Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


A Z O L D A L B E Z Á R T
Last activities
in the world
Avada Kedavra - Harry Potter frpg
írta: Vendég
Szer. Jún. 27, 2018 7:29 pm

I.N.F.E.C.T.E.D
írta: Vendég
Szomb. Jún. 02, 2018 12:27 am

Hírek
írta: Consulatus
Csüt. Május 17, 2018 6:25 pm

EOF - Empire of Fantasy
írta: Vendég
Szer. Május 16, 2018 10:34 am

Nora Haytham
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:07 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:00 pm

Benzinkút
írta: James H. Creek
Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm

Laborok
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 5:55 pm

Kórtermek
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Földszint

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Szer. Márc. 14, 2018 2:19 pm



Gabriel & Selynda
Pár hete csupán, hogy hazaengedtek minket a megengedett pihenőnkre. De az ő szavaikkal élve, ezúttal jobban tesznek a biztonságunkra és jobban ügyelnek, hogy véletlenül se kavarodjunk érzelmi intellektusokba. Ez annyit von maga után, hogy akárhova is mennénk, mindenképpen a házunkat őrző őr számára ezt nyilvánvalóvá kell tennünk. Természetesen én ezt mindig kijátszom a jól bevált trükkömmel, miszerint sétálni és levegőzni megyek. Szeretnék a gondolataimmal maradni. Ez a mai éjjelen sem volt máskülönben, annyi különbséggel, hogy ezúton én sem voltam tisztában, hova is tartok. Az utcákat sorjába szeltem, lelki szemeim előtt pedig végig csakis egy szempár villódzott, melyből arra következtettem, ez az éjszaka is a képzeletem, az elmém legbelső felületének utazásává válik majd. Nem voltam benne biztos, hogy ezúttal utam a kórházba vezet-e, vagy ahhoz a már-már megszokott lakáshoz. De valahogy beleborzongtam a lágy szellőbe, amint elképzeltem, ez az utazás más lesz, mint az eddigiek. Ezúttal céllal megyek, habár azt nem tudhatom, miféle céllal. A tükörben még utoljára megvizsgáltam arcvonásaimat, akár aki először látja ezt az arcot.
Sötét ingemre zakót öltöttem széles vállaim jóvoltából, melyen két kisebb kitűző, úgynevezett kitüntetés csüngött. Azt mondták fontos, hogy a civil emberek képben legyenek afelől kik is védik ezt a helyet, kik áldozzák életüket nap mint nap annak érdekében, hogy mások biztonságban élhessenek. Ezért én nem vontam meg a parancsot s akasztottam le azokat, hanem büszkén viselem minden öltözetemen amin lehetőségem van.
Végre elindultam és kifordulva a sarkon hátra sem pillantottam. Úgy tettem, mintha ez egy búcsúzás volna az eddigi életemtől, egy búcsú amiben nem óhajtottam részt venni, mert úgy éreztem könnyebb elengednem, ha nem búcsúzkodok. Így is volt ez, valahol lezárult egy fejezet és most azért megyek, hogy készségesen kinyissam a következőt. Féltem hát, hogy fázni fogok így a késői órákban, de valahogy az idő tökéletesnek tűnt. Nem volt túl meleg, de nem is vacogtam és éreztem szükségét egy melegebb ruhadarabnak. A szellő lágyan susogott, mintha titkokat tartott volna ezidáig magában. Néhol pedig alábbhagyott és eluralkodott az utcában a csend. A lámpák itt és ott pislákoltak, hol pedig kialudtak. A sötétben tán’ mutánsok bújnak, gondoltam, de mégis rá kellett jöjjek, ez itt Kristályváros, a falak biztosítják az emberek számára az oltalmat, így ez szürreálisabb, mint az, hogy emlékezzek valaha mindarra amit átéltem, mielőtt bekerültem a „tökéletes katona” projektébe.
A sarkon fordultam be, azon a bizonyos sarkon, ahol már meg annyiszor megtettem ugyanezt az egyszerű, mégis komplikált mozdulatot. Minden annyira egyszerűnek tűnik, az hogy járunk, vagy képesek vagyok ételt magunkhoz venni. Pedig mindez nem olyan egyszerű, mi mégis annak látjuk.
Egy gyönyörű ház olyan verandával társítva, ami mindenkit a nagymama házára emlékeztet. Egy kisebb házikó egy tanyán, az ember gyerekkorát idéző hintaággyal. Ugyan itt ez utóbbi elmarad, az én szívemet mégis melegség járja át, amint megállok a járda végénél a bokrok sorainál. Egy ideig csupán figyelem a házat, memorizálom a látottakat és próbálok annak élni, hogy a katonaság ne legyen csupán a mindenem, hanem fejlesszem magamat, az elmémet, a gondolataimat. Mindent ami az elmélettel társul. Vágytam rá mindig is, hogy valami nagyra vigyem az életben. Szerettem volna orvos lenni, vagy építész. Rengeteget tanultam, minden elveszett az emlékeimmel. De olykor beugranak dolgok. Gondolatfoszlányok, szavak, vagy betűk. De képtelen vagyok felidézni milyen szerkezete van a házaknak, képtelen vagyok felidézni mégis mi végzi az alap funkcióinkat. Elvesztem, még mielőtt magamra találtam volna.
Arra kapom magamat, hogy immáron nem a ház falain mélázok, hanem egyenesen a felső szint ablakán tekintek be. Az ablakban ekkor megjelenik egy hölgy, barna, csodaszép barna fürtök. Barna szempár, pontosan olyan, ami egyre gyakrabban mutatkozik meg számomra a leglehetetlenebb helyzetekben. Tudom, hogy ismét azért vagyok itt, mert az agyam próbál emlékezni. Próbálja kilökni azon kémiai anyag hatását, melyet mint megtudtam, egyenesen a fejembe kaptam, még mielőtt megvédhettem volna magamat. Azóta a nap óta nem emlékszem semmire, csupán néhány szó és gondolat, emlékfoszlányok, melyek nem túl valóságosak. De most mégis minden tény arra utal, nem csak képzeltem a szemeket, nem csak álmodtam és illúziót gyártottam róluk, hanem valóban léteznek. Amint pedig eltűnik az alak az ablakból feleszmélek. Már kitisztult a látóterem és immáron nem merengek az ablak irányába. Veszek egy mély levegőt és elindulok a bejárati ajtó irányába. Tudni akarom az igazat, emlékezni akarok arra amire nem emlékezhetek. Tudnom kell mi az amiért bekerültem ebbe a programba, tudnom kell ki volt az akit igazán, tiszta szívemből szerettem. Szükségem van erre a tudásra, mert ez olyasvalami, amitől nem szakíthatják el az embert..és mégis. Megtették, elválasztottak mindentől és mindenkitől. Elvették az utolsót ami számomra maradt, a reményt arra, hogy valaki vár.
Nyílik az ajtó, megrökönyödök, a fejemmel megegyezően egyenest egy pisztoly csöve nevet vissza. Nem is nevet ez, gúnyolódik, kigúnyol mindazon szenvedésért, amit átéltem. De engem nem érdekel, nem állok meg. Talán lelassítok, de eszembe nem jut megállni. Nem torpanhatok meg most, most nem! Elérek hát végül a verandáig, felkapcsol a lámpa, mely elvakítja látóterem pár pillanatra. Elkapom a fejemet és lehajtom azt. Majd mikor szemeim hozzászoktak a hirtelen jött fényhez, felemelem és a pisztolycsövön túlra tekintek. Azokba a gyönyörű szemekbe, amik fény hatására játszanak velem, velem és az érzéseimmel.
Meglep, hogy tudja a nevemet, de ha ismer, bizonyságot tesz afelől, miszerint nem lő le. Bár végig éreztem, hogy nem fog, hogy nem akar igazán bántani. Valami különös fordulat az,. Mi elfogott magával és örvényszerűen sodort a kilátástalanságból a remény mezejére. Azonban mielőtt szóra nyithattam volna ajkaimat, szinte pillanatok alatt a határozott nő, a lábaimnál hevert. Éles koppanása fejének fájdalmat hasított a szívembe, mintha egy szerettem halálát néztem volna végig kivetítővásznon. Szívem sajdulása arra ösztönzött cselekedjek és ne hagyjam veszni az embert, aki talán az utolsó ki ismeri a nevemet. Aki nem azért ismer, mert látja a kitüntetéseket, hanem mert a múltam részese lehetett. Azé a világé ami látszólag megszűnt számomra létezni.
Lehajolok és tenyeremet feje alá tolva emelem meg felső testét, hogy aztán lehajtsam fejemet és megbizonyosodjak róla, hogy lélegzik. Végül felemelem és karjaimba veszem, úgy lépek be az ismeretlenbe. A helyiség sötét, mégis a kint megvilágító Hold hatására fényárban úszik. Ahhoz eléggé, hogy eltaláljak egy kényelmesnek tűnő kanapéig, ahova majd letehessem a karomban pihenő testet. - Jól van? - Ébresztgetni próbálom, finoman rázom vállát. Kapaszkodok azon remény foszlányba, amit látszólagosan megragadhattam az imént, ami elrepített idáig és cselekedésre bírt.

Az egész élet egy harc...

1023 ◆ Szívből zenecredit



time blurts what separates
us and transforms everything.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   Szer. Márc. 14, 2018 9:39 am



Gabriel & Sel





Illatos éjjel volt. Bódult, kábult, andalítóan fagyos késő téli éjjel. A város őrködött a világon, mint egyetlen ép bőrfelület a fertőző fekély között. Szerencsésnek mondhatnám magam azt hiszem, mert van hol álomra hajtanom a fejem anélkül, hogy a holnap miatt kéne aggódnom. De ez nem teljesen igaz. Mindig aggódom a holnap miatt. Kivált mióta egyedül kell megvívnom a harcaimat minden területen. Egészen addig a pillanatig amíg ki nem lépett az életemből fel sem fogtam mennyire szükségem van rá. Az induló reggeleken a puszta jelenlétéhez, a párához a fürdőszobában amit maga után hagy, a félig kiürült kávéscsészére, a sietve adott csókra, hogy aztán hosszú ideig ne is lássam. Érzelmeim megannyi apró kis receptorain keresztül szüntelen vágyakoztam újra látni, és a mai napig sem szűntem meg ezt csinálni.
Ám hiába támasztom homlokom most is a hűvös üvegnek, csak a távolban derengő piszkos ezüst Hold kacérkodik imbolygó csillagaival nekem. Rajtam kacagnak, gúnyt űznek az ostobaságomból, hogy felnőtt ember létemre időnként gyerekesen ostobán viselkedem.Ám az elme időnként dacol a józansággal, és olyanná válik mint egy irányított kis szerkezet, amit még mindig a múlt bilincsei tartanak rabigában.
Mályvaszín selyem köntösöm megkötöm a derekamon, és dideregve érinti talpam az ébredés után hidegnek tetsző padozatot a hálóban. Gyér fényben sétálok oda a hatalmas üvegablakhoz, hogy elhúzzam a kék bársony sötétítőt, és megint éberen töltsem az elkövetkező órákat. Az álmok nem engednek pihenni, az altatók mit sem érnek ott, ahol évek óta igyekszik a felejtés tanyát verni, ám hasztalan. Valami módon nálam a gyász nem működik. Nem tudom őt beburkolni az elengedésbe, nem tudom őt egyszerűen csak átengedni a múltnak. Ami volt, ami lehetett volna, és amelyet elvettek tőlünk. Mintha nem lenne kit meggyászolnom, vagy mintha nem lenne halál amely elszakította. Oly élőnek hiszem, és talán ez az oka annak, hogy nem működik nálam. Nem tudok sírni, nem tudok a könnyek záporába fuldokolva istenhozzádot mondani neki. Csak figyelem az éjszakát, vagy éppen a hajnalt, a leereszkedő éjfélt, vagy az ébredező reggelt….figyelem ahogyan megszületik a jelen, és ez is a múlt része legyen. Annak a múltnak a része, amiben ő már nincs jelen. Mocskosul hiányzik. A párnán még érzem az illatát, hiába mostam át ezerszer, örökre beleivódott a szövetek közé. Még érzem, hogy itt van, mert érezni akarom.
Két tenyerem a fejem mellett finoman simul az üvegre, elfordítva a fejemet, orcám érinti azt, és lehunyva szemeimet egy halk sóhajjal jut eszembe tengernyi emlék, melyek közül morzsákban szedegetem néhanap össze azokat amelyekre szükségem van, hogy legyen erőm a továbbiakhoz.
Annyi lehetőségem lett volna. Két éve annyiféle módon újrakezdhettem volna az életemet, ahogyan sokan teszik egy ilyen veszteség után. De minden alkalommal valahányszor egy másik férfi lépett az életembe, lehetőségét hordozva magában valaminek amit együtt elkezdhetnénk, valami mindig megállított. Falat húzott elém arcának összes vonása, a kisfiúsan hosszú tincsekből áradó friss nyári illat, amidőn kezem egy fürtöt felcsavar és lassan leengedi. Ki ismerte volna nálam jobban, hogy van egy apró világosabb tincs a tarkójánál? Ki ismerte volna nálam jobban, hogy ha ideges, nyelvével ezerszer futtatja át alsó és felső ajkát? Ki ismerte volna nálam jobban minden rezdülését?
Kinyitom a szemeimet, és figyelem a csendes utcát, melyen nem jár egy teremtett lélek sem. Szemben egy kutató vegyész lakik. A laborjában még ilyenkor is ég a villany, liláskék fénye sejtelmes varázslatot kölcsönöz a kinti tujabokroknak, melyek között árnyékukkal incselkedik az apró kerítés. Ő sem tud aludni, ahogyan én sem. Csak amíg őt ilyenkor is a munkája köti le, engem a saját magánéletem ide zárt reménytelensége ébreszt. Hogy aztán másnap, ha dolgozni megyek, a joviális kiskosztümbe rejtsem el ezt a bizonytalanságot, és váljak minden porcikájában határozott és rendíthetetlen orvossá, egy hatalmas intézmény igazgatójává. Gabriel azt akarta volna, hogy minden napot tökéletessé tegyek a megmentett életekkel. De mi van akkor ha nélküle nincs többé tökéletes nap?
Hirtelen megriadok, mint az őz a patak partján, melyet egy reccsenő ág ijeszt meg.Felkapom a fejem és figyelem miként szüli meg a sötétség a járda kövein túl, valahol az egységesre nyírt bokrok és juharok között azt a bizonyos árnyékot, mit oly sokszor látok. A félelem hatására ösztönösen nyelek egy nagyot, és óvatosan fújom ki a benn tartott levegőt. Pára feszült az üvegre, ujjaimmal dörzsölöm el, és figyelek.
Mozdul az árny, zsebre dugott kézzel, szálfa egyenesen, magas alakja szinte könyörgőn kapaszkodik az ég felé. Az arcát nem látom, de azt biztosan tudom, hogy ide néz….nem csupán a házra, hanem az emeletre, a hálószoba ablakomra. Mintha ismerné hol hajtom álomra a fejem, vagy egyszerűen csak látja az alakomat, nem tudom.
Léptei nem oly határozottak, tétován tekint körbe, aztán egy lépést tesz a házam felé. A Menedékem, a menedékünk, az egyetlen hely ahol boldogok voltunk...az egyetlen ahol azok akartunk maradni….az egyetlen amit elvettek, és mostanra csupán a magány sétál hetykén a falai között engem gúnyolva.
Mikor az árny mozdul előre, én hátrébb lépek, és hevesen dobogó szívvel tudatosítom magamban, hogy ide tart. Éjjeleken át felbukkant, éjjeleken át figyelt, tudtam, hogy ott van, órákon át csak meredten nézte a falakat...most azonban megmozdult. Időtlenségét hátrahagyta, ahogyan az ismeretlenségét is feladni látszott és egyenesen a bejárati ajtó felé tartott.
Rémülten ugrottam a fehérneműs fiók felé, és gyors kutatás után a selyem alsók közül kihúztam valamit. Egy obszidián színű Colt Commander volt ott, 4,5-es, teli tárral. Óvatosságból adta nekem egykor Gabriel, hogy ha úgy alakul meg tudjam védeni magam. Be tudtam tárazni, élesíteni is, de pocsékul lőttem, noha néhány alkalommal próbált tanítani. A visszacsapással még nem tudtam mit kezdeni. De a félelem most ott munkálkodott bennem, és tudtam, hogy nincs időm….nincs sok időm. Az árnyék közeledett és nem tudom mikor jut el az ajtómhoz, azt még kevésbé, hogy mit akarhat.
Egyik kezemmel a csuklómat megtámasztva, lassan indultam lefelé a lépcsőn, egyenesen végig a folyosón, hogy a bejárati ajtót vegyem célba. Odakint súlyos csizmák koppantak a fagyott betonra. Meg sem próbált halkan lopakodni. Mályva köntösöm akár egy súlyos szárny lobogott mögöttem, kiengedett hajamon, csupán a Holdnak fénye simított végig. Ebben a félhomályban közeledtem én is az ajtó felé. Ujjaim egyszerű lassúsággal simultak a zárra, midőn halk kattanással elfordítottam azt. Elhúztam ajkaim a nem várt apró zajra, és elengedve a fegyver támasztékát, a gombra simultak az ujjaim, és először lassan, majd határozottan rántottam fel a bejárati ajtót. Kezemet egy szabályosan gyors mozdulattal juttattam vissza a csuklómhoz a fegyver támasztékául és előre tartva egy kattanással élesítettem a kezemben.
- Ne mozdulj!- sziszegtem szinte figyelmeztetőleg, de a félelem apró rezgései szinte tapinthatóak voltak a levegőben. Körültáncoltak, akárha második bőröm lenne. Bár roppant határozottnak tűntem, belül rettegtem. Hosszú ideje van a nyomomban ez az alak, és most talán pontot tehetünk a végére. Így vagy úgy…
Még mindig nem láttam az arcát, csak a megtorpanása volt szokatlan, ám nem állt meg...lassú, megfontolt léptekkel közeledett felém, mintha tudná, hogy nem fogok lőni. Én is tudtam, hogy nem fogom megtenni, de féltem. Rettenetesen.
Amikor közelebb ért, szinte egy karnyújtásnyi távolságra, a mozgásérzékelő lámpa fényárba borította az egész bejáratot, hirtelen túlvilági arannyal vonta körül az eddig sötétségbe burkolt arcot…..és ekkor szűnt meg létezni számomra a világ.
-Gabriel...-alig hallhatóan ejtettem ki a nevét. Ugyanazzal a lágysággal mint régen, de telve kétséggel és fájdalommal, mit két éve hurcolok töretlenül.
Kifutott a lábamból az erő, egyetlen táncoló ponttá vált körülöttem minden. Keserédes melankóliával hagytam, hogy a kábulat magával ragadjon, és a fegyvert tartó kezem ernyedten hulljon oldalamhoz. Ujjaim közül kifordul a ravasz, és hullottam el a hideg kövezeten mint tél derekán az olvadó hópihe. Testem a hideg terméskőre zuhant, fejem koppant a lépcső tartófáiban, melyre nyaranta vadszőlőt engedek felfutni. Most kopáran, nedvesen meredt előttem, de lehunyt pilláimon túl nem láttam többé semmit.

Őt láttam...Ő volt az...Ő aki meghalt, akit elveszítettem, aki nem volt többé, akinek egykorvolt létezése tartott életben.

Káprázat.
Balsors
...ami engem ver…
Mert azt hittem sosem látom többé.
És itt van valaki az ő arcával.
Kiterítve feküdtem a lábai előtt.
Ott, ahol képletesen örökké feküdtem.
Mert szeretett egykor és mert szerettem.
Elviselhetetlenül fájdalmasan.





there are moments
that change the trajectory of our lives.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Földszint   Szer. Márc. 14, 2018 12:07 am



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Földszint   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Földszint

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Látóhatár :: Kristályváros :: A2 - Lakókörzet :: Elizium-
^
ˇ