Caia & Electra

There used to be light, but now it's all empty space

Nem tudom, mennyit várhattam Electra megjelenésére, de úgy éreztem, hogy ez sem volt elég. Továbbra is kavarogtak a gondolatok a fejemben, olyan sok mindent szerettem volna mondani a lánynak, hogy képtelen voltam eldönteni, melyikkel kezdjem. Két év hosszú idő volt, és bőven volt lemaradásunk, amit pótolni kellett. Persze, itt nem egy könnyed barátnői csevegésre gondoltam.
A Demetriával való találkozóm után valójában nem számítottam arra, hogy Electra így fog fogadni, amikor meglát, de végül is, érthető volt. Tudta, hogy min mentem keresztül azóta, hogy Raziel meghalt, a különbség pusztán annyi volt, hogy én megengedhettem magamnak a totális szétcsúszást, míg ő nem. Félvérként muszáj volt munkában maradnia, különben kitették volna a városból, na és persze, sejtettem, hogy Vincent se hagyott neki nyugtot. Azért elgondolkodtam azon, vajon melyikünk szívta meg jobban, de valószínűleg nem létezett helyes válasz erre. Mégis örültem, hogy a közös veszteség, ha másra nem is, arra jó volt, hogy közelebb hozzon minket egymáshoz. Ketten a világ ellen – megmosolyogtatott ez az elképzelés.
- Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de én is örülök, hogy itt vagyok – nevettem fel halkan, utalva az utóbbi két évben tanúsított viselkedésemre, amikor a lábamat se voltam hajlandó kitenni a házból, és igyekeztem minden látogatót elűzni. Most pedig itt ültem a kávézóban, próbálva helyrehozni az elfuserált életem darabkáit. De ahogy a szokás is mondja, jobb később, mint soha, nekem pedig legalább megjött az eszem.
A sporttáskáját látva felszaladt a szemöldököm, ám abban a pillanatban, hogy mondta, alibi kellett neki, nekem is leesett, hogy valószínűleg nem lehetett könnyű elszökni Vincent elől. Gyanítottam, hogy az utóbbi két évben szerzett elég tapasztalatot ahhoz, hogy tudja, hogyan rázza le a férfit. Azonban el sem mertem képzelni, hogy mennyire borzalmas lehetett együtt lakni vele, egy helyiségben tartózkodni vele, egy levegőt szívni vele. Ha én lettem volna a helyében, valószínűleg Vincent már rég halott lett volna, és még az sem érdekelt volna, ha emiatt engem is kivégeznek.
Aprót bólintottam, amikor azt mondta, mindjárt jön, én pedig ismét elmerültem gondolataimban, ahogy azon agyaltam, hogyan fogalmazzam meg őket. Ahogy helyet foglalt velem szemben az asztalnál, és halvány mosolyt küldött felém, én is megpróbáltam az arcomra erőltetni egy mosolyt, de valószínűleg nem nagyon sikerült. Végül egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Őszintén szólva? Mintha egy úthenger gázolt volna át rajtam újra és újra – nevettem fel halkan. – Ahhoz képest, ahogy voltam az utóbbi két évben, kezdem összeszedni magam, szóval megvagyok, azt hiszem – válaszoltam meg végül rendesen a kérdését, majd aggódva pillantottam Electra arcára. – És te? Hallottam, hogy Vincent mellé osztottak be… Egy tízes skálán mennyire elviselhetetlen? – kérdeztem tőle, bár sejtettem a válaszát, már csak abból kiindulva, hogy kellett neki egy alibi, hogy lelépjen a férfitól. Egy újabb sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy rászántam magam a mondanivalóm elkezdésére.
- Először is, szeretnék bocsánatot kérni. Úgy érzem, hogy Raziel halála részben az én lelkemen szárad. Tudom, túl sokáig tartott, de végre rájöttem, összetettem a kirakós darabjait, hogy az egész akkori küldetés miért volt olyan furcsa, vagy hogy Vincent miért viselkedett olyan különösen mindig. Nem tudok nem arra gondolni, hogy ha előbb rájövök erre, akkor a bátyám még mindig élne, vagy ha hallgattam volna a figyelmeztetésére, akkor másképp alakultak volna a dolgok. De így… ő már nincs többé, te pedig az a szörnyeteg mellett kötöttél ki. Igazán sajnálom – pillantottam a lány arcára őszinte sajnálattal, és reméltem, hogy meg tud bocsátani nekem, mert én magamnak egészen biztosan nem fogok tudni soha.

563 words ◆ Skin and Bones ◆ credit

Caia & Electra

together we can be stronger

- Hová mész?
A mindig megszokott kérdés, a mindig megszokott hanggal; kezdtem azt hinni, hogy lassan tényleg becsavarodok. Örök rejtélyként éltem meg, hogy így, két év elteltével, azzal a ténnyel súlyosbítva, hogy velem él egy fedél alatt, hogyan lehet még életben Vincent. Persze megvoltak a magam céljai, amiért egyelőre nem választottam le a fejét a nyakáról, de én sosem az érzelmeimen való uralkodásról voltam híres; a dührohamaimat egyedül Raziel volt képes kezelni és kordában tartani, és a tény, hogy ő éppen miatta nem lehetett itt, hogy pont az ő helyét vette, át… Nem vetett rá túl sok jó fényt.
Illetve… jobban belegondolva talán mégis volt értelme. Hiszen éppen Raz miatt voltam hajlandó elviselni ezt az egészet, hogy bizonyítékokat gyűjtsek és aztán Vincent nyakába zúdítsam a gőzölgő szart, amit kavart magának, hogy aztán elnyerje méltó büntetését. Nem lett volna elég, ha csak megölöm, az túl egyszerű és túl gyors halál lett volna ahhoz képest, amit elképzeltem neki. Azt akartam, hogy szenvedjen, és hogy tudja: azért szenved így, amit Raziellel tett. Igen, mégiscsak Raz volt az, aki még így is hatni tudott rám; az ő emléke köszönhette Vincent, hogy életben van.
Még.
- Már mondtam, hogy Briannával megyek edzeni – vágtam rá szemrebbenés nélkül. Nem volt teljes hazugság, de nem kellett tudnia róla, hogy Brianna lemondta az alkalmat, ellenben új programom lett, Caia képében.
Ha nem kért volna meg külön, akkor sem szóltam volna senkinek az SMS-ről, főleg nem Vincentnek; közvetlen közelről lehettem szemtanúja mindannak, amin Caia keresztülment Raziel halálát követően, és már csak ezért is biztosan tudtam, hogy ha ő a semmiből küld egy üzenetet, miszerint beszélni akar velem, ott valami komoly dologról lehet szó. Vincent persze akkor is épp a seggemben volt, amikor megkaptam Caia SMS-ét, de szerencsére nem láthatta, én pedig minden nyomát eltüntettem annak az üzenetnek, hogy később se találhassa meg, amikor belenéz a telefonomba.
- Lehet, hogy veletek megyek. – A kezem megállt a hajam lófarokba kötése közben, felvont szemöldökkel néztem rá a tükörből. Szóra nyitottam a számat, de szerencsére ő még előbb a homlokára csapott. – Francba, nem lesz jó! Megígértem apámnak, hogy vele ebédelek.
- Kár – villantottam rá egy negédes mosolyt.
- De persze… – Előbb éreztem, mintsem láttam, hogy közelebb lépett; rutinos mozdulattal bújtam ki a karja alól, miközben befejeztem a hajam összegumizását. – Este eljöhetnél velem végre arra a vacsorára, amit lassan másfél éve halogatsz – folytatta zavartalanul.
- Talán majd máskor – hárítottam el mosolyogva a szokásos dumával. Majd ha Raziel feltámad, helyesbítettem magamban.
- Hisz ez nem jelentene semmit, El…
- Akkor miért kérdezed meg állandóan? – vágtam közbe felvont szemöldökkel. A szándékai nyilvánvalóak voltak, márpedig Raz volt az utolsó férfi ezen a földön, akivel hajlandó lettem volna olyan nevetségesen romantikusan dolgokra menni, mint például egy gyertyafényes vacsora kettesben.
De az előttem álló rohadék jóvoltából meghalt, mielőtt még ezt elmondhattam volna neki.
Éreztem, hogy megrándul az arcom a hirtelen fellángoló érzelemhullám miatt, elöntött a harag, a gyűlölet és a mérhetetlen fájdalom, ami még mindig nem volt képes semmivé lenni, ha rá gondoltam, akármennyi idő telt is el. Mégis gyakorlott módon lepleztem mindezt, ezúttal azzal, hogy felkaptam a földről az alibi-sporttáskámat és búcsút intettem neki.
Először valóban az Akadémiához kapcsolt edzőteremhez mentem, és a női mosdó ablakából lesve vártam, hogy Vincent – aki természetesen követett – eltűnjön a közelből. Csak akkor indultam el a D körzetbe, amikor már tiszta volt a terep, de tekintve, hogy ezt előre belekalkuláltam az időbe, még így sem voltam késésben.
A kávézó bejáratánál megálltam egy pillanatra, hogy tekintetemmel megkeressem Raziel húgát, és viszonylag gyorsan ki is szúrtam az egyik távolabbi, sarokban megbúvó asztalnál – újabb jel, hogy nem hétköznapi cseverészésre invitált. Őszinte örömmel mosolyogtam a lányra, amikor odaértem hozzá, mindig is kedveltem őt és örültem, hogy láthatom. Hogy a körülményekhez képest jól van.
- Örülök, hogy látlak, Caia – mondtam ki hangosan is a gondolataimat, javaslatára pedig értőn biccentettem. Sejtettem, hogy nem a semmiért hívott el. – Mindjárt visszajövök. Ezzel ne is törődj – böktem állammal a sporttáskára, amit letettem a székem mellé. – Kellett valami alibi.
A pultnál rendeltem magamnak egy lattét, és amíg vártam, hogy elkészüljön, lopva Caiára pillantottam a szemem sarkából. Gondterheltnek tűnt, a homlokára barázdákat rajzoltak a gondolatai; eltűnődtem rajta, vajon mi nyomhatja a szívét, és hogy annak a valaminek köze lehet-e Razhoz. A kávémmal felszerelkezve tértem vissza az asztalhoz, és ahogy leültem vele szemben, halványan rámosolyogtam.
- Hogy vagy? – kérdeztem kedvesen, nem tudtam, rögtön bele akar-e vágni a közepébe, de ha nem, hagytam neki időt.

888┃YOUTUBE┃    ┃✗

Caia & Electra

There used to be light, but now it's all empty space

Azóta, hogy Raz meghalt, azt hittem, semmi sem lehet már ennél rosszabb. Tévedtem, de nagyot tévedtem. Hisz rájönni az okára a történteknek, mindennél borzalmasabb volt. Már korábban is kész tények feküdtek előttem, én azonban vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem azokat, és összerakjam a kirakós darabjait. A bizalom elvakított, óvatlanná tett, hiszen kinek jutna eszébe saját társait és barátait bizalmatlansággal kezelni? Nekem soha nem jutott volna eszembe, s pont emiatt volt képes Vincent ily csúnyán hátbaszúrni mindenkit. Azt hittem azonban, hogy Sedrickben megbízhatok – hiszen mégis csak ő volt a partnerem, akivel már évek óta együtt dolgoztam, laktam és éltem. Jól ismertük egymást, azt hittem, hogy nagyon jól, ám lehet, ez mégsem volt így. Ugyanis láttam, ahogy Vincenttel társalgott, s habár agyam racionális része azt próbálta súgni nekem, hogy ez még nem jelent semmit, lehet, Sed egyáltalán nem is sejtett semmit a másik férfival kapcsolatban, én ezt teljesen figyelmen kívül hagytam. Érzelmeim elhomályosították a gondolkodásomat. Egyből Sedricknek estem, kitörésemet pedig ő ugyanolyan hevességgel fogadta. Szó szerint összeverekedtünk, s talán, ha az utolsó pillanatban nem jön meg az eszünk, valóban komoly kárt tettünk volna egymásban. Végül aztán a büntető küldetésünk során nagyjából megbeszéltük a dolgokat, valahogy azonban már másképp tekintettem a fiúra. Továbbra se kételkedtem abban, hogy a küldetéseink során ne mentette volna meg az életemet, vagy sietett volna segítségemre, de a bosszúmba nem mertem belevenni. Mindig ott motoszkált a fejemben a „mi van, ha”, és tudtam, hogy nagyon nem volt szép dolog tőlem ilyeneket feltételezni róla, nem tehettem ez ellen semmit. Ez a bosszú volt minden, amim maradt Viincentnek hála, ezért nem kockáztathattam meg, hogy bárki meghiúsítsa azt.
Ezt az incidenst követően elkezdtem gondolkodni azon, hogy kik lehetnek azok, akik segíteni tudnának nekem. Sorra vettem a személyeket, akik közel álltak hozzám vagy Razielhez, de végül szinte mindenkit lehúztam a képzeletbeli listáról. Nem akartam ártatlanokat is belekeverni a dologba, pontosan azért, mert szerettem őket, és nem akartam tönkretenni az életüket. Ez a bosszú ugyanis mindent elvett volna tőlük is, a különbség csak az volt, hogy nekem már nem volt mit veszítenem. Egyedül Electra volt az, akiről sziklaszilárd meggyőződéssel ki tudtam jelenti, hogy ugyanolyan cipőben járt, mint én. Habár soha nem tudtam, pontosan milyen érzelmek kötik a bátyámhoz, tudatában voltam annak, hogy mennyire fontosak voltak egymás számára. Őt is épp annyira megrendítette az eset, mint engem, s emellett kinevezték még Vincent prefektusi társának is. Kegyetlen játékot űzött velünk az élet.
Írtam a lánynak egy SMS-t, miszerint találkozni szeretnék vele, és hogy várom a D körzetben a kávézóban. Azt is hozzátettem, hogy ne szóljon erről senkinek, főleg ne Vincentnek. Biztos voltam benne, hogy ennek az említése nélkül is így tett volna, de jobb félni, mint megijedni. Én is ehhez hasonlóan cselekedtem. Könnyen előfordulhatott, hogy túlzásba vittem az egészet, de ebben a komoly ügyben nem lehettem, lehettünk óvatlanok. A kávézóban is szándékosan egy olyan asztalt választottam ki, ami bent egy sarokban helyezkedett el, hogy minél kevesebben láthassanak. Senki nem figyelt vagy törődött velem, ami egy picit megnyugtatott. Lehet paranoiássá váltam – jegyeztem meg magamnak, de végül el is hessegettem ennek a gondolatát, hiszen voltak ennél fontosabb dolgaim is. Kikértem egy capuccinot, majd az asztalnál várva a félvér lány megjelenését.
- Szia Electra – köszöntöttem a lányt egy halvány mosollyal az arcomon, majd biccentettem a fejemmel, hogy jelezzem neki, üljön le nyugodtan. Biztosan kíváncsi volt, hogy miről szerettem volna beszélni vele, azonban most, hogy itt volt, hirtelen azt sem tudtam, mivel kellett volna kezdenem. Kavarogtak a gondolataim, miközben egy gondterhelt sóhaj hagyta el ajkaimat. – Szerintem rendelj te is magadnak valamit, itt leszünk még egy darabig – pillantottam fel rá, ezzel is egy kis időt kérve és hagyva magamnak, hogy eldöntsem, mivel is kezdjem a mondandómat.

605 words ◆ Skin and Bones ◆ credit