Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


A Z O L D A L B E Z Á R T
Last activities
in the world
Avada Kedavra - Harry Potter frpg
írta: Vendég
Szer. Jún. 27, 2018 7:29 pm

I.N.F.E.C.T.E.D
írta: Vendég
Szomb. Jún. 02, 2018 12:27 am

Hírek
írta: Consulatus
Csüt. Május 17, 2018 6:25 pm

EOF - Empire of Fantasy
írta: Vendég
Szer. Május 16, 2018 10:34 am

Nora Haytham
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:07 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:00 pm

Benzinkút
írta: James H. Creek
Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm

Laborok
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 5:55 pm

Kórtermek
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Dr Selynda Wissen

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Dr Selynda Wissen   Hétf. Márc. 12, 2018 9:01 am

Dr. Selynda Wissen
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!...
Gemma Arterton
Civil
Civil
Becenév
Sel
Születési hely, idô
New York,2005-07-20
Lakhely
Kristályváros
Beállítottság
Hetero
Családi állapot
Egyedülálló
Foglalkozás
Belgyógyász,Kórházigazgató
Család
Sosem tudtam eldönteni, hogy mi változtunk a világgal együtt, vagy a változó világ lendülete sodort magával bennünket, ellenállni képtelen lelkeket az örök pusztulás felé? Miközben minden szétesett, miközben minden ami addig fontos volt a homályos enyészet feneketlen mélységébe hullott, a családom arra tette fel az életét, hogy gyógyítson. Talpon maradni az elmúlásban, fékezni az önsorsrontó rohanásban, értéket teremteni ott, ahol már egy szál virág is csodaszámba megy majd idővel. Szépen lassan fogyatkoztunk. Hiába akart a lélek szakadatlan munkálkodni, ha a test nem bírt dacolni a természettel, mostanra pedig csupán én maradtam.
Tulajdonságok
Erősségek:Az életemet arra tettem fel, hogy életeket mentsek, szinte bármi áron.Könyörtelenül maximalista vagyok, és bármit a háttérbe vagyok képes szorítani azért, hogy célt érjek.
Gyengeségek:Az erősségem egyben a gyengeségem is. Időnként hajlamos vagyok irracionálisan viselkedni, ha valaki élete múlik rajta. Nehezen viselem a kudarcot, szinte feldolgozhatatlan űrt hagy maga után az akinek elengedem a kezét, Ennyi idő után sem vagyok képes feldolgozni a halált.Ennek is, mint annyi minden másnak, oka van…

Elsődleges fegyvered:Jól bánok  szikével ha úgy hozza a helyzet.Ez is egy fegyvertény.
The world of the Enigma diesease
Törött, barna bőrrel borított napló. Időette,sárguló lapokon futó, összekapaszkodó betűk tengere.
“Ez a szerelem az évszakokból született. A tél fagyos ölelésében forrón omlott egymásba, az első rügyekkel szökkent szárba az illatos tavaszban, kivirult, színes pompájában ragyogott a részegítő nyárban, és megérlelte a mosolygós ősz, hogy aztán újra a tél hótakarója alatt keressen vigaszt.
Ez a szerelem az évszakokból született és az elkövetkező évszakok adták a rettegést, a várakozást, végül az elmúlást.
Mert bárkit megmenthetsz, de aki a legfontosabb, azt erősen szorítva, akarva, küzdve és minden zokogásod közepette is el fogod veszíteni, ha eljön az ideje.
Bárkit megmenthetsz….csak Őt nem.”

Hittem én.
...és a mai napig ebben a hitben élek...

Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, ujjaimmal körkörösen simítottam át szinte simogatva a szemgolyókat is. Az álom elűzhetetlenül hintázott a szempilláimon, az előttem heverő kimutatásokon a szálfaegyenesen sorakozó számok halmaza egyetlen masszív ponttá merevedett előttem. Azt hiszem képtelen lennék megmondani, hogy nagyjából öt perce mit is nézek pontosan. Pedig tudtam, hogy az osztályok főorvosainak számszaki kimutatásai hevernek előttem, amelyből valami felfogható és egyszerű jelentést kellene fabrikálnom. Képtelen voltam gondolkodni, ahogyan két éve, hogy szinte csak lélegzem, de már nem élek. Mintha nem lenne miért. Partot vesztett folyó lettem, elszakadt gyümölcs a fától, leszakított, szélre bízott pitypang ernyő. Azon meditálok, hogy mit csináltam rosszul azon a decemberi fagyos reggelen, mit tehettem volna még? Pedig ott sem kellett volna lennem….nekem akkor egy értekezleten kellett volna ülnöm, helyette azonban rettegve, reszketeg lábakkal, szinte a lélegzetemet is akarattal visszatartva figyeltem a monitoron a ritmusát veszített szívének kirajzolódó ütemét. A nyelvem a szájpadlásomon dobolta az ütemet, követelte a szabályosságot, összekoccanó fogaimon túl a némán megszülető szavakkal könyörögtem neki, hogy ne adja fel a küzdelmet. Agyam ezerszer is kiátkozta amiért a figyelmeztetésem ellenére odament, ahova nem kellett volna. De parancsa volt...mondta Ő.

~Tagadd meg!~
~Tudod, hogy nem lehet.~


Tudtam.Mégis erre kértem, mert rossz előérzetem volt. Úgy öleltem azon a jellegtelenül szürke reggelen, mintha egyetlen színfolt lenne életem palettáján.Az is volt. A jövőm, a terveim, a sikereim, az előrehaladásom az orvosi ranglétrán. Mindent neki köszönhettem, mert hitt bennem, mert hinni akart, mert biztatott, mert tudta, hogy képes leszek rá. Nem csupán gyógyítottam az embereket, hanem eljutottam a lelkükig. Ő tudta, hogy a test csak akkor menthető, ha a lélek nem adja fel. Akkor és ott azonban Ő feladta, csak én nem tudtam megtenni.Mert nekem Ő volt a lelkem.
A lélegeztetőgép monoton búgása tudatosította bennem, hogy már csak azért él, mert mi még úgy akarjuk, hogy éljen. Arcán békésen simultak el az aggodalmas ráncok, homlokán nem vetett árnyékot a múltja, melyet vérrel írt az időbe az évek előrehaladtával. Áldozatai voltak, miközben nekem mások életéért kellett küzdenem. Ő elvette azt amit én másoknak adtam. A mérleg két serpenyője voltunk, mégis valahol félúton találkoztunk és megtaláltuk az utat a másikhoz.
Csak egy bevetés volt, egy átlagos parancs, és nem sejtették, hogy csapdába sétálnak bele.Ha nem megy el akkor reggel, ha elmegy de a hátsó sorban marad, ha a hátsó sorból nem tör előre, ha nem neki kell elsőre berontani a helyre...annyi de annyi variáns, annyi útelágazás ezen a kietlenül egybefüggő kusza életösvényen, lehetőségek megannyi verziója közül mégis azt találta meg, amelyben menthetetlenül sodródott az elmúlás felé.
Mikor behozták már éppen indultam William-hez, hogy megbeszéljük a konferencia anyagát, hogy megtervezzük miről fogunk beszélni a Kormányzó következő jótékonysági bálján...akkor fontosnak hitt dolgok silányultak banálissá, és már semmi mást nem láttam, csak az összetört, ezer sebbel pettyezett testét, és kínzó fájdalom szorította össze a mellkasomat. Nem tudtak elküldeni, nem hagytam, hogy megállítsanak a bemosakodásnál, és azt sem, hogy ne legyek ott egészen addig a pillanatig, amíg valaki ki nem mondta a nyilvánvalót: menthetetlen.
Nem tudtam elengedni, képtelen voltam arra amire orvosként felesküdtem...önző voltam ahhoz, hogy bevégeztessem a kegyes halált, hogy elengedjem a kezét. Még egy utolsó csókot leheljek a homlokára, még kisimítsam azt az egyetlen tincset és a füle mögé igazgassam, még egyszer láthassam a vékonnyá feszülő ajkakat, amint dacosan elmondja, hogy bárhova is kell mennie életben marad. Miattam.Miattunk.
Élni ezerféle módon lehet, meghalni is éppen úgy.Ujjaim oly kitartóan és szinte fullasztó akaratossággal markolták a párnát a feje felett, és a szemeim könyörgőn pislogtak a gép felé, hogy ne álljon le.Egy nővér állt mellette, hogy megtegye azt amire én képtelen vagyok. A zokogást visszafojtottam, nyeltem a könnyeket mint összepréselt gombócokat vékonyka torkomon lefelé, szinte belül zengtem imámat a megtagadott isten felé, hogy ne vegye el...ne Őt.
Orvos vagyok, tudnom kell megbirkózni az ilyesmivel, és addig ment is.Valamennyire. De amikor Róla volt szó egyszerűen elfelejtettem orvosnak lenni. Odakint már esteledett. Borús nyugalommal omlott el a szürkület Kristályváros felett. Amikor az ablak felé pillantottam minden szétfolyt előttem, hogy megint abban a négy évvel korábbi téli estén legyek, amely mindent megváltoztatott. Hullámzó emlékek közé zuhantam.

“Már odakinn,a télhez képest szokatlanul enyhe lágy estében érezni lehetett a súlyos parfümillatot, hallani lehetett a méregdrága pezsgőspoharak összekoccanását, morajló, egybefüggő duruzsolás közé befészkelődő halk nevetéseket.
Mély levegőt vettem a hosszú lépcsősor előtt, melyet kétoldalt, apró kis murillo angyalkák dundi kezeiben tartott gyertyát stilizáló lámpái világítottak meg. Végigpillantottam magamon, még egyszer utoljára, megérintettem a fülemben függő világoskék kristály fülbevalót, és megemelve az estélyi ruhám alját elindultam felfelé. Alig tettem meg pár lépcsőfokot, egy hangot hallottam a hátam mögött.
- Csak ne olyan sietősen Dr. Wissen, a végén még nyakát töri!- fülbemászó bariton volt, egy fiatal férfihoz tartozott, és már láttam is magam előtt tisztes, táncoló, kunkorodó barna tincseit, nevető szemei körül az idő szarkalábai dacolva mindennel egészen kisfiús bájt kölcsönöztek az illetőnek. Bár megfordultam és mosolyogva üdvözöltem, már abban a pillanatban, hogy meghallottam, tudtam, hogy ki ő.
Udvariasan nyújtotta a karját segítségül és én készségesen fűztem közé a sajátomat, majd egy őszinte és alig leplezett mosoly mögé rejtezve hajtottam meg enyhén a fejemet. A kabát takarásából felvillant hosszú fehér nyakam szabályos íve, és még ha nem is láttam, valahol legbelül éreztem, hogy ott felejti a tekintetét, és egy alig hallható forró sóhaj csiklandozta át a halántékom. Barátok voltunk. Én ezt akartam. Tudom, hogy ő is. Mégis működött valami, ami nem engedte, hogy ez a gondolat befészkelje magát az elménkbe.A karját adta, és én a karomat adtam. Nem történt semmi. Nem is fog. Akkor ezt gondoltam. Tévedtem.
Odabent egy melankólikus keringőt kezdtek játszani, a bejárat mellett egy testes férfi egyensúlyozott vanília illatú szivart kicsi, virsli szerű ujjai között. Kaján óvatossággal biccentett nekünk amikor elhaladtunk mellette.
Hívogató este volt. Az a fajta, amelyet nem vár az ember, és amiben mégis képes elveszni, ahogyan halad előre az idő.
- Az első táncát nekem adja?
- Nincs táncrendem, pocsék táncos vagyok.
- Nem hiszek magának. Majd megtanítom.  
Beleborultunk a táncba, az életbe, egymásba.
Dacoltunk mindennel.
Végül belebuktunk.”


Még egyszer megigazítottam a párnát, még egyszer megsimítottam az arcának ívét mutatóujjam vezetve végig az utolsó ismert barázdán is. Még egyszer csókot leheltem ajkaira, és hangtalan búcsúztam Tőle. De nem örökre. Úgy nem tudnék. Kell valami kapaszkodó.
Csendes léptekkel hagytam el a szobát, vissza se nézve, hogy a zsebembe csúsztatott mobil gyorsgombjára nyomjak és Will-t hívjam. Második csengetésre felvette.
-Bocsánat a késés miatt. Közbejött valami. Negyed óra és ott vagyok.
A hangom oly félelmetes nyugalommal csendült. Beleszőttem a fájdalmat, de eltakartam. Csak a sóhajom lehetett árulkodó.

Ha jobban figyelek….

A főbejáratnál egy fekete öltönyös alakba botlottam. Idegen volt. Számomra.
A lélegeztető gép még mindig ütemesen zakatolt, a nővér ugyanúgy állt mellette, akárha várt volna valakit. Várt is. A fekete öltönyös lépett be, és egy sokat mondó biccentéssel bocsátotta útjára, majd a masszív fekete táskából egy fecskendőt húzott elő, és közelebb lépve az ágyhoz a branülön keresztül beadta a betegnek.

- Ébresztő katona! Véget ért a harmadik próba. Érzelmek kizárása. Remélem tudja ez mit jelent.

Mindeközben én magamban felkészültem egy örök életre tartó gyászra, és új célok keresésére.
Pedig ha tudtam volna...

Our story was written by blood

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dr Selynda Wissen   Hétf. Márc. 12, 2018 4:35 pm

Welcome to the world of the
Enigma-disease
Gratulálunk, elfogadva!
A veszteség egy olyan méreg amit nem lehet gyógyítani. Mind átéltük és félek még túl sokszor át is fogjuk.
A veszteség egy olyan tűz ami életed végéig éget. A gyász, a teher hogy mi lett volna ha egy kicsit jobban figyelünk, ha egy kicsit máshogy alakulnak a dolgok. AZ igazi mi lett volna ha...?
A veszteség egy olyan seb ami sosem gyógyul be igazán. Mindig fájni fog. Mindig hiányozni fog azt akit elvesztettünk.
Legyen az szülő, gyermek, testvér... vagy az akivel elképzeltük a hátralevő életünket.
Mi ketten, Sel... mi ketten nagyon hasonlítunk egymásra. Magunkat feláldozva, mindent beleadva dolgozunk keményen azon hogy ez a világ... ez a szörnyű világ élhetőbbé váljon.
És ha tudom hogy ebben te vagy az oldalamon, nem aggódom. Ha tudom hogy ha velem történik valami, és te veszed át a helyem nem aggódom.
Remélem egy napod nem csak mint főnököd vagy kollégád állok majd melletted. Talán barátok lehetünk. Talán segíthetek. Talán segíthetsz te is nekem.
Hisz a gyógyulásig hosszú az út. Mindkettőnknek.
Ki tudja mit hoz számunkra még a jövő...
Már csak pár apróság van vissza ahhoz hogy a játéktéren köszönthessünk.
Üdvözlet köztünk kolléga!

Avatar nyilvántartásLeader nyilvántartásRangfoglalóPrefektus nyilvántartás


Started a stranger, a lover in danger
The edge of a knife
The face of an angel, the heart of a ghost
Was it a dream?


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Dr Selynda Wissen

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: A horizont :: A felkelô nap :: Civilek-
^
ˇ