Ahogy megpillantottam a lány arcát, egyből el is merültem a gondolataimban, ahogy felrémlettek előttem az őt körülvevő események. Emiatt először nem is válaszoltam a kérdésére, csak utólag kaptam fel a fejemet, amikor rájöttem, hogy mit is mondott. - Itt fogyasztom – feleltem, majd kezeimet a pulton pihentetve figyeltem, ahogy a kávégéppel lefőzi az életmentő nedűt, én pedig alig vártam már, hogy magamba döntve azt elűzhessem a csontjaimra telepedett fáradtságot. Hosszú volt még a nap. Miközben arra vártam, hogy elkészüljön az eszpresszóm, beszélgetést kezdeményeztem Lorival, meglepett arcából kiindulva azonban ő nem ismert fel, legalábbis nem elsőre. Persze, butaság is volt tőlem, hogy elsőre ennyire személyeskedve szólítottam őt meg, mintha már ismertem volna, de valahol, mégis így éreztem. Az új generáció többsége már Kristályvárosban született – ők voltak azok, akik nem tapasztalták meg a saját bőrükön, milyen kegyetlen valójában a kinti világ. Ők nem találkoztak a mutánsokkal soha, csak azok, akik munkájukból adódóan kénytelenek a falon kívülre merészkedni. Épp ezért számított Lori kivételnek, én pedig, valahogy mindenkit egy fokkal közelebb éreztem magamhoz, aki túlélt egy mutánstámadást. Megváltoztatta az embert, és ennek nyomait lehetett látni a szemekben. Barátságos mosolyát látva már én sem aggódtam tovább a túl közvetlen viselkedésem miatt, bár látszott még rajta, hogy meg van kicsit szeppenve a hirtelen megszólításom miatt. De tényleg örültem annak, hogy itt láttam dolgozni, és nem megint a mutánsok után szimatolva, bár sejtettem, hogy a bosszúvágy benne is megvolt, akárcsak a barátjáéban, akit hogy is hívtak? Sam… Samuel? Mindenesetre, sejtettem, hogy a személyes veszteség után egyikük sem fogja könnyen feladni ezt a dolgot, pedig őszintén szólva, szerintem ezt kellett volna tenniük. - Akkor gondolom, már nagyjából hozzászoktál az itteni munkához. Szereted is azért csinálni? – érdeklődtem tovább, majd megfogtam a kezét, amikor azt felém nyújtva bemutatkozott. Csak halkan felnevettem, amikor megjegyezte, hogy az én nevemet többen ismerik. – Nos, nem is tudom, hogy ez átok vagy áldás. Én inkább az előbbire szavazok – ismertem be, majd elhúztam a számat a következő szavait hallva. Nem voltam biztos abban, hogy Lori mennyit hallott a családom helyzetéről, de igazság szerint, nem szerettem túlságosan erről beszélni. Mindig egy fájó pont volt ez nálunk, és nekem sem volt könnyű úgy tenni, mintha nem váltana ki belőlem semmilyen érzést az, ami az apámmal történt, és annak következtében velünk. Tudtam azonban, hogy Lori nem akart megbántani, ezért igyekeztem könnyedséget mutatni. – Nos, ez nem éppen a mi döntésünk volt – rántottam egy aprót a vállamon. – Tudod, amióta az apámat háziőrizetbe kellett zárni, azóta az emberek hajlamosak az ő vétkeit rám és a húgomra vetíteni. Nem mondanám, hogy túlságosan szívesen látnak bennünket bárhol is, pláne nem az elit körében, hiszen már nem tartozunk oda – magyaráztam a lánynak, majd amint megkaptam a kávémat egy csészében, egyből bele is kortyoltam. Már ennyi elég volt ahhoz, hogy kezdjem kicsit fittebbnek érezni magam. Figyelmesen hallgattam a következő szavait, bár sejtettem, hogy valójában nem érezte magát olyan remekül, mint azt először állította, és valóban igazam is lett. Emlékszem, milyen érzés volt először a mutánsokkal találkozni, és nem mondom, hogy utána nem voltak nekem is hónapokon át rémálmaim, pedig minket erre képeztek ki – hogy mutánsokat öljünk. A valóságra azonban képtelenség felkészíteni bárkit is. Sokan emiatt meg is halnak az első küldetésük során. - Elhiszem, hogy idegesítő ezt a kérdést hallgatni folyamatosan – bólintottam egyetértően. – A legnagyobb probléma ezzel azonban éppen az, hogy nem, nem tudják elképzelni, milyen érzés. Tudod, az emberek többsége Kristályvárosban nem találkozott mutánsokkal, vagy ha igen, akkor szinte már el is felejtették milyen az. Egyszerűbb elzárni a történteket az agyad legmélyebb zugába, mint folyton emlékezni arra, milyen volt Kristályváros felépülése előtt – magyaráztam a lánynak. – Tudod, az első küldetésem után nekem is folyton rémálmaim voltak. Újra és újra láttam, ahogy közelednek felénk a rohadékok, és bármennyire is éreztem felkészültnek magam, mégis lefagytam. Máig emlékszem azokra a társaimra, akik nem jöttek haza arról a küldetésről – meséltem neki, egy pillanatra lehunyva a szemeimet, és felidézve magam előtt katonatársaim arcát. Megfogadtam, hogy soha nem felejtem el őket, és hogy még keményebben dolgozok, hogy haláluk ne menjen kárba. – Idővel el fognak múlni a rémálmok, de addig is, ha gondolod, ajánlhatok neked egy gyógyszert, ami segít az alvásban – pillantottam rá kérdőn, mert nem voltam biztos abban, hogy igényt tart-e ilyenre. Voltak, akik szándékosan megtartották rémálmaikat minél tovább, hogy soha ne felejtsék el a történteket.
Szeretek itt dolgozni, a körülmények ellenére is. Valószínűleg egy nap úgyis váltottam volna, nem mentem volna át a kerítésen, hogy a fiúknak segítsek a nyomozásban, a küldetéseikben. Eljött volna ez az idő, ha máskor nem, mondjuk akkor mikor gyereket szerettünk volna. Legalább az egyikünk élje túl a napot, valaki legyen a gyerkőc mellett…Furcsa, hogy bár szó sincs ilyesmiről, mégis jócskán visszavettem a fordulatból. Samwell tudom, hogy tovább kutat, és nyomoz. Én is ezt akarom tenni, engem is hajt a bosszú, csak félek. Nagyon is félek, és még rosszabb, hogy Samwell-t is féltem ettől az egésztől. Nem akarom, hogy vele is megtörténjen a borzalom, ami a vőlegényemmel. A vendég érkezése meglep, most pont nem számítottam senkire, ez nagyjából az az egy óra, mikor a madár se jár a kávézóba. - Máris adom. Itt fogyasztja? - kérdezem, majd a válaszának megfelelően vagy porcelán csészébe, vagy elviteles pohárba készítem a kávéját. A cukrokat a pohárba ejtem, és várom, hogy a kávégép tegye a dolgát. Teljesen ledöbbenek, egyben megijedek amikor megszólít. Ismerem talán? Persze mostanában elég sokan felismernek, a történtek miatt, de ritkán szólítanak így le. - Ez a harmadik hetem. - mosolygok rá azért barátságosan, persze csak addig míg el nem kezdene arról faggatni, hogy mi történt. Azt utálom, ne is kérdezze, remélem nem akar részleteket hallani. - Oh! Lori Mitchell. - nyújtom felé a kezem, elvégre ha már ő is rendesen bemutatkozott, egy kézfogás belefér a jó szándék jeleként. Furcsa, hogy én is hallottam róla ezt-azt, mégse ismertem fel. - A te nevedet többen ismerik. - pillantok rá érdeklődve, de nem túl tolakodva, miközben a kávéjával bajlódok. Vannak pletykák, és igazából ő is eléggé eltűnt az elit köreiből, kicsit mintha… valami miatt szégyenkeznie kellene. A szimatom súgja, de annál óvatosabb vagyok, minthogy megbántsam. - Mostanában egy kicsit visszahúzódtál a kíváncsi szemek elől? - teszem fel a logikus kérdést, de nem sértődök meg, ha nem válaszol. Lerakom elé a kávéját, és megint megfogom a magam bögréjét, hogy főzzek egyet saját magamnak is, ha már egyszer szünetem van. - Jól. Remekül! - felelem a kérdésére már a professzionális modoromban és mosolyommal. Hiába van a hangjában együttérzés, nem akarok őszinte választ adni, hiszen ez a munkahelyem. Nem állhatok neki drámázni. - A sebeim gyógyulnak, Samwell szerzett valami kenőcsöt, amitől a lábam is gyorsabban gyógyul. Nem kaptam el a fertőzést sem, szerencsés vagyok. - menekülés közben estem át egy kiugró sziklán, ami végig szántotta a sípcsontomat. Fájt, vagy két hétig sántítottam miatta. Már ez is jobb, lassan de gyógyulok. Mikor elkészül a kávém, komoly arccal pillantok Chris felé. - Éjjelente nem alszok mert a rohadékok fejét látom. - kapaszkodok a bögrém fülébe, miközben a szemébe nézek, pislogás nélkül. Ezt akarta hallani? Vagy más részleteket? Körbe pillantok, mert bármilyen barátságos is legyen Chris, a főnököm nem lesz az ha lazsáláson kap. De szerencsére senki nem kér semmit, így beszélgethetünk. Nagyot sóhajtok. - Mindenki ezt kérdezi. Hogy hogyan érzem magam. Pedig szerintem nagyjából el lehet képzelni. - kortyolok inkább a tejeskávémból.
A mai napom is elég korán indult, mint ahogy mostanában mindig. Amikor Eris először vert el könnyűszerrel engem és Elliottot, külön-külön és együttes erővel is, a barátom a fejébe vette, hogy ezen hamar változtatni kell, mert felháborító, hogy mennyire könnyű ellenfelei voltunk a lánnyal. Igaz, engem is zavart egy kicsit ez a dolog, de fele annyira sem, mint Elliottot, aki úgy viselkedett, mintha az egóján is komoly károk keletkeztek volna emiatt. Mondjuk, valószínűleg ez így is volt. Mindenesetre, a fejébe vette, hogy mindkettőnknek erősebbé kell válnunk, ezért minden áldott reggel már reggel hattól órákon át edzettünk nemcsak egymással, hanem más félvérekkel is. Így mire tíz óra lett, amikor valójában elkezdődött volna a nap a számunkra, már minden izmom sajgott. Persze, nem bántam egyáltalán, hogy edzettem, a fejlődés pedig látványos volt, de persze, Erisnek még csak a nyomába sem értünk. Fáradtan dörzsölgettem a tarkómat, miközben betértem a kávézóba, hogy magamba döntsem a már második kávé adagomat. Sajgott mindenem, ez azonban nemcsak az edzések miatt volt – valahogy a kanapén való alvás továbbra sem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé, de mivel egy ággyal kevesebb volt nálunk, kénytelen voltam összebarátkozni a kemény kanapéval. Mert gyanítottam, hogy Eris nem vette volna túl jó néven, ha mellé fészkeltem volna magam, elcsenve a takaróját és párnáját, de őszintén szólva, merev izmaimnak valóban jót tett volna már egy kiadós alvás rendes körülmények között. - Egy dupla eszpresszót szeretnék, két cukorral – adtam le a rendelésemet, miközben lehuppantam a pulthoz. Csak ekkor emeltem fel a fejemet, és jöttem rá, hogy Lori Mitchellel volt dolgom. Mindenki ismerte őt, legalább hallásból, a mutánsos incidens nagyon felkapott volt és mély felháborodást váltott ki mindenkiből. Én megtartottam a saját véleményemet magamnak a történtekről, ugyanakkor rettentően sajnáltam, ami a lánnyal történt. Egy családtag elvesztése senkinek sem könnyű – ezt mutatta az is, hogy a lány ezen a helyen kezdett el dolgozni. De valószínűleg jobban is tette, mert itt legalább biztonságos volt, és nem kellett attól tartania, hogy kit veszít el legközelebb. - Nem is tudtam, hogy itt dolgozol, Lori – szólítottam őt barátságos hangnemben, miközben arra vártam, hogy megkapjam a fáradtságomat elűző keserű nedűt. – Mióta vagy itt? – érdeklődtem, aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg ő nem ismer engem, legalábbis személyesen biztosan soha nem mutatkoztam be neki. – Ne haragudj, Chris vagyok, Christian Reed. Valószínűleg soha nem váltottunk még szót egymással, de nos, a történtek után elég sok mindenki ismeri már a nevedet – magyaráztam neki, attól félve, hogy tolakodásnak veszi a személyeskedésemet. Nem állt szándékomban semmi rossz emléket felidézni benne. – Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle együttérző hangon, és ezt nem Chrisként tettem fel, hanem mint katona, aki pontosan tudja, hogy milyen találkozni a mutánsokkal, és hogy mit jelent elveszíteni valakit általuk. Igaz, a családtagjaim közül senki nem esett még áldozatául a szörnyetegeknek, de sok társam volt, akik küldetés közben veszítették életüket.
Úgy két hete dolgozom a kávézóban. Nem mondom, hogy ez életem melója, de furcsán megnyugtató a tudat, hogy reggel bejövök dolgozni, és nem úgy kell elköszönnöm Samwell-től, hogy nem biztos, hogy haza is érek. Szóval a látszólagos biztonság érzése egészen jó hatással van rám, valamennyit javult az általános hangulatom is. Persze még mindig azon kapom magam néha, hogy merengve bámulok a szoba egy sarkába, vagy az ajtóra, de talán idővel ez is elmúlik majd, ha már megszokottá válik ez az állandó fájdalom. Végtére is, a szüleim és a testvéreim halálát is feldolgoztam valahogyan, ezzel is meg kell küzdenem. Elvégre, bármekkora is a veszteség, Sam még ott van nekem. Már csak ő. Egyébként, sejtem én, hogy nem adja fel sem a nyomozást, sem a további kutakodást. Az öccse halála valószínűleg csak olaj a tűzre, ennyire már ismerem. Nem fog leállni, bármit is mond. Persze, az én ösztöneim is dolgoznak bennem, jár az agyam ezerrel, és vagy egy tucatnyi nyom vagy jel lenne, amin elindulhatnánk. De nem teszem, erre még egyszerűen nem állok készen. Túlságosan is félek, hogy még valakit elveszítek, aki fontos nekem. Túlságosan félek, hogy amit találnánk, az a legkevésbé sem tetszene. Ma is korán kezdtem, a kávézó már fél héttől nyitva tart, hiszen akik munkába tartanak, előtte néha beugranak egy pohár forró feketére. Ők azok, akik elviteles pohárba kérik a fekete nedűt, és mindig szörnyen sietnek. Már az is bosszantja őket, ha két ember áll előttük a sorban. Igyekszem gyorsan dolgozni, de mivel az első héten főként az asztalokat törölgettem, poharakat mosogattam, és a készleteket töltöttem fel, ezért még nem sikerült gyorsan és hatékonyan használni a kávégépet. Az alapiskola után vendéglátó jellegű képzésem volt, csak amiatt, hogy legyen valami szakmám, amiből adott esetben megélhetnék. Bár dolgoztam már ilyen helyen, még nagyon régen, évekkel ezelőtt, de megkopott a tudásom. Már nem tudok olyan szép virágot önteni a tejhabból. Azért nem panaszkodom, ma, amikor véget ért a nagyobb roham, és tíz óra körül végre úgy tűnt, hogy megszűnik a sor is, elégedetten pillantottam körbe. Mindenki előtt ott a rendelése, senki sem kér semmit… akkor talán én is pihenhetek egy kicsit. - Tartanék egy kis szünetet, ha nem gond. - pillantok kérdőn a főnököm felé, aki előbb szintén körbe néz, majd elégedetten bólint. Nem is lopom a napot tovább, gyorsan oda állok a kávégéphez, hogy készítsek magamnak is egy lattét, ahogy szeretem. Már a kávét darálom hozzá, amikor észreveszem, hogy valaki a pult felé közelít. Eszemben sincs lustának tűnni, így egyből oda is lépek, és udvarias mosollyal az ajkamon üdvözlöm a vendéget, akinek nagyon is ismerősek a vonásai. - Szép napot! Mit adhatok?
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
Ahogy megpillantottam a lány arcát, egyből el is merültem a gondolataimban, ahogy felrémlettek előttem az őt körülvevő események. Emiatt először nem is válaszoltam a kérdésére, csak utólag kaptam fel a fejemet, amikor rájöttem, hogy mit is mondott. 
