A gyerekkorunk már olyan homályos. Mintha olyan régen történt volna. Egy élettel ezelőtt volt mikor az ágy alatt vacogtam a ház falait ostromló vihar elől elrejtőzve. Mintha egy élette ezelőtt éreztem volna magam körül Ian karjait ahogy nyugtat. A profiljára pillantok amit egy pillanatra élesen megfest a kinti villám fénye. Egy pillanatra látom egyforma orrunkat, hasonló vágású állunkat. Hiába nem akarom, ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben. Ugyanaz a nap, ugyanaz az óra... mégis az a 90 másodperc amivel idősebb nálam... mintha most egy óriási szakadék lenne köztünk. A vonásai csak egy pillanatra élesek, mintha beleláthatnék. Mintha egy pillanatra tudnám mi folyik a fejében. Mintha egy pillanatig érezném hogy a testvérem áll az ablaknál azért hogy megvédjen a kint tomboló vihartól. Aztán megint sötét homályba burkolózik az arca. Megint egyedül maradok, és csak én ölelem át saját magamat. A félelmem mégis egy pillanat alatt tűnik el a testemből ahogy megszólal. Érzem ahogy szemeim vrösbe váltanak egyetlen másodperc alatt és a a düh végigjár. Hogy merészel iylet modnani nekem?! Legszívesebben odalépnék hozzá hogy eltörjem azt az idegesítően egyenes, idegesítően egynémhez hasonlító orrát. Tévedtem az előbb. Egyáltalán nem is hasonlítunk egymásra. Különbözőbbek nem is lehetnénk. - Ohh Ian ne beszélj rólam úgy mintha tisztában elnnél bármiről is velem kapcsolatban! Fogalmad sincs mit gondolok, vagy mit érzek! Fogalmad sincs mit miért teszek! - kiabálok rá. Rám se néz. Nem is figyel. Megint. Legszívesebben odamennék hogy a mellkasára verjek de... akkor elsuhan az árny az ablak előtt. Egyből a fegyverem után kapok. Az ellenségességünket félre kell rakni, hisz az életünk fontosabb. A szemeim rásiklanak ahogy ömleni kezdenek belőle az infok és aprókat bólintok tudomásul véve minden részletet amit kimond. - Talán egy titán? De mit keresnének itt? - suttogom összevont szemöldökkel - Talán egy lázadó? Nem tudom. Túl gyorsan mozgott ahhoz hogy ki tudjam venni a szilluetjét - kibiztosítom a pisztolyt és a hátsóajtó felőli folyosó felé fordulok. - Máshol nem tud bejönni? Biztos vagy benne? - ha másban nem is de Ian ezen szavában bízom. Ő sem akar meghalni és én sem. Együtt pedig összeszokott párosként dolgozunk. A szemeinken is látszik hogy teljes harcikészültségben vagyunk, négy vörös rubint ragyog a sötétben ahogy lassú léptekkel elindulok a hátsóajtó felé. Az ablakokat figyelem amiken túl tombol a vihar. A fák és a susnya csak úgy hajladozik az ereje alatt, nehéz így kivenni odakint a mozgást. A fapadló csendesen nyikorog lépteink alatt. Hirtelen akkorát dörren az ég pont a fejünk felett hogy a szám elé kell kapnom a kezem hogy fel ne sikkantsak. Reszkető kezekkel szorítom a fegyvert. Haza akarok menni... vissza akarok bújni az ágyamba, Raziel mellé...
Tárgy: Re: Kihalt utak Kedd Júl. 14, 2020 11:55 am
Nem számítok Alice bocsánatkérésére. Évek óta nem hallottam a szájából a “bocsánat” szót semmilyen értelemben. Nem mintha az enyémből gyakrabban lehetne hallani, de itt most nem rólam van szó. Nem zavar a némaság sem, amibe útközben belesüppedünk. amúgysem szeretek semmiségekről diskurálni, és az csak még jobban idegesítene, ha a húgommal ilyesmire kényszerülnék. Ha fontos dolgokat nem hajlandó megbeszélni velem, akkor inkább hallgassunk. Mindenkinek jobb lesz. Amikor végre tető alá érünk, és kint leszakad az ég, szinte egy pillanatra sem állok meg. Ösztönből jön a felderítés, hogy minél jobban biztosítsam a helyet, ha már fedezékként akarjuk használni. Idekint a hibák könnyedén végzetesekké válhatnak, és ennek nem sok köze van ahhoz, hogy félvérek vagyunk. Talán előnyben vagyunk az emberekkel szemben, de mi sem vagyunk halhatatlanok, ezt mutatja a keserű tapasztalat is. Tudom, hogy Alice fél a vihartól, de nem engedem meg magamnak, hogy a minimálisnál több gyengédséget vagy törődést mutassak az irányába. Az ilyesmi legtöbbször úgyis fordítva szokott hatni nála, és csak még távolabb igyekszik lökni magától. Sosem érti meg, hogy számomra a félelme nem gyengébbnek mutatja, hanem pont, hogy erősebbnek, hiszen mindezek ellenére képes szembenézni bármivel, amitől fél. Most sem kuporodik össze az egyik sarokba, ahogyan régen tette. Az, hogy nyugtatón átöleli magát, egészen apróság. Az ablaknál pedig ott vagyok én, hogy figyeljek. Legalábbis fél szemmel, míg a másikkal Alicet figyelem. Amikor a megjegyzésemet hallva felcsattan, ismét az ablak felé fordulva rejtem el a félmosolyomat. Pontosan ez volt a célom. Az, hogy felbosszantsam, és a dühe erősebb legyen a félelménél. Túl makacs, túlságosan ott dobol benne a bizonyítási vágy ahhoz, hogy megengedje magának egy ilyen helyzetben, hogy a félelme legyűrje. - Valóban nem? Pedig nekem időnként úgy tűnik, gyerekesen vakmerő vagy - jegyzem meg neki, nem véve le a tekintetem a törött-homályos ablakról, és a kinti, szakadó esőről. - Azzal semmit nem bizonyítasz Roberthnek, ha a kedvéért megöleted magad. Ezt már csak halkabban teszem hozzá, épp mielőtt én is elkapnám a homályos árnyat, ami elsuhan az ablak előtt. - A francba! - szitkozódom az orrom alatt morogva, miközben fülelek, hogy vajon az épületen belül is elkerülte-e a figyelmünket valami. - Egyelőre jó helyen vagyunk, az ajtót eltorlaszoltuk, amennyire lehetett, de ahogy láttam, a hátsó ajtó a folyosó végén sokkal megviseltebb. Ahogy próbálgattam, zárva van, vagy legalábbis nagyon beragadt, de rozoga, könnyen betörhető, és a földszinti ablakok is már nagyrészt töröttek - váltok informatív üzemmódba a helyzet kedvéért Alice felé fordulva. Amikor veszélyben vagyunk, nincs helye a személyes érzelmeknek. - Szerinted mi lehetett? Egyszerű mutánsnak túl gyors, és nem láttam, nem hallottam kint senkit, amikor körbeszaglásztam. Halkan beszélek, hogy csak Alice hallhassa, ha esetleg valaki figyelne, bár legalább a vihar zaja nem csak minket akadályoz.
A tekintetem Ianre siklik ahogy felmordul. Ott a nyelvem hegyén a bocsánatkérés, hogy kételkedtem benne de gyorsan lenyelem. Nem kérek tőle bocsánatot. Sem most sem máskor. Lehet hogy ezzel csak tovább mérgesítem a kapcsolatunkat de ő volt az aki az egészet elszúrta még régen. Akkor amikor a háttérbe tolt azért, hogy ő legyen Roberth kedvence. Ezt sosem fogom tudni megbocsátani neki. - Ha te mondod - felelem végül pár másodperc szünet után de az út hátralevő részében nem szólunk egymáshoz. Nem bánom. Megszoktam a némaságát. A karomon feláll a szőr ahogy közeledik felénk a vihar. A szele a hajamba és a ruháimba kap és a félelem lassan görcsbe húzza a gyomrom. Érdekes hogy érzem mellette Ian nyugodtságát. Tudom hogy ő szereti a viharokat, érzem ahogy az ő vére felpezsdül a széllel érkező esőillattól. Oly egyformák vagyunk mégsem lehetnénk különbözőbbek. Meg sem kell beszélnünk hogy ki merre megy hogy felderítse a terepet. Az ellentéteink ellenére is tökéletes párost alkotunk. Hallom az odakint csikorgó lépteit, de ezer közül is felismerném hogy ő az. Ahogy belép és hozzám szól én is biccentek, nyugtázva hogy biztonságban vagyunk. Már amennyire a puszta közepén egy óriási vihar közben biztonságban lehet lenni. A hátát figyelem ahogy az ablakhoz sétál, de én nem merek megmozdulni. Nem merek közelebb lépni, hiába tudja az agyam hogy figyelnem kéne az ablakot. Figyelnem kéne hogy közeledik-e valaki. Mégsem mozdul a testem. A dörrenésre összeszorítom a szemem, és fogalmam sincs hogy valóban hallottam-e Ian hangját vagy csak képzeltem. Ahogy kinyitom a szemem még mindig háttal áll nekem, a szoba másik felén. Régi, megfoghatatlan emlékek kúsznak az agyamba, amik nem is igazi emlékképek, inkább csak egy érzés. Egy hang, egy érintés. Akaratlanul is átölelem magam. Ez csendesíti csak le heves szívverésem. A padló nyikorog ahogy Ian elindul én pedig mozdulatlanul hallgatom ahogy körbejárja az épületet. Hallom ahogy nyitogatja a szekrényeket, kihúzz a fiókokat. A mozgása hangját majdem elnyomja a tetőn átfolyó eső kopogása. Talán csak az előtér az egyetlen száraz terület az egész épületben. Hirtelen mintha valami hideg folyna végig a gerincem mentén összerándulok. Azonnal felpillantok de sehol egy szivárgó folt a fejem felett. Talán Ian nyakába hullott egy esőcsepp? Furcsa az ikrek érzékelése. Hamarosan visszatér hozzám de nem áll meg mellettem. Újra az ablakhoz lép. Lassan kifújom a levegőt amit mintha eddig tartogattam volna. A szavaira azonban felé kapom a szememet. - Tessék? Mi az hogy nem kellett volna veled jönnöm? - csattanok fel a megjegyzésére - Ezt egyáltalán nem a te reszortod eldönteni. Ugyanolyan erős vagyok mint te és a sérülésem nem gátol meg semmiben! DDühösen összefonva a karjaim indulok el a másik ablkahoz. Nem félek. Nem félhetek. - Neked nem kellett volna velem jönnöd. Tökéletesen meglennék egyedül is. Vagy valaki mással. Nem kell nekem bébiszitter, köszönöm bátyó - nyomom meg az utolsó szót gunyorosan és el is fordulok. Odakint alig látni bármit az esőtől és a felvert portlól. A növényzet majdnem mindent kitakar amúgy is az ablak elől. De még így is emglátom az odakint elsuhanó árnyat. - Van odakint valaki - kapom elő a fegyveremet és kibiztosítom.
Tárgy: Re: Kihalt utak Kedd Jún. 23, 2020 11:37 am
Alice időnként tényleg úgy viselkedik, mint egy dacos kiskamasz. Sokszor képes úgy csűrni-csavarni a dolgokat, hogy az jöjjön ki a végére, hogy én vagyok a legszarabb testvér a világon, de már megszoktam. Ahogy azt is, hogy néha csak azért ellenkezik velem, mert megteheti. Most azonban mindkettőnknek érdeke, hogy mihamarabb fedél alá jussunk. Nincs kedvem bőrig ázni, pláne, hogy a tűzgyújtást akkor sem merném kockáztatni, ha odaérünk a motelhez. - Lehet. Meglátjuk, mi a helyzet, ha odaértünk, aztán eldöntjük, mi legyen - szólalok meg nagy bölcsen, elvégre úgyis tényleg csak akkor tudjuk megítélni a következő lépésünket, ha kellőképpen felmértük a helyzetünket. Meg persze először tényleg oda kell érnünk. Nekem is jobban esne, ha ez még a vihar előtt sikerülne, ezért is veszem fel a tempót Alice-szel. Amikor a hűvös szél meglegyint bennünket, és a dörgés közelebbről hangzik fel a hátunk mögül, az én karomon is feláll a szőr, de inkább az izgatott várakozástól. A húgommal ellentétben én imádom a viharokat, de van, amikor jobb bentről figyelni őket, pláne amikor nem lenne praktikus bőrig ázni. Nem figyelem túlságosan út közben, el vagyok foglalva azzal, hogy a környéket vizslassam. Nem mintha a gondolataim nem járnának másfelé, miközben a kilométerek felmorzsolódnak a talpunk alatt. Persze, hogy változtam, ahogy minden változott körülöttem, nekem pedig muszáj volt idomulnom a környezetemhez, különben baszhattam volna mindent, ami akár egy kicsit is jelent számomra valamit. Alice időnként úgy csinál, mintha ő nem változott volna semmit, és én lennék minden gonosz megtestesítője, nem az, akinek mindketten a talpát nyaljuk. Ő vakbuzgóságból, én pedig hogy őt védjem. Szemét ribanc az élet, nem igaz? Csak Alice kérdése rángat ki a gondolataimból, mire felhorkanok, mintha sértésnek vettem volna a szavait, és nem hallanám - nem ismerném - a félelmet a hangjában. - Amennyire emlékszem, elég jó felderítő vagyok ahhoz, hogy meg tudjak jegyezni egy nyamvadt motelt - morgom válaszképpen, tüntetőleg nem szólva hozzá az út hátralevő részében. Amikor végre megjelenik előttünk a motel szakadt körvonala, már tényleg szinte futunk. Ettől függetlenül ostobaság lenne a megfelelő körültekintés nélkül berohanni akkor sem, ha sehonnan nem látunk fényt a gyűlő viharfelhők keltette sötétben. Nem megyek egyből a bejárathoz, hanem körbejárom az épületet, míg Alice elölről közelít. Hamar végzek, és még azelőtt lépek be én is a poros félhomályba, mielőtt odakint leszakadna az ég. Alice helyzetjelentésére kimérten biccentek. - Odakint is tiszta - válaszolom nyugodtan, mielőtt visszafordulnék az ajtóhoz, hogy egy széket a kilincs alá nyomva eltorlaszoljam, majd az ablakhoz lépve kiélvezném a villámlás pillanatnyi fényárját. Nem kell látnom, ahogy Alice összerezzen a dörgésre, anélkül is tudom, hogy ez történik. Annyira furcsa, hogy időnként megvan az az illúzióm, hogy még mindig úgy ismerem, mint gyerekkorunkban, de aztán hamar ráébredek, hogy nem, egyáltalán nem. Ráadásul fogalmam sincs, hogy tudnék újra közelebb kerülni hozzá, mert ahányszor megpróbálom, csak ellök és kigúnyol, ráadásul nem tudom nem látni a gyűlöletet a tekintetében, amikor rámnéz. Talán kiérdemeltem, talán nem. Kinek joga ezt eldönteni? - Minden rendben lesz - mondom halkan, nyugodtan, mintha egészen függetlenül jegyezném meg Alice elsuttogott szavaitól, mégis válasz ez a maga módján. Akkor is, ha háttal állok neki, egy szobányira tőle. Régi rituálét idéz, csak ölelés nélkül. Ellépek az ablaktól, hogy körbejárjak az előtérben, és valami használható után kutassak. Jobb, mint kukán állni csendben, és így legalább hasznosnak érzem magam. Nem mintha sok minden találnék. A kulcsok fele szétszórva, a másik fele valószínűleg a kitárt ajtókban. Látszik, hogy nem én vagyok az első, aki kutatott itt. Úgy hiszem, szinte minden hasznos és mozdítható érték már valaki más tulajdonába vándorolt, de nem is azért vagyunk itt, hogy gyűjtögessünk. Maximum ha találunk valamit, jelentjük, amikor visszatértünk, és eljönnek érte. Minden esetre, ahogy elnézem, a maradék már félig elrohadt az ehhez hasonló viharok okozta beázások után. Most is tucatnyi helyről hallani, ahogy a kinti szakadó eső befolyik a tető repedésein, és miután az emeleten tócsákba gyűlt, hozzánk is beköszön. Egy nagyobb csepp a nyakamba cseppen, én pedig undorodva rázkódom meg. Nem a víz zavar, hanem a mocsok gondolata. Nem zavar, ha be kell mocskolnom a kezem, de abban általában az én döntésem is benne van, legalább részben. Ez most egészen más. - Nem kellett volna velem jönnöd - jegyzem meg visszatérve Alice-hoz, de nem mellette állok meg, hanem egy ablaknál, és látszólag az esőt figyelem, valójában azonban a szemem sarkából őt. Én is kaphattam volna mást magam mellé, ő meg maradhatott volna a hátsóján. Az nem opció, hogy ő menjen mással. Nincs olyan, akire nyugodt szívvel bíznám rá, bár még az is jobb, mint amikor ostoba magánakciókat csinál, mint múltkor.
Szerencsére Ian sem lassít. Felveszi a tempómat. Végre valami amiben nem kezd el ellenkezni velem. Persze látom a rosszallást az arcán. Minden egyes nap. Nem lep meg, ő is tisztában van vele hogy utáljuk egymást. A hangjára felé pillantok majd abba az irányba amerre az állával bökött. - A vihar miatt talán ők is továbbálnak. Ha tudják hogy ott a motel ők is arrafelé vehetik az irányt. Csapdát állíthatnánk - mondom elgondolkodva, de a gondoltaim most nem a csapdák hanem a testvérem felé terelődik el. A hangja... Milyen rég nem hallottam már. Pedig az egyik első emlékem ahogy a nevemen szólít. Az emlék maga borzasztó homályos csak arra emlékszem hoyg sötét volt és féltem. A bátyámat kerestem a sötétben aki nem volt sehol. Az volt az első hogy magamra hagyott, de mint azt tudjuk nem az utolsó. Aztán ahogy meghallottam a hangját, ahogy kimondta, ALice, már nem féltem. Lehet ki sem mondta hangosan csak az ikrek közti kapocs volt, de ahogy megláttam a világító szemeit a sötétben, máris biztonságban éreztem magam. Mennyit változik az ember az évek alatt. Hűvös szél veri fel a port a lábunknál és halk, mély morajlás jelzi újra a vihar közeledtét. A karomon feláll a szőr és összeszorítom az ajkaim. Buta gyerekes dolog... de félek a viharoktól. Nem tudok aludni ha odakint vihar van. Mindig úgy érzem mintha rám szakadhatna az ég. - Biztos vagy benne hogy ott van az a motel? - kérdezem, a hangomban enyhe ijedtség bújik meg. Csak remélni merem hogy Ian nem hallja ki belőle. Nem akarok gyenge lenni előtte. Nem engedhetem meg magamnak. A levegő érezhetően lehűl ahogy szinte futólépésben haladunk az úton. Végre látjuk a motel óriási, fekete vázát. Mintha egy nagy állat nyúlna el az úton. Épp időben érkezünk, már nem látszik a napfény sem. A feketeség mindent beorított. Ahogy belépünk az épületbe a letépett ajtószárnyakon keresztül halk, szinte reszketeg sóhaj hagyja el az ajkaim. Megkönnyebbültem. Végignézek a vastag porrétegen ami az előteret borítja. - NIncs itt senki. Sehol egy lábnyom - nézek végig a recepción de lassan beljebb sétálok. A lépteim alatt csikorog a por, a kezemben ott a pisztoly. Sehol egy lélek. - Tiszta - fordulok Ian felé. Hirtelen óriásit villámlik odakint amit azonnal egy csontremegtető dörrenés követ. Belerándulok a hangba és megkapaszkodom a pultban. Nem... Nem félek. Nem félhetek. Mintha a dörrenés lett volna a jel, odakint leszakad az ég. A cseppek hangosan kopognak a rozoga tetőn. - Épp időben értünk ide... - suttogom inkább magamnak mint Iannek. Épp időben...
Tárgy: Re: Kihalt utak Pént. Május 08, 2020 1:32 pm
Őszintén szólva elég nehéz volt nem leordítani a húgom fejét, amikor már magához tért a legutóbbi küldetése utóhatásaiból. Nem mintha bárki látott volna valaha ordítozni bármi miatt, és az aggodalm miatti feszültséget kénytelen voltam másképp levezetni. A tekintetem azonban tökéletesen tolmácsolta Alice-nek a véleményemet: ostoba, felelőtlen liba. Megértem a vágyát az elismerésre, és tudom, hogy sokkal inkább apjának tekinti Roberthet, mint én valaha, de ha megöleti magát, azzal senkin nem segít, legfőképpen magán nem. Engem meg úgysem érdekel, mi van vele, nem igaz? Roberthet sem azért akartam lebeszélni arról, hogy terepre küldje velem, mert félteném, vagy mert aggódnék a még viszonylag friss sérülései miatt, hanem mert tökéletesen alkalmatlannak tartom a feladatra, és csak hátráltatna. Persze Robbnak fixa ideája, hogy mivel mi ketten hatékonyan tudunk együtt dolgozni, így szó sem lehet róla, hogy mást küldjön ki velem helyette. Pedig próbáltam a férfi aggodalmára hatni, de ezt csak minimálisan tehettem meg, mert különben feltűnő lett volna, hogy manipulálni próbálom. Talán elfogultabb velem, mint a legtöbbekkel, de messze nem ostoba, hogy ne vegye észre az ilyesmit, így kénytelen voltam engedni. Most pedig itt baktatunk a húgommal egymás mellett a tűző napon, én pedig a szemem sarkából figyelem. Nem kerüli el a figyelmemet az oldalához emelt keze, ahogy a lányos sóhaja sem. Uhh. Komolyan mondom! Ha nem képes a gondolatait a küldetés körül tartani, és ilyenkor is a környezetünkre figyelni, amikor látszólag biztonságban vagyunk a nagy látótávolság miatt, mi a francért kellett velem jönnie? Tényleg többre mennék egy egészséges partnerrel… akit nem féltek attól, hogy összetörik. Persze tudom, hogy nem az a porcelánbaba-fajta, de amilyen ostoba ötletei támadnak néha, igazán számíthatok rá, hogy valahol rosszkor lesz rossz helyen. Arról nem is beszélve, hogy előszeretettel csinálja pont az ellenkezőjét annak, amit mondok neki. Szerencsére ezt kiküszöböli, hogy az éles szituációkban hasonlóképpen jár az agya, mint az enyém, így ő csak a saját feje után megy, nem az én utasításaimat követi, de akkor is. Haza nem küldhetem, ha már eljött velem. Én nem hősködök, hogy egyedül is menni fog a feladatunk, eszemben sincs kockáztatni az épségemet csak azért, hogy nagyobb elismerést kapjak Roberth-től. Szeretnék egy darabban visszaérni Abeebe, és ha ez azzal jár, hogy együtt kell működjünk, akkor részemről nem fog akadályba ütközni a dolog. Elég messzire ellátni, de a tereptárgyak mindig tartogathatnak kellemetlen meglepetéseket, pont ezért igyekszem minél nagyobb távolságot tartani tőlük, amikor elhaladunk egy-egy dúsabb bokorcsoport, vagy fás rész mellett. A repedezett aszfalt forró, de megvan az az előnye a homokkal szemben, hogy nem őrzi meg a lábnyomainkat. Amikor Alice megszólal, a hátunk mögé pillantok, és a látóhatáron gyülekező felhők felé emelem a pillantásomat. Egy bólintással nyugtázom a megállapítást, és ösztönösen alkalmazkodok a húgom gyorsabb tempójához. - Úgy egy órányira van egy régi motel - bökök az állammal előre, amerre haladunk. - Onnan viszont már nem lehet messze a tábor, aminek a füstjét láttuk. Egyelőre csak ténymegállapítás, semmi több. Úgyis csak akkor tudunk dönteni a továbbiakról, ha odaértünk a motelhez. Remélhetőleg egy darabban. Ösztönösen ellenőrzöm az övemen a két kést, ez mindig megnyugtat. Bízom a képességeimben, de botorság lenne túlbecsülni őket. Alice-re pillantok, aztán vissza az útra. Felajánlhatnám, hogy tartsunk pihenőt, de úgyis csak le lennék oltva, hogy milyen puhány vagyok, így meg sem próbálom. A motelhez érve úgyis kénytelenek leszünk megpihenni, persze csak megfelelő felderítés után. Ostobaság lenne bármibe beleszaladnunk.
Borzasztó meleg van. Az egykori civilizált világ romjai, a fekete beton csak úgy ontják magukból a hőt. Egy felhő sincs az égen, de még csak a levegő sem mozdul hogy egy kis enyhülést adjon. Némán rúgjuk a port, és próbálok minnél nagyobb levegőket venni, de úgy érzem mintha semmi oxigén nem lenne körülöttünk A varratok még kicsit húzódnak hiába gyógyultak be annyira hogy mozogni tudjak, még kellemetlen az érzés. A nagy levegők, az ugrások esések... még mindig fájnak. Halk szisszenéssel simítom oda a kezem. Na nem mintha ez megakadályozott volna a... Raziellel való.... kis testedzésben, de akkor millió más dologra figyeltem mint a fájdalomra. Apró mosoly ül az ajkaimra ahogy ismét eszembe jut a férfi. AZ érintése, a mosolya... a csókjai. Ostoba kislány módjára eresztek el egy apró sóhajt. SZinte érzem magamon Ian pillantását mégsme nézek rá. Nem akarok tudomást venni róla. Nem akarok beszélni vele. A szokásosnál is dühösebb vagyok rá amiért le akarta beszélni Roberthet arról hogy én is kijöhessek terepre. Még ha vele is kell kijönnöm, legalább hasznosnak akarom érezni magam. Persze ő ezt nem értheti... Ő ott pitizik mindig Roberthnek, és mindig meg is kapja a jutalomfalatját mint valami jó kiskutya. A kezem lecsúszik az oldalamról és a testem mellé hullik. Jól vagyok. Nem szabad gyengeséget mutatnom előtte. A végén még kihasználja és hazaküld. De mostmár nem fordulok vissza. Megigazítom a lófarkam és előveszem az iránytűt hogy biztosan jó irányba haladunk-e még mindig. Keletről láttuk a füstöt. Egy tábor füstjét. A tábor embereket jelent. Az emberek pedig új és új cserkészeket. Újra végigkémlelem a horizontot de most nem látok füstöt. Okosak, de nem elég okosak. Levadásszuk őket. A hátunk mögül morajlást hallok mire megtorpanok és odanézek. A távolban sötét fellegek gyülekeznek. Még sötétedés előtt ide fognak érni. A francba! - Vihar lesz - nézek a testvéremre. Az elmúlt másfél napban ezek az első szavaim hozzá. Megfordulva gyorsítok a lépteimen. Menedéket kell találnunk mire ideér. És imádkoznunk hogy az a tábor ne vonuljon tovább. Csak vesztegelünk idekint. A szemem vörösen villan a dühtől, ami nem ismeretlen érzés, pláne ha Iannel vagyok. Egy benzinkút is megteszi, vagy egy elhagyatott útszéli motel. Bármi, csak legyen egy tető a fejünk felett.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.