Belépés
ismeretlen vizekre
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Vöröslô szempárok
bújnak meg a sötétben
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (43 fő) Csüt. Feb. 01, 2024 8:48 pm-kor volt itt.


Megosztás
 

 Sacha Heartwood

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Sacha Heartwood   Sacha Heartwood EmptyCsüt. Márc. 15, 2018 9:19 am

Sacha Heartwood
Egyszer mindannyian csalódunk a hőseinkben.
Emilie De Ravin
Civil
Civil
Becenév
Nincs olyan személy, aki becézné
Születési hely, idô
Oklahoma, 2009. 03. 15.
Lakhely
Kristályváros
Beállítottság
Heteroszexuális
Családi állapot
Egyedülálló
Foglalkozás
Zongorista
Család
Ötödik életévem töltöttem csupán, amikor a világ gyökeres változásnak indult. Elméletileg egy ilyen korú gyermek nem sokra emlékezhetne, főleg ha olyan traumák érik, melyeket ártatlan gyermeki aggyal fel sem foghat még, de ösztönösen tudja, hogy ezen történések nyomában csakis a halál jár. Orosz származású édesapám vagyonának és befolyásának köszönhetően élhettük túl, aki azok után, hogy az első bevándorló hullámmal letelepedtünk a Föld egyetlen biztosnak mondott városában, összeomlott. Édesanyám, kinek ereiben angol vér csörgedezett a kór kitörése után nem sokkal elvesztettük miután életet adott kistestvéremnek, akit sosem ismerhettem meg, akivel sohasem játszhattam, nem oszthattam meg a titkaim, az ügyes bajos tini dolgaim, akivel sohasem veszekedhettem, mint testvér a testvérrel, akinek soha sem adhattam át a tudásom, mégcsak a nemét sem tudtam meg soha. Halva született és anyámat is magával vitte egy jobb helyre. Távolabbi rokonaim ugyan vannak, de a jelen időkben, ebben az új világban már abban sem vagyok biztos, hogy melyikük él, s melyikük holt, vagy ami még rosszabb, vált a kór áldozatává.
Tulajdonságok
Erősségek: Azt mondják zseninek születtem. A környezetemben élők folyamatosan dícsértek, ajnároztak, vagy épp irigyeltek, amiért olyan fogékony voltam szinte bármire, amit csak meghallottam. Legyen az egy dallam, vagy egy idegen nyelv, bármit képes voltam leutánozni hallás után. Egy-egy nyelvet fél év alatt sajátítottam el, s 5 éves koromra már folyékonyan beszéltem 4 nyelvet és több tiszteletre méltó zongoraverseny első helyezését söpörtem be. A kór kitörése után mindez azonban jelentéktelenné vált, s egyedül a makacs állhatatosságomban és jó fizikumomban bízhattam.

Gyengeségek: Apám arra nevelt, hogy mindenkivel szemben bizalmatlan legyek, s ez olyannyira belémrögzült, hogy képtelen vagyok normális kapcsolatot teremteni másokkal. Nehezen viselem a tömeget, habár gyerekkoromban imádtam, ha körülvesznek és bókokkal halmoznak el, ma már teljesen más világban élünk és én félek. A lelkem legmélyén reszketek, hogy egyszer majd valaki a páncélom mögé tör és meglátja azt a remegő kislányt, aki még mindig bennem él.

Elsődleges fegyvered: Az önvédelem érdekében, a túlélési ösztön hevében az ember szinte minden kezébe eső tárgyat képes fegyverként hasznosítani. Ha sarokba szorítanak, akár egy tollat, egy botot, de még egy cipőfüzőt is megragadok és használok, amennyiben ember a támadó fél. Máskülönben? A futás az egyetlen opció, ami eszembe jut.
The world of the Enigma diesease
- Boldog 26. születésnapot magamnak. - igazán, végre úgy isten igazából le akartam ülni és befalni egy egész csokitortát. Persze ez lehetetlen volt. Az alkalmi munkákból összekuporgatott fizetésem még az előtt ki is hussant az ablakon, hogy egyáltalán a markomba szoríthattam volna. Már rég képtelenek voltunk fenttartani azt az életszínvonalat, mint mikor beköltöztünk a Kristályváros kertvárosi részébe. Azután apám még pár évig képes volt ellátni a családfő szerepét, de elméje folyamatosan épült le, adta meg magát a stressznek, a világ borzalmas változása által okozott sokknak. Sosem hibáztattam érte. A felesége a születendő gyermekével egy időben halt meg, egy olyan világkatasztrófa közepén hagyva őt egyedül velem, ami az emberiség elbukásával fenyegetett. Mindent megtett, hogy engem biztonságba helyezzen, s mikor úgy gondolta ez megtörtént, utat engedett a szívébe ömlő bánatnak, keserűségnek és még ki tudja minek. Soha nem tudtam magam az ő helyébe képzelni, hogy mekkora súlyt cipelhetett a hátán, mennyi erő kellett, hogy tovább és tovább vigyen. Minden születésnapomon eszembe jut, mert lényegében neki köszönhetem, hogy még élek.
- Már ha ezt életnek lehet nevezni. - sóhajtottam a piciny lakás sötétjében a kanapén gubbasztva, kezemben egy teljesen épp csomagolású táblacsokival. Most ennyivel kellett beérnem, legutóbbi fellépésem ajándékával, s ettől nem voltam hajlandó megválni, még akkor sem ha legalább annyit kaphattam volna érte, mint egy havi lakbérem. Már pedig a pénz értékét nagyon hamar meg kellett tanulnom itt Kristályvárosban, miután kifogytunk apám vagyonából. Ő már képtelen volt munkába állni, az idő nagy részében azt sem tudta ki ő és hol van. A régmúlt békés emlékei elhomályosították az agyát.
Semmihez nem értettem a zongorázáson kívül, arra pedig meglepő módon nem igen volt kereslet. A szórakoztatás a lehető legalacsonyabb szükségletté vált és ezt sosem voltam képes elfogadni. A zene ereje gyógyító hatású, főként ezekben az időkben. Egy-két hely volt csupán, ahol még adottak voltak a körülmények, de az igazán nagy dobásokat az elit által szponzorált rendezvények jelentették, ahová többnyire csak meghívókkal tehette be a lábát az ember. Valahogy hozzám sosem jutott el egyetlen ilyen morzsája sem az urlakodó arisztokrata rétegnek, akik azt sem tudták, hogy létezem. Én, és még több száz hozzám hasonló hányattatott sorsú ember. De nem panaszkodhatom, elvégre még mindig jobb dolgom van itt, mint a falon kívül. Mégis .. vágytam azt az elismerést, amit gyerekkoromban kaptam, azt a rajongást a tehetségem és művészetem iránt, azt a csillogást, ami akkor körülvett. De ez ami ebben a városban volt, ez .. hamis csillogás. Akárhányszor megpillantottam egy gazdagabb, elitebb rétegből száramzó embert, a vágyakozásom, hogy közéjük tartozzam felváltotta egy taszító érzés. Mert ez a rendszer, ezek az emberek nem ugyan olyanok voltak, mint akik gyerekkoromban vettek körül. Lenéztek, gyakran teljesen keresztülnéztek rajtam és a hozzám hasonlókon, ez pedig összeszorította a szívemet. Az évek alatt, amíg kénytelen voltam bárokban és egyéb kisebb helyeken, eseményeken játszani, valahogy összekötődtem a hozzám hasonlókkal. Menekültekkel, akiknek nincs rangja, hatalma ebben a városban. Nincs másuk, csak a szeretetük egymás iránt, és kitartásuk, hogy tovább küzdjenek az életükért. Ezeknek az embereknek az arcán valami olyan érzéslavina fut át, miközben a zenémet hallgatják, ami mindig megrendít. Mintha gyógyír lenne a lelkükre, felszabadítaná őket a terheik alól és gondtalan ábrándozásba sodorná őket legalább arra a kis időre. Viszont ..  egyáltalán nem fizettek sokat a játékomért, pedig biztos voltam benne, hogy az emberek lelkének azok az órák, amiket a zongoránál ülve ajándékozok nekik, felbecsülhetetlenek. Akárcsak számomra ez a sértetlen táblacsokoládé. Talán azért van annyi bátorságom újra és újra felkeresni a fekete piacot, mert túlságosan is hajt a kíváncsiság egy olyan világ romjai után, amit már soha nem  ismerhetek meg, annak ellenére, hogy beleszülettem, a kór elvette tőlem a jövőmet, a világomat. Én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy újat teremtsek, miközben szívem egy része még mindig azt az elveszettet kutatja, siratja, vágyja.

- Közel múltban, piac körzet -

Szerettem kocsmákban fellépni, habár én nem az a fajta zenész voltam, aki ismer mindenféle matróz muzsikát, obszcén mulatós dalt, amik a részegek kedélyállapotához illeni szoktak. Az én művészetem sokkal finomabb ennél, inkább illik egy délutáni tea vagy kávé ,esetleg egy kellemes esti vacsora mellé. Ennek ellenére itt voltam, hisz a pénz az pénz, a zongora pedig zongora. És én imádtam játszani, másrészt még senki sem panaszkodott az ittasabb közönségből sem, ám az is igaz, hogy három-négy klasszis eljátszása után kitalálnak valami teljesen abszurd szöveget a zongora dallamára, így az háttérbe szorul és a kocsmát belengi a hangos, össze-vissza tarangáló, néhol teljesen ritmustalan ének vidám zaja. A pultnál ültem és azon gondolkodtam, mivel kezdjek miközben szemeim alig bírtam levenni egy nagyobb csoportosulásról, akik már eléggé ittas állapotban voltak ahhoz, hogy ne érdekelje őket ki hallja a beszélgetésüket. A tavaszról, valamiféle fák virágzásáról beszéltek, aminek rózsaszín szirmai beborították az eget és ellepték az utcákat, ahonnan az incselkedő szellő még fel-fel kapta őket, táncoltatta és tovasodorta. Nyitott szemekkel ábrándoztam, egy alaktalan balerinát képzelve, kinek a szirmokból formál ruhát a szél, s azokat mozgatva táncoltatja kecsesen piruettezve a láthatatlan tavasz tündért.
- A sakura fa virágzásról beszélnek. Régen csodálatos látnivaló volt ez egy szigetországban. Állítólag még fesztiválokat is tartottak, mindenféle édességgel, tüzijátékkal és olyan tengeri ételeket ettek, amiknek a nevét nem is ismerem. - a kocsmáros felé fordultam, aki észrevette túlzott érdeklődésem a téma iránt, s habár elég sokat megélt vén rókának néz ki, nem gondoltam volna, hogy ilyen sok mindent tud. A szemeim gyermeki fénnyel csillogtak, mint mindig, amikor a régmúltról hallhattam dolgokat. Bárcsak a saját szememmel láttam volna, bárcsak megkóstolhattam volna azokat a különleges dolgokat, bárcsak én is táncolhattam volna a láthatatlan, rózsaszín szirmokkal borította ruhájú balerinával. Bár valószínáleg az én mozgásommal, akár mint valami elefánt, szétlibbentettem volna a tökéletes sziromruhát és letapostam volna a földön megpihenőket. Nem érthet mindenki mindenhez. Az én testem, a nagy kezeimmel, hosszú ujjaimmal, átlagosnál nagyobb füleimmel a zongorázásra lett kitalálva. Valahol a kocsmában felzengett egy kissé egymástól elcsúszott Boldog születésnapot kiáltás, aminek a végét korsók, poharak összekoccanása nyelte el, s tudtam, eljött az én időm. Szinte repültem a zongora felé, s habár mikor megérkeztem már beállítottam, még egyszer ellenőriztem, hogy a legtökéletesebb hangzást csikarhassam ki ebből a kisé koros darabból. Nem hezitáltam, már tudtam mit fogok játszani legelsőnek. Antonio Vivaldi Négy évszakának egyikét. A tavaszt. Amint ujjaim a billentyűkhöz értek máris lehunytam a szemeim, emlékezetből játszva ezt a csodás darabot, míg képzeletemben egy teljesen más helyen jártam. Körülöttem táncoltak a rózsaszín szirmok, valahol messze felharsant egy fagylaltos autó hangja, s boldog gyermekkacajok szálltak az ég felé léggömbökkel együtt. Ám ennek a dalnak van egy egészen lassú szakasza is, amikor is jön a tavaszi vihar és elmos mindent, a fekete esőfellegek miatt sötétségbe borul a vidék és a vidám hangok elhallnak, egészen addig, amíg a zápor felszakadozik és a nap első sugaraival együtt az új élet is utat tör magának. Virágok bontják ki szirmaikat, fák ágai rügyeznek ki, a zöldellő harmatos mezőre őzikék merészkednek és újra kezdődik az évszakok körforgása. Az eső, a napsütés új életet teremt és ez az, amire nekünk most a legnagyobb szükségünk lenne. "Egy új élet .. de hogyan teremthetném meg magamnak, amikor még a régit sem engedtem el?"

Ahogy sejtettem, csupán csak két művet tudtam valamelyest előadni, mire a hallgatóságom elérte azt az állapotot, amikor már mindegy volt játszom e bármit is, ők énekelnek és mulatnak. De tudtam, hogy a varázs elérte az ő szívüket is, ám nem mindenki szeret a régi világra gondolni. Amikor már túlharsogták a játékomat is, elmosolyodtam és leemeltem ujjaim a billentyükről az ölembe, viszont combjaim helyett valami keményebbet tapintottam meg. Megfeszültem, de kíváncsiságom egy pillanat alatt úrrá lett rajtam és lehajtottam a fejem. "De hiszen ez egy .. " A lélegzetem is elállt, az ujjaim remegni kezdtek és olyan riadtan pillantottam körbe, mintha arra számítanék, hogy most rögtön a földre visznek a polgárőrök. Senki sem foglalkozott velem. A kocsma népessége már bőven a részegség mámorában úszva dalolt összekapaszkodva dülöngélve, így még mindig remegő kezekkel, zihálva csúsztattam be a sértetlen, eredeti csomagolású táblacsokoládét a vékony dzsekim belső zsebébe, miközben agyam sikítva gyártatta a megoldásokat, hogyan kerülhetett ez az én ölembe?! Igaz, hogy előszeretettel játszom csukott szemmel, így könnyebb felidézni a dallamokat, a kottát és el-el szoktam kalandozni, na de ez? Úgy értem ilyen fajta édességeket egyedül a fekete piacon találni, de mindig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy soha ne legyen felismerhető az arcom, amikor ott járok. Irracionális módon vágytam a régi világ kincseire, tudására, így igen, felszoktam keresni azt a bűnös helyet és kétségkívül az édességek azok, amik a gyengémmé váltak, de ez még nem magyaráz meg semmit. "Hogyan és ki és miért?" A mikor talán nem is volt olyan fontos, elvégre egyértelmű volt, hogy amíg játszottam akkor történhetett, de ettől kevésbé éreztem magam nyugodtnak. A leghelyesebb az lett volna, ha el se fogadom, de oh istenem, nem tudtam neki ellenálni, hiszen még ingyen is volt! Alsó ajkam harapdálva, remegő lábakkal álltam fel és mentem, hogy átvegyem a ma esti előadásomért járó fizettséget a pultnál. Kivételesen nem akartam hallani a dícsérő szavakat, a marasztalást, a visszahívást más alkalomra, csak menekülni akartam minnél messzebb. Ijedt, bizalmatlan tekintetem az éneklő, ünneplő embereket pásztázta, de képtelen voltam rájönni ki lehetett az és miért. Olyan gyorsan értem haza, mint még soha és kivételesen előbb a saját szobámba mentem, hogy elrejtsem édes kincsem, csak azután néztem meg édesapám, aki velem egy emeleten lakott a szomszédos lakásban. Éppen tiszta időszakát élte, amikor tisztában volt vele hol van és mi történt, de ezek az időszakok elég ritkák szoktak lenni. Meglepő mód, már két hete tiszta volt és egy farmon dolgozott az ellátó körzetben. Úgy tűnt az a nyugodt élet, a tanyasi környezet jót tett az elméjének. Nem láttam fényt a helyiségekben, mikor benyitottam a saját másolt kulcsommal a lakásba, de a hálószoba nyitott ajtajának résén keresztül hallottam apám horkolását, így megnyugodva vonultam vissza saját kis odumba. Nyugalmam egészen addig tartott, amíg le nem ültem és szembe nem találtam magam kincsesládámmal, amiben a régmúlt dolgait tartottam, s ahova a táblacsokoládét is rejtettem. Visszatettem a ruhásszekrényembe, ráhúztam egy adag nadrágot és kimentem a konyhába a lehető legtávolabb tőle. Az egyetlen, ami elől nem menekülhettem, azok a gondolataim és a kérdéseim voltak, amik a fejemben száguldoztak. "Ki és miért?" 
Our story was written by blood
Vendég

Vendég

avatar

Sacha Heartwood Empty
TémanyitásTárgy: Re: Sacha Heartwood   Sacha Heartwood EmptyPént. Márc. 23, 2018 7:50 pm

Welcome to the world of the
Enigma-disease
Gratulálunk, elfogadva!
Az egyedüllét nehéz dolog. Ezt mind nagoyn jól tudjuk. És te hiába vagy körbevéve emberekkel valahogy mégis megtalál az egyedüllét és ez még nehezebbé tesz mindent.
Sajnos Kristályváros már nem az a patináns, csodálatos hely ami egykor volt. Az aki itt szegényedik el mindent elveszít és már csak néhány dolog van ami a víz fölött tarthatja a fejét.
Neked ilyen a zongorázás.
Biztos vagyok benne hogy csodálatosan játszol. Egyszer eljöhetnél a Bittersweetbe játszani. Biztosan emelnéd a hangulatot.
Egy aprócska jutalom mint az a tábla csokoládé pedig ritka kincs nálunk.
Nagyon ritka... Más szinte ölne érte a feketepiacon.
Vigyázz rá... és magadra is kislány.
Kegyetlen világ ez...
És ha egyedül maradsz ki tudja mi leshet rád a sötétből.
Néhány dolog és csatlakozhatsz hozzánk, kis zongorista. Foglald el a helyed... és csapj a billentyűk közé.
Mi pedig követni fogjuk a zenét!

Avatar nyilvántartásLeader nyilvántartásRangfoglalóPrefektus nyilvántartás
Vendég

Vendég

avatar

Sacha Heartwood Empty
 

Sacha Heartwood

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: Archivált előtörténetek-
^
ˇ