Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Benzinkút Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm
Way to home
Hell & Evelyn
Ott álltam a kocsi oldalánál. Éreztem ahogy a nyughatatlan, lassan viharba forduló szél a bőrömön szalad végig. Néhol belekapva ruhadarabjaimba rángatott volna magával, akár a faleveleket hordta. Sötét felhők gyülekeztek nyomában, mi mögül a nap néhány sugara vetül csak át. A talaj egyre sötétedett. Néma árnyék fedett lassan le, a felhők mögé bújtatva az életető nap sugarait. Evelynre pillantva láttam arcán ahogy kezd türelem híján lenni. Az ég sötétsége, a természet kegyetlen ereje bárkit meg tud rémíteni. Hisz nem kellett mindössze néhány pillanat, hogy a szemeink előtt cikázva érjen össze az ég és a föld fényes villám képében. A durranás mindössze másodpercekkel később ért el hozzánk. Összerezzentem. A hátamon futkosott a hideg. Oka pedig nem csak a fagyos szelek voltak. - Igazad van. Ideje menni... - helyeseltem ridegen, majd indultam el, hogy a fejem fölött fedelet tudhassak. A benzinkút pedig rejthetett némi hasznos holmit. Pár évtizedek teltek el a kezdetek óta, de más lehetőségem nem is volt más, mint reménykedni a lehetetlenben. Befele menet így néha néha vissza pillantottam a lányra, megbizonyosodva így állapota felől. Ültünk egymással szemben. Törött üvegekkel tűzdelt ablakkeretek vettek körül. A szél befújta az esőt. Lassacskán a víz is kezdett befele folyni a talajon. Némán vándorolt a lábunkhoz, hogy átáztatva ruháinkat, hideg öleléssel ajándékozzon. - Be kell varrni a sebedet... -húztam magunk közé a vörös, vastag porrétegtől szürkéllő elsősegély dobozt. Kinyitva, nem várt nagy meglepetés, hiszen oly üres volt, mint ahogy vártam. Mindössze egy rövidke gézlap és egy üresen kongó fertőtlenítő alkohol pihent a műanyag doboz alján. Némi cérna és egy törött tű. A kezembe vettem a tűt, majd hideg pillantással állapítottam meg Evelynre szegezve tekintetemet: - kellemetlen lesz. Óvatosan fűztem át a cérnát a tűn, majd helyeztem magam elé, vissza a dobozba. A kezembe vettem az üresnek tűnő, már ideje lejárt fertőtlenítőt. Pusztán a remény élt bennem, hogy van is benne néhány csepp. Így letekertem a tetejét és a szűk kis lyukacskán figyeltem, hátha felcsillan némi folyadék az alján. Lehetetlenség volt bármit is látni ebben a sötétben. Így közelebb csúszva a lányhoz, nem vártam engedélyre, mindössze megragadtam csuklóját és feltoltam ruhájának ujját. A bőre tapadt a félig rászáradt vértől. Szinte vörösre festette az egész alkarját. Féltem, ki kell szednem a golyót. Így mielőtt bárminek is neki kezdtem volna, a kimeneti nyílást kerestem. Fájdalmas pillanat volt, de nem találtam. - Ha túl távolra célzol, egy arra alkalmatlan fegyverrel... Például esetünkben egy pisztollyal... - rá pillantottam, a fájdalmas, könnyben forgó szemeire. - A golyó egy bizonyos távolságot meghaladva elkezd lassulni. Ebben az esetben, ha eléri célját, nem lesz elég ereje ahhoz, hogy kijusson. Jelen esetben a húsod állította meg... - ekkor a semmiből nyúltam bele a sebbe, majd húztam ki az összenyomorodott fémdarabot. Úgy kellett cselekednem, hogy nem számít rá. Rágörcsölt volna. Tehát kirántva a golyót hajítottam a talajra. Ekkor pillantottam meg szemem sarkából a kis bontatlan alkoholt. Tudja is a fene, hogy mifélét. Alkohol volt. Tehát felmarkolva a bútor alól az öveget nyitottam ki, majd azonnal a seb alatt rámarkolva Evelyn karjára öntöttem rá a felét, majd toltam elé, hogy a maradékot hajtsa le egy kis fájdalomcsillapítónak.
BUT I FOUND IN YOU WHAT WAS LOST IN ME IN A WORLD SO COLD AND EMPTY
To Hell
You are just like me
[iAhogy lenéztem a karomra a pillantását követve kissé elborzadtam a látványtól. Sok sebem volt már. Sok vágott, sok horzsolt sok égés.... De lőtt sebem még nem. És nagyon megijesztett a látvány. Az ujjaim közül lassan bugyogott ki a vér. Forró volt és olyan sötétbordó hogy fájt a szemnek. A szemembe könnyek gyűltak a fájdalomtól ami hirtelen az egész karomat elborította de visszanyelve őket nem adtam át magam neki. Nem adhatom át magam a fájdalomnak. Erősebb vagyok ennél. Hallottam ahogy a kocsi hátulján lepattannak a lövések. Az egyik a hátsó ablaknak csapódott mire az berepedt én pedig behúztam a nyakam az ülés mögé. Nem... túl messzire jutottunk mostmár nem kaphatnak el.. Akaratlanul is oldalra mozdultam, el a karja elől mikor oldalra hajolt. Egy csomó minden potyogott az ölembe miközben az ölébe rántotta az elsősegélydobozt. Kissé pánikolva figyeltem az utat előttünk és a fiút aki az elsősegélycsomagban matatott. Nem akartam most meghalni azért emrt feltekeredtünk egy fára. De mire kinyithattam volna a számat hogy szóljak neki hogy átveszem ő fogja a kormányt azzal a két kezével ami van legyen szíves, mert megütöm valamivel, addigra a kezembe nyomott egy gézlapot. Bólíntva fogtam remegő ujjaim közé a gézlapot és a fogammal feltéptem a csomagolását hogy rászorítsam a sebre. - Ne félts...engem... Kibírom - mondtam kissé erőtlen hangon. Az ajkaim már kissé sápadtak voltak mégis halvány mosolyra húztam őket ahogy Hell rám nézett. Nincs baj... kibírtam már ennél sokkal rosszabbakat is. Éhséget, szomjúságot, hideget és forróságot. Nem egy kis seb fog megölni. A kocsi minden zökkenése forró késként hatolt újra a sebembe. Halk, fájdalmas nyüsszenések hagyták el az ajkaim de ezen kívül nem szóltam. A szemeimet néha összeszorítva meredtem ki a berepedezett szélvédőn. Nem vagyunk messze... Nem vagyunk messze... Sőt, nemsokára ott vagyunk ha úgy tetszik. Volt hogy napokat gyalogoltam már, át mocsárokon erdőkön mezőkön és hegyeken. Mégis a folyamatos fájdalom és a tudat hogy a vérem apró erecskékben csordogál le a karomon nem könnyített a helyzeten. Néha hátrapillantva ellenőriztem de az út üres maradt mögöttünk. Nem követtek minket... legalábbis még nem tűnt úgy. Ahogy hirtelen megálltunk úgy tűnt fel az ijesztő csend. Az állatok elhallgattak és fedezékbe bújtak előlünk... Vagy lehet hogy ez valami más volt... Még én is érezetem ahogy a tarkómon az égnek állnak az apró pihék. - Nem biztos hogy el kéne mozdulnunk innen... - mondtam halkan kilesve a szélvédőn. Az ég tompa szürke takaróként vonta be a tájat. Nem mozdult és mintha túl... közel lett volna. A levegő forró volt és mozdulatlan és most hogy megálltunk ez csak még jobban feltűnt. - Egy fedett helyet kéne keresnünk. Most... - pillantottam Hellre - A sebem ráér... De nem lennék idekint mikor ez a vihar lecsap. Ha úgy láttam az arcán hogy nem érti a dolgot kimutattam a szélvédőn az ép karommal. - Percek kérdése hogy ez leszakadjon. Még a madarak is elhallgattak... Teljes csend van... a szél sem fúj... - a hangom szinte csak suttogás volt - Ez egy óriási vihar lesz... alig perceink vannak. Te nem érzed...? Pattanásig feszül a levegő. Menjünk be a benzinkútra... Ha jég lesz benne és olyan nagy eső amire számítok... Nem vagyunk biztonságban idekint - még mindig a szemébe néztem. Ha kell még a kocsi rejtsük el, de én nem maradok idekint.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
