljem vele. Lassan közelítettem meg a fészer ajtaját, és a fóliával letakart ablakon benéztem. Három vagy négy mutáns dorbézolt odabent csendes magányában és ha elég gyors és ügyes vagyok, akkor hamar elintézhetem őket. Kérdés persze, hogy hátrébb mit találok. Hirtelen összerezzentem, amikor a fák közül, a régi, kiszáradt gallyakon reccsent valami. Füleltem mint a riadt nyúl, és kissé össze is kusshadva a fészer oldalához simultam, hátamat nekivetve, a kést magam elé tartva szemeimet ide-oda járattam. Vártam pár percet, de több zajt nem hallottam. Óvatosan araszoltam oldalra a ház mentén, mindig csak éppen annyit, amennyit biztonságosnak ítéltem. A sarkához érve aztán óvatosan próbáltam kipillantani, hogy lássam a ház hátsó részén mit találok, ám úgy tűnik nem sikerült a legtökéletesebbre a kivitelezés. Egy kiálló gallyba megakadt a tarisznyám, én pedig jobban kibillentem a takarásból mint szerettem volna. Hátul vagy hat, rongyos favágó ingben és kék nadrágban billegő mutáns verbuválódott össze, és nem kispályások voltak ami azt illeti. Mindegyik jól megtermett férfi lehetett valamikor. Ó basszus, most van para….nagyon para! A távolból újabb hörgések jelezték a kisebb csapat közeledtét, én meg felfedtem eddigi álcámat. A mutánsok szinte egyszerre fordultak felém, és indultak meg az irányomba. Egyetlen szerencsém volt, hogy egy kupac málló, de még mindig egyben lévő szénabála állt közöttünk, amin nem lesz egyszerű átverekedniük magukat. Kicsit thermopülai fílingem volt, de ez mondjuk sovány vigasz, mert ha egyszer átjutnak, meg kell velük verekednem, és akkor még nem beszéltem a házban lévőekről, akik valószínű meghallották emezek harci hörgését.
Hirtelen újabb zörrenést hallottam, ezúttal pontosan magam mellől, és szinte a semmiből varázsolódott elő egy fickó. Egy totális idegen a semmi közepén. Miközben félig a mutánsokra figyeltem, végigmértem alig két másodperc alatt az idegent.
- A menedék az enyém, én találtam. De ha segítesz, akkor osztozhatunk rajta mielőtt ideér a vihar.
Jelentettem ki, csakhogy tisztába legyen azzal, hogy nem fogom könnyen adni a helyet. Mert idekint ez bizony így működött.
- A két szélső a tiéd, a középső szöszke az enyém. A többit majd szépen sorban. Áll az alku?- nincs sok időnk szórakozni, de akkor is tisztázni kell a dolgokat. Én ugyan senki seggét nem védem a sajátomon kívül, és mástól sem várom. Ingyen legalábbis.

✥