Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


A Z O L D A L B E Z Á R T
Last activities
in the world
Hírek
írta: Consulatus
Csüt. Május 17, 2018 6:25 pm

EOF - Empire of Fantasy
írta: Vendég
Szer. Május 16, 2018 10:34 am

Nora Haytham
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:07 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:00 pm

Benzinkút
írta: James H. Creek
Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm

Laborok
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 5:55 pm

Kórtermek
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm

Előszoba
írta: Juliette Argent
Csüt. Ápr. 26, 2018 7:30 pm

Pult jobbszél
írta: Consulatus
Csüt. Ápr. 26, 2018 12:57 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 JW Sam általánosiskola

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: JW Sam általánosiskola   Pént. Ápr. 06, 2018 2:12 pm



Cain & Sel





Sokáig azt hittem egyetlen dolog van a világon, amit nem vehetnek el tőlünk, történjék bármi, ezek pedig az emlékeink. Kapaszkodunk beléjük, rejtegetjük, takargatjuk és óvjuk, mert jól tudjuk, hogy pótolhatatlanok. Egészen addig a pillanatig ezt gondoltam, amíg meg nem láttam a tökéletes idegenség fényét felvillanni Gabriel szembogaraiban, és abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ezek is, mint annyi minden más veszendőek, múlandóak. Ha pedig elveszítjük őket, oly fénytelenek leszünk, mint mélységes tárnák mélyén kóborlók az egyetlen imbolygó lámpa világossága nélkül.
Én egykor mindent elveszítettem, amikor a családom megmaradt tagjai szépen lassan magamra hagytak, ám valahogyan sosem volt az az érzésem, hogy magányos lennék.Ezt az érzést akkor ismertem meg, amikor a halál, mint kéretlen látogató egy téli napon csendesen le nem ült egy kórterem ajtajában és többé nem mozdult onnan. Akkor az emlékek között lavírozva éltem túl az első napokat, kapaszkodva mindenbe ami újabb és újabb reményt adott, célokkal kecsegtető jövő felé irányított. Ám csak később döbbentem rá, hogy nélküle már semmi sem táplálja a reményeimet. Onnantól pedig csak vettem a levegőt, de igazából soha többé nem éreztem az élet aromáját. Nem vágytam meghalni, nem vágytam arra, hogy itt hagyjam az életet, egyszerűen csak nem találtam benne a helyemet. Egy időre kihúnyt a  fény és én sötétségben maradtam. De ennek is, mint annyi minden másnak megvolt a maga haszna. Megtanított egy más fajta túlélésre. Túlélni a mindennapokat, amelyeknek Gabriel már soha nem lesz része, és táplált egy ostoba reményt, hogy talán tévedés volt. Hogy nem halt meg, pusztán várakozik valahol. Akkor egyszerűen lehetetlennek gondolta az elmém, de a lelkem nem. Ez az azt hiszem, amely mindenkiben megmarad végül, vigye bármerre az útja, cselekedjen bármit is: a lelke mindig ott lesz, és lettlégyen a gonoszságnak fészke, vagy a jóságnak puha bölcsője, képtelenek leszünk elszakadni tőle. Hogy azoknak, kiket a vírus megfertőzött, kik emberségüket veszítve kóboroltak a világban, és már csak pusztán testük kimeríthetetlen vágya az éhség csillapítására hajtotta őket előre, nekik hol van a lelkük? Eltemetve, testük húsbörtönébe zárva, és talán egyszer majd felszabadul.
Az éj leple most eltakar, a sötétségben, ebben a gyér fényben, a holdnak világánál el lehet rejteni nem csupán a lelkünket, hanem az arcunkat is, melyekre megannyi érzelmet rajzol a felismerés, vagy éppen a tudat, hogy oly dolog birtokosa lehetek majd én magam is, amellyel tán visszacsempészhetek valamit elveszített közös múltunkból. A fényképek, amikor készülnek megörökítenek egy másodpercet, egy pillanatot, valamit, amit akkor és ott megélünk, de később talán elfelejtjük még azt is, hogy mire gondoltunk közben. Ám amikor sok évvel később a kezünkbe akad, és nézzük kitartóan, szinte pislogni sem merve felidéződik minden: milyen volt a melengető nap, amikor a homlokunkon izzadság cseppek csorogtak végig, milyen volt a szél játéka, mely ruhánkat is felkapta, hajunk között gyermeteg huncutsággal borzolta a szálakat, milyen volt a világ, a benne megrekedt hangok, a fák ágainak lágy rezzenése, a távolban felzúgó gépek hangja….milyen volt az a világ amelyben akkor éltünk, amelyeknek emlékeit magunkba hordozzuk. Időlegesen vehetik csak el. Én ebben bíztam, meg abban, hogy ha Gabrielben először a gyermekkorának apróságait hozom felszínre, akkor talán valahol, valamikor később majd engem is meglát. Talán tudni fogja, hogy szeretett...valamikor régen.
Ez a fiú, ez a furcsa és idegen fiú most minden reményem, hogy ezen célomat majd megvalósíthassam, hogy ha visszatérek innen, erről a helyről, akkor magammal vihessek valamit, ami számomra jelenleg mindennél értékesebb. Ezért van talán, hogy határozottan állok ki az igazam mellett, még akkor is, ha egyedül én vagyok talán itt a jelenlévők közül ki semmiféle formában nem ismeri a kinti világot. Tíz éve is van annak, hogy utoljára jártam a falakon túl, de akkor is hivatalos kísérettel, fényes nappal. Most mint valami őrült megyek bele ebbe az üzletbe, nem tudva mit is teszek kockára, de nagyon is tudatában annak, hogy mit nyerhetek vele. Még az sem érdekel, hogy folyamatosan ellentmondok a csapat vezetőjének, aki szinte az első percektől furcsán méreget….érzem a tekintetén, hogy próbál rajtam fogást találni, jobban megérteni a motivációmat. És érzem rajta, hogy noha most találkoztunk először, mintha ismerne engem valahonnan. Orvos vagyok, nem lenne ez meglepő, de ez más….egészen más pillantás. Mintha valakinek a szavaiban elrejtőztem volna, és Tydor rám talált. Ám most vagyok először valóságos a számára.
Mégsem hozzájuk húzok, hanem a kapucnija mögött megbújó fiúhoz, akinek szinte láthatatlan esszenciája, akár megbolondult bogarakat az illatos gyertyafény magához vonz. Ő járt már messzebb is, oly helyeken, ahova én sosem fogok eljutni. Vajon milyen árat fizet minden egyes ilyen holmiért, vajon milyen árat fizet minden életben maradott napért? Vajon hol hajtja álomra a fejét, vajon van aki gondoskodjon róla? Önkéntelenül rohannak meg ezek a gondolatok, noha fogalmam sincs honnan erednek.
Fontos a biztonságunk, fontos, hogy visszajussak a városba, ugyanakkor az is fontos, hogy megszerezzem a képeket. Ujjaim szinte remegve követelnék be nem végzett mozdulatokkal, de még visszafogom magam. Addig mindenképpen amíg Cain hozzá nem járul, hogy az az egy katona benn maradjon az ablaknál. Kifejezéstelen arccal telepedik le, fegyverét a vállán megtámasztva, mintha pislogás nélkül szemlélné a távolt. A szívem egyetlen fájdalmas szorításából tengernyi elgondolás szakad fel, hogy vajon Gabriel is pontosan így áll valahol egy éjjelen, védve a társait és saját magát, vagy valaki fontosabb személyt? Ugyanilyen érzelmek nélküli ábrázattal, az a férfi akinek igazi élő tűz lobog a vérében, a szavainak szenvedélye mellett pedig rengetegen melegedhetnének.
Megrázom a fejem, próbálva messze űzni ezeket a rossz érzéseket. A fiú és közöttem csökken a távolság. Mintha egy furcsa, mások számára érthetetlen koreográfiára mozdulnánk, melyet csak általunk ismert erők vezérelnek. Én bízni akarok benne, ő nem akar bennem bízni, mégis megteszi….talán a félelem sokkal erősebb benne, talán egyszerűen csak új esélyt akar adni. Talán egyszerűen csak kíváncsi. Én is az vagyok. Ugyanakkor nem tudom meg pontosan honnan vannak a képek. Csak annyit amennyit már idáig is sejtettem. Mikor a dobozt nyújtja felém, az utolsó mondata hallatán egészen magasra emelkedik a szemöldököm.Ez az egy, amely elhagyta ajkait, még mielőtt ujjai, melyekkel kínosan ügyelt arra, hogy időben visszahúzza a kezét, elkerülve, hogy hozzám kelljen érnie...ez a mondat mindent elárult róla. Akibe ilyen érzékenység szorul, nemhogy másoknak nem akarna ártani, hanem ő az akit védeni kellene.
Megráztam a fejem, ahogyan a mellkasomhoz vontam a dobozt. Először csak némán szeretgettem ezt a féltett kincset, aztán lepillantva rá egyik mutatóujjam simogatón és lassan húztam végig a tetején.Egy furcsa, talán soha meg nem ismétlődő pillanat egyszeri, meghitt szertartása volt mindez, miközben felpillantottam a fiúra. Tekintetemben valamiféle megnyugvás volt, valamiféle olyan gyengédség, amit az ember egy különleges személynek tartogat. És volt ott még valami más is: kimondatlan lapult meg és feszült bele egyetlen apró mosolyba a hálám. Még akkor is, ha nem azt találom majd benne amit reméltem. Mégis….az ösztöneim azt súgják, hogy ez lesz az.
- A semminél több...sőt! Ez a minden jelenleg számomra. De nem hozzám tartozik. Csak valakihez, aki mindennél többet jelent nekem. Valaki, akiért megéri ilyen áldozatot hozni. Bármilyen áldozatot.- mondandóm közben kezemmel megtámasztottam a dobozt, és lassan, félelemmel telt szívvel nyitottam fel. Egy kék színű fénykép album pihent benne, melyre valaki arany selyemcérnával egy galambot hímzett, meg egyetlen betűt: “D”
Azt hiszem akkorát dobbant a szívem, hogy odakint a folyosón verték vissza a falak a mély morajlását, izgatottan zihálva vettem a levegőt, a könnyeimmel küzdöttem. Felnyitottam az albumot, és az első kép amivel találkoztam egy halk nyögést váltott ki belőlem, melyet kezemmel igyekeztem tompítani. Tenyerem az ajkamhoz ért.
A fotó egy gyermeket ábrázolt, olyan két éves forma fiúcskát, egy barna hajú, szolíd mosolyú asszony karjában, mögöttük magas, délceg férfi húzta ki magát, büszkén pihentetve dús szemöldöke alatt rejtező tekintetét a gyermeken.
A kicsi fiú formás volt, édes szemekkel, és csibészes mosollyal, fitos orral és apró, meggybordó ajkakkal. Ezer közül is felismertem volna, mert felnőtt korára is megőrizte arcának ezt a gyermeki báját.
Felemeltem a fejemet, és a fiúra néztem. Szemeim könnyben úsztak, és bár őt néztem, minden gondolatommal ott voltam...akkor és azon a helyen ahol a kép készülhetett.Nem is mertem még tovább lapozni benne, mert ez az egyetlen fotó is teljesen felzaklatott. Úgy vettem a levegőt, mintha a következő pillanatban meg akarnék fulladni. Tydor keze a vállamon pihent, éreztem, hogy biztatóan szorítja meg. Nem néztem hátra, nem akartam, hogy lásson. Lehejatottam a fejem, és szabad kezemmel hátranyúlva kiengedtem a hajamat, hogy az arcomat eltakarja. Ott rejtőztem el a fényképpel, egy emlékkel, és egy bizakodással, hogy valamit megszereztem a számomra legfontosabb férfi egykori életéből. Mikor újra felnéztem Cain kíváncsi és még mindig távolságtartó, de együttérző pillantásával találtam szembe magam. Lassan bólintottam.
- Igen, erre volt szükségem. Elmondhatatlan mennyire hálás vagyok érte. És nem számít, hogy miben állapodtunk meg. A plussz juttatás jár.Ha bármit tehetek még érted….tényleg bármit én…- a szavaim végére azonban nem értem, mert az első hangok szinte fülsüketítő robajjal csapódtak közénk. Már éppen nyújtottam volna a kezem, hogy megérintsem a fiút, hogy biztatóan megsimogassam a kézfejét, de erre nem maradt érkezésem.
Odakint a folyosón fegyverek dörrentek, majd kiabálások, melyekből foszlányok jutottak be hozzánk.

-....vigyázz, mögötted!
- baszki...honnan jöttek ezek? Tom hasalj!
-....rohadt sokan vannak!
-MR SWINDON!!!!


Az utolsó üvöltést követően lábdobogásoktól volt súlyos a kövezet, üvegcserepeken egyre erősebben hallható lábdobogások...mindezek közé befészkelődő hörgések, és szinte fájdalmas, szenvedő nyögések keveredtek.
Tydor megragadta a karomat, majd az ablakban álló katona is élesítette a fegyverét. A válla fölött köpte hátra a szavakat.
- Mutánscsorda. Biztosan meglátták a fényt! Vagy a széljárás...bassza meg hölgyem, mondtam, hogy ne használjon parfümöt!- szitkozódott, miközben célzott a törött spaletták között és lőtt. Többször egymás után.
Tydor a karomat szorítva lökött előre a szoba másik ajtaja felé.
- Mennünk kell! Most!
Tétovázva néztem az albumra, melyet még mindig szorongattam, majd Cainra, végül a vezetőre.
- Ő is velünk jön!
- Hogy mi? Neeeeeeem! Kizárt! Hölgyem, azonnal indulnunk kell!
- Nélküle nem! Velünk jön!
-B*ssza meg!
Dühösen csapott szabad kezével a levegőbe, majd a fiúra nézett.Mintha azt üzente volna, hogy nincs más választása. Vagy velünk jön, vagy ő maga lövi le, de engem mindenképpen biztonságban fog visszajuttatni. Odakint viszont tovább erősödött a tűzharc, a hangokból ítélve egyre többen lehettek, mi pedig egyre kevesebben.
Kezemet nyújtottam Cain felé.
- Kérlek! Érezned kell, hogy bízhatsz bennem!- nem tudom mi ütött belém, miért akartam annyira megmenteni, vagy miért akartam, hogy innen kijuttassuk. Csak azt tudtam, hogy nem hagyhatom itt.

Mert neki még
Nagyon sok mosolyt kell látnia
Hogy számítson….




there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: JW Sam általánosiskola   Szer. Ápr. 04, 2018 7:18 pm


Míg a félelem az ösztön ajándéka, az óvatosság kiváltság, mely észrevétlenül válik természetessé.

Selynda and Cain


Bevallom, hosszú ideje már annak, hogy akárcsak egyetlen egy szót - értelmes, normális körülmények között megejtett néhány szót - tudtam váltani egy emberrel, mind ezt úgy, hogy nem akart bennem kárt tenni, mihelyst észlelte rajtam, hogy más vagyok. Utoljára egészen pici gyerekkoromban volt lehetőségem beszélgetni másokkal, és ugyan ebben az időben omlott össze az egész életem és lettem számkivetett, egy elhanyagolt, senkinek sem hiányzó elnyűtt papucs. Még ma is emlékszek arra, ahogy egyre kerekedő, vizenyős szemekkel, szám szélén apró kis rángásokkal álltam Axelék házának felhajtóján, minek után nagy ordibálásokat és veszekedéseket követően közölte, hogy többet nem akar látni. Elküldött, kiadta az utamat alig több mint tíz éves koromban, mikor is rajta kívül tényleg nem volt senkim akihez mehettem volna.
Ez volt az a végszó, ami örökre otthagyta a pecsétjét és nyomát az életemben, ami emlékeztet arra, hogy miként is kell megítélnem az embereket. Tényleg csak egy egyszerű szó volt az, amit akkor Axel mondott, de egy olyan szó amire azóta is töretlenül emlékszek - még a hangsúlyára és a keménységére is - amit nem tudok és minden bizonnyal nem is akarok soha elfelejteni, hiszen ez az ami nagy feledéseim közepette felszólít az emberi gyarlóságra. Ez emlékeztet arra, hogy soha nem bízhatok meg senkiben, bármit is akarjon adni, kínálni vagy elérni, mert mindig hátsó szándékai leszek, önös érdekek fogják vezérelni mialatt egyáltalán nem érdekli a jóllétem, hiszen amiatt ami vagyok megvet és gyűlöl. Csupán magamra számíthatok.
Viszont pont amennyire félek és tartok tőlük, mégis - sajnos - bennem van a késztetés, hogy a magányra hivatkozva felelőtlenül, naivan megbízzak bármilyen jöttment emberben. Hiba talán, viszont társas lényként én is tartozni akarok valahova. Azt akarom, hogy fontos legyek valaki számára, szeretném ha szeretnének és várnák a megjelenésemet, igényelnék a velem való beszélgetést és időtöltést... de legfőképpen azt akarom, hogy elfogadják, mindig is más leszek de ez nem számít. Mert lehet, hogy más a vérem, mint ahogy a természetem is. De pont úgy mint sokan mások, én magam is húsvér ember vagyok érzésekkel, félelmekkel és teli reménnyel, hogy egyszer még jó lehet. Hogy egyszer igenis jól leszek és még mosolyoghatok boldogan, önfeledten. Mert lesz valaki, akinek kelleni fogok így vagy úgy... de főleg úgy, ahogy vagyok.
De addig is csak azt látom, hogy az értelmiségiek teljesen kihaltak a falakon kívül, így nem maradt számomra más, mint a fényképek és egyéb mütyűrök gyűjteménye, a gyárépület ócska, málló falát körbefonó borostyánlevelek. A természet szépen lassan visszaveszi azt, ami az övé. Egyre kevesebb odabent a szabad tér, mintha legalábbis összeroppantani próbálná a téglából épült egyveleget. A régi, fém és műanyag vagy esetlegesen fa alapanyagú holmik melyek beterítették a hatalmas épület egész alapját, mostanra nem is látszanak a zöldellő, ágas-bogas növényektől, csupán ott vannak emberek által készített holmik, ahol én magam is járok és mocorgok.
A falakon kívül pedig ugyan csak a veszély vár, hiszen furcsábbnál furcsább, visszataszítóan undorító lények "járőröznek", így ténylegesen kijelenthető: nem maradt olyan élőlény ezen a világon, akivel megpróbálhatnék szót érteni. Nincs kutya aki társam lehetne és aki társra vágyik nagy magányában. Nincs egy macska, aki unalmas pillanataiban az ölembe ülne és én foglalkozhatnék vele egy keveset, amit ő maga igényelne is. Emberek pedig főként nincsenek és nem is keresem őket hiszen ha jön is valaki, rendszerint ártó szándékkal nyitja maga előtt a hatalmas, megfáradt zsanérokról lógó faajtót.
Ezért is reagálok úgy a katonákra, de még magára a nőre is, ahogy. Nehezen tudok azonosulni a fegyverekkel - még ha én magam is használója vagyok némelyiknek - a hirtelen hanghatásokkal és rosszalló mondatokkal, mert való igaz, nem vagyok vadember, nagyon is jól értem minden egyes szavukat sőt, azt is hallom amiről úgy gondolják, csupán üres fülekre lel mondandójuk. Jobb a hallásom mint az itt lévők összességének, jobban látok, így ha bizonyos zajok miatt nem is érteném a susmorgást, szájról még tudok olvasni. Azzal viszont nagyon is tisztában vagyok, hogy nem véletlenül vagyok itt és ha bármi bajom lett volna a megjelenéssel, most nem lopnám itt az idejüket. Ezért is veszem rá magam arra, hogy eléjük lépjek és hagyom, hogy ide-oda rángatva, erőteljes szorítások és mozdulatok kíséretében áttanulmányozzanak. Nem a  finomkodásukról híresek, ezt már az elején sikerült nyugtáznom, mikor berobbantak az épületbe, ám ugyan így kijelenthető, hogy talán ész híján is vannak néhányan, ha egyszerűen képtelenek felfogni azt, hogy többre mennek azzal ha ők is együtt működnek velem és nem csak én teszek az ő kedvükre.
Hála égnek nem sokra rá a nőé a főszerep, így az ő szavaira kényszerülök válaszolgatni, reagálni.
- Nem. Nem járnak erre... legalábbis eddig nem találkoztam még egyel se - vallom be leheletnyit leszegett fejjel, s így nézek fel rá tartózkodón, bizalmatlanul ami csupán addig tart, míg én magam is közlöm velük kívánalmaimat.
A halk diskurzust én magam is nyomon követem s így sikerül megállapítanom, hogy a férfi alapjáraton nem rossz ember, csupán nagyon komolyan veszi a rá szabott feladatot,. Nyilván nem akar félmunkát végezni, ráadásul ugyan úgy szabályok és kötelességek kötik őt is, mint a nőt, vagy éppen engem. Egymás leosztott lapjai szerint játszunk, úgy ugrálunk ahogy a másik fütyül, de csak így vagyunk képesek tökéletesen szót érteni egymással.
Mihelyst megállapodnak, hogy ki hol marad és ki távozik, már kapom is a jelzést: várják a véleményemet. Egyszerű kis biccentéssel szándékozok kinyilvánítani azt, így megvárva, hogy a katonák elfoglalják a helyüket, pont mint azt a nő korábban tette néhányszor, úgy most én vagyok az, aki lopja a távolságot és egyre közelebb araszolgatok felé.
- Nagyon sok holmit gyűjtöttem össze az elmúlt évek alatt, azt már nem tudnám megmondani, hogy honnan vannak a képek. Régi boltok, régi házak, egykoron parkok, temetők... mindenhol jártam. Nekem csak az számított, hogy volt néhány arc amin még láttam mosolyt - motyogom behúzott nyakkal, majd elővéve a mackófelsőm jókora zsebéből a kisebb méretű fa dobozt, lassan átnyújtom neki. Őszintének és mi több, igyekvőnek látom. Tényleg fontos lehet számára az a néhány kép még úgy is, hogy ennél több információval nem tudok szolgálni. A fadoboz átadása pillanatában görcsösen ügyelek arra, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá a bőréhez. Nem akarok semmiféle emberit érezni a kezeim alatt, nem akarok megint vakon ragaszkodni valakihez csak azért, mert emberként tekint rám, azért, mert kedves szavakkal szólított meg már a legelején, pedig fogalma se volt arról, hogy ki vagyok és miféle vagyok egyáltalán. Utálatosan nehéz terep ez számomra.
- Csak ennyivel tudok szolgálni, remélem... remélem a semminél több és tényleg önhöz tartozik - mert való igaz, talán más vagyok. Ösztönlény, elkorcsosult mutánsa a világnak, de az emberi énem és lényem tiszta. Pont ugyan olyan tiszta mint az a naiv kisgyerek aki egykoron voltam, amikor még kiskutyaként vonultam Axel után mert szerettem, és hittem, hogy ő mellettem fog maradni. Azt hittem, hogy örökre a barátom marad és elhittem, hogy számítok neki. Ez a gyerek pedig bár megnőtt, majd' az egynyolcvanötöt súrolja, talán keserűbb lett és több fájdalmat hordoz mint valaha, de még mindig ott van és akaratos erővel tart foglyul. Mert élni és remélni akar.


 Szószám: 1143 ;;  





Nincs ennél rosszabb érzés, nem igaz? Hogy folyton egyedül kell lennünk.


Számkivetett
avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: JW Sam általánosiskola   Csüt. Márc. 29, 2018 10:52 pm



Cain & Sel





Oly kor szülötte vagyok, aki még emlékezhetne arra milyen volt régen. Oly kor szülötte, aki még látta tisztán felkelni a napot a horizonton, amikor arany ernyőjével beborította az alatta zöldellőn egymásba boruló tájat. Aki még ismerte annak a régi világnak a vibráló nyüzsgését, aki még tudta milyen egy ködben úszó nagyvárosban felébredni, az örök zajban mégis meghallani a saját szívdobbanását is. Oly kor szülötte vagyok, aki fél a jövőtől. A bizonytalantól, hogy az enyészet mindent beborít, hogy pusztán csak néhányan maradnak majd, elrejtezve a falak mögé és oly sokáig, hogy tán valóságnak vélik ami ott van, és illúziónak, ami azon túl. Oly kor szülötte vagyok aki mégis, ennek dacára hinni akar. Hinni abban, hogy változhatunk, hogy tanulhatunk a hibáinkból, és nem mindenre fegyverrel, erőszakkal keresünk megoldást. Ostoba idealistának vélnek sokan, álmodozónak, aki túl sok időt töltött a valóság keserűségén túl, a városban, amely látszólagos békében fürdőzik.Akit néha ki kellene vinni a vadonba, az elnéptelenedett városok visszhangtalan dzsungelébe, hogy végre felfogja semmi más nem változik, csak a világ, ami szépen lassan feledésbe merül. A világ amire mi még emlékezünk, a világ, aminek a szülötte voltam.
Bosszantó nyugalommal veszem tudomásul azt a helyzetet, amelybe a katonák által kerültem, ugyanakkor egy percig sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ezt csak így lehet. Hiszek az apró lépésekben, hiszek a szavak erejében, melyeket értő fülek meghallanak, ha valódiak. Hiszek abban, hogy nem mindenki eredendően gonosz, hogy azokban is lapul még némi emberség, akik itt rekedtek, ebben a sehova nem fejlődő, lassan az enyészetté váló világban. Ha tehetném kitárnám a város kapuit, ha tehetném az elsők között lennék, akik otthonukba befogadnák őket, bár azt hiszem a vezetőnkhöz hasonlatos katonák bizonyosan ostobának és felelőtlennek vélnének.Igazuk is lenne bizonyos szempontból, mert sokszor a naív segíteni akarás okozza a vesztünket. Ahogyan apámnak is, az elismert és jóravaló sebésznek. Csak egy gyereket akart megmenteni, aki anyja ölében feküdt, és fejét védelmet keresve fúrta az asszony mozdulatlan ölébe. Haja védőn omlott le piszkos, nefelejcsekkel pettyezett szoknyáján….ahogyan anyám mesélte. Tizedmásodpercek alatt zajlott le az egész. Olyan idillien egyszerű volt, olyan amilyenen a jólelkű emberek, akinek lelkéből még nem veszett ki az a fajta hit, ami bennem is dolgozik, ami az apámban is megvolt….megrekednek ebben a helyzetben. Csak nézi az anyát és gyermekét, egy ház oldalának simulva, azon a koranyári reggelen, és akkor, ott elmosolyodott. Anyám szerint akkor hitte el kézzelfoghatóan a reményt, amit percekkel később a rideg valóság falt fel kíméletlenül. Odalépett, segíteni akart, megnézni hogy vannak, orvosi segítségre nem szorulnak? Felelőtlen volt, hiszen tudnia kellett volna, hogy ott kint éppen úgy lehet bárki fertőzött, ahogyan ember vagy már átalakult mutáns. A gyermek ráemelte vérben forgó szemeit, ajkán az ártatlanságot tökéletesen eltakaró véres maszk, mi anyjának vörösét maszatolta rá. Nem menedéket keresett annak az asszonynak az ölében, aki lehet nem is az anyja volt, hanem táplálékot, pusztítást, bármit amit el lehet venni, és amiről azt sem tudta miért akarja. Kiveszett belőle a gondolkodás, a tisztánlátás, az emberség….tulajdonképpen minden ami azzá tette volna, akivé válik ha felnő.
Apámnak esett, a karjába mart, kis híjján le is szakította volna, ha nincsenek ott a védelmükre kirendelt katonák, akik gyorsan cselekedtek. De nem elég gyorsan. Vissza sem mehetett volna Kristályvárosba, de ő ott akart meghalni.A helyen hova a családját menekítette, ahol az életének hátralévő részt arra tette fel, hogy megfelelő gyógyításba részesüljön minden kristályvárosi túlélő. Utolsó tekintetét, amellyel még visszanézett a feleségére a karantén ajtajában, soha nem felejtem. Nem felejtem, mert pontosan így nézek most én is itt erre a fiúra, akit lehet az üzlet hozott most erre a helyre, és mégis az egész gyér fényben valami mást is megindít bennem, amidőn pulóvere kapucnija mögé próbál rejtezni.
Úgy nézek rá, ahogyan az apám: még mindig hiszek az emberekben, mert hinni akarok. Én teszem meg az első lépést feléjük és nem csupán azért mert akarok valamit, hanem mert el akarom érni, hogy ők is tudjanak úgy hinni mint én. Még akkor is, ha most komor, mogorva katonák között kell állnia, és elviselnie, hogy minden szempár, minden lövésre kész ujj rá szegeződik. A katonákat erre képezik ki: az örök éberségre, a tökéletes bizalmatlanságra. Belesajdul a szívem, ha arra gondolok, hogy egykor mennyire nehezen jutottam el Gabriel lelkéig. Mennyi időbe, mennyi szerelmesen elsuttogott vallomásba telt, mennyi sóhajba, mennyi éjjelbe, mennyi közös napba, mennyi tiltott órába, mennyi mindenbe...hogy ott legyek, túl azon a mások által belénevelt távolságtartáson.
Csak finoman bólintok, pilláim pár másodpercre lehunyva, hallgatva első szavait ennek a fiúnak.Mert bár nem látom az arcát, nem látom a vonásait, a tekintetét, a hangja árulkodó. Van benne nem kevés rosszallás, nem kevés tétovaság, nem kevés menekülni vágyás...és van benne valami, ami maradásra bírja. Talán én vagyok. Talán az, hogy érzi, tudja mennyire fontos az amiért jöttem. Hiszen nem másokat küldtem, ahogyan sokan tennék, idegenekre bízva a piszkos munkát. Nekem ez az album oly fontos, hogy még itt kinn akarom érezni az illatát. Megőrizni ezeket a másodperceket, amidőn tekintetemmel először simogatom meg az én Gabrielem életének apró kis tükörcserepeit. Egy oly életből, amit elveszített az ígéretekkel együtt, ahogyan kettőnk emlékeit is.
Felkapom a fejem, ahogyan a katonák rángatni kezdik a fiút. Vonásaim összerándulnak egy pillanatra, és látható a feszült testtartásomból, hogy cseppet sem tetszik amit csinálnak.
- Kérem...egy kicsit…- félmondatok, amelyekbe benne van a kérés, hogy ne legyenek olyan bántóan erőszakosak. És talán az is feltűnik, hogy mennyire hozzá van szokva ennek a fiúnak a szeme a sötétséghez. Nem meglepő. Idekint az éjszaka a biztonságos, a nappal a túl veszélyes. Felcserélődött az egész világ.
Tiszta. Perszehogy tiszta, ezt én is tudtam, és nem is nekem volt fontos ennek a ténynek a megerősítése, hanem a katonákat nem tudtam másképpen leszerelni. Lebben a kapucni, és ekkor, a fények odahintáznak az arccsontjára, meg a kivillanó mandula ívű szemekre. Egy ázsiai szembogár rejtezik az árnyékban. Egy fiatalnak tetsző fiúhoz tartozik, aki jelen pillanatban jobban fél attól, hogy itt van, mint ha kint lenne. Azt ott ismeri, bennünket nem. Ott tudja mire számíthat. Tőlünk nem. A bizalmatlansága jogos, de ezt el kell oszlatnom. Mert nem csupán az albumot akarom, hanem azt is meg akarom tudni, hogy hol szerezte.
- Igen, nekem kell. Nekem olyan fontos. De ez az egyetlen róható fel hibámnak ebben a helyzetben úgy hiszem.- nagyon enyhén, szinte alig észrevehetően húzódott leheletnyi mosolyba dús ajkam.
- Éppen ezért, mert ennyire szükségem van rá, nem tennék semmi olyat amivel árthatnék annak a küldetésnek, hogy megszerezzem. Hát ezért szolgáltam én rá már a puszta jelenlétemmel erre a bizalomra. Vagy talán mindennapos errefelé a kristályvárosi civil? A hozzám hasonló nők?- egymás után érkeznek hozzá a kérdéseim, fejem kíváncsian billentem félre  vállamra, hajam ott göndörödik és kunkorodik lófarokban.
Türelmesen várakozok, amíg bemutatkozik, vagy egyáltalán közelebb mer jönni hozzám. Én kétszer loptam el magunk közül a centimétereket, de csupán azért, hogy érezze nem félek tőle, neki sem kell tőlem. Óvatlan vagyok. Tudom, hogy az vagyok, és ennek első jeleként a felismerés akkor ér el, amikor Tydor erős vasmarkát érzem a karomon. Tökéletesen a hátam mögött áll, előre mozdulva hajol a fülemhez és a hajamat odább söpörve súgja bele, miközben határozott, fekete tekintetét le nem veszi Cainról.
- Ha megpróbál megszabadulni tőlem hölgyem azzal két dolgot ér el: magára marad és lehet többé vissza sem jut. Illetve ki tudja, hogy mibe ugrik fejest. Fegyver nincs ennél a fickónál, de ez nem jelenti, hogy bízhat benne. Szóval a maga biztonsága érdekében én most itt maradok. Ha el meri rántani a kezét, vagy elzavar akkor az egyezséget felbontottnak tekintem. Megértett engem?- az utolsó kérdést szinte haragvón szűrte a fogai között. Bólintottam, és kissé felé fordítottam a fejem, miközben válaszoltam.
- Megértettem. Maga maradhat, de a többieket küldje ki, kérem. Csak az ajtóig.
- Én maradok, és Grössbauer az ablaknál. Az még támadási felület. Nem maradhatunk csak ennyien.
Cain arcát fürkésztem mit szól a válaszhoz. Ha Grössbauer maradhat akkor marad és az ablakhoz rendeli a csapat vezetője, a többieket pedig kiküldi a szobából. Ha nem maradhat, akkor csak hárman maradunk odabent, de én akkor is érzem, hogy semmi bajunk nem eshet. Tudom, hogy Tydor nem csupán a pénz miatt véd. A szavai tökéletesen elárulják, hogy más is van a háttérben. Mert én vagyok a kórházigazgató? Nem hiszem. Túl kis hal vagyok én Kristályváros akváriumában. Talán ez is ki fog még ma derülni.
- Cain...abban a zsákban az ajtó mellett megvan minden amit kértél, cserébe az albumért. És hajlandó vagyok megtoldani, amennyiben elárulod nekem honnan szerezted az albumot, hol találtad? Az a család nagyon fontos nekem. De tudnom kell, hogy valóban ők vannak a képeken, hogy őket ábrázolja.- hangom izgatottságtól rezeg, vagy mert a gyomrom már akkora gombóccá feszült, hogy szinte nem is érzem?
- Szeretném látni...kérlek….- nyújtom ki a kezem, mintha az utolsó csepp vizet kérném, az utolsó falat ételt, ami még maradt a földön. De nem is járunk olyan messze a valóságtól. Mert Gabriel minden darabkája egykor volt múltjának ezt jelentette a számomra: az utolsó lehetőséget, mert ezáltal, talán egyszer rám is emlékezni fog.




there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: JW Sam általánosiskola   Csüt. Márc. 29, 2018 11:36 am


Míg a félelem az ösztön ajándéka, az óvatosság kiváltság, mely észrevétlenül válik természetessé.

Selynda and Cain


Talán elkönyvelhetik magukban a naivitásomat, és botor kölyök elmémre hivatkozva azt is, - talán még ez a legnyilvánvalóbb - hogy nem vagyok teljesen épeszű, ha azt képzeltem, hogy fegyverek nélkül fognak idejönni. És talán meglehet, egy szerény csepp kis másodpercig tényleg elképzeltem azt, hogy  a legutóbbi "beszélgetésünk" alkalmával - mikor ehhez hasonló testtartással és tartózkodással kuporogtam falhoz szegezett háttal előttem néhány jó nagyra nőtt ipsével - hogy ígéreteik alapján miszerint figyelni fognak mindenre csak, hogy komfortosan érezzem magam, tényleg hihetek nekik. Azt gondoltam, hogy szavahihető emberek, elvégre az az elsődleges számukra, hogy a falon belül élőknek kedvezzenek, hogy békében letudjanak bonyolítani egy-egy ilyen, és ehhez hasonló cserét. Elhittem, mert elakartam hinni, hogy nem hoznak magukkal ide semmit, de legalábbis nem ilyen fenyegető eszközöket. Mert tagadhatatlan, legalább azt megtehették volna, hogy pihenve tartják maguk mellett - ha már ennyire ragaszkodnak hozzájuk - elvégre mit tehettem volna ennyi, állig felfegyverzett emberrel egymagam? Ha lenne is nálam fegyver - a vérem és habitusom kivételével - akkor se tudnék mit kezdeni velük, egyetlen rossz mozdulatra lenne szükség ahhoz, hogy szitává lőjenek.
De hát úgy tűnik, míg engem köt az őszinteségem és a szavahihetőségem, ez rájuk nem jellemző, ergo farkasszemet kell néznem velük és valahogy elkényszerülök fogadni a fenyegetően tartott fegyverkarabélyok jelenlétét. Lehet, hogy ezzel tulajdonképpen csak a félelmem és a tartózkodásom nő, legalábbis ezt hihetik mint ahogy azt is, hogy majd gyorsabban zajlanak le a megbeszéltek, hiszen van sürgető "erő". Viszont ezzel csak annyit érnek el, hogy húzom a drága időt - amiből nekem van bőven, de nekik talán fele annyi se - és nem mászok elő amikor csak úgy akarják és nem fogom fülig érő szájjal átnyújtani nekik a kis dobozt, hogy reményeimet leljem a magukkal hozott nőben és az ígért holmikban.
A félelem apró kis rángásokként mutatkozik az arcomon, a nyakamon kidagadó erek pedig olykor-olykor erősebbre, vaskosabbra dagadnak mely szerény kis jelét mutatja annak, hogy az idegeimmel vívok ádáz csatát. Miattuk. Mert való igaz, a pillanatnyi harag minden józan ítélőképességem és türelmem ellenére meg-megmutatkozik, amivel szemben sokszor még számomra sincs menekvés, mert képtelen vagyok tökéletesen sakkban tartani a vérmérsékletemet és az elmémet. Ezen a ponton értem is a fegyverek szükségességét. Fő a biztonság, és ezt a fazon is teljesen higgadtan közli. Viszont mind ettől nem lett volna miért tartani, ha a megbeszéltek szerint jártak volna el. Egyszerűen csak leakartam volna tudni az egészet, pikk-pakk a kezükbe nyomtam volna ami kell nekik és már el is tűntem volna, nem is láttak volna soha többet, mert nem lenne szükségük rám. Egy ideig legalábbis biztosan nem.  
A férfi fenyegető orgánumára amit persze nem nekem, sokkal inkább a magukkal hozott nőnek címez, összerezzenek és félős gyerekként teszek néhány lépést hátra felé. Mintha az árnyékok sűrűjével igyekeznék védeni magam, lejjebb húzom a szemeim előtt a felsőm kapucniját, biztos ami biztos alapon.
A nő hangja hallatán viszont valamelyest  elülnek a fejemben  dúló viharok, s lazább testtartással, kíváncsibb pillantással araszolok közelebb hozzá, na nem azért mert az árnyékok takarásában semmit nem tudtam kivenni belőle. Tökéletesen látom az egész alakját, az arcát és a pillantását is. A szája mozgását, arcának minden apró kis rezdülését pont úgy, mint a teste mozdulatait melyek nem árulkodnak semmiféle fenyegetésről, sőt... a teremben tartózkodók jelenlegi legmegnyugtatóbb valakije. Ha nem lenne, szerintem már én se tartózkodnék itt, ezek a félnótások pedig szobrozhatnánk kedvükre azt képzelve, hogy még itt vagyok csak épp ők nem tudják, hogy hol? És egy pillanatra még most is megfordul a fejemben, hogy tényleg jobb lenne ha mennék, hiszen a haragos csapatvezető ismét véleményt fűz a kis köztes játékhoz, ami olybá tűnik, nem igazán tetszik neki.
- Magában nem kételkedek... - vallom be halkan, s erőt véve magamon kilépek közéjük, mindkét kezemet a fejem mellett tartva ezzel jelezve megadásomat, miszerint átnézhetnek, ha már eddig én ugyan ezt tettem, csupán fizikai érintkezés híján. Csupán annyi a különbség közöttünk, hogy míg ők nem találnak nálam semmi fenyegetőt, ők csak azzal vannak ellátva és egyre növelik bennem a bizonytalanságot és a tartózkodás fontosságát. Veszélyesek, bizalmatlanok és idegenek...
Elébük lépő alakom mintha egyfajta jelzés lenne a számukra, ketten araszolnak közelebb hozzám. Egyik szigorúan, görcsösen tartja rám szegezve a fegyverét lövésre készen, míg a másik félretéve egy kis időre azt, határozottan szorít rá a karomra, hogy még több fényt biztosítson az előre mozdításommal saját magának. Számára a világosság, de legalábbis az itt lévő minimális fény a fontos, az én arcom viszont úgy rándul meg, s hunyom le rögtön a szemeimet, hogy aztán apró pislogásokkal szoktassam hozzá azokat  a szűrt fényhez. A határozott mozdulatok meg-megtántorítanak, de azt nem tudom letagadni, hogy folyamatosan résen vagyok. Leszegett fejjel, árgus szemekkel követem az útját a tapogató kezeknek, bizonyos területeknél össze-összerezzenve, mígnem bólint egyet a jóember s hozzáteszi azt is, hogy tiszta vagyok. Miért, mire vártak?
- Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy miért nekem kell  rászolgálnom a bizalomra, mikor maguknak kell a doboz? - jegyzem meg könnyedén, leheletnyit hátrahajtva a fejemet de épp csak annyira, hogy a kapucni pereme alól kilátszódjanak a szemeim - magának... - utalok a nőre, elvégre jelen állás szerint nem a fegyveresek a lényeges szereplői a rögtönzött kis összeröffenésnek, hanem ő.
Őszinte. Piszkosul őszinte, szavahihető és minden egyes szava, mondata mögött ott rejtőzik a ténye annak, hogy valóban képes lenne mindent, bármit megtenni azért, hogy megkapja a fényképeket. Csupán erre vágyik és ezért kockáztatni is képes pedig igaza van a többieknek. Ki tudja, hogy miféle vagyok?... és ki tudja, hogy mifélék lakoznak még itt kint a sötétben? Én csak egy egyszerűbb, könnyített változata vagyok a "kint élő rettegetteknek", mert tudok uralkodni magamon, vannak saját gondolataim, eszem és ismerem a határokat. De sokan erre már képtelenek.
Ezen túl viszont egy valami zavar. Ez a nő túl vakmerő. Túl sokat akar, túl sokat kockáztat.
- Én Cain vagyok és azt hiszem, hogy bizonyítottam - intézem a szavaimat kizárólag a nőnek, olyan hangsúllyal és hangerővel, hogy azt jobbára csak ő hallja - most önökön a sor... - utalok az esetleges fegyverletételre, viszont ami a legjobb lenne számomra, ha minimalizálnák a létszámot, mert kezdem úgy érezni, hogy sok az egy négyzetméterre jutó emberek száma.  


 Szószám: 1001 ;;  





Nincs ennél rosszabb érzés, nem igaz? Hogy folyton egyedül kell lennünk.


Számkivetett
avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: JW Sam általánosiskola   Vas. Márc. 18, 2018 9:16 pm



Cain & Sel





Az őrjárat nélkülem is elindult volna, én pusztán felesleges teher vagyok jelenleg számukra. De olyan teher, aki megfizeti ezt az aprónak nem nevezhető kellemetlenséget nekik. Tulajdonképpen az ismeretlenért adok ki nem kevés pénzt, és talán azért, hogy lehet nem is térek innen vissza. Egészen addig a pillanatig, amíg ki nem szálltam az autóból ez nem tudatosult tökéletesen bennem. Ám amikor az iskolához értünk, és az éjszakai levegőből egy mélyet szippantottam, megütött az elmúlás dohos, velős szaga, amelyet eddig még sosem éreztem. Jobban mondva nem emlékeztem már azokra az időkre, amikor érezhettem volna. Sok szempontból is szerencsésnek mondhatom magam. A családom miatt, amiatt, hogy egy olyan közegben nőhettem fel, ahol nem kellett gondolnom a holnapra, ahol gondtalan gyermekkorban lubickolva semmi másra nem kellett figyelmet fordítanom, csak arra, hogy tovább vigyem mindazt amit a szüleim, az őseim elkezdtek. Az orvoslás nálunk nem is annyira szakma, sokkal inkább a részünk. Bennünk van abban a pillanatban, hogy a világban elsőként megtesszük bizonytalan lépteinket, hogy kiengedjük a  hangunkat, egészen addig a pillanatig amíg az utolsó szívdobbanást halljuk: a sajátunkat. Sosem foglalkoztam azzal milyen jövő vár rám, hogy ebben mi lesz a részem, hogy a bizonytalanságra épülő, újjászülető civilizációnk mennyire lesz majd sérülékeny, mennyire tudunk tanulni a hibáinkból és vajon képesek leszünk egyszer majd a kinti világot összeolvasztani azzal, amely a falakon belül van? Egy ideje azonban, mióta képes vagyok felfogni mi történik, mióta szinte már a saját bőrömön érzem a veszélyt, a veszteséget, vagy éppen azt, hogy a fontos….az igazán fontos dolgok szinte pillanatok alatt képesek elillanni az életünkből akár a reggel felszálló ködpára, azóta ragaszkodóbb lettem. Nem pusztán emberekhez, hanem olyan tárgyakhoz is amelyek egykor hozzánk tartoztak, egykor személyesek voltak, vagy éppen az egész emberiség számára egyet jelentettek azzal, hogy nem csupán pusztítani de teremteni és alkotni is képesek vagyunk.
A művészet szinte a kezdetektől feléledt Kristályvárosban, tökéletes bizonyítékául annak, hogy igény van arra, hogy a szépséget visszaengedjük az életünkbe. Néha, amikor csendes éjjeleken a kórház folyosóit jártam, egyes kórtermekből halk dúdolást hallottam. Van aki önmagának dalol altatót...a hangok, a muzsika, a festészet a színház...minden amik vagyunk amitől többek vagyunk ami által kiemelkedünk ott maradt az életünkben és bizonyítékul szolgál arra, hogy mindez elpusztíthatatlan részünk. Ahogyan az is, hogy honnan indultunk egykor, kik voltunk. Mindannyian, kik még a régi kor gyermekei voltunk családok részei voltunk, otthonunk még tisztán magában hordozta azt a régi tán igaz sem volt világ egy eltűnni látszó édes esszenciáját...mi még fel tudjuk idézni azokat az időket, amikor az életben maradáshoz nem kellettek falak, nem kellettek fegyverek, és nem éreztük, hogy a magunk által épített menedék súlyos börtönként zuhan ránk.
Számomra is,mint annyi mindenki más számára fontos volt, talán a legfontosabb, ha oly információ birtokába jutott amely ennek a régi, elveszőben lévő életnek egy apró tárgyi bizonyítékául szolgált. Gabriel múltja az én múltam is... a családja, ha ismertem volna őket, az én családom is lett volna. Így egy kicsit én is megismerhetem őket. A fotók által...lettlégyen az bármilyen kevés számú is esetleg. Kockáztatni a bizonytalanért azonban kevesen mernének. De ez a férfi számomra nem csupán az életem részét képezte, hanem azon túl is, hiszen holtnak hitt időkben is megmagyarázhatatlan töretlenséggel ragaszkodtam hozzá. Most hogy él, ez ezerszeresen felerősödött.
Állok az őrjárat embereinek gyűrűjében. A falakon leszakadt tapéta darabok málladoznak, kiálló vezetékek kanyarognak álnok módon a falakból kifelé, vasdarabok, könyvek lapjai, amott egy régi, hagyományos golyós számoló, a falakon rozsdásodó, valamikor fontosnak hitt kulcsok. Minden apró tárgyra figyelek, noha jól tudom, hogy jelen pillanatban a többiekhez hasonlóan valaki más betoppanására kellene. Izgalommal vegyes félelem van bennem, magam előtt összefűzött kezeim sosem mormolt imát hitetnek el bárkivel, holott csupán könyörgöm, kívánom, akarom, hogy ne legyen átverés. És legfőképpen azért, hogy ha megszereztem amiért jöttem vissza is jussak a városba, anélkül, hogy bárki tudna erről az illegális kiruccanásomról. Legfőképp William. Minden bizonnyal elég kínos és valószínű nem éppen örömteli beszélgetést folytatnánk le a szabályok megszegéséről. És még neheztelni sem neheztelhetnék rá. A város egyik fontos személyisége, még ha nem is a legfontosabbak közé való, egy közintézmény vezetője jó példával járjon elő és ne azzal, hogy holmi fotókért kockáztatja az életét. Tán sosem tudnám megmagyarázni, hogy ez az album számomra maga az élet.
Odakint feltámad a szél, és néhány rozsdás zsalut megmozgat, melyre a katonák szinte egyszerre fordulnak és szegezik fegyvereiket abba az irányba. A vezetőnk megfogja a kezem, miközben a másikat ajkai elé emelve engem is csendre int. Még mozdulnom sem szabad. Ám a veszélynek nyoma sincs, ha csak nem számítjuk annak a falak között táncoló éjjeli szellőt. Üvegszilánk nyikordul a talpam alatt. Újabb várakozással töltött szinte éveknek tetsző percek. Nem tagadom, hogy a szívem eszement erővel dobog, mellkasomban hallatszik őrült visszhangja. A Hold fénye egyre erőszakosabban veszi birtokba a tanári szoba szilánkosra tört ablakán átcsusszanva a helyiséget, és tündérszürke ezüstjével végigcsúszik a padlón, egészen különös árnyalakokká varázsolva hatunkat. Azt hiszem, hogy csupán ennyien vagyunk itt, hisz a vezetőnk hiába is próbál meggyőzni, egyre inkább úgy érzem, hogy a nyom hamis volt. Itt ma nem lesz sem üzlet, sem semmi. A kockázat hiábavaló volt, a remény elillant. Ám tévedek….
Hirtelen az egyik ajtó felől, szinte a semmiből születik meg egy apróbb árnyék. Olyan, mintha a semmiből bukkanna fel orcáját eltakarva egy pulóver kapucnija mögé. Nem látom őt, csak a száját mozogni, és az első szavai hallatán hirtelen a vezetőnkre pillantok. Tydor arcán megfeszülnek az izmok, sokat megélt arcán minden barázda tökéletesen látszik ebben a gyér fényben is. Homlokán a harag rajzol újabb árkokat az ismeretlen megjegyzése hallatán. A katonák egyetlen mozdulattal és egyszerre hallatszódó kattanással, élesítve fegyvereiket fordulnak az érkező felé.
- Kristályvárosi őrjárat vagyunk. Tán azt gondoltad védtelenül jövünk a vadonba? Barom!- köpött egy embereset oldalra. A hangja, az ahogyan beszélt cseppet sem tetszett. Az idegent éppen úgy nem ismertem ahogyan azt a katonát sem, aki kihozott. Mindkettejük csupán anyagi haszon reményében van itt, és mert én így szerettem volna. Megemelem a kezem és ellépek mellette, egyetlen apró lépéssel közelebb az érkező felé, és távolodva a kíséretemtől.
- Mit csinál hölgyem? Megőrült? Azt mondtam itt én tárgyalok!
- Nem! Azt mondta, hogy ha itt végeztünk onnantól maga a főnök. Addig pusztán én és a pénzem tartom itt.- a hangom bár nem volt erőszakos, nem volt benne semmi durvaság, kellemes alt hangom volt alapvetően, de határozottan és ellentmondást nem tűrően csendült. Az ismeretlen felé fordultam, akit a hangja alapján fiúnak véltem. Nem túl idősnek, talán a húszas éveiben járhatott.
- Bocsáss meg, de be kell látnod a fegyverek szükségesek. Nem ismersz bennünket ahogyan mi sem téged. Ha bizalmat akarsz, akkor szolgálj rá!Ez így működik. Én készséggel hiszek neked, amennyiben hagyod, hogy az egyik katona átvizsgáljon, hogy valóban megbízható vagy. Onnantól csupán azért vannak, hogy ne érjen bennünket semmi meglepetés, amíg az üzletet lebonyolítjuk.- a magam módján némiképpen finomabban igyekeztem megmagyarázni neki, hogy ez az egész éppen úgy az ő biztonságát, ahogyan a miénket is szolgálja. Tydor a fejét csóválta, a többi katona pedig szótlanul, és továbbra is tökéletes egységet alkotva tartotta a fegyverét az idegen, sötétben bújkáló alakra.
Megemeltem magam mellett mindkét kezem és még két lépést tettem előre, immáron közelebb az idegenhez, semmint a többiekhez. Tudom, hogy veszélyes amit csinálok, ahogyan azt is tudtam, hogy fogalmam sincs kivel vagy mivel is állok szembe pontosan. Lehet, hogy a következő pillanatban rám veti magát….lehet, hogy mások is vannak itt, kik éppen úgy beleolvadnak ebbe az éjjeli fénytelenségbe, ahogyan eddig a kapucnis alak.
- Mint láthatod én fegyvertelen vagyok! Akár meg is győzödhetsz róla!- egyszer körbefordultam a saját tengelyem körül, majd megálltam vele szemben. Próbáltam a kapucni alá látni, meglátni a tekintetét...azt hiszem ha sikerült volna, ha legalább egy pillanatra belelátok, sokkal többet tudhattam volna róla.
- Maga teljesen megőrült!- hallottam ahogyan a hátam mögött Tydor a fogai között szűri rekedtesen a saját megjegyzését, de nem törődtem vele. Azok a képek nekem kellettek és ezért tényleg bármire képes lettem volna.
- A nevem Selynda. Kristályvárosból érkeztem, és nem vagyok katona. Szerintem tudod miért vagyok itt. Látnom kell! Szükségem van rá. Kérlek!- tettem még hozzá, bár fogalmam sem volt mit érnek el nála a szavaim. Nem erőszakosan közeledtem felé, hanem apró lépésekkel, nyugtató szavakkal, melyek nem csupán őszintének hatottak, hanem azok is voltak.






there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: JW Sam általánosiskola   Szomb. Márc. 17, 2018 8:53 pm


Míg a félelem az ösztön ajándéka, az óvatosság kiváltság, mely észrevétlenül válik természetessé.

Selynda and Cain


Sokak számára az egekbe törő, magas épületek falai jelentik az igazi védelmet ott, ahol a Nap ezernyi apró, aranyló sugara veri vissza vakítón a fényt, és szórja szét azt milliónyi pici tükörként pirkadattól egészen alkonyatig. Talán ezért is nevezhetik Kristályvárosnak igaz?... egy hatalmas, ablakokkal és egyéb, fém alapú holmival teli hely amit a messziről érkezők is képesek kiszúrni maguknak még a legsötétebb, legborúsabb napokon is. Pont, mint a derengő kristályok... pont, mint az a csepp kis kövecske, ami az öreg Néni karkötőjének egyik kis szegecse alatt lakozott. És az egyetlen kis kristályka - a néni szerint amúgy egyszerű üvegből készült és inkább eszmei értéke volt, sem mint valódi, sokat kecsegtető dollárokat jelentő - ami nem csak a néni, de a hajdanán vélt emberség maradék kis  emlékét még őrzi a szívemben... és ami már hosszú évek óta nálam pihen. Azt hiszem ez az egyik és talán egyetlen olyan dolog, ami emlékeztetni enged arra, hogy nem minden ember rossz és kegyetlen. Meglehet, hogy pici korom óta mást se hallottam mint a személyemnek címzett utálkozást és gyűlöletet, amit olykor nem csupán szavakban, de tettekben is bizonyítottak. "Egy álnok kígyó, egy mocskos rohadék szörnyeteg, akinek nem lenne szabad ezen a világon élnie" - hangoztatták ahol csak megfordultam. A néni viszont szeretett... vagy ha szeretni nem is tudott hiszen csak más voltam, pont miként azt az emberek bizonygatták, de ő mégis enni adott. Volt hol laknom nála, volt mit feltudtam venni magamra néhány levetett rongyon túl. De, azt hiszem tényleg szeretett, hiszen ha jobban belegondolok, "fiamnak" szólított és szelíd, szeretetteljes mosollyal simított végig az arcomon, mind ahányszor megettem az ebédet. Nem érdekelte, amiért őt is utálták a környékbéliek... miattam. Megvetették és lenézték, messzire elkerülték. Azok akik korábban a barátai voltak, az ellenségeivé váltak csak azért, mert maga mellé mert venni egy haszontalan, megállás nélkül bőgő kisgyereket, aki napokon keresztül rostokolt egymagában a közeli ház falai között. Senki nem látta a jóindulatát és azt, hogy ő nem tesz különbséget félvér és embergyerek között. Nem érdekelte a kutyát se, amiért egy nincstelen árvának otthont adott annak ellenére is, hogy bőven átlépte már matuzsálemkorának küszöbét is. Hatvan lehetett akkoriban és további nyolc év jutott neki az életből, mialatt a gondomat viselte és százszor elrebesgette szomorúan, fáradtan, hogy ne foglalkozzak a bennem kételkedőkkel. Elmesélte, hogy bőséggel élt már azokban a korokban, mikor a faji megkülönböztetés újabb és újabb, egyre elképesztőbb méreteket öltött és az emberek mindenkit utáltak, gyűlöltek és megvetettek, épp csak egy kicsit kellett különböznie az adott személynek tőlük. Ha sötétebb volt a bőre, természetesen az volt a baj... ha metszett, mandulavágású a szeme pont mint nekem, akkor pedig az, hiszen mást se láttak mint, hogy nem közülük való. Sztereotípiákat gyártottak, "sárgának","nyeszlett ázsiainak" nevezték a hozzám hasonlókat. Ezért se meglepő, hogy fokozott hátránnyal indultam neki az életnek, hiszen egyike voltam a kérdéses keleti "fajnak", mindemellett fertőzöttje is lettem az emberi hülyeség, aljasság és nagyravágyás legalantasabb találmányának. És akkor ezek után még joguknak tekintik az utálkozást és a megvetést? Mindig az emberi rosszindulat és mohóság, kapzsiság vezetett el a háborúkig, felkelésekig... és ezzel együtt egy újabb faj megszületéséhez ami nagyobb káoszt szült, mint azzal a mohó ember képes lenne dacolni.
Helyette védelmüket remélve, beköltöztek védő bástyáikba. Oda, ahol ma már jó néhánynak talán fogalma sincs arról, hogy mi történik a biztonságot jelentő falakon túl. Elképzelni se tudják az elmondott és el nem mondott, maguknak megtartott és félőn dédelgetett történetek, mesék alapján azt, hogy mind az a több ezer ember aki kint ragadt ilyen vagy olyan okokból kifolyólag, miféle és mennyi viszontagságon mennek keresztül. Én az egész életemet idekint éltem le, soha nem jártam a falakon belül, hiszen nem volt ki odavigyen, megmutassa vagy éppen elhitesse velem azt, hogy jobb dolgom lesz ott, mint idekint. Bár ha alapul vesszük azt, hogy az emberek kilencvenkilenc százaléka nem is tud nem csak a hollétemről, de a létezésemről se, felesleges a továbbiakban ezt a témát nyúzni. Nem vagyok odavaló. Kitaszítottként, félvérként és egyedül élő túlélőként akként is kell viselkednem... elbújni pont mint egy remete, meghúzódni a sötétben csak, hogy képtelenek legyenek mások szagot fogni. Nem hallhatnak, nem is gondolhatják, hogy van valaki, aki nappal a magas falak legsötétebb vetett árnyékainak tövében ücsörög és mozgolódik, míg éjszaka némiképp felbátorodva, de tartva magát azon szigorú szabályaihoz, miszerint "nem hívhatja fel magára a figyelmet", igyekszik dacolni az egyedüllét lidérces viszontagságaival.
Az a bizonyos "nem hívhatom fel magamra a figyelmet" egy ponton viszont megbukott, nem is olyan régen mely azon túl, hogy fokozott idegességgel és ijedtséggel pörgette fel a szívemet, ködösítette el az agyamat, de még a gyanakvás apró kis magját is elültette a tudatomban, miszerint nem vagyok én olyan észrevehetetlen, mint amilyen lenni szeretnék vagy hiszem magam. De. Valójában az vagyok, csupán vannak olyanok, akik jobban akarnak valamit annál mint, hogy megálljanak ott, ahol az első jeleket megkapják az éppen adott veszély forrását illetően. Ez a veszély én magam voltam, aki aztán meghunyászkodva a túlerő és a határozott tekintetek előtt, meghajlott háttal viseltem vereségemet és vallottam be egyik, hosszú évek óta űzött "perverziómat", miszerint a környéken üresen maradt házakat járva gyűjtöm az otthagyott emléktárgyakat. Mind ezt nem azért mint sokan, nem kereskedni akarok velük, csupán jól esik olyan tárgyakhoz és apróságokhoz, képekhez kötődni, melyek tulajdonosaik korábbi boldogságát jelentette. Ha már a saját magam boldogságát nem ismerem és ötletem sincs azt illetően, hogy miként találhatnám meg, ennyi nekem is megengedett nem igaz? Mosolyogva figyelni a boldog, szeretetteljes arcokat a fényképpapírra nyomtatott képeken. Mert ez az egyetlen olyan valami, ami mosolyt csalhat az arcomra, ami elhiteti velem az emberek jóságát, szeretetét és erejét. Mert hinni szeretnék abban, hogy mind az ami itt van, mind az a pokol amitől az átvizesedett, penészes falak elzárnak, eltörölhetők és helyettük ismét boldogak, erősek lehetne kaz emberek. Talán ez az én végemet is jelentené, de ennél az életnél minden jobb. Olvastam irodalmakat és egyéb dolgokat, hol számtalanszor felbukkant a megjegyzés, miszerint adott emberünk a jég hátán is megél... tudom magamról, hogy én is ilyen vagyok. De nem akarok ilyen módon túlélő lenni. Bármi jobb ennél az életnél.
Ám addig is míg nincs mit tenni, míg képtelenek vagyunk uralni ezeket a spártai körülményeket, ilyen vagy olyan módon mikor csak lehetőség adódik rá, együtt kell működnöm az engem megtalálókkal, így jelen állás szerint egy halom egyenruhással, kik többed magukkal érkeztek a megbeszélt helyre, fegyverekkel, határozottan savanyú pofákkal, és egy nővel, aki talán mind közül a legmegnyugtatóbb jelenség... mindaddig, míg fel nem hívják a figyelmét arra, hogy meglehet majd a női személye lesz az, ami előrángat engem a sötétből. Mert igen ám, a megbeszéltektől eltekintve, már órák óta itt vagyok a saját biztonságom érdekében.
És a kérdést, miszerint merre tartózkodok még megtoldom bő negyed órával csak, hogy tökéletesen biztosa legyek annak, hogy nem fognak ártani nekem és tartani fogják az egyezségben elmondottakat.
Nem véletlen hát, hogy ügyelve arra, még csak véletlenül se hozzam rá senkire a frászt és ne a hátuk mögött bukkanjak fel, nesztelenül, teljesen hangtalanul teszem meg az első lépéseimet a helyiség azon része felé, ahol dereng egy kis fény, mely megmutathatja az arcomat, - de legalábbis annak egy kis részét - az itt tartózkodóknak. A pulóverem kapucnija gondoskodik arról, hogy az orromon és számon kívül más ne látszódjon belőlem. Egyedül a magasságom az, amit feltudnak mérni ezen kívül, valamint a ténye annak, miszerint nem érzem a jelenlétükben biztonságban magam még annak ellenére sem, hogy némelyik tudja, miféle vagyok...
- Fegyverekről nem volt szó - jegyzem meg halkan, hangomban jókora mennyiségű bizonytalansággal, ám ugyan akkor egyfajta él is kerül bele jelezve, hogy nem a megbeszéltek szerint kezelik a helyzetet.

 Szószám: 1245 ;;  





Nincs ennél rosszabb érzés, nem igaz? Hogy folyton egyedül kell lennünk.


Számkivetett
avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: JW Sam általánosiskola   Szomb. Márc. 17, 2018 1:05 pm



Cain & Sel





Kristályváros biztosnak vélt falai óvtak minket a külvilágtól melyről egyre kevesebbet tudtunk. Volt bennem nem kevés kíváncsiság, hogy tudjam mégis mi lehet ott kinn, hogy igazak vajon azok a pletykák, jobban mondva már igaz történtek, melyek emberekről szólnak kik abban a vad és szinte eszét vesztett vadonban próbálnak életben maradni. Van akit a bizalmatlanság tart a falakon kívül, van aki egyszerűen képtelen lenne elzárva élni. Mert bárhonnan is nézzük, ez az egész egyfajta önkéntes száműzetés melyet mi vállaltunk. Megpróbálva újjáépíteni azt a civilizációt mit éppen mi romboltunk le. Mi, akiknek ostoba kísérletei hívták életre a mutánsokat. Különös, mert sosem tudtam igazán elhatározódni annak tekintetében, hogy mit is gondolok róluk pontosan. Előítéleteim nincsenek. Már nem azt a világot éljük, ahol bárki efféle luxust engedhetne meg magának. Ugyanakkor tagadni sem tudom, hogy van bennem nem kevés tartózkodás irányukba, már csak az ismeretlen okán is. Így aztán a magam módján próbálok diplomatikusan semleges maradni, bár jól tudom ezt a végtelenségig nem lehet.
A gyógyítás a lét egy olyan területe ahol nem lehet válogatni, és bár alapvetően az emberek védelmére esküdtem fel, egy arra rászorulót sosem utasítanék vissza ha a szükség éppen úgy hozza. Lettlégyen az hozzám hasonlatos ember, félvér vagy éppen Robert teremtményeinek bármelyike.
Egy ideje csupán a  kórház falain belül éreztem magam biztonságban. Magánéletem törékenysége, az otthonom zavaros kietlensége arra sarkallt, hogy a napjaim nagy részét itt töltsem. Egy számomra egykor mindent jelentő személy felbukkanása, kit halottnak hittem, kinek annak is kellene lennie, akit megsiratni képtelen voltam, ahogyan elengedni is, de akit tisztességgel eltemettem, valamiféle ködös zavartságot vonszolt bele az amúgy sem egyszerű életembe. Mióta újra itt volt, mindennek jobbnak kellett volna lennie, helyette még több kuszaságot okozott maga a tudat is. Ép elmém megőrzése érdekében hát ott kerestem lehetőséget gondolataim elterelésére, ahol azt a legjobbnak véltem. Titkos információk után kutatva, a kórház belügyeibe beleásva magam, vagy néhanap csak egyszerűen újra magamra öltve a fehér köpenyt a műtő jól ismert steril és fertőtlenítőtől terhes levegőjébe menekülve a gyógyításnak szenteltem magam. Időnként ellátogattam a prosecturára, hogy szembe nézzek azzal, amivel mindezidáig képtelen voltam. Hajnalok találtak valamely boncmester mellett segédkezve, minden bizonnyal az ottaniak legnagyobb megrökönyödésére. Mit keres az igazgató az alagsorban? Ó tán a lét múlandóságát akarja testközelből újra és újra megismerni, talán a halállal való dacolhatatlansággal akar szembenézni, vagy egyszerűen megpróbálja feldolgozni, hogy egykor volt szerelme soha nem is volt e falak között, aki élőbb már tán nem is lehetne.
Éjszaka volt most is. Súlyos leplét maga mögött hagyva csendesen borított be csillagtalanul, és mindegyre azt suttogták az éjjel fuvallatai, hogy ostobaság amire készülök. Veszélybe sodrom magam és mindent amit elértem. Oly útra tévedtem, melybe nagyon könnyű benne ragadni, és nem biztos, hogy bármely erős kéz képes lesz onnan visszarántani. De tudtam, hogy vissza nem térő alkalom, még akkor is ha az ismeretlenségbe ugrom fejest, olyan emberek társaságában kiket csak a pénzem lesz képes magam mellett tartani, és meglehet az első adandó alkalommal ott hagynak majd ha veszélyben érzik tulajdon életüket. Csak álltam az egyik éjszakás nővéreknek fenntartott pihenő szoba ablakában és néztem azt a várost, amit pár órán belül készülök magam mögött hagyni. Nem örökre tervezem, de soha nem tudhatom, hogy mi történik, ha úgy hagyom el, hogy senki nem tud róla. Pont ebben rejlik a veszélye. Nem beszélhetek róla senkinek. A pénzemért segítséget várok, ők pedig diszkréciót kérnek.Megadom nekik, másképp nem megy. Két napja beszéltük meg ezt a találkozót, éppen a kórház alagsorában, ahol egy autó fog várni, pontban 22:00-kor. Egy fekete ranger, jellegtelen, szinte beleolvad a város többi hasonló járművének forgatagába. Portyázó és őrjáratozó csapat tagjait rejti, akik között kijuthatok, majd amikor visszatérnek akkor vissza is. Rengeteg pénzembe került, de nem számított. Mert amit megszerezhetek általa, sokkal nagyobb kincs ennél. Egy olyan ajándék lenne ez, amely felbecsülhetetlen és amely az életemnél is többet ér jelenleg. Már maga az információ sem volt olcsó, de ez sem érdekelt. Hogy mi olyan értékes, hogy az ember képes az életét is kockára tenni nem csupán az állását és a karrierjét, hogy egy illegális szökésben részt vesz? Hiszen engedélyt is szerezhettem volna, Will minden bizonnyal készséggel a segítségemre lett volna, de nem akartam a jóindulatával visszaélni….meg aztán ez túl személyes. Túlságosan intim ha mondhatjuk talán így. Nem akartam senkinek elmondani, hogy tulajdonképpen miért is akarok annyira kijutni.
Ebben a világban a múlt és a régi tárgyak, elmúlt életünk, elmúlt szeretteinket jelképező tárgyak jelentették az igazi kincseket. Valamit, amit megőrizhettünk még akkor is amikor már minden veszendőben volt. A kinti világ szépen lassan hullott darabjaira, a por és az elmúlás lepett be mindent, a természet pedig visszavette jogos jussát, amikor a városok közé újra visszacsempészte fáit, bokrait, virágait, a köveken végigterpeszkedő mohaszőnyegek egész sorát, mintha el akarná takarni az emberi civilizáció egykor volt lenyomatait.
Volt valaki, egy furcsa kölyök, mondták legalábbis, aki fotóalbumokkal űzérkedik. Egy túlélő kinek nem pénzre van szüksége, sokkal inkább élelemre, meleg ruhára, mindenre és bármire, amivel túlélheti odakint. Megfordult az is a fejemben, hogy vajon miért ott….vajon miért zárultak be Kristályváros kapui előtte, de az igazat megvallva ez pusztán csak átfutott az agyamon, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Én megadom neki amit kér, hiszen a listán amit kaptam volt egy családnév, amely láttán szívem mellkasomnak csapódott és abban a pillanatban tudtam: nem számít hogyan és milyen módon, még az sem, hogy mibe kerül meg kell szereznem: az oklahomai Deafold családé volt. Ennyi csupán az információ, de nekem pontosan elég ahhoz, hogy akár csak azért is kockáztassak, hogy láthassam ezt a tárgyat, még ha nem is Gabriel családjáról van szó. Soha nem volt szükségem ennyire múltbéli emlékekre mint most. Most, hogy itt volt ismét, emléktelenül és szinte szomjazva a segítségemet, hogy megtudja ki is ő pontosan.
Sietve léptem ki a nővérpihenőből és indultam el az alagsor felé, apró és gyanakvást elaltatni kész mosolyokkal üdvözöltem az éjszakás műszakban dolgozókat. Nem lepődtek meg, hogy itt találnak, hiszen máskor is előfordult már, hogy késő estig dolgoztam, sőt olyan is akadt, hogy haza sem mentem. Ami azt illeti az utóbbi időben talán túl sokszor is előfordult ez. Hangtalan próbáltam haladni és ezerszer áldottam magam, hogy a megszokott elegáns cipő helyett egy laposabb talpú topánt választottam. A kabátom alatt is elsősorban a kényelmet előtérbe helyező ruházatot viseltem: sötét garbó és sötét farmer nadrág. Hajam lófarokban összefogva, szinte alig valamiben különböztem azoktól, akikkel majd elindulok a városon kívülre.
A pillanatok percekké dagadtak, a percek az órák felé haladtak, miközben leszámoltam az autóban az előleget a vezetőnek, aki a maradékot a sikeres visszatérésemkor kapja majd meg. Nem garantálja a biztonságomat, szóval jó lesz ha odafigyelek én is mindenre, és lehetőség szerint nem távolodom el tőlük messzire, különben nem tudnak nekem segíteni. Odakint farkastörvények uralkodnak, és nem volt benne biztos, hogy én, aki már számolatlan évek óta a város steril falai között élek, egyszer sem járva odakint, tudni fogom, hogy éles helyzetben mit kell tennem. Valóban nem tudtam, és kizárólag egyetlen cél motivált: az a fotóalbum. Kellett nekem és ezért semmi sem volt elég drága. Még az én biztonságom sem.
Éjfél elmúlt amikor magunk mögött hagytuk Kristályváros fényeit, és ahogyan a falaktól távolodtunk az jutott eszembe, hogy vajon Gabriel mit érezhetett valahányszor ez a kép tárult elé ha bevetésre kellett mennie a kinti vadonba? Vajon átfutott az agyán, hogy talán soha nem tér vissza? Félelemmel vegyes várakozással lüktetett a szívem szinte egészen a torkomban dübörgő visszhanggal.
A cél Cartoosa volt, azon belül is egy általános iskola. Különös találkahely, de a magam részéről nem kérdezősködtem. Először elintézzük ezt, aztán be kell ülnöm az autóba és nem szállni ki onnan bármi is történik, a saját biztonságom érdekében. A többi az ő dolguk, rendezte le csupán ennyivel az őrjárat vezetője, láthatóan nem óhajtott többet az orromra kötni. Nem számít.
Itt kinn nem volt más fény, csak a Hold, amely kisérteties ezüsttel vonta be a romos és kihalt épületeket, hol a fáknak ágai kopár nyugalommal feszültek neki a világnak. Nem járt itt senki, gondoltam én, de a vezetőnk szerint rengetegen vannak itt, még ha nem is látom őket, úgyhogy jobb ha óvatos leszek. Bólintottam, hogy az leszek.
Az autó megállt az épület előtt és velem együtt hatan szálltunk ki belőle. Felpillantottam az iskola homlokzatára, és egy másodpercre elszorult a szívem...valamiféle furcsa asszociáció ragadta el az agyam, hogy Gabriel és én nagy családot terveztünk...vajon mi történt azokkal a gyerekekkel akik egykor idejártak? Belegondolni is szörnyű és mindennél fájdalmasabb. Elhessegetem ezt a felvetést, és inkább haladok a katonák mögött. A tanári szoba felé igyekszünk az emeletre, állítólag itt fog várni bennünket a kölyök az üzlet reményében. Egy fekete zsákba becsomagolva a fizetség: ruhák, konzervek és néhány pakli cigaretta, ami idekint a pénzt helyettesítette néhány helyen. Lábam alatt néha szilánk csikordult, az ablakok üvegtelen meredtek az ég felé, az ajtók leszakadva, és a huzat mint hívatlan vendég süvített át a termeken. A lépcsősorral szemben volt a tanári, melynek kopott, és helyenként hiányos betűkkel pettyezett táblája hirdette ezt a tényt.
Elsőként a négy katona nyitott be, és összeszokott mozdulatokkal győződtek meg róla, hogy tiszta a hely, majd őket követtük a vezetővel egyetemben.
- Merre van?- kérdeztem súgva csendesen, mire a férfi csak elmosolyodott
- Itt van, csak maga még nem látja.
- És maga?
- Én sem. Mert ő nem akarja, hogy lássuk. Gyakorlott túlélő.
- Miért nem jön elő?
- Mert először felmér bennünket, felméri a veszélyt, és ha mindent rendben talált akkor majd felbukkan. Vegye le a sapkát, hagy lássa a hosszú haját. Talán egy nő bizalmat ébreszt majd benne.
Megtettem amire kért, és lehúztam a fejemről az eddig rajtam lévő sapkát, így ebben a félhomályban is láthatóvá vált, hogy különböző vagyok a férfiaktól. Fejem forgatva vártam, miközben a vezetőnk felé fordultam még.
- Még nem volt alkalmam megkérdezni a nevét.
- Számít ez valamit, hölgyem?
- Nekem igen.  
Arcán egy furcsa mosoly suhant át, mintha életében nem sokszor lettek volna kíváncsiak arra ki is ő valójában. Egy volt a sok tiszt közül, akik őrjáratot vezettek.
- Tydor Swentin vagyok, hölgyem. Szolgálatára.
Katonásan biccentett, de szemeiből nem tűnt el a hálás csillogás. Innentől nem beszéltünk többet, hanem mindenki figyelte az árnyékokból ki és mikor fog előlépni. De legfőképp azt, hogy honnan.





there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: JW Sam általánosiskola   Pént. Jan. 26, 2018 4:08 pm


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: JW Sam általánosiskola   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

JW Sam általánosiskola

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Látóhatár :: Természet :: Halott városok :: Catoosa romjai-
^
ˇ