Kaitlyn & Faith

Amikor azt hiszed, hogy  a másnap majd szebb lesz, akkor próbálj mosolyogva felébredni, majd miután körülnéztél, maradjon is meg az a mosoly. Ugye, hogy nem megy? Nekem sem, ami azt illeti. Az igazat megvallva mostanság egyre többször fordult meg a fejemben, hogy korábbi gondolataimat félredobva nyakamba veszem a világot, és megpróbálok messzebb jutni. Néha úgy éreztem magam, mint egy vadló, amelynek pusztán a szabadság illúziója jutott, de minél távolabbra jut, rá kell döbbennie, hogy ez pusztán egy nagyobb területen körbekerített karám: nincs belőle szabadulás, csak ha kitör. Persze ezekről a gondolataimról Morrisnak nem beszéltem. Fogalmam sincs, hogy mi róla a véleménye, hogy adott esetben velem tartana vagy sem….ahogyan én sem tudom mennyire lennék képes tartósan elszakadni tőle. És akkor még nem is tettem említést Abee gombszemű cukorfalatkájáról, akihez olyan ostoba módon vonzódom, hogy az már szinte ijesztő.Mindent összevetve a helyzet reménytelen de legalább szar. Éppen ezért, hogy ne kelljen állandóan valamin kattognia az agyamnak, úgy döntöttem, hogy néhány korábbi portyám helyszínét ismételten felmérem, hátha akad még ott valami olyan rejtekhely, zug vagy éppen titkos falrekesz, amit sem én korábban, sem az utánam érkezők nem fedeztek még fel. És talán van ott használható holmi a számomra. Eladni vagy saját használatra, ez tulajdonképpen mindegy is volt.
Tegnap este alaposan felöntöttünk a garatra Morrissal, nem messze New Tulsa-tól, egy olyan táborban, amelynek összetétele több volt mint beteges.Ellenben a pia messze az utóbbi időkben fogyasztott legpazarabb, és igazán nem lehetett panaszom a mókus pörköltre sem, amely a tábor egyetlen, egykor valami nívós étteremben dolgozó szakácsának remeke volt. Két kiskamaszt kellett hazataszigálni, a táborvezető negyedik feleségének porontyait. Az egészben talán az volt a különös, hogy a feleség egyben a nagynéni volt, a saját gyerekei meg az unokatestvérei is. A hitvallása szerint újra kell majd egyszer népesíteni a világot, és abból kell dolgozni ami van. Hát nem tudom, fene a gusztusát, de van egy bizonyos határ amit az ember nem lép át soha. Ez pedig pontosan ilyen volt a számomra. Nem lehet mondani, hogy valami erkölcs csősz lennék, de azért nekem is megvoltak a magam kis gondolatai erről a kérdésről. Ugyanakkor ha munka volt, nem nagyon kérdezősködtünk Morrissal, tettük a dolgunkat.
A tábor maga alig volt nagyobb egy farmnál, ami még egykor Texasban lehetett, és amelyről apám egész ódákat zengett hajdanán, amikor esténként körbeültük a tüzet, és én kíváncsi nagy szemekkel hallgattam az öreg meséit. Volt bennük valami megfoghatatlan, valami olyasmi, ami azt az érzést kelti az emberben, hogy mennyire jó lenne csak egy pillanatra oly erővel rendelkezni, melynek segítségével bepillantást nyerhetnénk azokba a régi időkbe. Persze az én fantáziám tán túl szegényes ahhoz, hogy elképzeljem, de apa meséi valahogyan életre keltették az egészet.
Lassan ereszkedik az esti szürkület a táborra. A távolban New Tulsa romjai, mint ég felé meredő, megkövült maradványai egy régi kornak vádlón pihennek a horizont alatt. Egy régi, temetői fejfából eszkábált keritésdarabot támasztok a hátammal, ujjaim között egy száraz fűszálat pergetve kémlelem a messzeséget. Pár méterre tőlem egy koszos deszkákból eszkábált őrbódé, melynek ajtajában a tábor egyik lakója álldogál éppen, és engem figyel. Nem nehéz megállapítani, hogy fél órája a hátsómat stíröli kitartóan, de nem szólok érte. Neki is kell valami szórakozás. Elpöckölöm a fűszálat és egy sóhajjal ellököm magam az oszloptól is. Elmacskásodott végtagjaimat könnyedén mozgatom át. Bőrnadrágom pimasz és dekadens eleganciával feszül rám, felette egy kissé megviselt fekete pulóver, melynek mellkasán a sárga felirat büszkén hirdeti, hogy “Még szűz vagyok, de van egy Shotgunom!” Nos, a feliratból egyik se stimmel, de amikor rátaláltam oda voltam érte, és úgy döntöttem, hogy megtartom. Bőrkabátom minden lépésnél halkan nyekken, és rajta az apró csatok nagyon halkan csilingelnek. Le kellene már cserélnem, mert így olyan vagyok, mint valami kolompos vezértehén, és az igazat megvallva terepre nem is ebben szoktam menni. De most baromi laza, szóval indulásig rajtam marad. Indulás? Ja igen, arról még nem tettem említést, hogy ma szabadnapot engedélyeztem magunknak. Morris szerintem a tábor ügyeletes “mindenki babáját” döngeti, és dönti magába vodkát, amit állítólag az egyik orosz készít házilag, a jóég a megmondhatója pontosan miből is, szóval ezt a magam részéről korábban nagyon bölcsen kihagytam. Én pedig úgy döntöttem, hogy az utolsó szabad estémet az indulásunk előtt azzal fogom tölteni, hogy portyára indulok a romokhoz. Még mindig ott motoszkált bennem, hogy talán van ott még valami...valami amit...no igen. Legutóbb ott tett látogatásom kissé balul sült el, jobban mondva köszönhető annak az átkozott lotyónak, akivel volt szerencsém összeakadni, hogy nem sikerült szert tennem pár doboz jó minőségű töltényre, amit ha eladok Abee piacán, még a lábam nyomát is megcsókolják azon túlmenően, hogy meg is fizetnek érte rendesen. Két hónapig minimum jól élhettünk volna belőle Morris meg én. De az a csaj gyorsabb és ügyesebb volt nálam, én pedig ott maradtam egy csokor mutáns között, akiknek valahogyan az én husim kellett. Mielőtt önelégült vigyorral távozott volna a helyszínről, nagyvonalúan nálam hagyta az egyik rövidpengémet, a lehetőség reményében, hogy túléljem. Túléltem, de esküszöm, hogy ha valamikor az életben még keresztezik egymást az útjaink, azzal a pengével fogok örök mosolyt vágni arra a pofátlan képére.
Az est feketéje tökéletesen rátelepedett immáron a világra, csupán a tábor apró tüzeinek fénye imbolygott helyenként, meg a felhők közül időnként előbukkanó hold ezüstje fonta árnyékát a környező kisebb erdőségre. Valamikor utak futottak arra, a régi, útszéli benzinkutakat és faházakat szépen lassan befonták a vadszőlők tekervényes indái, megültek rajta a mohák, gombatelepek növekedtek, és a fák hajoltak bele az időette résekbe. Valahányszor ilyen helyek mellett vitt el az utam, az jutott eszembe, hogy a világ vajon mennyi idő alatt lenne képes ebből felépülni. A vírus nem csupán mutánsokat szabadított erre a földre, hanem a lehetőségét is elvette az újrakezdésnek. Persze voltak táborok, és ott volt az a fallal körülvett város is, melynek falainál valahogy minden alkalommal megtorpantam, és csak bámultam, figyeltem, mintha önszuggesszióval akarnám rávenni magam, hogy közelebb menjek. Még ha óriási is, akkor is börtön. Zárva mindentől...hermetikusan, és egyre jobban elaltatva elméjüket a kint várakozó veszéllyel szemben. Ritkán láttam olyanokat akik onnan jöttek elő, de az igazság az, hogy ha lehetőségem volt kerültem velük a kapcsolatot.
Én nem hittem az újrakezdésben, csak abban, hogy minél tovább túléljem ezt az egészet. Hogy meddig és mi céllal? Fogalmam sincs, ilyesmin nem nagyon agyaltam. Felesleges filozofálgatásnak véltem, azt hiszem.
Gyalog indultam útnak, lehetőleg olyan részen, ahol nem agyagos, vagy saras volt a föld, és figyelve, hogy ne hagyjak túl sok nyomot magam után. Meghajló fűszálakat, vagy törött ágakat. Lépteimet imbolygóvá tettem, mintha egy megriasztott vad csapódott volna ide-oda mindennek.Kizárólag a sarkamra léptem, kerülve annak lehetőségét, hogy felismerhető, emberi lábnyomokat hagyjak. Egészen addig közlekedtem így, mig el nem értem New Tulsa berozsdált, betűhiányos tábláját, mi hirdette, hogy a városnak mennyi a pontos lélekszáma, és milyen nagy szeretettel fogadnak minden érkezőt. Meleg kávéval és hamisítatlan almás süteménnyel.Gyanítom ez a vendégszeretet már aktualitását veszítette.Az aszfalton a fák gyökerei igyekeztek utat törni maguknak, én meg ebben a félhomályban egyetlen helyet kerestem, amelynél már jártam nem olyan régen. Ám ezúttal nem olyan zsákmányra számítottam mint legutóbb.Most magamnak akarok valami új játékszert találni, a csendesebb fajtából.
A zsarubejáratot használom, amely az épület oldalán helyezkedik el, és leginkább úgy néz ki, mintha egy szervízajtó lenne, amely az elektromos rendszerhez visz,vagy a csatornahálózathoz a föld alá. Kinyitni nem kell, hiszen valakik már korábban kiszakították, és a vérfoltokból ítélve, amelyek a rozsdás, egykor méregzöldre festett ajtón díszelegnek ki is pucolták a helyet.
Az oldalamnál lévő tokból húzom elő a kedvenc Falcon bozótvágómat, mit a balomba lendítek és magam előtt tartva srégan araszolok befelé. Minden lépésemet kétszer meggondolva.Szemem megszokta a sötétet, bár azért nincs infralátásom, mint némelyik korcsnak, de azért elboldogulok. Egy kisebb folyosón haladok előre, majd egy leszakadt ajtón át, minek üvege teljesen kitört egy nagyobb helységbe akarok éppen belépni, amikor lábam alatt üvegszilánkok csikordulnak.
- Óhogyba*ssza meg!-sziszegem a mozdulatba belemeredve, és a másik lábamat olyan óvatosan letéve ahogyan csak tudom.Behúzott nyakkal, szinte tökéletes védekező pózba vágom magam, és mivel nincs a hátam mögött fal, vagy bármi, amin megtámasztva magam körbenézhetnék, gyakorlatilag majdnem körbeforog a fejem a nyakamon.
De csak a szelet hallom, ahogyan a rések között vészjóslón fütyül meg az éjjeli madárrajok röptét, megriadva zizzennek az ágak között. Várok egy keveset, miközben megint támaszték után nézek, de ezúttal jobban odafigyelve a lépéseimre. Beleszimatolok a levegőbe. Határozottan van itt valami friss illat, valami, ami elnyomja ezt a posvány, halott bűzt amit érezni a helyen, de egyelőre nem fogok gyanút. Nincs miért. A tökéletes sötétségben, fegyveremet továbbra is magam előtt tartva haladok előre a pult irányába, hogy megkerülve azt bejussak az egykori páncélterembe. Tudom, hogy hol van, hisz nem először járok itt….de ha nem vigyázok, talán utoljára. Minden oldalról védtelen vagyok továbbra is, így a fal felé kezdek araszolni, hogy legalább onnan, bal oldalról ne érjen a támadás, ha esetleg lenne.

✥