Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


A Z O L D A L B E Z Á R T
Last activities
in the world
Avada Kedavra - Harry Potter frpg
írta: Vendég
Szer. Jún. 27, 2018 7:29 pm

I.N.F.E.C.T.E.D
írta: Vendég
Szomb. Jún. 02, 2018 12:27 am

Hírek
írta: Consulatus
Csüt. Május 17, 2018 6:25 pm

EOF - Empire of Fantasy
írta: Vendég
Szer. Május 16, 2018 10:34 am

Nora Haytham
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:07 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:00 pm

Benzinkút
írta: James H. Creek
Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm

Laborok
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 5:55 pm

Kórtermek
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Fegyverbolt

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Fegyverbolt   Hétf. Ápr. 16, 2018 9:48 am

szabad játékterület

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fegyverbolt   Kedd Ápr. 10, 2018 8:18 am


Hello girl

1056✩ Be prepared



Titánok a terítéken





Tenyerem enyhén megizzad a fém hideg érintésének hatásától. A fegyver használatától olykor kiráz a cidris és legszívesebben az első ellenfél nyakának dobnám, csak szabaduljak tőle. Erre most még sincs semmi lehetőségem. A nesztelen lépteket csak akkor hallom, meg amikor pár üvegszilánk megcsikordul a lába alatt. A mutánsok nem járnak óvatosan, ők minden létező dolgon átgázolnak. Még magukon az épületeken is. Az egykorvolt képregények alapján pontosan olyanok, mint Hulk, a zöld, dömper, szerintem óriás szörnyeteg. Mert az volt, jöhetnek itt az emberséges magyarázatokkal, hogy csak egy kísérlet áldozata lett. Ahogy a mutánsaink és a félvérek is. Mégis érez valaki irántuk bármiféle kegyelmet?
Akaratlanul is szorosabbra vonom ujjaimat a markolaton. Női hang csapja meg füleimet, ismerős valahonnan. Talán elgondolkoznék azon, hogy merre is hallottam ezt, ha nem csapna meg az ismerős érzés, mintha ezt egyszer átéltem volna már.
~•~
Békés családi idill lepi el otthonunkat. Anyámmal és öcsémmel az asztalnál ülve költjük el vacsoránkat. Nem sok jutott mára, mégis boldogan majszolgatom a magam nyolc éves fejével a vajas kenyeret, hagymával. Ha minden igaz, holnap sikerül burgonyát vennünk, és lesz dínom-dánom. Kezemmel hirtelen nyúlok Teddy hajához, összeborzolva azt. A megszokott reakciót kapom tőle, szinte ellöki kezemet magától. Hangos nevetésemtől csendül meg a ház, egészen addig, amíg az ajtóba kulcscsörgést meg nem hallunk. Szememet összeszűkítve fordulok arra, anyám válla enyhén megrázkódik. A túloldalt, a kulcs képtelen beletalálni a zárba. Képtelen kinyitni az ajtót. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy miért nem segítenek rajtunk. Anyám miért hagyja, hogy így viselkedjenek velünk. Nem Teddy hibája az egész. Ő nem tehet róla.
Nagyot nyelve egyenesedek ki. Makacsság lapul szemembe, ma nem fogjuk magunkat hagyni. Ma nem. Az egykor fehérre meszelt, mára megsárgult ajtónak, melyen a festék helyenként mállik, hangos dörömbölést kell elviselnie. Halljuk odakintről az öblös férfi hangot, mely követeli, hogy nyissuk ki már azonnal az ajtót számára.
Fejemet határozottan rázom meg, ezernyi, puha tincsű hajam ezer felé száguld, anyám ellenkezéssel mégsem ért egyet. Reszketve áll fel az asztaltól. Ezt nem engedhetem meg most neki. Könnyedén intem le, vékony kezecskémmel és állok fel magam. Talán sok mindent elárul az rólunk, hogy a nő hagyja, hogy én nyissak ajtót.
Pontosan tudom, hogy ki áll annak a túloldalán. Köpcös, enyhén kopaszodó férfi. A sok vedeléstől és sörtől hasa egyre terebélyesebb, ám szélességben nem hízik. Így pont úgy néz ki, mint egy kígyó, ki lenyelt egy hordót. Mája kezdhet tönkremenni, ugyanis egykor fehérlő szemei besárgultak, bőrével egyetemben. Mára már a különbség közötte és egy kínai között legfeljebb annyi, hogy nincs húzott szeme… és kétszer akkora. Semmi több. Nagy levegőt véve nyúlok a gomb alakú megkopott rézkilincsért. A félelem átjárja minden porcikámat, kezem enyhén megremeg. Mozdulatom megakad. Nem. Nem akarom kinyitni, miért nyissunk neki ajtót? Hallani lehet hangján, hogy megint nem tud magáról. Ha betöri az ajtót, legalább mások is látnák, hogy mit művel velünk. Akkor talán mások is segíthetnének nekünk. Sovány vigasz, hogy én vagyok a kis kedvence.
Az újabb sor dörömbölés hatására összerázkódik csepp, vékony testem. Újabb nagy levegőt véve fordítom el a kilincset a jobb irányba. Szinte vontatott minden mozdulatom.
Hirtelen csapódik ki az ajtó, elsodor, ám hurkás ujjak kapnak kevés hajam után…
~•~
Elmerengenék még az emlékeken, ha a nesztelen léptek nem közelítenének. Amik igen nesztelenek, ám ha egy apró zaj forrására felfigyel az ember, akkor szinte mindent hallani és látni vél, még a szürkületi homályban, a sötét boltban. Halkan csúsztatott léptekkel, guggolásba bújok be a pult alá, onnan kandikálok ki a pára miatt begöndörödött fürtjeim mögül. Érzem, ahogy pulzusom emelkedik, arcomat elönti a vér. Szemeimet behunyva nem engedem vissza az emlékképeket, inkább nyugalmat próbálok erőltetni magamra. Több-kevesebb sikerrel.
Aztán megpillantom a mechete félreismerhetetlen alakját, a hozzá tartozó kézzel együtt. Muszáj vagyok összeszűkíteni a szememet, hogy kivehessem az apró részleteket. Vékonyka kar, nőre utalhat.
S ekkor hirtelen eltölt a nyugalom. Ujjaim vége enyhén bizseregnek, agyam lehűl, mely csak egy valamire utalhat. Bekapcsolt a jól ismert robotpilóta. Testem felett átveszi valami felsőbbrendű az irányítást. Vagyis szeretném ezt hinni, ez mégsem így van, pontosan jól tudom. Egyszerűen stresszhelyzetben, amíg a veszély forrását meg nem pillantom, addig elönt az idegesség, a rettegés. Hogy aztán hirtelen öntsön el a belső béke, maga a zen. Tiszta fejjel tudjak gondolkozni, legalább az első ütésig. Idekint a higgadtság nagy úr, megmenthet téged bármitől.
Végül megjelennek a vállak, a csípők, csizmába bújtatott lába, szőke tincsekkel egyetembe.
Egycsapásra beugrik, hogy honnan volt annyira ismerős ez a hang. Ajkamra galád mosoly húzódik. Találkoztam már vele, gyorsabban fosztottam ki eme helyet, mint ő. Muszáj voltam gyorsabbnak lennem, információval fizettek a töltényekért. Számomra fontos információkkal. De nem tagadom, gyarló voltam. Jót szórakoztam azon, ahogy kétségbeesetten pillantott rám, a harag mily gyorsan elöntötte. Előbb a szemét, majd az arcát… Végül egész lényéből sugárzott a düh a gyűlölet irántam. Farkas törvények uralják a világot. Más esetben, meglehet, hogy segíthettem volna is neki. Vélhetőleg neki is meg kell élnie valamiből. Ahogy nekem is. Ha mindenkit magam elé helyeznék sehova sem jutottam volna el a világba. Önző egy ribanc tudok lenni, de amiért küzdök, akiért harcolok, aki miatt felkelek minden nap, még nincsen meg. S nem fogok engedni egy pillanatig sem abból, hogy megtaláljak. Ha ahhoz arra van szükség, hogy az egész cseszett világot magam ellen fordítsam, így állok elébe.
A fegyveremet óvatosan tűzöm vissza derekam fölé. Noha könnyebb lenne lepuffantani, nem tudhatom, hogy egyedül dolgozik-e. A némaságba pedig robbanásként érne a pisztoly hangja. Összegörnyedve hajolok előre, várok, amíg el nem éri a páncélterem nyitott ajtaját. Ekkor robbanok elő, derékmagasságban, remélve nem fog rögtön lekaszabolni. Vállammal taszítom meg csípőjét, kezemmel lököm meg a bozótvágót tartó kezét. Ha van rá helyünk,akkor megpróbálom a földre vinni, ha nem, akkor csak a falhoz préselni testét.
Gyorsan emelkedem fel, amikor rájövök, hogy újra elkövettem az egyik legnagyobb hibát. Hajamat leengedve hagytam, arcomba tódul ezernyi fürtöm, látásomba némileg gátolva.
- Helló szöszi - vigyorodok rá önelégült arccal, remélve ő is felismer olyan gyorsan, mint én. - Úgy tűnik, remekül boldogultál a szörnyikék ellen - lépek egyet hátra, ha állunk, ha nem, akkor feltérdelve fölötte, összeszorított öklömmel sújtok arca irányába, szemem sarkából figyelve, hogy lendül a fegyverét tartó keze. Nem most kellene elvesztenem fejemet. Szó szerint, noha akkor én lehetnék a fej nélküli tolvaj. Mily megtisztelő cím lenne.
Emlékszem, hogy milyen pácban hagytam egykor, segíthettem volna, de előnyre volt szükségem. Nem kockáztathattam meg, hogy kövessen, hogy a Namelessek bázisát kiszimatolja. Idekint senkiben sem bízhatunk. Kegyetlenség? Az. De ha újra játszhatnám azt a napot, akkor is ugyanúgy cselekednék.



Don't mistake my kindness for weakness. I am kind to everyone

but when someone is unkind to me, weak is not what you are going to remember about me.




Kincsvadász
avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fegyverbolt   Hétf. Ápr. 09, 2018 1:56 pm


Kaitlyn & Faith










Amikor azt hiszed, hogy  a másnap majd szebb lesz, akkor próbálj mosolyogva felébredni, majd miután körülnéztél, maradjon is meg az a mosoly. Ugye, hogy nem megy? Nekem sem, ami azt illeti. Az igazat megvallva mostanság egyre többször fordult meg a fejemben, hogy korábbi gondolataimat félredobva nyakamba veszem a világot, és megpróbálok messzebb jutni. Néha úgy éreztem magam, mint egy vadló, amelynek pusztán a szabadság illúziója jutott, de minél távolabbra jut, rá kell döbbennie, hogy ez pusztán egy nagyobb területen körbekerített karám: nincs belőle szabadulás, csak ha kitör. Persze ezekről a gondolataimról Morrisnak nem beszéltem. Fogalmam sincs, hogy mi róla a véleménye, hogy adott esetben velem tartana vagy sem….ahogyan én sem tudom mennyire lennék képes tartósan elszakadni tőle. És akkor még nem is tettem említést Abee gombszemű cukorfalatkájáról, akihez olyan ostoba módon vonzódom, hogy az már szinte ijesztő.Mindent összevetve a helyzet reménytelen de legalább szar. Éppen ezért, hogy ne kelljen állandóan valamin kattognia az agyamnak, úgy döntöttem, hogy néhány korábbi portyám helyszínét ismételten felmérem, hátha akad még ott valami olyan rejtekhely, zug vagy éppen titkos falrekesz, amit sem én korábban, sem az utánam érkezők nem fedeztek még fel. És talán van ott használható holmi a számomra. Eladni vagy saját használatra, ez tulajdonképpen mindegy is volt.
Tegnap este alaposan felöntöttünk a garatra Morrissal, nem messze New Tulsa-tól, egy olyan táborban, amelynek összetétele több volt mint beteges.Ellenben a pia messze az utóbbi időkben fogyasztott legpazarabb, és igazán nem lehetett panaszom a mókus pörköltre sem, amely a tábor egyetlen, egykor valami nívós étteremben dolgozó szakácsának remeke volt. Két kiskamaszt kellett hazataszigálni, a táborvezető negyedik feleségének porontyait. Az egészben talán az volt a különös, hogy a feleség egyben a nagynéni volt, a saját gyerekei meg az unokatestvérei is. A hitvallása szerint újra kell majd egyszer népesíteni a világot, és abból kell dolgozni ami van. Hát nem tudom, fene a gusztusát, de van egy bizonyos határ amit az ember nem lép át soha. Ez pedig pontosan ilyen volt a számomra. Nem lehet mondani, hogy valami erkölcs csősz lennék, de azért nekem is megvoltak a magam kis gondolatai erről a kérdésről. Ugyanakkor ha munka volt, nem nagyon kérdezősködtünk Morrissal, tettük a dolgunkat.
A tábor maga alig volt nagyobb egy farmnál, ami még egykor Texasban lehetett, és amelyről apám egész ódákat zengett hajdanán, amikor esténként körbeültük a tüzet, és én kíváncsi nagy szemekkel hallgattam az öreg meséit. Volt bennük valami megfoghatatlan, valami olyasmi, ami azt az érzést kelti az emberben, hogy mennyire jó lenne csak egy pillanatra oly erővel rendelkezni, melynek segítségével bepillantást nyerhetnénk azokba a régi időkbe. Persze az én fantáziám tán túl szegényes ahhoz, hogy elképzeljem, de apa meséi valahogyan életre keltették az egészet.
Lassan ereszkedik az esti szürkület a táborra. A távolban New Tulsa romjai, mint ég felé meredő, megkövült maradványai egy régi kornak vádlón pihennek a horizont alatt. Egy régi, temetői fejfából eszkábált keritésdarabot támasztok a hátammal, ujjaim között egy száraz fűszálat pergetve kémlelem a messzeséget. Pár méterre tőlem egy koszos deszkákból eszkábált őrbódé, melynek ajtajában a tábor egyik lakója álldogál éppen, és engem figyel. Nem nehéz megállapítani, hogy fél órája a hátsómat stíröli kitartóan, de nem szólok érte. Neki is kell valami szórakozás. Elpöckölöm a fűszálat és egy sóhajjal ellököm magam az oszloptól is. Elmacskásodott végtagjaimat könnyedén mozgatom át. Bőrnadrágom pimasz és dekadens eleganciával feszül rám, felette egy kissé megviselt fekete pulóver, melynek mellkasán a sárga felirat büszkén hirdeti, hogy “Még szűz vagyok, de van egy Shotgunom!” Nos, a feliratból egyik se stimmel, de amikor rátaláltam oda voltam érte, és úgy döntöttem, hogy megtartom. Bőrkabátom minden lépésnél halkan nyekken, és rajta az apró csatok nagyon halkan csilingelnek. Le kellene már cserélnem, mert így olyan vagyok, mint valami kolompos vezértehén, és az igazat megvallva terepre nem is ebben szoktam menni. De most baromi laza, szóval indulásig rajtam marad. Indulás? Ja igen, arról még nem tettem említést, hogy ma szabadnapot engedélyeztem magunknak. Morris szerintem a tábor ügyeletes “mindenki babáját” döngeti, és dönti magába vodkát, amit állítólag az egyik orosz készít házilag, a jóég a megmondhatója pontosan miből is, szóval ezt a magam részéről korábban nagyon bölcsen kihagytam. Én pedig úgy döntöttem, hogy az utolsó szabad estémet az indulásunk előtt azzal fogom tölteni, hogy portyára indulok a romokhoz. Még mindig ott motoszkált bennem, hogy talán van ott még valami...valami amit...no igen. Legutóbb ott tett látogatásom kissé balul sült el, jobban mondva köszönhető annak az átkozott lotyónak, akivel volt szerencsém összeakadni, hogy nem sikerült szert tennem pár doboz jó minőségű töltényre, amit ha eladok Abee piacán, még a lábam nyomát is megcsókolják azon túlmenően, hogy meg is fizetnek érte rendesen. Két hónapig minimum jól élhettünk volna belőle Morris meg én. De az a csaj gyorsabb és ügyesebb volt nálam, én pedig ott maradtam egy csokor mutáns között, akiknek valahogyan az én husim kellett. Mielőtt önelégült vigyorral távozott volna a helyszínről, nagyvonalúan nálam hagyta az egyik rövidpengémet, a lehetőség reményében, hogy túléljem. Túléltem, de esküszöm, hogy ha valamikor az életben még keresztezik egymást az útjaink, azzal a pengével fogok örök mosolyt vágni arra a pofátlan képére.
Az est feketéje tökéletesen rátelepedett immáron a világra, csupán a tábor apró tüzeinek fénye imbolygott helyenként, meg a felhők közül időnként előbukkanó hold ezüstje fonta árnyékát a környező kisebb erdőségre. Valamikor utak futottak arra, a régi, útszéli benzinkutakat és faházakat szépen lassan befonták a vadszőlők tekervényes indái, megültek rajta a mohák, gombatelepek növekedtek, és a fák hajoltak bele az időette résekbe. Valahányszor ilyen helyek mellett vitt el az utam, az jutott eszembe, hogy a világ vajon mennyi idő alatt lenne képes ebből felépülni. A vírus nem csupán mutánsokat szabadított erre a földre, hanem a lehetőségét is elvette az újrakezdésnek. Persze voltak táborok, és ott volt az a fallal körülvett város is, melynek falainál valahogy minden alkalommal megtorpantam, és csak bámultam, figyeltem, mintha önszuggesszióval akarnám rávenni magam, hogy közelebb menjek. Még ha óriási is, akkor is börtön. Zárva mindentől...hermetikusan, és egyre jobban elaltatva elméjüket a kint várakozó veszéllyel szemben. Ritkán láttam olyanokat akik onnan jöttek elő, de az igazság az, hogy ha lehetőségem volt kerültem velük a kapcsolatot.
Én nem hittem az újrakezdésben, csak abban, hogy minél tovább túléljem ezt az egészet. Hogy meddig és mi céllal? Fogalmam sincs, ilyesmin nem nagyon agyaltam. Felesleges filozofálgatásnak véltem, azt hiszem.
Gyalog indultam útnak, lehetőleg olyan részen, ahol nem agyagos, vagy saras volt a föld, és figyelve, hogy ne hagyjak túl sok nyomot magam után. Meghajló fűszálakat, vagy törött ágakat. Lépteimet imbolygóvá tettem, mintha egy megriasztott vad csapódott volna ide-oda mindennek.Kizárólag a sarkamra léptem, kerülve annak lehetőségét, hogy felismerhető, emberi lábnyomokat hagyjak. Egészen addig közlekedtem így, mig el nem értem New Tulsa berozsdált, betűhiányos tábláját, mi hirdette, hogy a városnak mennyi a pontos lélekszáma, és milyen nagy szeretettel fogadnak minden érkezőt. Meleg kávéval és hamisítatlan almás süteménnyel.Gyanítom ez a vendégszeretet már aktualitását veszítette.Az aszfalton a fák gyökerei igyekeztek utat törni maguknak, én meg ebben a félhomályban egyetlen helyet kerestem, amelynél már jártam nem olyan régen. Ám ezúttal nem olyan zsákmányra számítottam mint legutóbb.Most magamnak akarok valami új játékszert találni, a csendesebb fajtából.
A zsarubejáratot használom, amely az épület oldalán helyezkedik el, és leginkább úgy néz ki, mintha egy szervízajtó lenne, amely az elektromos rendszerhez visz,vagy a csatornahálózathoz a föld alá. Kinyitni nem kell, hiszen valakik már korábban kiszakították, és a vérfoltokból ítélve, amelyek a rozsdás, egykor méregzöldre festett ajtón díszelegnek ki is pucolták a helyet.
Az oldalamnál lévő tokból húzom elő a kedvenc Falcon bozótvágómat, mit a balomba lendítek és magam előtt tartva srégan araszolok befelé. Minden lépésemet kétszer meggondolva.Szemem megszokta a sötétet, bár azért nincs infralátásom, mint némelyik korcsnak, de azért elboldogulok. Egy kisebb folyosón haladok előre, majd egy leszakadt ajtón át, minek üvege teljesen kitört egy nagyobb helységbe akarok éppen belépni, amikor lábam alatt üvegszilánkok csikordulnak.
- Óhogyba*ssza meg!-sziszegem a mozdulatba belemeredve, és a másik lábamat olyan óvatosan letéve ahogyan csak tudom.Behúzott nyakkal, szinte tökéletes védekező pózba vágom magam, és mivel nincs a hátam mögött fal, vagy bármi, amin megtámasztva magam körbenézhetnék, gyakorlatilag majdnem körbeforog a fejem a nyakamon.
De csak a szelet hallom, ahogyan a rések között vészjóslón fütyül meg az éjjeli madárrajok röptét, megriadva zizzennek az ágak között. Várok egy keveset, miközben megint támaszték után nézek, de ezúttal jobban odafigyelve a lépéseimre. Beleszimatolok a levegőbe. Határozottan van itt valami friss illat, valami, ami elnyomja ezt a posvány, halott bűzt amit érezni a helyen, de egyelőre nem fogok gyanút. Nincs miért. A tökéletes sötétségben, fegyveremet továbbra is magam előtt tartva haladok előre a pult irányába, hogy megkerülve azt bejussak az egykori páncélterembe. Tudom, hogy hol van, hisz nem először járok itt….de ha nem vigyázok, talán utoljára. Minden oldalról védtelen vagyok továbbra is, így a fal felé kezdek araszolni, hogy legalább onnan, bal oldalról ne érjen a támadás, ha esetleg lenne.





   
faith

   the surviver~
   

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fegyverbolt   Pént. Ápr. 06, 2018 8:31 pm


Hello girl

821 ✩ Be prepared ✩ note: remélem megteszi :$



Titánok a terítéken





Fehér fénycsík portól terhes arcra vetül. Szőke tincsek keretezik a hófehér orcát, melyen ott lappang szelíden a fiatalság pírja. Szemében az ifjúság kíváncsisága ég. Vállai kibuknak ruhájából, apró, tenyérnyi kebleit éppen hogy tartja a ruha hanyagul megkötött fűzője. Bíbor bársonyruhája nehezedik testére, keze összefonva pihen kezébe. A háttérben a sötét szoba dominál, melyet gyertyák pislákoló fénye tör meg. A kép mégis oly hatást akar kelteni nézőjére, hogy bármely sötétségben is ez a fiatal leányzó ad fényt, értelmet az életnek.
Holott korában sem volt túl értékes portré. Családjának talán, mindaddig, amíg édesded szüleinek gondviselő akaratát végre nem hajtotta. De amint ellenkezett velük? Gazdag hajómágnás feleségének szánták, ő mégis egy iparossal akart együtt élni. Tragédia, mi vele történt.
Tekintetem lassan vándorol el a jól ismert képről, a por ujjnyi vastagon telepszik meg a sötét folyosó bútorjain. A bedeszkázott ablakokon át beszűrődik a nap lemenő fénye, a épület második emeletére. Csíkokban világítva meg előttem a közlekedőt.
Hosszú utat tettem meg idáig. Tudom, hogy kellő távolságban vagyok Kristályvárostól, mégsem lehetek eléggé óvatos. A tetők árnyékában kúsztam egyre közelebb a kívánt épülethez. Cserepeit lassan megbontottam, csak annyira, hogy testem férjen bele.
Elemlámpám halk kattanással kapcsolom ki. Becsukott szemmel is eltalálok bármikor az alattam kongó fegyverboltba. Nem ez az első alkalom, hogy itt járok, vélhetőleg nem is az utolsó. Óvatosnak és mértékletesnek kell lennem. Nem vihetek el mindent elsőnek. Készleteink fogyatkoznak, új városok felé pedig veszélyes még menni.
Noha New Tulsa is kimerül majd egyszer. Akkor pedig nekünk sem árt új rabolható város felé néznünk. Addig is megteszi ezt.
Senki sem járt erre, mióta én itt voltam. A por által belepett lábnyomok alig egy hónaposak, utolsó itt jártamat jelzik. Igyekszem ugyanazon az útvonalok közlekedni, új nyomokat nem hagyni. Nesztelenségemért bőrcsizmám felel, szárába gondosan elültetve egy-egy kisebb pengés tör. Idekint nem lehet tudni, hogy kikkel találkozik az ember. Nem csak a mutánsoktól kell félnünk, hanem fajtársainktól is.
Esendőek és gyarlók vagyunk. Önzők, akár a farkasok. Saját jólétünk mindennél és mindenkinél fontosabbak. Eltaposunk másokat, ha érdekeink úgy szolgálják és még csak meg sem állunk egy pillanatra sem, hogy elnézést kérjünk érte.
Farkastörvények uralkodnak idekint. Ezért sem lehetünk eléggé felkészültek. Könnyed, testemhez tapadó szövetnadrágomat fekete öv tartja. Vesém tájékán egy fegyvert rejtettem el. Mutánsok ellen semmi esélyem, de emberek ellen? Félre ne érts, nem vagyok gyilkos. Sosem öltem még meg embert. Mutánst? Azt igen, de embert? Sohasem. Megsebesítettem őket, vállukat, térdüket célzom elsősorban. Nem az a dolgom, hogy mások élete felett játszak istent. Hanem, hogy harcképtelenné tegyem őket, hogy túlélhessem a következő napot is idekint.
Farkastörvények.
Mégis ez kell ahhoz, hogy megtaláljam öcsémet. Lehet, hogy idekint van. Lehet, hogy a világban kószál valamerre, és veszélyben van. Segítségemre van szüksége, mégsem mehetek el addig, amíg nincs elég tőkém hozzá. Tőke. Nevetséges egy szó.
A lépcső tetejéhez érve egy pillanatra megvilágítom fehér fényű elemlámpámmal az utat. Nincs itt senki, első hallásra. Mégsem mozdulok, fülelek. Várok pár percet, mielőtt elindulnék. A korlátra simul kesztyűbe bújtatott kezem. A legfelső lépcsőfokot átlépve a másodikkal kezdem, hogy elkerüljem a recsegést. Könyököm a fegyver mellé tűzött hosszú pengéjű tőrömbe ütődik. Sírból ástam ki, díszes markolatán egy sas és egy kígyó harcol egymással. Ez előbbi szemét rubinttal - vagy ahhoz hasonlóval - ékesítették, míg az utóbbinál smaragdot használtak. Aranyozott spirálvonal fut végig rajta. Jó pénzért eladhattam volna, fogása mégis oly kényelmes volt, hogy semmi pénzért nem tudnék megválni tőle. Csak egyetlen egy indokért.
Az információért, mely elmondja, hol van pontosan az öcsém.
Ez az egyetlen ok, amiért meg tudnék tőle várni. Nála semmi sem fontosabb. Még a saját házasságom sem volt az. Tudom, hogy Jason is a családom, de… Ez más. Nem hagyhatom, hogy a világban egyedül legyen kint. Tudva, tudván, hogy már rég halott is lehet.
Nem. Ezt megéreztem volna. Azt tudnám. Nem halott. Teddy nem az.
Lassan érek le a lépcsőfordulóhoz. Magam előtt látom a boltba vezető lengőajtó sziluettjét. Üvegjén át látom a helységbe tompán betüremkedő napfények utolsó sugarát.
Lépteimen nem gyorsítok, ráérek. Ahogy elnézem itt sincs senki. Óvatosan nyitom ki az ajtót, és lépek a pult mögé. Hajam a kinti párának köszönhetően pillanatok alatt spirálba gyűrűződő tincsekké varázsolódott, lapockámat verve.
Egyesével húzom ki a fiókokat megtekintve, hogy miket vittek el az elmúlt időben. A legtöbben a betöréshez a főbejáratot használják. A lehető legrosszabb taktika. Úgy tudják a legjobban kifigyelni, hogy ki jár-kel a boltba. Így lehet felelősségre vonni, hogy miket lopott és miket nem adott el a feketepiacon. Mint már mondtam, mindenki saját szerencsének a kovácsa.
Magam pedig gyűlölők megkötöttségekkel élni. Nem szeretem, ha megmondják mit és hol csináljak. Mégis szükségem van a Namelessekre. Így hát minél kevesebben tudják valódi útjaimat, annál kevesebbet kell beadnom a közösbe. Még így is én vagyok az egyik legjobb kincsvadászuk.
Az utolsó fiókot csak guggolva érem el, kihúzva megpillantom a vágyott töltényeket.
Ekkor csikordulás zavarja meg a csendet. Reflex szerűen nyúlok hátra, hideg fém siklik a kezembe. Lassan emelem arcom mellé fegyveremet és körbe tekintve fülelek. Hallgatom a csendbe befurakodó idegen hangokat. A szél kinti süvítését, madarak szárnyának csattogását...



Don't mistake my kindness for weakness. I am kind to everyone

but when someone is unkind to me, weak is not what you are going to remember about me.




Kincsvadász
avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Fegyverbolt   Pént. Jan. 26, 2018 7:00 pm


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Fegyverbolt   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Fegyverbolt

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Látóhatár :: Természet :: Halott városok :: New Tulsa romjai-
^
ˇ