Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


A Z O L D A L B E Z Á R T
Last activities
in the world
Avada Kedavra - Harry Potter frpg
írta: Vendég
Szer. Jún. 27, 2018 7:29 pm

I.N.F.E.C.T.E.D
írta: Vendég
Szomb. Jún. 02, 2018 12:27 am

Hírek
írta: Consulatus
Csüt. Május 17, 2018 6:25 pm

EOF - Empire of Fantasy
írta: Vendég
Szer. Május 16, 2018 10:34 am

Nora Haytham
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:07 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:00 pm

Benzinkút
írta: James H. Creek
Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm

Laborok
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 5:55 pm

Kórtermek
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Földszint

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Kedd Márc. 27, 2018 9:48 am

Szabad játéktér

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Hétf. Márc. 26, 2018 9:21 am



Gabriel & Sel





Mi valahogy mindig búcsúzunk. Emberektől, emlékektől, megélt és elfeledni soha nem vágyott pillanatoktól. Búcsúzunk attól akitől soha nem akartunk volna elválni, búcsúzunk a múlttól, egy kéztől melynek simogatására oly nagyon vágytunk mindig. Búcsúzunk az éjszakától, a közeledő reggeltől, a tovafutó napoktól, életünk hónapjaitól. A lehetőségektől miket elszalasztottunk, a szavaktól melyeket nem mondtunk ki, és amelyekre már nem lesz lehetőségünk sem.
Nem akarom elengedni. Kabátja az utolsó kapaszkodó, az illata az egyetlen amibe temetkezem, az, hogy itt van velem, hogy a lehetősége megadatik annak, hogy holtból élővé válva ismét beléphessen az életembe.
Miközben megcsókol, el akarom neki mondani, hogy sosem volt még csók ilyen fájdalmas, ennyire reménytelen, ennyire örökkön izzó, letörölhetetlenül ajkaimon.
Miközben magához ölel el akarom mondani neki, hogy ha el is megy, ha itt is hagy, lenyomatát ragaszkodásomnak magával viszi majd.
Annyi mindent szeretnék egyszerre, mégis, amikor ránézek, ugyanazt a tökéletes ürességet látom, mint akkor amikor ájulásomból felébredve megpillantottam őt. Nem tudom, hogy hova veszett belőle az akit egykor ismertem, hogy vajon tényleg elveszett? Vajon léteznek gyógyszerek, terápiák, kínzások….úgy alapvetően bármi, ami egy ember ragaszkodását, egy ember olthatatlan vágyakozását, lépteit melyek örökkön hazafelé viszik, teljesen megsemmisítse? Itt állt előttem az élő bizonyítéka annak, hogy ilyenre sem ember, sem felsőbb hatalom nem képes.
A kipusztuló világunk felett is született egy város, a romok között is élnek emberek, vannak még soha el nem feledett életek, oly múlt melybe sokan még ma is menekülnek, hogy tökéletesen meg tudják őrizni emberségüket.
Hogy én mi voltam Gabriel előtt? Egy lány, aki a szüleivel Kristályváros épülő falai közé érkezett, akinek családja ott volt az orvoslás megalapozásánál a városban. Akik hűségükről, az emberi élet iránti elkötelezettségükről megannyiszor tanúbizonyosságot tettek a vezetés felé, és akik életüket is áldozták ennek. Mai napig magam előtt látom anyámat ahogyan az őrjáratról visszatérve szorítja apám vérző felkarját, és a karantén ajtaját ököllel verve követeli, hogy eresszék be, a férjével akar meghalni. Akkor még nem tudtam mi az ragaszkodni. Ma már azt hiszem én nem csupán ököllel verném azt a bizonyos ajtót, hanem át is jutnék rajta...bárhogyan is. Ám amikor elveszítettem a férfit akit szerettem, csak álltam ott az üres kórterem ajtajában órákkal később, és elveszített érzéseimet sirattam. Pedig hinnem kellett volna, sokkal jobban, még ennél is jobban. Kutatni kellett volna, nem annyiban hagyni...mert kivé váltam Gabriel után?
Nem csupán orvos, aki teszi a dolgát, nem csupán egy nő, aki megpróbál a túlélésben is reményt táplálni a jövő felé, hanem emberré váltam. Érezni kezdtem, hogy van szívem, hogy vannak bugyuta, gyerekes gondolataim, ostoba kis flörtjeim egy mosoly hatására, pirulások egy bóktól. Tartoztam valakihez, nem csupán éltem ebben a városban, soha nem tudva, hogy holnap mire ébredünk majd. Hiszen ennek a nyugalomnak hatalmas ára van. Minden ilyen csendes és titkainkat rejtő éjjelért súlyosan fogunk majd egyszer fizetni.
Gabriel megtanított ragaszkodni és küzdeni, hinni valamiben amiben igazán jó lehetek. Hitet adott nekem akkor amikor elgyötörten roskadtam le a fotelben este, fáradtan dörzsölve át halántékomat. Ő ott volt velem, mikor sikereim voltak és akkor is amikor kis híjján belepusztultam egy-egy kudarcba. Felemelt magához, ahhoz az óriási nagy szívéhez, amit mindig is rejtegetett. Egy katonának nincsenek könnyei, egy katona először lő és soha nem kérdez. De én tudtam, hogy ez hazugság,abban a pillanatban tudtam, hogy eltévedt alakját útba igazítottam a kórház zegzugos folyosóin.
Aztán egy napon elment, és mindent magával vitt ami én voltam. Csak a reményt hagyta itt, valami….ki tudja miből erőt merítő hitet, bizakodást, hogy mindez, ami most történik egy napon majd valósággá válik. Bár igazán, talán én sem mertem benne hinni soha.
Öleljük a másikat, kitartóan és töretlenül, holott nagyon jól tudjuk, hogy pillanatokkal később zárul majd mögötte a lakás ajtaja, mintha itt sem járt volna, mintha csak egy éjközepén kelt rossz álom zavart volna meg, és holnap majd annak is vélem:zavarodott álomnak csupán.
Átmeneti viszlát...szavai belém égnek, és még ha rázom is a fejem hitetlenségem okán, még ha azt akarom e pillanatban, hogy ne menjen el, ujjaim már felfogták amit mondott, és mint kihúnyó gyertyák egy sötét szoba közepén, egyenként fejtődnek le róla. Még az ujjbegyeim utána imádkoznak, de tenyerem már csusszan, hogy elengedjem. Agyam nem tudja...agyam és szívem együttesen lázadnak fel az igazságtalanság ellen, a hiánya ellen, hogy távozását újra végig kelljen néznem. Tűzben izzanak a szavaim, akaratom oly kitartó,mint a hirtelen támadt orkán, mely a tavaszi friss lombokat tépázza. Szavaim őszinte ígérettel csapódnak neki, és úgy várom, szinte kérlelem, hogy akarja….hogy akarjon egyszer majd igazán visszatérni hozzám.
Szinte belesóhajtja arcomba az ígéretét. Hogy miattam….miattam aki még oly ismeretlen ismerős vagyok a számára, akiről fogalma sincs, hogy mennyi mindent adott neki, miattam, aki sosem szűntem őt meg szeretni. Miattam, aki képtelen voltam tovább lépni a megváltoztathatatlanon, talán mert éreztem, hogy nagyon is változtatható. Miattam, aki most elmerül a tekintetének örvényében, akinek ajkai csak remegve nyílnak el egymástól, és bár arca mosolytalan, legbelül szétfeszíti az önfeledt, pillanatnyi öröm.
Miattam….miattunk. Hogy bár mindent elvettek tőlünk, minden emlékünket az enyészet feneketlen mélysége nyelte el, új reménnyel táplál a tudat, hogy a tudatlan ragaszkodást nem vehetik el. A szerelem ahogyan mondtam, nem csupán szenvedély, nem csupán tűz és perzselés, amellyel akár az egész világot lángba lehetne borítani….a szerelem ragaszkodás és önfeláldozás. Hit az ismeretlenben, hit abban, hogy ha egyszer el is engedjük egymás kezét, ha elválasztanak bennünket, vakok leszünk látni a másikat...de ebben a vakságban is tétova léptekkel is visszatalálunk egymáshoz, ahogyan ő is visszatalált hozzám.
Nehezen ereszt el, ahogyan én is nehezen hagyom ott, hiszen jelenleg a másodpercekkel folytatunk küzdelmet, amely még egymás közelében tart bennünket. Már érzem rajta, érzem ahogyan a bejárat felé tekinget, miközben én írok a papírdarabra, hogy nem maradhat tovább. Ahogyan érzem azt is hogy újra ölelő karjaiban az erő, a megtartani vágyás, a ragaszkodás sokkal erősebb mint akkor amikor belépett az otthonunkba.
Szerény hajlék ez, nem is túl nagy, nem hivalkodó, de a miénk volt. Még mindig a miénk. Ez a hely mindig visszavárja, ahogyan el sem engedte őt soha. Én azonban most elengedem. Ha nehezen is, de tudomásul veszem, hogy indulnia kell, ha tovább maradna valakik, akiknek az volt az érdeke, hogy elválasszák tőlem, gyanút fognának távolléte okán.
Kést forgat a szívembe csizmájának távolodó koppanása, ahogyan az árnyékok közé vegyül, és a holdnak fénye többé nem ragyogja őt körül velem. Kezem megemelem, nyúlnék utána, de ujjaim a levegőt markolják. Itt hagyott páráját szorítom, a semmi felett lebegve, és reménykedve, hogy ez a találkozás elég lesz ahhoz, hogy holnap újra felidézve hihessek benne, hogy itt volt….hogy él.
Nem néz vissza. Nem fordul meg. Talán érzi, hogy ha így tenne, akkor odavetném magam, kapaszkodnék belé, vonszolnám a testem némán könyörögve, hogy maradjon. Megfeszülő arcizmaim mögött az eddig el nem sírt könnyek dübörögnek. Fájdalmasan eltorzult vonásokkal, húsos ajkaim száraz cserepei közé sóhajtott könyörgéssel marasztalom, de ezzel inkább már csak magamat nyugtatom.
Az ajtó lassan, szinte kínzóan lassan zárul be mögötte, halk zörrenésére úgy rezzenek össze mintha bevágódott volna. Levegőt is alig merek venni, miközben behunyt szemekkel szippantok mélyet a levegőbe. Érzem….érzem és még érezni akarom. Lerogyok a kanapéra, kezeim ölembe ejtve, fejem hátravetve fürdőzöm az előző órák párájában, mit ő itt hagyott én pedig elvettem magamnak. Mozdulni is alig merek. Hallom odakint a koppanások lassúak, érzem, hogy visszahúzzák őt a léptei, de a gondolatai és a tudat, hogy nem maradhat messze viszik.
Kipp-kopp...úgy szalad úgy fut az idő...kipp-kopp távolabb lépdel ő….és a hajnal magányosan talál majd...nélküle elveszve, ebben a pillanatban rekedve, soha fel nem ébredve.
Már csak az elmúlt pillanatoknak mormolom, mert vallomásom ezerszer is elrebegtem a két év alatt, hogy szerettem, hogy szeretem, hogy mindig szeretni fogom. Akkor is, ha már tényleg nem lesz. Időtlenül boldog fájdalommal.
Nem mondtuk ki, a szavak nem is lettek volna képesek azt a terhet, azt a fajta súlyt cipelni amit éreztem, ő pedig azt hiszem az emlékezet hiánya miatt nem akarta...vagy tán nem tudta. Hogyan is lehetne mondani valakinek, akiről nem tudunk semmit, csak annyit, hogy megmagyarázhatatlan erővel ragaszkodunk hozzá.
Hajnalig nem mozdultam onnan, és már  jócskán pirkadt, amikor álomittas szemeim újra kinyitottam. Valahogyan ebben a reggeli vörösségben már egészen más volt a szoba. Mintha elillant volna belőle az a varázslat, ami az éjszakával megérkezett. Én ott feküdtem a kanapén, a kedvenc sprőd, kék kockás plédünkbe bugyolálva, a koszos, fél szemű mackót szorongatva. Előttem az asztalon egy félig kiürült boros pohár, meg pár elnyűtt zsebkendő. Nem tudom mit sirathattam, hiszen boldognak kellett volna lennem, hogy él. Helyette önző módon talán sirattam mindazt amelyet a megjelenésével elveszítettünk, és a bor feloldotta bennem a könnyeket. A gyász miatt képtelen voltam rá...két éve tartogatott sírásom egy éjszaka alatt adtam ki.
Innentől nem gyengülhetek el, mert ígéretet tettem, hogy meg fogom találni ki ezért a felelős. Még akkor is ha a munkámmal, a pozíciómmal játszom. Nem számít...semmi sem számít, csak hogy újra velem lehessen.
Csak, hogy egyszer újra halljam tőle, mélyről jövően tisztán és őszintén: Szeretlek!

//Zárás. Köszönöm Drágaság! //



there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Szomb. Márc. 24, 2018 3:41 pm



Gabriel & Sel
Amint érzem a hajnal közeledtét végig fut rajtam a gondolat miszerint mi lenne ha nem térnék vissza. Ha megbújnék és hátrahagynám a katonaság sötét sorait. Azonban nem szánthatom Selnek ezt a sorsot, a menekülést és a bujkálást. Ennél többet érdemel és ha nincsen más megoldás, inkább elengedem, mintsem veszélynek tegyem ki. Habár marasztalnám magamat, maradnék még vele, tudom, hogy ideje mennem. A gyanú, miszerint nem csupán szellőztetés céljából indultam utamnak elodázza a menekülési vágyat. De mindaddig míg lábaim maradásra bírnak ki akarok élvezni minden pillanatot, minden pillantást, mit reám vet. Szinte forró bőrének érintését, élénk szívverését mely jelenlétem okoz.
Kezem amint derekára csúszik reflexszerűen húzom közelebb magamhoz, részben talán a táncunk könnyítése végett. De sokkal inkább hogy minél közelebb tudhassam magamhoz, hogy átkarolhassam végre. Habár nem sokra emlékszem most sem, de egyben biztos vagyok, hogy szeretném magamhoz közel tudni. Talán nem túl közel, hogy baja ne essék, de mégis közelebb mint ezidáig. Úgy gondolom nem véletlen, hogy elkezdtem emlékezni rá, a közös kapcsolatunkra, az emlékeinkre. Azért eshetett meg mert szoros kapcsolatunk tüze megtörte a gátat, melyet az agyam felépített. Ahogy az sem véletlen, hogy habár több mint két éve nem táncoltam, mégis olyan egyszerűen esnek lábaim a lépések nyomába, mintha mindennap gyakoroltam volna ezt a mozdulatsort. Évek vagy talán évtizedek kellenek, mire az ember elsajátítja a tánc lépéseit és azokat kitűnően is tudja alkalmazni. Fogalmam sincsen én meddig tanultam, vagy hogy egyáltalán vett-e igénybe nagyobb időt, hogy táncra perdülhessek. Vajon Selt is tanítottam egykor, vagy a munkám ezt sem engedte? Mégis mire tehető vissza a besorolásom pillanata, mióta vágtam el mindent magam előtt, hogy aztán egy robottá váljak és tisztogassak? Mikor volt utoljára igazán életem, melyet megpróbáltam élni, előre vinni és megtanulni irányítani? Mi szerettem volna lenni ha nagy leszek, miben voltam olyan jó, hogy elköteleztem volna magamat mellette több évtizedre? Mindez pedig milyen okból kifolyólag nem jöhetett létre, egyáltalán én választottam ezt a sorsot magamnak, vagy az idő nem kegyelmezett számomra?
Fájdalmas a tudat, hogy elvesztettem mindent s az egyetlen kincsem, ki kitartott érthetetlen okokból kifolyólag, az maga Selynda Wissen. A kockáim pedig tornyosulva próbálják kirakni magukat, hogy aztán képek soraiként ostorozzanak az elveszejtett időért. A kórház, mely az otthonommá vált egykor, aztán már nem is tudom hogyan, de a feledés homályába merült miképpen én halál szirtjén állottam könyörögve egy kéznek, hogy nyúljon utánam a semmibe s rántson vissza onnét. Nem történt semmi, elvesztettem mindent, legalábbis ezt hittem. Nem maradt más az életemben csak a rideg valóság, szavaiként katonaság és parancs szót hagyva. Mindvégig egyetlen félelmem közé soroltam, miszerint ha ellenállok, meghalok. Nem érdekelt semmi más, csupán a túlélés, habár tudtam, senkiért nincs okom túlélni. Magamra voltam utalva, habár voltak csapattársaim és állandó partnerem is. Mégis mikor odakint találkoztam a régi élet apró szikráival, mindbe a szempárt képzeltem bele, mely most ismét rám tekint csillogó gyönyörében. Egy szegény anyuka, kinek egykor gyermekei voltak, kezei pedig azokat ringatták. Megvadult és végzett gyermekeivel, végzett maga körül mindennel és készen állt, hogy elpusztítson bennünket. Lefagytam és mozdulatlanul vártam a véget. Hogyan nem haltam meg ezidáig? Mindig volt egy „őrangyalom”. Hallottam ahogy kattan a ravasz és elsül a pisztoly. Majd a KRC lövedék mélyen és végzetesen süvítve hatol szegény teremtésbe majd az rogy össze, mint akinek lába alól a talajt rántják ki. Ez volt a rideg valóság, hogy kiknek egykor szerettei voltak, s ő magukat is szerette valaki, most már mutánsok, szörnyetegek akikkel végezni kell. Kihalt városok, aszalódó hullák sora várt ránk. Romba dőlt szívek és meggyötört túlélők. A legszörnyűbb valóság pedig azon kislány volt, ki még habár magánál volt, de a vírus megfertőzte és nem maradt választás. Ha behoztuk volna a falaink közé, átváltozott volna és lemészárolja Kristályváros lakosságát, semmiképpen sem tudtuk volna idejében kórházba szállítani, hát én voltam az, ki megadta a kegyelem döfést. Végeztem vele és a halálába magával vitt a lelkemből egy darabot, melyet már többé nem szerezhetek vissza, odavész minden a pusztulással együtt. Nem is óhajtottam hát belegondolni mindabba a szörnyűségbe, mely az elmúlt két év alatt az érzéstelenség felé sodort, mely elvette a megmaradt érzéseimet is. Éppen ezért volt oly’ nehéz megérteni, hogy akihez ezúton is hazatértem, az valóban az otthonunkat melengette kezei között. Hogy akit átkarolhattam és csókot nyomhattam puha ajkaira az maga a szerelem, aki megőrizte magát számomra, mert nem félt elhinni, hogy nincs minden veszve. Míg én feladtam minden reményt a szeretetre, addig Ő csakis rám várt, habár elhitették vele, hogy meghaltam. Eltemettek, de nem haltam meg. Végig éltem, de nem is volt ez élet igazán, mert fogalmam sem volt arról, miképpen ki vagyok valójában, vagy honnét jöttem.
Szenvedélyesen csókolom míg csak hagyja, majd mikor elszakadnak ajkaink kínkeserves arckifejezéssel tekintek rá. Akár egy kisgyerek, kit megfosztottak kedvenc játékától. Vágyakozok rá és képtelen vagyok elengedni, most hogy ilyen közel lehettem hozzá. Arcomat vállába temetem mert képtelen vagyok szemeibe tekinteni, hogy aztán majd itt hagyjam és úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. Mert ez lesz, úgy kell majd tennem, mint akivel semmi sem történt. Nem buktathatom le magamat, most nem. Talán majd egyszer..egyszer majd a katonák is észbe kapnak és akkor én visszakaphatom Őt, akkor aztán nem kell titkolnom az érzéseimet, egyikünknek sem kell.
Belemosolyodtam a kérdésébe, mert tudtam, hogy amit szemeim látnak, azokat is mind én hoztam idáig. Nem azért mert emlékeztem miképpen kerültek ide, hanem mert habár elvették az emlékeimet, az önismeretemmel nem számolhattak le. Ismertem magamat, tudtam miket gyűjtök ahogyan azt is, hogy ezeket olyannak adom aki igazán sokat jelent számomra. A mackót ezidáig nem volt kinek adnom, de most hazatalált, akárcsak én. - Azt hiszem ez nálam sosem válik divatja múlttá. - Mondom folytatva a mosolygást, míg helyet keres neki. Majd végig mérve a tárgyakat megakad a szemem a gyűrűn. Megesik rajta a szívem bele gondolva, hogy ez csakugyan egy férjes asszonyé volt kit elvett a világ a kór által. Másrészről pedig megint feleszméltem rá, hogy hiába a sok év mögöttem még senki nem volt kit magamhoz láncolhattam volna az egyház és az állam kezeivel egyenértékűen. Talán ha volt is, sosem léptem meg ezt a hatalmas tettre kész lépést. Talán féltem, féltem, hogy a munkám egykoron majd úgyis elvesz a szeretett asszony mellől és akkor nem lesz más, csak űr. Talán csak az idő nem engedte még, hogy cselekedjek, aztán pedig mindent el is vett tőlem.
Nem hagyom sokáig, hogy e arc, mely boldogságot hoz ki belőlem sokáig búsuljon, hogy lefelé kanyarodva vessen véget a boldogságunknak. Nem engedtem, hogy úrrá legyen felettünk a negatív gondolkodásmód, a veszteni készség. Megfogtam apró arcát és felemeltem fejét, hogy ismét szemeibe tekinthessek, hogy csak egy pillanatig is, de érezzem, hogy ígéretem gazdájára talál, hogy képes leszek majd betartani azt, mit elmondok, mit ígéretként teszek neki. - Vissza fogok jönni, ez nem a búcsú, csupán átmeneti viszlát. - Végig simítok puha arcán úgy helyezem le róla kezeimet. El akartam hinni, hogy képes leszek kimondani, hogy képes leszek vele éreztetni, hogy szeretem, de mindhiába. Nem voltam képes kimondani, nem voltam képes olyat mondani, melyben magam sem voltam biztos. Hogyan is lehetnék biztos, nem emlékszem semmire, semmire amit évek során tudtam meg róla, mely az egész ismeretlenből szerelembe sodort vele. Mikor pedig arcát mellkasomba temeti átölelem, mert egyszerűen alap szituációnak érzem, hogy magamhoz kell szorítanom, mintha valóban ez lenne az utolsó reménységünk, az utolsó emlékfoszlány melyet magunkban őrizhetünk, mígnem ismét találkozunk és új emlékeket nem gyártunk. Meglep mikor elszakad tőlem s habár nehezen, de engedek az ölelésből és szabadjára engedem akár egy szárnya tört madarat a gyógyulásának pillanatában. Mikor visszatér lebiggyesztem arcomat felé amint egy cetlit csúsztat kabátom zsebébe. Azonnal ki szeretném venni onnan és elolvasni, de nincs rá lehetőségem, megzavar benne és ismét ölelésembe burkolózik. Elmosolyodok amiképpen a szinte táncra kélt szikrákat pillantom meg szemeiben, szinte látom a tüzeket amint fellobbannak, s habár félek megtudni az igazságot, de mégis állok elébe. Hiszem, hogy ki fogja tudni deríteni, mert soha nála okosabbal és ravaszabbal nem találkoztam. Bólintottam, majd sóhajra nyitottam ajkaimat. - Csak miattad szeretném. - Lepillantottam rá és mintha megállt volna körülöttünk az idő, csak úgy tekintettünk egymás szemeibe.
Majd mintha megtört volna a varázs, eleresztettem végül és elindultam. Elindultam az ajtó felé, hogy aztán tán' vissza se nézzek soha többet. Hogy mit tettem midőn kiléptem és az ajtó komótos lassúsággal zárult be hátam mögött? A zsebembe nyúltam és minden szikrányi erőmet összeszedve nyitottam ki a kis sárga cetlit, mely a következőket tartalmazta: „ Túléljük, bármi áron! S”. A kis papirost a szívemhez szorítottam úgy indultam távolodásnak az immáron ismét ismerős háztó. Végül a sötétbe lépve visszacsúsztattam a zsebem mélyére a papírt és elindultam, hogy aztán eltűnjek a távolban. A tudattal, hogy képtelen voltam egyetlen szót kimondani: Szeretlek!.

Az emlékek tengerén át rád találék-e

1421 ◆  Köszönöm a játékot  ◆ zenecredit



time blurts what separates
us and transforms everything.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Szer. Márc. 21, 2018 2:26 pm



Gabriel & Sel





Veszendőbe ment napok nélküle, és az eljövendő oly homályos és kiismerhetetlen, amidőn a tekintete amely az árnyékok között fürdőzik. Legszívesebben karon ragadnám, hogy az összes zugot újra felfedezzem vele a házban, hogy minden kis morzsáját elveszett emlékeinek együtt szedjük össze, hátha egy kerek egésszé áll össze. De nem vagyok naív, még akkor sem, ha ez a valószerűtlenül megszületett találkozás, szinte eszem veszi. Marasztalni akarom a perceket, megállítani az időt, ujjaim közé csippenteni minden tovafutó homokszemet a múló pillanatokból és nem ereszteni, ahogyan őt sem. Tudom, hogy pár óra múlva az akarat, vagy éppen a félelem el fogja tőlem rabolni őt ismét, mintha megint el kellene engednem a kezét, mintha újra át kellene élnem, hogy legbelül hallom lassuló szívdobbanását.Látni távolodó alakját, mikor szemem meg sem szokta még hogy itt van.
Táncban született szerelem, mely most a táncban újjászületik, és szinte belesimulok az összes ismerős mozdulatba. Pihenő keze a derekamon, mely csípőmre vándorolva von közelebb. Levegővételnyi hely sincs már közöttünk úgy simulunk a másikhoz, és látom rajta, hogy a tekintete valahova messzire repíti. Régi időkbe, amelyekben a zene részese volt az életünknek, melyet nem tudtak elvenni, hova visszamenekülhettünk. A katonák lelkét minden kiképzésen, minden bevetésen eltöltött idő csorbítja, az érzelmeket tökéletesen kiöli és a helyébe nem hagy mást csak döbbenetes ürességet. Gabriel nem akart ilyen lenni. Minden erejével küzdött ellene, noha azt hiszem, hogy fizikai kiállása miatt nem akarták megengedni neki ezt a luxust. Én pedig marasztalni akartam őt az én világomban, hova nem engedtem be a kegyetlen elmúlást, vagy a tudatot, hogy odakint pusztul a világ, hogy elveszítjük utolsó maradványait is emberségünknek, és silánnyá, kopárrá változik minden amit civilizációnak hívtunk. Csak idő kérdése talán, hogy Kristályvárost mikor éri el az a vihar, amelyet emberi gyarlóságnak, kapzsiságnak és hatalomra vágyásnak hívnak. Már tán el is érte, csak mi még azt látjuk amit elhitetnek velünk.
Amikor kiejtem a nevét, érzem, hogy az izmok megfeszülnek benne, akár egy pattanásig feszített íj, mi csak arra vár, hogy eleresszék, és végre elpusztíthasson mindent, ami az útjában áll. Rezzenése, ajkainak feszülő íve, vagy ahogyan megkeményednek a vonásai hirtelen szomorúsággal töltenek el.Hát tényleg nem emlékszik milyen volt kiejtenem a nevét? Sosem becéztem, sosem mondtam másképpen, csak így, együtt: Gabriel.Volt valami lágy esése, mintha az ember ajkai között olvadna el az édes napsugár, mintha kecsegtető szellő táncolna orcájának vonalán, mintha ajkai között titokzatos ima születne. Suttogva, rekedten,halkan és csendesen, vagy éppen a világ zaja közé feszülve, kérlelve vagy követelve hívtam őt így. Gabriel. Különös angyal volt ő. Szárnytalan toppant be az életembe, glóriája csupán a csókja volt, de nekem kellett….így kellett. Ahogyan most is útját állja önostorozó szavaimnak. Csókja eloszlatni vágyik kétségeimet, vagy éppen magamnak felrótt hibáimat. Hűvös keze az arcomra simult, tökéletesen illeszkedve az ívre. A máskor kemény katonatenyér oly simogató volt, ridegségében is tűzforró, nyomot hagyott az érzelmeimen. Ajkam önkéntelenül adta meg magát neki, belepirult az övének érintésébe, és úgy követelt még többet és tovább. Halk, alig hallható nyögéssel tudatosult bennem, hogy milyen régóta nem éreztem ezt, és mennyire kegyetlenül hiányzott. A tétova mozdulat lassan határozottá válik, és elszabadulva szenvedélyesen olvadnak össze ajkaink. Nem tiltakozom, nem húzódom el, mégis fájdalmassá torzulnak vonásaim, a pillanatnyi döbbenetes vágytól akár zokogni tudnék. Felszakadnak a két éve rejtegetett érzéseim, az aki akkor lehettem ha így csókolt meg mint most. Csak akkor tudtam, hogy a reggel mellette talál, most viszont éreztem, hogy ez istenhozzád csók is egyben. Búcsúzik vele, pedig épp csak üdvözölt. Karjaim kapaszkodnak, élő indaként tekerednének rá, de csak a hátáig jutok. Húzom és vonom magamhoz, az sem számít ha levegőt nem kapok. Hiszen nekem ő a levegő, nélküle megfulladok. Mégis én vagyok, aki megszakítja a varázslatot, mert talán tudom, hogy megállni képtelen lennék, ugyanakkor azt is tudom, hogy amíg egy idegen vagyok neki, sosem lenne semmi olyan amilyen azelőtt. Bár talán így sem lehet.
Az éjjeli ház csendjét csak tovafutó lépteink verik fel. Csupasz talpam mögött csizmájának súlyos koppanása kergetőzve halad, végig amerre vezetem. Bebújunk az árnyékokba, parolázunk a holdnak fényével, a félhomályban aztán kiteljesedve eljutunk a Lélekveszejtőig. Az emlékek birodalmába, melyektől sosem váltam meg, melyeket mások elvesztettek, nekem a túlélésem zálogai lettek. Csak néztem őket néhanap, és felidéztem idekerülésük körülményeit. Mindegyik egy újabb történettel gazdagodott. Csak őt figyeltem hogyan reagál a tárgyakra, hogy valamelyik talán ismerős lesz, talán felidézi a helyet ahol találta, ahonnan nekem hozta. Hitetlenkedve figyelte, kabátjába rejtett kézzel, mely kéz aztán egy idő után előkerült és valami pihent benne. Meglepetten kaptam fel a fejem, és először őrá néztem majd a tenyerében pihenő koszos kis plüssre, amely jelen pillanatban pontosan olyan volt mint kettőnk kapcsolata: megtépázott, szétroncsolt, félszemű, koszos, de mi ragaszkodtunk hozzá. Ő tudatlanul is, én pedig nagyon is tudatosan. Átcsúsztatta a kezembe a kis figurát, melyet oly óvón vettem át, olyan féltő gonddal, ahogyan az összes többit, amit hozott nekem.
- Hát még mindig gyűjtögetsz?- kérdeztem tétova, de őszinte halovány mosollyal, ujjaimmal átsimogatva a kis mackó feje búbját. A polc felé fordulva helyet kerestem neki, és a gyűrű, meg a papírmasé tulipán csokor közé ültettem.
Annyira akartam, hogy maradjon, hogy ne hagyjon itt, ne éppen most...és én tényleg úgy éreztem, hogy jelen pillanatban felforgatni lennék képes az egész világot, csakhogy megtarthassam, csakhogy velem legyen újra. Hiszen senkinek nem volt joga ezt tenni velünk. Csak azt akartam, hogy igent mondjon, hogy megígérje, hogy soha többé nem fog elhagyni, hogy többé nem az árnyékokból az éjjel leple alatt fog kilesni, hanem itt lesz velem minden nap úgy mint régen. Egy pillanatra naív ostoba akartam lenni, aki alapvetően nem vagyok, egy pillanatra önző akartam lenni, csak magamra gondolni, hogy soha többé ne kelljen úgy ébrednem, hogy pusztán vágyakozom utána, utána mit nem kaphatok meg.Egy pillanatra el akartam feledni az elmúlt, gyásztalan éveket….egy pillanatra csak azt akartam, hogy semmi se változzon. Rekedjünk meg itt, ebben az időben, ebben a szobában, a régmúlt és már sehova nem változó tárgyak között...itt, hol mindig elvesztünk. Lélektől lélekig veszejtődve.
Felfogom amit mond, és azt hiszem soha nem volt még semmi ami ennyire elkeserített volna. Arcomon komorság suhan át, és tétován bólintok. Lehajtom a fejem. Mint egy ember, akitől a legfontosabbat veszik el: a szívét, amely élteti. Kiszakítják újra és újra, nekem pedig nincs választásom. Mit vétettem, hogy ezt teszik velem? Mit vétettem, hogy ő ezt teszi...még akkor is ha nincs más választása.
- Tudom.- azt hiszem soha nem ejtették még ki ezt a szót ennyi szomorúsággal, ennyi lemondással, ennyi keserűséggel. Mégis ennek talán ellentételeként úgy szorítom tovább a kezét a mellkasomhoz, mintha a kérést, vagy éppen a tudatot figyelmen kívül hagynám. Mintha összefonódó ujjaink egyé váltak volna, és ha el akar menni, vonszolnia kell magával engem is. Nem akarom...fejem rázom a szavaim után, aztán megint bólintok. Összezavarodtam. Elmém felfogja, hogy veszélyben vagyok, a szívem azonban képtelen törődni ezzel. Hogy mennyit ért nekem Gabriel? A félelmen túl is mindent. Én tényleg bármit megtettem volna azért, hogy itt tartsam, bárkivel szembeszállok, fel sem fogva, hogy ezzel veszélybe kerülhetek...mit ér az az élet, amelyben megtalálsz mindent ami fontos,hogy aztán újra és újra elveszítsd? Mit ér az egész ha a saját létedet, mint egy üvegablakon keresztül bámulnád és tudnád, hogy soha nem kerülhetsz át oda. Mintha ő és én az üveg két oldalán simítanánk össze tenyerünket, és csak nézünk, figyelünk. Így fagyunk bele a reménytelenségbe.
Hozzábújok, fejem a mellkasába fúrom, arcom fürdőztetem a kabátjának téli este illatában. Idegen helyről jött, mégsem idegen az illata. Személyes, csak az övé, és én minden érzékszervemmel meg akarom őrizni. Ujjaim kapaszkodnak a kabátba, noha tudom, hogy hamarosan el kell engednem. Már azzal is veszélyes lépésre szánta el magát, hogy idejött. Valami hirtelen eszembe jut….adni akarok neki valamit, valamit, amit nem felejt el. Nem akarom, hogy elfelejtsen, megint. Eltolom magam tőle, majd sietve körbenézek, és az aprócska kis komódon az ablak alatt felfedezek egy jegyzettömböt. Sárga lapjai felett toll pihen. Odalépek, és gyorsan firkálok rá valamit, majd letépem, összehajtom, és visszamegyek hozzá. A négyrét hajtott lapot a kabátjának felső zsebébe csúsztatom, majd úgy mint az előbb megint hozzábújok. Akarok még lopni magamnak ezekből az utolsó előtti pillanatokból. Már hívogatja vissza a sötétség, melyből kilépett, tudom, hogy indulnia kell hamarosan. És azt is tudom, hogy az utolsó pillanatig küzdeni fogok a maradásáért, még akkor is ha tudom, hogy hamarosan becsukódik majd mögötte az ajtó és megint egyedül maradok.
- Ki fogom deríteni mi történt. Azt is, hogy kik állnak az egész mögött és legfőképp, hogy miért.- emelem meg a fejem hirtelen, és még ebben a szűrt fényben is jól láthatja szemeimben a határozott kis tüzeket. Csillapíthatatlan láng kel életre bennem, melyet az iránta táplált soha el nem múló szerelem és a kegyetlen bosszú különleges keveréke erősít.
- És eljön majd a nap, tudom, hogy soha többé nem kell elmenned. Ne félts engem, sokkal erősebb vagyok, semmint hinnéd! Most pedig már különösen. Csak mondd, hogy te is ezt akarod! Hogy szeretnéd….hogy kiderüljön.- volt az egészben valami furcsa és megmagyarázhatatlanul fájdalmas, ahogyan küzdöttem érte.
Én emlékeztem egy életre amit együtt éltünk, egy szerelemre amit megéltünk. Minden itt volt bennem, telítve és túlcsordulva.
Ő pedig sem az érzésekre nem emlékezett, sem rám.



S hogy mi volt a papírra írva amit a zsebébe csúsztattam? Egy mondat és egy betű:

“Túléljük, bármi áron! S”




there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Kedd Márc. 20, 2018 6:44 pm



Gabriel & Sel
Lelkiekben ismét a táncparketten voltam. Láttam amint felkérem Sel kezét és megindulva vele olyan volt, mint a szellő hátán lebegni. Felemelő volt, ugyanakkor nyugtató és üdítő érzés. Ahogy megtettük az első mozdulatokat a lábamra lépett, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy habár tudja magáról, hogy nem a legjobb táncos, mégis volt bátorsága elfogadni jobbomat és fellépni a mi kis színdarabunkban. Benne volt a tanulni akarás, mely üdítően csillant káprázatos barna íriszeiben. Én pedig hagytam az élvezetnek, hagytam, hogy vigyen a lábam, hogy egymásba fonódva táncoljunk, míg a lábunk bírja. Nem érdekelt meddig tart majd, nem érdekelt mi lesz majd eztán, egy érdekelt, hogy most csakis az enyém és csakis velem volt hajlandó táncra kélni.
Visszazuhantam a valóságba, a jelenembe, az emlékeim által uralt börtönömbe, ahol immáron félhomály volt, mégis fényárban úszott a helyiség. A polctól eltávolodva kezdtünk el táncolni és ismét azt éreztem, amit egykor is, hogy nem érdekelt meddig tart majd vagy hogy mi lesz mind ezután, hogy hova kell majd mennem, hol kell nyugovóra hajtanom fejemet, itt akartam lenni, testileg, lelkileg, mindenhogyan. Azonban minden mi szép volt, minden mi üdítővé vált az emlékek tengerén úszott szanaszét mondata hallatára. Amiképpen én is szétesni látszottam szavai hallatán. Nem tudtam hova tenni, nem tudtam mit kéne mondanom, mit kéne tennem. Távolinak éreztem magamtól, olyan messzi érintésnek, mint sohasem. Féltem ha megszólalok, nem lesz majd mi megállítson, hogy olyat mondok mit talán nem kéne, mit nem illene. Kirázott a hideg, annyira idegennek hatott szájából nevemet hallani. Hallani a nevemet, a keresztnevemet. Katona. Deafold. Sosem szólítottak Gabrielnek a hadseregben, már azt gondoltam nincs is nevem igazán, hogy elveszett az emlékeimmel. Hogy immáron senki sincsen e világon, ki emlékezne rám, ki szívében őrizné ezt a nevet. Megfogtam az arcát, nem érdekelt miképpen reagál majd rá, nem érdekelt, hogy mi lesz ennek következménye, csak megtettem. Megcsókoltam. Szenvedélyesen, úgy ahogy azt hittem nem is tudnám, ahogy sosem gondoltam, hogy képes lennék rá. Talán csak szerettem volna ha nem kér bocsánatot, ha nem mond olyasmit, ami teljességgel képtelenség, mert erről volt szó. Megmenteni képtelen..olyan nincsen, amennyiben nem tudott megmenteni, oka volt. De itt vagyok, nem kellett megmenteni. Tán’ a heg emléke volna mit hordoz magában? Amire sosem találtam ép magyarázatot.
Szabadon hagyom, hogy ujjai bejárják arcom minden egyes zugát, majd ugyancsak útjukra induljanak a továbbiakban. Egy pillanatig sem rezdülök meg tőle. Talán nem olyan vágyakozó tekintettel illetem, mint azt megszokhatta tőlem, de tekintetem közel sem rideg, vagy semmit mondó. Sokkal inkább csalódott, az évek terhei okozta csalódás ez. Az ismeretlenbe szaladás, miszerint tartozni szeretnék valakihez, bárkihez, bárkihez akit szeretni lehet és viszont szeret. Senki sem jött, egyedül voltam, nem jöhetett senki sem, nem tudtak a létezésemről. Eltemettek, pedig el sem veszítettek. Nem tudták, hogy élek, pedig nagyon is éltem, megtörtem és harcoltam. Odakint, a falakon túl, hol csak pusztulás vár. Elveszített játékszerek, elfeledett családok és családtagok. Megvadult barátok és feltúrt otthonok. Mindenhol csupán a pusztulás az mi megmaradt, mi beleverte elmékbe magát. Fájt látni mindazt, ami egykor a világ volt. Szerető családok, fiatal szerelmesek, házasok és még sorolhatnám, mindnek nyoma veszett, vagy ami még rosszabb, átváltoztak.
A legutóbbi felderítés során szerzett tárgyak csekélysége nem engedett szorító markából. Mindazt mit láttam, amint követtem Őt, képtelen volt felfogni szemem. Nem tudtam elhinni, hogy mindez odakintről származik, hogy megőrizte miket én hoztam egykor haza. Kabátom zsebébe mélyesztve szabad kezemet előhúztam egy meggyötört plüssmackót. Nem volt nagy és koszos is volt, az egyik gomb hiányzott így félszemű mackó látszatát keltve. Kinyújtottam kezemet és Sel kezébe csúsztattam. Tudom, hogy ez nem nagy érték, hogy nem igazán ajándék, csak egy ócska kacat, mi talán holnapra a szemetesben landol. De elhoztam, mert képtelen lettem volna otthagyni. Mindentől megfosztottak, tényleg mindentől, de ettől nem foszthattak meg soha. Számomra ez jelentette a múltat, a jelent és majdan a jövőt is. Ez maradt nekem, a gyűjtögetés a kinti romokból. Nem akartam hát elmenni, ide húzott a szívem, ez volt a nekem felállított szentély, az emlékek, minden. Mégis úgy éreztem, nincs itt többé helyem, ez már nem én vagyok s habár nem kizárható, hogy egyszer mindenre emlékezni fogok, nem leszek többé ugyan az az ember mint előtte. Meghaltam és feltámadtam. Mindez hiába képletes, megtörtént, itt belül, a lelkemben. Mert valóban meghaltam és most feltámadhattam. Amint éreztem Sel szívverését, megnyugodtam. Nem azért, mert éreztem amint izgatott, amint vágyakozik rá valóban, hogy itt maradjak, hanem mert éreztem az élet ritmusát. Éreztem, hogy élek, hogy felébredtem a hosszú álomból, mibe belehaltam és most érezhetek, ismét képes lehetek érzelmeket táplálni. Meg szerettem volna ölelni, de nem vett rá az erőm, elgyengültem. - Sel...Nem maradhatok, Te is tudod. Mindaz ami történt, okkal történt. - Szomorú volt a felismerés és rettentően fájt, hogy ezt kellett mondanom, de így volt. Ha itt maradok, veszélybe kerülhet, az őr, a katonák..Mind érte jönnének és a szemem láttára végeznék ki, majd oly’ egyszerűséggel tussolnák el mindezt, mint ami meg sem történt. Ismét örök kárhozatra ítélnének és ezúton nem lenne mi kirángasson abból. Nem lenne kit szerethetek, kiért karomat tűzbe tehetem. Nem kockáztathatok, ha most nem megyek...Mennem kell, vissza kell térnem, nem tudhatja meg az őr, hogy én hol...nem, az nem lehet, nem engedhetem. Nem engedhetem, hogy Selynda miattam éljen félelemben, ezt Ő sem gondolhatja komolyan, nem érhetek ennyit, vagy igen? - Veszélyben lennél, ha itt maradnék. - Nem tudom biztosra, hogy magamat áltatom, vagy Sel az kit megpróbálok meggyőzni. Hiszen magam is úgy gondolom, itt szeretnék lenni, itt szeretnék maradni másnap pedig olyan mellett ébredni akit szeretek, aki egykor a világot jelentette számomra. Nem szeretnék hazatérni, az nem is az otthonom, egy otthonnak álcázott katonabörtön ami fogva tart, míg szükség nem lesz rám. Utána pedig mi lesz? Ismét elmegyek, harcolok, majd kitudja, talán meg is halok. Akarok én egyáltalán küzdeni? Mi lenne olyan erős, hogy küzdjek odakint ha tudom, nem térhetek sohasem haza, nem tehetem meg, mert azzal veszélybe sodornám a szeretett nőt.
Megölelem végül, mert már nem akarom magam tovább visszatartani. Fáj a felismerés és nem szeretnék egyedül maradni, társra vágyok, erre vágyok. Szeretetre és szenvedélyre. Boldogságra, bármire ami életben tarthat akkor is, mikor odakint vagyok. Túlélők és ellenségek. Mutánsok. Az ellenségeink, a katonaság legfőbb ellenségei. Gyilkosok. Egykor józan emberek voltak, mára..üres gyilkológépekké váltak. Ki pedig eléjük kerül, az halál fia.

Az emlékek tengerén át rád találék-e

1024 ◆    ◆ zenecredit



time blurts what separates
us and transforms everything.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Hétf. Márc. 19, 2018 8:28 pm



Gabriel & Sel






Vártam.
Féltem.
Akartam.
Kértem.
Hogy itt légy
Hogy ne menj el.
Hogy álmomból ne fuss el
Gabriel, ó Gabriel!


Mi változott két év alatt, amikor még abban a hitben éltem, hogy soha többé nem láthatom már az arcát? Tulajdonképpen semmi. Miközben a közös fényképeinket mutatom neki, miközben nem tudok betelni a látványával, miközben lopva, mintha bűn lenne, úgy figyelem őt, néha elveszve másodpercekre a tekintetében, és rádöbbenve, hogy ő is éppen engem néz, vagy összekulcsolódó ujjainkat. Mindeközben mintha az élet fricskát akarna nekem mutatni elmém felidézi a temetése napját….napokkal korábban kérvényeztem, hogy mielőtt a koporsót lezárják, még láthassam őt. A kérvényt a legmagasabb szintekről utasították el, és nem volt közbenjáró erő, amely képes lett volna fellebbezéssel élni ellenében. A koporsó ezek szerint üres volt, ezért nem láthattam őt. Hirtelen határtalan gyűlölet vesz erőt rajtam és a számomra ismeretlen hatalmat átkozom, szentségtelenítem meg gondolatban, mert abban a hitben hagyott, hogy meghalt, hogy már soha többé nem látom.
Még orromban érzem a hófehér krizantémok temető illatát, a frissen hullott hó ropogós tiszta szagát, a fagyott föld koppanását a súlyos katona csizmák alatt, a tiszteletadást a bajtársért, a szál virágot az elvesztett emberért, akinek helyében akár ők is lehettek volna. De százszor inkább a halál, mint egy olyan élet, amelyben szinte megfosztják őket attól, hogy kötődjenek, hogy emlékezzenek, bármire a múltjukból.
Nem tudom, hogy miképpen lehetséges, hogy most itt van, ahogyan azt sem miképpen volt ez már lehetséges korábban is. Mikor éjjeleken át figyelt és várt. Tán maga sem tudta mire. Tán azt sem tudta hogyan kezdjen hozzá, hogyan tegye meg az első lépést afelé, akitől a megoldást várhatja. Meghalni és újjászületni anélkül, hogy valójában tudná, hogy mi az élni, meglehet a legfájdalmasabb egyben. Mintha érzései sem lennének. Bizonytalan, tétova tekintete, ahogyan engem fürkész, mintha tőlem várná a választ arra, hogy milyen ezt átélni. Elmondani szavakkal én sem tudom, de megmutatni tán képes leszek neki. De kell az érintése, kell a közelsége, hogy igazi maradjon, hogy ne féljek attól minden másodpercben, hogy elillan, mintha itt sem járt volna, és felébredve rádöbbenek, hogy megint egy kegyetlen álom részese voltam.
Talán már a nevemre sem emlékszik….így kell lennie, hiszen nem becézett, nem rejtette apró érintések közé olyan határozott lágysággal, olyan mély és ismeretlen erőket formáló tónussal amilyenre csak ő volt képes. A kezeimet figyeli, ahogyan az övére kulcsolódik, ahogyan ujjaim birtokba veszik az ő ujjait, ahogyan a fa gyökerei kapaszkodnak egymásba, ahogyan én kapaszkodtam belé azon a vészterhes napon. Ezek a kezek akarták megmenteni, ezek a kezek melyek annyi mindenki mást megmentettek. Bőre alatt lüktető szívének gyengülését, pulzusának egyre halkuló ütemét, lélegzetvételének elhaló selymességét, az ujjbegyeim őrzik azóta is.
A bocsánatkérése hallatán éppen olyannak látom mint sok reggelen, amikor félálomban kiöntötte a kávét, amikor nem sikerült a pirítós, amikor leszidtam mert megint láttam, hogy az egyenruháját ölti magára. A szabad napján. Sosem tudtam melyik lesz az a nap, amikor utoljára búcsúzom majd tőle. Tisztában kellett lennem vele mit jelent egy katonával élni, milyen megosztani az életemet a fenntről érkező parancsokkal, a bizonytalannal, hogy talán az a pillanat fogja meghatározni a további éveket, amikor istenhozzádot int, még visszafordulva, kölyökmosolyát villantva felém. Mintha azt üzenné, hogy nem lesz semmi baj, pedig tudom, hogy minden távozással csak az lesz. Baj.
Megmenteni képtelen bénultsággal engedtem el,és próbálok nem gondolni arra a vér áztatta arcra, arra az elgyötört testre amidőn utoljára volt alkalmam látni.
Mozdul a kezem. Ó mennyire érinteni szeretném a bőrét az arcán, feledni vágyom a múltban szerzett hegeket, akárha csodatévő lehetnék, kinek elég csupán egy simítás, hogy mindent meggyógyítson. Pedig csak egy halandó vagyok, egy nő, aki most kapaszkodik a hirtelen rázúduló valóságba. Arcára vezetem forró tenyerem, és mély sóhajjal szívom magamba azt az ismerős illatot, melyet nem szennyez a halál szaga. Él...nagyon is él, és itt van velem.
- Ne kérj bocsánatot! Hiszen nincs miért….nekem kellene inkább, hogy képtelen voltalak megmenteni. Istenem, Gabriel! Még mindig annyira valószerűtlen. Itt vagy...te vagy itt!- rázom meg a fejem, sokadszor is mozdul a kezem, és ujjaim táncot járnak az arcán lágyan és tapogatón. Ismerős rajta minden, csukott szemmel is fel tudnám idézni az összes jellegzetességet. Mutatóujjam lassú vonásokat húz rajta, majd az ajkaira téved, és ha nem állja útját a mozdulatnak, akkor a kecses ujjak várakozó lassúsággal simítanak végig húsos alsó ajkán, mely végén tovább vándorol az újra felfedezni vágyó mozdulat, hogy a felsőn is bejárja a maga útját. Másik kezemmel a haja felé nyúlok, tarkótól felfelé,mint egy életre kelt fésű túrnak bele ujjaim. A félhosszú barna tincsek tengerébe szinte fuldokolva követelem magamnak, hogy megint mellettem legyen, hogy néha arra ébredjek, hogy belefúrom a fejem és soha nyugtatóbb álomra hajtom a fejem. Akarom, hogy ne tűnjön el, és azt veszem észre minél inkább valóságként élem meg, hogy egy erő feszít szét, mely nem fogja hagyni, hogy elmenjen. Szenvedélyes akaratosság kel életre bennem és tudom, hogy ilyet mindig is ő volt képes kiváltani belőlem. Ragaszkodom valamihez, amit csak pár perce birtoklom újra, és ami ki tudja most kihez tartozik. Senkihez! Senki máshoz, csak hozzám!
A zene az végül ami felszakít valamit, mintha egy idegen kéz által lekötözött szemről lekerülne a kötés, és próbálná a tárgyak körvonalai között megtalálni azt az egyet, amely fontos a számára. Amely egykor fontos volt. Ismét összefűzzük ujjainkat, keressük a másikhoz vezető utat, melyet már én sem tudom hol találok, ő maga pedig még azt sem tudja kihez akar visszatalálni. Mégis keze a derekamon pihen meg én pedig kapaszkodom a vállába, lábaimmal ösztönösen követve a zene ritmusára. Felemelem a fejem és innen figyelem őt, bújnék de visszatartom a mozdulatot. Látnom kell mit vált ki belőle az egész, mi az amire emlékszik...a táncra igen. Rám nem. Fájdalmas a felismerés, de most ezzel sem törődöm. Ott keresek boldogságcseppeket ahol még van. A tudatban, hogy ez az éjjel elhozta nekem őt, és nem számít semmi más. Hogy látom, hogy tudom, hogy életben van mindennél részegítőbb, mindennél szétfeszítőbb, mindennél erőteljesebb….zuhanok önmagamba, a múltunkba, a pillanatokba...mindenbe amire én emlékezem, ő pedig nem. De tudja, hogy fontos vagyok neki, elég ez vajon? Egy darabig biztosan. Táplálni kell a tudatot, hogy erőre kapjon. Hát ezt teszem most is.
A szó hallatán felkapom a fejem és egy mély sóhajjal tekintek fel rá. Szemeimben mint éltre kelt apró, iránymutató fáklyák, szenvedélyes akarat lobban fel. Még többet akarok belőle, még többet mert lehet pár órán belül elragadja tőlem az az erő amely idehozta. És talán holnap majd erre sem fog emlékezni. Mintha csak ez az éjszaka jutna nekünk, mintha csak most élhetnénk meg mindazt amit egykor egymás számára jelentettünk. Holnap pedig nincs tovább. Csak egy nap a világ nekünk. A mai nap. Hirtelen tolom el magam tőle, és fogom meg újra a kezét, vonszolva magammal egykor volt otthonunk falai között. Zihálva és szinte bénult őrültséggel húzom magam után a konyhába, azon túlhaladva az emeleti lépcsők előtt elhaladva az alsó szinten található kis szobába, ahol a legtöbb időt töltöttük. Bár volt hálószobánk, de néha...titkos hajnalok találtak itt bennünket egymás karjában. Gabriel úgy hívta, hogy a Lélekveszejtő szoba….mert ezen a helyen úgy keltünk életre egymásnak, hogy a testen túl a lelkeink is összeolvadtak, és soha többé nem váltak szét. Puritán berendezés volt, ám csak a kontúrok rajzolódtak ki a hatalmas ablakon beáramló holdezüstben. Egy kanapé, rajta rendezetlenül szétdobált párnák, egy lelógó pokróc maradványa hirdeti, hogy a legtöbbször én magam is itt alszom el, mert itt érzem a legjobban az illatát. Egy szekrénysor, rajta mindenféle, mások számára értéktelen tárgy, melyek többségét Gabriel a kinti portyáiról hozta. Hogy ne felejtsük el milyen volt az élet egykor, hogy ne felejtsük el mennyire furcsán elzárt burokban élünk idebent, és ne felejtsük el, hogy rajtunk kívül vannak mások kik nem ilyen szerencsések. Célok kellene, hogy ne csupán túléljük ezt a világot, hanem éljünk is benne. Nekem ő volt a célom, nélküle maradt a túlélés, még idebent is.
- Gyere!- húzom őt tovább, mint egy lelkes és megvadult gyermek, aki minden egyszerre akar elmondani és megmutatni, mint aki most fedezi fel a világot. Hangom mély és szinte olyan, mint amikor az ember a füléhez szorít egy kagylót. Örökkön hallja a búgását. A szekrények felé húzom, a sötét tárgyak felé és megállva ott a különös gyűjteményre mutatok.
- Ezt mind te hoztad nekem. Kintről...a halott városokból, a portyákról, túlélők és ellenségek után kutatva. Ezek itt, a legdrágább kincseim.- volt ott kicsorbult kék bögre, benne valakik által készített papírmasé tulipánok. Gyerekrajzok befejezetlenül, mesekönyvek szinte málladozó lapjai, egy valamikor szép darabnak számító kézitükör, pár filmplakát még a kór elterjedése előttről, csodaszép, kézzel írott szerelmes versek...ki tudja ki küldhette kinek, egy porcelán balerina szobra időtállóan megmeredve egy kecses mozdulatban….és egy gyűrű, mit sosem viseltem, mert valaki másé volt, de Gabriel azt ígérte egyszer majd lesz sajátom. Mások számára kidobásra ítélt kacatok, számomra azonban egy-egy emlék az útjairól, amelyek során mindig aggódtam érte….az utolsóról pedig nem hozott semmit, csak önmagát. Vérben fagyva. Lázas rajongással nézek fel rá, mindkét kezét megfogva húzom a mellkasomhoz, apró szívem oly ütemmel kalapál, hogy a tenyerében érezheti az én életem ritmusát.
- Ne menj el! Maradj velem! Vagy….vagy majd...majd én segítek! Bárhol vagy én majd...én nem akarom, hogy elmenj! Soha többé! És nem számít hol vagy és kik azok akik….nem számít! Akár a térrel és idővel is dacolnék! Egyszer már elvettek, többé nem fognak!- annyi határozott, szenvedélyes és harcias vagyok, noha a beszédem kusza és tán meg is akad néha, de én komolyan gondolom.
Úgy szorítom a kezét a mellkasomhoz, mintha attól tartanék, hogy lezuhanok. Valahova a semmibe. Ahol megint nélküle leszek. És nem akarok nélküle lenni. Soha többé.  




there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Szomb. Márc. 17, 2018 9:25 pm



Gabriel & Selynda
Megannyi hullámzó érzelem az, amit egykor átélhettem, amikre visszagondolva, most is átélhetném. De mit ér mindez, ha nem emlékezhetek. Nem emlékezhetek a felnőtté válásomra, a barátaimra, a családomra. Nem idézhetem fel milyen volt az első barátnő, milyen volt az első csók, az ölelése és még sorolhatnám. Minden érzelem semmissé vált az éterben, amint szerettem. A szeretet egyet jelent habár a halállal, de ezúttal nem az hal meg, kit szeretnek, hanem a mindensége annak aki szeret. Meghalt bennem minden ami Kristályvároshoz kötött, minden ami bíztatott rá, hogy túléljem és hazatérjek. Haza.. Mit is jelent már az otthon, ha nincs kivel megosztani.. Nem is otthon az, csak szállás, egy átmeneti szállás, hol megpihenhetek míg szükségét tartom. Míg a katonaság szükségét tartja. Aztán ismét mennem kell, oda ki, a mutánsok közé, hogy gyilkoljak, hogy megtegyek mindent a város védelme érdekében. De mindennek mi a célja? A falak lebontása egyszer?
Próbálom a válaszok hadát kinyerni egyetlen pillantásából, de mind hiába, nem árulják el a szemek amit tudnom kell. A szemek.. magányt sugároznak magukból, miképpen elhagyatottak. Érzelmek.. hatalmas luxus az, mit érzelmekként említünk, már jól tudom, nem mindenkinek adatik meg. Egykor megadatott, de ez már megváltozott és mégis. Mégis hány katona van még hasonlóan mint én, hány ember vesztette reményét az élet iránt és mennyien élnek csak azért, mert szerencséjük van? Van még olyan katona, ki nem hívja a kegyes halált? Ki nem úgy indul a falakon kívülre, hogy egy mutáns hátbatámadását várja? Belefáradtam az útba mely idáig vezetett. A sötét utcák, az élettelen lámpa pislogás és az üres sikátorok. Mintha az élet hamvainak nyoma sem volna, mintha az emberek rettegnék a halált, úgy éreznék az éjszaka leple szörnyeket rejt. Így volna?
Elhúzódok kissé mikor megérint, mert feszengve érint, miszerint észrevette a könnycseppet, ami az imént hagyta el szememet. Magam sem vagyok képes felfogni milyen okból kifolyólag mindez. Nem vagyok egy érzékeny fajta és különben is, semmi olyanról nem volt szó, mi ilyesfajta érzelmet válthatna ki belőlem. De talán mégis érzek, képes vagyok érzelmekre. Úgy értem, talán nincs minden veszve, talán a szívem lesz az, mi segít az agyamnak emlékeket felidézni, ami majd beindítja az ősrégi fogaskerekeket, melyeket az idő leszögezett. A szív..sokaknak csak egy szerv a többi között, egy létfontosságú, mely pumpálja a vért és életben tart. Nincs nélküle élet és miégsem a legfontosabb, a legfontosabb az agy. De a szív nem csak holmi funkció ellátó szerv, benne található az élet, minden érzés és érzelem. Hullámok hada, szomorúság, öröm, szenvedély, harag. Minden. Ismerem Őt..Ismernem kell! Hinnem kell neki, hinnem kell benne. Egyetlen mozdulatáéval próbálja megváltani a világot és habár szeretném hinni, hogy nem így van, de meg is teszi. Sosem voltam annyira összezavarodva mint most, nem találom a helyemet de még ennek ellenére is utat mutat nekem. Nem kell kimondania, hogy ismerem, elég az az egyetlen bólintás, nekem tökéletesen elég. Mert el is szeretném hinni, hogy valóban ismerem, nem csak látom, hanem hiszem is amit tudtomra ad.
Egy ideig csupán tekintek a semmibe, majd elkezdem figyelni kecses csuklóját és kézfejét amint nyújtja felém. Ismét cselekszem és kapaszkodok a reménybe, az én reményembe. Megfogom a kezét, csodálatos érzés, melegséggel tölt el, hogy ennyire közvetlen, hogy ennyire küzd értem, értünk, a közös emlékeinkért. Nem hiteget, hanem bizonyít, bizonyítja, hogy mindaz amit látok, igaz. Hogy mindaz amit átéltünk, megtörtént, együtt éltük át. Követem hát, az sem érdekelne ha az éjszakába vinne, ha egész éjjelen át menő sétába invitálna, én akkor is vele tartanék.
A kezünkre tekintek le, míg beszél hozzám, egyszerűen szürreálisnak tűnik ez a helyzet, akár ha csak álmodnám az egészet. Képtelen vagyok elszakadni ettől a gondolattól, pedig úgy vágyok rá, úgy vágyom, hogy ne csak hitegessem magam, hanem higgyek magamban. Hogy nem álom, hogy ez a valóság. - Olyan kecsesek a kezeid, nem is tudtam volna mást elképzelni, mintsem orvost. - Csak miután kimondom veszem észre, hogy a magázásomnak nyoma sincsen és egy szempillantás alatt letegeztem. Szörnyen érzem magam, de valahol mégis megnyugszom. Hiszen ismerem, nem gondolom, hogy magáztam egész végig, biztos vagyok benne, hogyha ennyire törődik velem, már tegeztük egymást. - Bocsánat. - Mégis úgy érzem helyesnek ha elnézést kérek, így önkéntelenül is kicsúszik ajkaim közül és csak remélni tudom, hogy nem indít lavinát. Közben ismét letekintek a kezünkre mert érzem, amint erősebben szorítja kezemet. Szabad kezemet ráhelyezem a fogásban tartott kezére. - Csak időre van szükségem. - Elmosolyodok, de a mosolyom hamar elillan, mikor rájövök, hogy ez is csupán egy hitegetés. Magam sem tudom, hogy az idő tud-e segíteni és amennyiben igen, hogyan. Csak szeretném azt hinni, hogy tényleg mindent megold az idő, hiszen egykor a szemeire sem emlékeztem. Nem emlékeztem semmire sem, most mégis itt vagyok, mert az agyamban mélyen egy pont harcolt ezért a találkozásért, nem adta fel.
A képekre tekintve belém hasít, miszerint mi van ha házasok vagyunk és én nem emlékszem semmire. Valahogy most szerettem volna ha nem lenne igazam, ha nem erről lenne szó, ha a képek szinte jelentéktelenek és amennyiben így volna, arról is lenne megörökített emlékünk. Bár belegondolok, hogy egy ilyen csodálatos nőt bűn lett volna nem el venni. Talán a munkám az oka, hogy a bizonytalanság szétszakított volna bennünket egy idő után, hogy nem tudtam volna egyszerre katona és férj lenni. De talán egyszer képes leszek emlékezni és képes leszek majd katona és férj lenni. Egyszer... Olyan távolinak tűnik. De ahogy megszólal a zene mégis közelibbnek érzem. Mert beugranak a lépések, mintha végig a fejemben lettek volna. Sosem gondoltam volna, hogy tudok táncolni, hiszen a katonák elsősorban nem a finom dolgokról híresek, mint tánc, főleg nem a romantikus műfajú. Viszont nem tétováztam esélyt adni és utat nyitni az emlékeimnek, amint szemben állt velem és nyújtotta a kezét elkaptam azt, majd másik kezemet a derekáűra helyezve ösztönösen kezdtem mozogni a zenére és igyekeztem a lehető legjobban irányítani Selynda lépteit is. Teljesen belefeledkeztem mi volt és mi van. Nem érdekelt honnét jöttem, nem érdekelt hova kell majd visszatérnem, itt akartam lenni. Mindenhogyan itt, minden értelemben, csak szerettem volna kikapcsolódni, élvezni a zenét és a társaságot. Szerettem volna érezni, érzelmeket táplálni és emlékeket csiholni a már elfeledettből. Élveztem, hogy itt lehetek, hogy táncolhatok, azt tehetem amit egykor szerettem, amit majdnem mindennél jobban szerettem. Selynda volt az akit mindennél jobban szerettem. Azt hiszem, Ő kellett, hogy legyen, nem lehetett más. Selynda..Sely..Sel. - Emlékszem. - Ennyit mondtam és már tudtam, hogy igaz, hogy itt vagyok és valóban emlékszem, habár nem mindenre, de emlékszem.

Az egész élet egy harc...

1053 ◆ zenecredit



time blurts what separates
us and transforms everything.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Pént. Márc. 16, 2018 8:29 pm



Gabriel & Sel





Ha egy emberből messze űzöd az érzéseit, ha elveszed tőle azt amiből egész addigi életét táplálta, mondd mi marad belőle? Semmivé foszlik léte, ahogyan a Föld is szinte semmivé foszlott a járvány után. Emberek hazudtolták meg addigi létüket, testvérek fordultak egymás ellen, és váltak szeretők a másik gyilkosaivá. Állatiassá silányult világunkban csupán az tartott bennünket életben, hogy keressük mindebből a kiutat, hogy megpróbálunk emberek maradni ott, hol ezt megvalósítani a legnehezebb.Csak a múltunk törékeny kis darabjai maradtak meg nekünk, melyekből erőt merítünk a folytatáshoz. Az ember tulajdonképpen pontosan ezt csinálja. Ebből építkezik, ebből jut előrébb, és életének megannyi apró kis történését emocionális kis burokkal vonja körbe, hogy ne csupán levegőt vegyen, ne csupán élettelen járjon a világban, hanem legyen az egésznek értelme. Ha mindez elveszik, semmivé válik, úgy tökéletesen céltalan kóborló lesz kietlen léte pusztaságában.
Mikor magamhoz térek kábulatomból, elég csak rá néznem, elég csak az egykor volt ragyogó és kíváncsi szemekbe tekintenem, hogy tudjam, belőle hiányzik minden ami célt adott neki egykor. Minden ami ketten együtt voltunk, minden amiben hittünk, az álmaink vad, gőzös ábrándjait kergetve, remélve és bízva a másikban, kapaszkodva a közös jövőbe, és tudva, hogy ha el is pusztul minden körülöttünk, romvárain az életnek mi akkor is képesek leszünk ismét teremteni. Önzetlenségben éltünk, pontosan tudtuk, hogy így élhetjük túl, így lehet esélyünk a folytatásra. A város falain belül biztonságban voltunk, de azt is tudtuk, hogy ez csupán időleges….éppoly bizonytalan a béke, amilyen bizonytalanul most próbálunk utat találni egymáshoz.
Annyi mindent szeretnék neki mondani egyszerre. Mintha a szavak kitörni készen sorakoznának ajkaim börtönében, de képtelen vagyok kimondani. Nem tudok neki semmit mondani arról, hogy ki is volt nekem ő pontosan, azon túlmenően, hogy a világmindenséget jelentette egykor. És amikor elveszítettem, amikor magam mögött hagytam a szobáját a még mindig ütemesen csipogó lélegeztető géppel, jól tudtam, hogy ez egész hátralévő életemben már így marad. Könnytelen napok következtek, melyben társam egy örökkön telt whisky-s pohár meg sok szál cigaretta volt. Csak néztem közös életünk apró kis darabkáit, egyenként simogatva át a szekrényben társtalan lógó ruhákat, azt a pár darab fényképet ami rólunk készült és amelyeket azóta sem raktam el a nappali avitt polcairól. Szomszédságában egy leszárított tavaszi csokornak, meg egy tálkányi kavicsnak. Cetliknek amelyeket egymás zsebébe csempésztünk, mint két bolond ifjonti éveiben járó gyermek, kik a szerelem minden lépcsőfokát meg akarják járni. Legyen az bohókás évődés, vagy szenvedélyben való végtelennek tűnő összefonódás.Egymáshoz feszülő testünk olvasztotta magába a másikat, lelkének minden rezdülését, hangjának elhaló sóhaját. És mindez most emléktelen hullik nála a semmibe, miközben én tisztán emlékszem hogyan súrolta fülcimpámat az a rekedtes lehelet, az a furcsán megbicsakló sóhaj, amellyel most hozzám is szól.Szinte megremegek ezen emlékek feszítő súlya alatt. Bólintok a kérdésére, miközben növekvő félelemmel pislogok rá. Megerősíteni próbálom, hogy nem véletlen van most itt, hogy talán valami ott legbelül, amely elpusztíthatatlan a része volt és  folyamatosan felém sodorta. Vissza oda, ahol várták, vissza oda ahol szerették úgy ahogyan többé már senki nem fogja. Én tudom. Valahol mélyen neki is tudnia kell. Kétségbeesetten, szinte könyörgően néz rám. Akár egy gyermek, aki eltévedt egy veszélyekkel átszőtt labirintusban és képtelen megtalálni a kifelé vezető utat.
Szeméből az ösztön csal elő egy könnycseppet, mely szabadon indul útjára. Vad késztetést érzek, hogy előre nyúljak és felfogjam azt. Ostoba vágy, egyre erősebben zakatol. Ajkaim alig tudnak egymástól szétfeszülni, nyelvemmel megnedvesítem alsó ajkam, végül engedek annak az erőnek, amely kezemet megemeli és ha nem állít meg az arca felé nyúlok és valahol az állánál érinti meg finoman mutató ujjam a bőrét, útját állva annak az egyetlen cseppnek, hogy a mélybe hulljon. Majd amilyen hirtelen volt a mozdulat, olyan hirtelen rántom is vissza a kezem, mert amint tovább figyelem őt olyasmit látok, ami megbénít. Nem vált ki belőle semmit a mozdulatom. Mintha idegen lennék, egy a sok közül akik e város falai között élnek. Bizonytalan. Kétségbeesett. Zavarodott. Elveszett és most visszatalálni képtelen. Hozzám. Hozzánk. Csak tudja, hogy itt kell lennie, de nem tudja miért. Én pedig azt nem tudom mit is mondhatnék el neki. Honnan kezdjem, merről közelítsem meg, mi az amivel nem zaklatom fel és egyáltalán….még azt sem tudom honnan indult ő el és hova tér vissza ha a hajnal már lopakodva közeledik majd a horizonton.
A magázása szíven üt. Itt van közel hozzám, érzem testének forróságát, látom az arcát, a hangja simogatóan érces, baritonja az utolsó sejtembe is belekúszik, mégis sosem volt ilyen távoli, amint most az.Mit tettek vele? Kik tették ezt? Dühöm egyre dagad, szétfeszít a racionalitás, mely az előbbi varázslatot elűzni látszik, mit a felbukkanása okozott.
Megemelkedik a kanapé párnája, amikor feláll, és én egyelőre csupán tekintetemmel követem őt. A kérdése ott marad megválaszolatlan a levegőben.Sóhajtok egyet, arcomat a két kezembe temetem és fáradtnak tűnően dörzsölöm át az arcom, majd alig egyetlen perc múlva állok fel a kanapéról, hogy az egyik aprócska kis komódon álló Tiffany lámpát felkapcsoljam. Nyugalmas barack szín árad szét a helyiségben, a tárgyak körvonalai élesebbek lesznek, ahogyan mi is része leszünk ennek a halovány fényű világnak, amelyben immáron sokkal jobban látjuk egymást. Fáradt, elgyötört de mégis valamiféle apró rajongó figyelemmel nézem őt végig, majd a kezem nyújtom felé.
Ha elfogadja, ha megfogja a kezem magam után húzom. Csupán néhány apró lépés, az ablak mellett álló régi polc felé.Ez az egyetlen bútordarab ami a szülei után maradt. Minden bizonnyal erre sem emlékszik. Pedig örök becsben tartotta.
Ha egyszer megfogtam, már nem engedem el a kezét. Hüvelykujjam akkor is simogatja apró kis mozdulatokkal a kézfejét amikor megállok vele ennél a polcnál. Nem számít, hogy nincs hatása….de olyan ez mint amikor az ember jeget melenget a tenyerében. Lehet, hogy nem azonnal, de fel fog olvadni. Egyszer biztosan.
- A nevem Selynda Wissen. Belgyógyászként dolgoztam a kristályvárosi kórházban egészen az igazgatóvá való kinevezésemig.- ott állt mellettem, miközben én felé fordultam. Alig a válláig értem csupán.Vártam egy aprócskát, hogy lássam az arcán, mit váltanak ki belőle a szavaim. Ám tökéletes szenvtelenséggel és további kérdésekkel tekintett vissza rám. Nem mondott neki semmit a nevem, az, hogy ki vagyok, vagy éppen mit csinálok. Továbbra is úgy tekintett rám mint egy idegenre. Megremegett a kezem az érintésben, miközben eszeveszetten szorítottam a kezét, reménykedve, hogy egy morzsányi emlékezetfoszlányt sikerül onnan mélyről visszacsempésznem magunknak. De ez lehetetlen próbálkozás volt. Gabriel ugyanazzal a kétségbeesett akarattal állt ott mellettem, ahogyan az előbb a kanapénál. Semmire sem emlékezve, de olyan nagyon akarva tudni, hogy mégis miért hozták ide vissza a léptei.
Elfordultam tőle és a polc felé néztem, az egyik fényképre amely ott állt. Kettőnket ábrázolt, megismerkedésünk első évében, egy kerti partin, amit itt tartottunk a házavatón. Együtt választottuk, együtt újítottuk fel. A képen Gabriel a vállaimnál ölelt magához, a fejem búbjára nyomott lágy csókot, miközben én elveszve mosolyogtam a védelmező ölelésében. A másik fénykép egy elegánsabb környezetben készült rólunk. Egyenesen álltunk egymás mellett, Gabriel keze a csípőmön pihent az enyém pedig a mellkasán valahol a szíve tájékán és némiképp konszolidáltabb mosollyal néztünk bele a világba. Egy jótékonysági rendezvényen készült, mely emlékszem...ó igen emlékszem utána egy latin bárban kötöttünk ki, ahol újra meg újra megpróbálkozott azzal, hogy táncolni tanítson.
- Remek táncos voltál….emlékszel még a zenére?- fordultam felé és innen oldalról figyeltem az arcélét. Megfeszültek rajta az izmok, homlokán pedig apró kis foltokban redőzött az emlékezni akarás. Úgy szerettem volna neki segíteni, de egyelőre még magam sem voltam képes betelni azzal a tudattal, hogy itt van...hogy itt velem a nélküle üresen ásító otthonunkban. Mintha hirtelen visszatért volna ide egy egészen röpke időre az élet...az élni akarás általa.
Körbepillantottam ebben a szinte földöntúli, nyugalmas fényben és aztán visszanéztem rá.
- Ez volt az otthonod. Az otthonunk.- a második mondatot szinte súgtam neki. Általa mondtam el, hogy egykor mit jelentett számomra: megosztottam vele az életemet, a jövőmet, megosztottam vele mindent amit e világ még tartogatott számomra...otthont teremtettünk magunknak, helyet mely csak a miénk volt és amit elvettek tőlünk. Csak szeretni akartam és csak itt...minden mást kizárva legalább egy kis időre.
Fogalmam sincs meddig maradhat, még azt sem tudom honnan indult útnak jelenleg és hova tér vissza. Most csak az számított hogy itt van. Még olyan fagyos és szinte reszketegen tétova is volt. Lassan fűztem ki ujjaimat a kezéből és elengedve azt elléptem tőle a polc másik oldalához, ahol egy régi, szinte már múzeumi darabnak számító zenegép állt. Nem is tudom már melyik fekete piacon szereztem, és nem is volt olcsó, de odáig voltam a régi holmikért. Két kattanás jelezte a kiválasztott zenét, és a lágy, szinte hullámzó ritmusok szépen lassan beterítették a helyet.

Zene

Azt mondják, hogy ahol a szavak elfogynak, ahol az emlékezés elakad, a zenének csodatévő ereje van. Visszafordultam felé és némán, csupán a kezem nyújtottam felé. Előre, tenyérrel felfelé, ujjaim a zene ütemére hullámozva hivogatták. Én még mindig rémes táncos voltam, nélküle meg főleg. Utoljára ezt akarta megtanítani nekem...az utolsó olyan zene szólt amit együtt hallgattunk és mozdultunk rá szinte tökéletesen összefonódva, mielőtt a hajnal örökre ellopta őt tőlem. És akkor úgy hittem örökre. Azóta nem hallgattam ezt...nem mertem. Féltem, vagy egyszerűen csak titokban reménykedtem, hogy vele újra hallhatom. Ostobaság.
Nem a szavaim által fogja tudni miért van itt...az illatok, a ritmus, a zene...ez által akarok valamit felszakítani benne, amely talán elindít egy lavinát. És most még az sem érdekelt, hogy kikkel kerülök mindezért szembe. Nem számított.
Vártam és féltem.
Vártam rá.
És féltem, hogy elutasít.




there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Csüt. Márc. 15, 2018 3:11 pm



Gabriel & Selynda
A kanapéra telepedek úgy figyelem halk levegővételét. Felé hajolok és teljes nyugodtság telepszik körénk, melyet csupán én török meg aggodalmammal. Ami nem meglepő, hogy az imént koppant a feje a hideg kövezeten. Próbálom felidézni az imént történteket. Számomra ismeretlen ez az érzés, mintha előtte sosem tapasztaltam volna, olyan dolog ez amit nem érez az ember olyan iránt akit nem ismer. Azonban felmerül a kérdés bennem, miszerint ismer, tudta a nevemet. De vajon én is ismerem, vagy csak futólag találkoztunk és jó lenne a névmemóriája? Ez nem lehet véletlen, nem annyira elterjedt itt a Gabriel név. Nos az utolsó lehetőség arra, hogy véletlen volna az az, hogy megrémisztettem és rémületébe Gabriel arkangyalhoz szólt. De erre igen kicsi a lehetőség, nem egy olyan világba élünk ahol az emberek hisznek az angyalokban. Ebben a világban elveszve tétlenkedünk, elhagyott minket a Föld állítólagos teremtője. Hiába minden ima, hiába minden remény és hit, nincs ki kimentsen bennünket ebből a szörnyektől hemzsegő világból, magunkra maradtunk. Az nem lehet, hogy az utolsó szó, minden, Gabriel arkangyalhoz vezethető vissza. A harcoshoz, talán ez az oka a nevemnek. Én magam is egy harcos vagyok, egy katona, csak éppen nem a Mindenható katonája, hanem ennek a világnak a védelme alatt álló katona.
Üstökösök szakadhatnának az égből, én akkor sem adnám fel, harcolok mert erre hív az életem. Itt vagyok hát most, de okát nem sejtem. Fogalmam sincsen miért pont itt, miért pont Ő és miért pont én? Látomások hada sújt mióta csak megtudtam mégis mibe keveredtem és félek, hogy ezúttal ez is csupán egy látomás. De nem vagyok képes kinyitni szemeimet, nem tudok felébredni, hogy véget vessek ennek a szörnyű körforgásnak. Félő, elveszteném a józan eszem az utazásom során. De mi van ha ez a valóság? A haja, egek, azok a szemek, az illat. Minden mit agyam gyártott le. Mintha megdönthetném a fizika törvényét, mintha mindez nem álom és illúzió lett volna hanem a szín tiszta valóság. Hiába is próbálnám megcsípni magam, nem ébrednék, mert nem is hajtottam álomra fejemet. Ébren vagyok és figyelem ezt a csodálatos nőt, a nőt akit talán egykor ismertem és mély érzelmek kötöttek hozzá. De nem tudom, nem tudhatom, nem emlékszem és tán’ soha nem is fogok.
Felkel, hát mégis felkel. Nincs baja, vagy talán ezt is csak képzelném? Beütötte a fejét, nem igaz? Megtörtént? Megtörtént, az éjszakában koppanó feje, orcája melyet csodás ívben vesznek körbe barna fürtjei. Most pedig magához tér, nem szólítgatom többé, csak kémlelem arcát, úgy érzem elvesznék ha nem így tennék.
Nem értem amit mond, nem jut el tudatomig. Meghaltam volna? Így volna? Erről szólhatott volna az a két férfi. Most már bizonyos, hogy Ő volt az akitől elszakítottak, aki akadályozott abban, hogy „tökéletes” lehessek a szemükben. Hogy olyan katonává váljak aki kegyetlen és nem ismer félelmet. De itt vagyok, élek és majdhogynem virulok. Ismerem a félelmet, de képes vagyok elfojtani. De most mégsem megy, félek, hogy mindez az én hibám. Miattam már annyian sérültek meg és képtelen vagyok ezzel a tudattal létezni. Testemből érzem amint kiszalad a vér, fehérséget hagyva maga után. Elfog a hidegség és nincs megállás, mire észbe kapok még több értetlen mondat támad meg. Egyet sem értek, habár már fel tudom fogni mit mond. - Ismerni? - Kérdezek vissza, mint aki valójában nem hallotta biztosan. Jól hallottam, de miért is ismerném. Nem ismerem, sosem láttam. Legalábbis nem emlékszem rá. Elhalványodik hangszínem és bereked hangom mintha kiszáradt volna a torkom. - Ismernem kéne? - Teszem fel rekedtesen kérdésemet és végig szemeit fürkészem. Képtelen vagyok betelni velük, mindvégig erről a pillanatról álmodtam. A szemek amik visszatekintenek rám, melyek feltöltenek élettel. Most mégis rettegek, rettegek, hogy mindez nem a valóság és ha felkelek majd ismét nem fogok emlékezni semmi többre, csupán erre a szempárra.
Legurul arcomon egy kövér könnycsepp és képtelen vagyok hova tenni a helyzetet. Miért sírok, semmi okom rá? A szívem tud valamit, amit az agyam sejteni sem mer. Tudni szeretném mi folyik itt, tudni az igazat, a múltamat. Ha úgy kell végig néznem, mint egy filmet, megteszem, de tudnom kell mindent. Ez nem megtanulható, csupán átélhető. Átéltem, de már nem maradt meg semmi, mint mikor az ember megtanul valamit, de csak magol, nem is tanul. A tudás elszáll, az érzés, miszerint megtanulta, megmarad. Bennem is itt az érzés, hogy átéltem dolgokat, habár nem tudok emlékezni rájuk.
Félelmetes a kérdése, miszerint mit keresek itt. Hogy mit is keresek? Fogalmam sincs, nem tudom miért vagyok itt. Azt sem tudom milyen célból indultam ma az éjszakának és miért éppen ide jöttem. Nem is tudtam róla, hogy ezidáig követtem. Azt gondoltam az éjszakázásaim jelentéktelen helyszínekre vezettek. De ezek szerint bárhova mentem, Ő mindig ott volt. Nem akarom, hogy azt gondolja egy beteg gyilkos vagyok aki előbb elbánik ellenfelével szexuálisan, majd végez vele. Én nem vagyok ilyen, nem vagyok gyilkos és sosem sérteném meg egy hölgy becsületét sem ilyesfajta dologgal.
Annyira ártatlannak és sebezhetőnek tűnik ebben a pillanatban és mégis, olyan magabiztos. Benne megannyi kérdés bimbózik és én mégsem tudok rá ésszerű választ adni. - Mit keresek itt? - Csak ismételni vagyok képes. Felsóhajtok. - Fogalmam sincsen, mondja meg maga, hiszen maga ismer. - Komorság van a hangomban, mert már nem vagyok képes felidézni ki vagyok és honnan jöttem. Nem ismerhetem, senkit sem ismerhetek a régi életemből. A legrosszabb az egészben pedig, hogy nem tudom kik voltak azok akiket egykor szerettem, akik fontosak voltak a számomra a közelmúltban. Mióta is már, hogy nem tudok visszaemlékezni, idejét sem tudom. Talán mert ezidáig nem is érdekelt, elfoglalt voltam. De most, hogy hazatértem és nincs elfoglaltságom üresnek érzem magamat. Mint akinek leszívták a lelkét, pedig nem ez történt ezt én is jól tudom.
Visszaszáll belém az élet, mikor megsimítja az arcomat és megfogja a kezemet, nem tudok rá mit reagálni. Nem húzódok el ismeretlen okokból kifolyólag. De ugyanakkor annak sem mutatom jelenlétét, hogy örülök annak amit tesz. Fel sem tudom hiszen fogni, hogyan is örülhetnék neki. Végül mégis felállok a kanapéról. - Mondja, ki vagyok én? - Kérdezem kétségbeesetten. Tudnom kell, ha van esély rá, hogy Ő választ tud nekem adni, nem hagyhatom veszni a lehetőséget, miszerint kifaggatom. Ez most nem egy kihallgatás, sokkal inkább egy baráti csevej.

Az egész élet egy harc...

1023 ◆ nem olyan jó de remélem tetszik zenecredit



time blurts what separates
us and transforms everything.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Csüt. Márc. 15, 2018 1:25 pm



Gabriel & Sel





Otthon. A hely honnan bármikor elmész visszavárnak. Amelynek más az illata, más az atmoszférája, más lesz minden gondolatod amint átléped a küszöböt. Otthon az a hely, hol leteheted a világban cipelt örök terheidet, hol a titkok nem nyomják ezerszeres súllyal a vállaidat, hol egy pillanatnyi csend beszédesebb ezer szónál ha ott van melletted a legfontosabb ember az életedben. Ez a nyugalom, amelyet megtapasztaltam a házamban egy olyan világ része volt, amely már évtizedekkel korábban megszűnt. Mintha soha nem is létezett volna...mintha a válság előtt a boldogság sokkal magasztosabb eszmény lett volna semmint manapság. Ebben a látszólagos nyugalomban, mely Kristályvárost jellemezte mégis volt valami nyugtalanító, valami oda nem illő, ami zavarodottságot okozott. Amitől nem tudtam otthonnak érezni többé ezt a helyet.
Gabriel hiánya mindent betöltött, és azt hiszem millió este is elmúlhatna így akár az örökléten túl is, én akkor is várnám vissza, még akkor is ha tudom, hogy nem jön. Otthon….a hely hova visszavárnak.

Emlékszem rád….emlékszem az első napok zavarodott nevetéseire, az ellopott és magamba zárt pillantásokra. Emlékszem a tétova lépésekre a kórház folyosóján, emlékszem, ahogyan a recepciónál állva vártál...és úgy tettél mintha csak véletlen jártál volna ott. Ó és emlékszem az első napokra, az esti sétákra, vagy azokra az alkalmakra amikor szívszorító aggodalommal vártalak, mert nem jöttél. Nem jöhettél. Hirtelen kapott parancsot teljesíteni kellett. Tisztában voltam vele ki vagy, ahogyan azzal is, hogy a hadsereg mindig is fölöttem áll majd, és nem szállhatok versenybe az onnan érkező ukázokkal. Én csak egy részt akartam abból aki valóban lehetsz….csak egy részt az érzelmeid ezerféle színéből, egy csipetnyit abból aki lehettél számomra. Ha én voltam a szél, te voltál a felhő. Ha én voltam a nevetés, te voltál a gondtalan visszhangja. Ha én voltam az édesség, te voltál a vágy amelytől megkívánjuk azt. A részem voltál. Elválaszthatatlanul, és most üresség jár emlékeid nyomában. Mondd merre vagy? Létezésed kitörölhetetlenül kavarog az időben, az életemben, a világban, a városban és nem tudok szabadulni tőle...nem is akarok.
Félig kiürült parfümös üveged még mindig ott pihen a fürdőszoba polc jobb oldalán. Nem tudom elmozdítani onnan. Ahogyan a hálószobánkban az ágy ugyanazon részén alszom amelyen egykor, megvetve mellettem az érintetlen ágynemű. Vár téged a ropogós párna. Felrázva minden napon. Még akkor is ha tudom ostobaság, és ha valaki mindezt tudná rólam, minden bizonnyal komoly problémákat állapítana meg. A holtak eltávoznak, nem jönnek vissza, én mégis miért hiszem, hogy velünk másképpen lesz? Oly hit ez, melyet magam sem értek, ahogyan azt sem honnan ered.Úgy érzem lassan becsavarodok, ha nem találok utat, vagy módot arra, hogy elengedjelek.


A mai estén azonban újra életre kelnek a fekete árnyékok, melyek mozdulatlanságukat hátrahagyva felém tartanak. Egyetlen lépkedő alak, mely farkasszemet néz egy fegyver csövével, és a felszálló vakító fényben egy oly arc körvonala rajzolódik ki, melyet sosem tudtam kiverni a fejemből. A szüntelen vágyakozás öltött testet egyetlen másodperc alatt, mit agyam nem tudott feldolgozni, és összeroppant az érzelmi teher alatt. A szerelem mely megszületett egykor, oly erővel sújtott le a lelkemre, hogy benne összekoccant minden gondolatom mely hozzá kötött.
Feketeségbe zuhantam, honnan a hangja húzott egyre erősebben vissza. Testem körül apró fuvallat kapta szárnyra az oly ismerős illatot…..az illat, mely egykor egyet jelentett vele.Ebből állunk: egymáshoz eszementen kötődő illatfelhőkből. Nem kellett látnom, hogy tudjam nem hasonmás volt, nem illúzió, hanem ő maga. Bár arra elmém még nem keresett választ, hogy ez miképpen is lehetséges. Hűvösségében is melengető kéz simult a tarkómra, éreztem ahogyan az apró pihék meghajolnak a nyakam alján. Fejem ernyedt kábulattal vonzódott vissza a föld felé, de én ebből csupán annyit érzékeltem, mintha egy sebes sodrású folyó kapott volna el, és egyetlen kézbe kapaszkodva igyekszem a felszínen maradni. Orromat lassan megcsapta a lakás melegsége, és a testem egy puha párnákkal bélelt helyen pihent meg. Ki akartam nyitni a szemeimet, erősen koncentráltam rá, de egyszerűen képtelen voltam. Féltem, hogy ha megteszem akkor felébredek. Mert ez nem lehet valóság, ez csupán álom...az agyam játszik perverzen keserű játékot velem, és vágynék arra, hogy minél tovább őrizzem meg ezt az olyan valóságos képet.
Hangok jutnak el hozzám, először olyan távolról, hogy alig érzékelem őket.Ismerős ritmus, hanglejtés, ahogyan rezonál a térben, ahogyan a füleimhez eljutva megannyi sebesedő emléket szakít fel. Először fel sem tűnik a magázódás...először az tűnik fel hogy
Hallom Őt.
Őt Hallom.

Lassan nyíló szemhéjam ernyőjén át csak pislogva nézek fel. Ezüstszínben hullámzik a helység, és nem is kell körülnéznem, tudom, hogy a nappaliban vagyunk. A földszinten, éppen a fürdőszoba és a konyha szomszédságában. Annyi időt töltöttünk itt, néha elaludtunk ezen a kanapén, néha csupán csendesen csókoltam meg a homlokát, amikor a fáradtság verte le a lábáról. A szerelem nem csupán szenvedély...a szerelem törődés és áldozat. Mindent a másikért.
Fölém hajol. Aggodalom suhan át az arcán még ebben a gyér fényben is jól kivehetően. Szemének sötét örvénye elnyeli az éjszakát, ahogyan engem is. Beleszédülök a jelenlétébe. Nem válaszolok még, csak megemelem a kezem és ujjbegyeim alig érzékelhető finomsággal érintik meg arcának jobb felét.Elnyílnak ajkaim a felismerés súlya alatt.
Hogy jól vagyok e? Nem tudom megmondani jelenleg, csak azt, hogy valami történik velem. Valami felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Hiszen ott voltam. Vele voltam az utolsó másodpercekig. Testéről a vért még heteken keresztül is láttam a kezeimen, mintha letörölhetetlenül ott lett volna. Az akkor viselt ruhámat napokig ki sem mostam, csakhogy még azokat az utolsó pillanatokat megőrizzem belőle. És most itt van, mintha soha el sem ment volna.Mintha hosszú út után tért volna vissza hozzám.
Erőtlen érintésem lassan csusszan végig az arcán ha hagyja, és végül hagyom lehullani a kezem magam mellé. Szemeimet kinyitva folyamatosan őt nézem, megszólalni képtelen ajkaim összeszorítva befelé mormolok hálát valami felsőbb hatalomnak. De miért is vagyok hálás?
Az egész helyzetben van valami zavaró, valami oda nem illő. Mintha megtört volna az a varázslat amelyben ő meg én éltünk. Az árnyék jelentőséggel bírt, de tudatom még mindig kizárja a racionalitást. Azt, hogy miért így bukkant fel, miért jár a nyomomban hetek óta, elbújva a sötétségben? Miért néz rám úgy, mintha életében most látna először….
Miért nem csókol meg?
Mozdul a testem, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam, és lassan rendezzem a gondolataimat, hogy megpróbáljam összerakni a kirakós minden darabkáját.
-Gabriel? Hogyan…- kapar a torkom, nem találom a saját hangomat, szinte suttogó rekedtségbe fullad a kérdésem vége. Megrázom a fejem, és nézem őt...meg sem fordul a fejemben, hogy idegen, hogy nem illik ide, hogy csupán átverés az egész, hogy hasonmás. Nem az...ő ide tartozik.
Hiányzott innen.
Csak Ő hiányzott.

Vele teljes ez a hely, miatta volt itt élet.
- Meghaltál. Ott voltam.- rideg egyszerűséggel, mégis hitelüket vesztetten feszülnek neki a szavaim. Mályva köntösöm szétnyílva, mellkasom fedetlensége ekkor tűnik fel, és megmagyarázhatatlan szemérmességgel nyúlok oda, hogy rejtsem kezeimmel pőreségem.
Ahogyan felnézek rá, ahogyan újra és újra próbálom elfogadni a jelenlétét egyre erősebben érzem a tekintetében azt a furcsa káprázatot, azt a csodálkozást amelyet felém mutat. Nem ismer fel. Nem tudja ki vagyok...itt van de fogalma sincs róla, hogy miért. Ahogyan nekem sem. Ismerem ezt a pillantást. A parxisomban túl sok amnéziás betegem volt. Bizonytalan pislogásuk egykor volt szeretteik felé több volt mint fájdalmas. Soha nem hittem volna, hogy ezt nekem is át kell majd élnem egyszer. És éppen vele.
Megrázom a fejem, még mindig képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem.
- Nem ismersz meg, ugye Gabriel?- kérdezem csendesen, egy szemernyi szemrehányás sincs a hangomban, sokkal inkább valami mélységes és szinte félelmetes bánat.
- Mondd, mégis miért vagy a nyomomban? Miért vagy most itt?- talán tudom a választ, talán csak sejtéseim vannak. Talán az emlékei nem múltak el nyomtalanul. Talán a felszínre kívánkoznak.
Előre nyúlok, hagyom, hogy a köntös újfent szétnyíljon. Nem számít. Kezem biztatón simítom a kézfejére. Olyan hideg, pedig korábban forró volt. Most mintha az élet is hiányozna belőle. Ösztönösen dörzsölöm meg.
Csak ülünk a kanapén, mint két szoborrá dermedt alak, egymás felé fordulva, hogy valami csoda, vagy varázslat folytán életre keljünk.
Újra.
Egymásnak.
A Lehetetlen után vágyakozom.








there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Földszint

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Látóhatár :: Kristályváros :: A2 - Lakókörzet :: Elizium-
^
ˇ