Caia & Demi

It's getting close, I lose control, It's taking me over

Együttérzőn pillantottam a lányra, amikor azt mondta, ismerősek ezek az érzések. Igaz, soha nem árulta el, hogy pontosan mi is történt a múltjában, amiért annak idején annyira rosszul volt, én pedig nem kérdeztem, de nem is volt igazán fontos. Bizonyos szinten felnéztem rá, amiért sikerült túllépnie azokon a negatív gondolatokon, amiért képes volt másokra, pontosabban másra támaszkodni hozzá. Hogy elfogadta Wyatt segítségét. Én túlságosan féltem ettől, és, azt hiszem, igazán továbblépni se akartam azon, hogy Raz meghalt. Nem tehettem meg vele. Nem tehettem meg, hogy elfelejtsem őt, és ne bosszuljam meg őt, pláne annak tudatában, hogy már tudtam is, hogy mit kell tennem. Egy darabig azt kívántam, bárcsak ki tudnék törölni mindent a fejemből, ami eddig történt velem, vágytam a megváltó tudatlanságra, most már azonban nem kívántam eldobni magamtól egyetlen percét sem a történteknek. Helyette inkább arra használtam emlékeimet, hogy felkorbácsoljam dühömet, azt pedig fegyverként használjam Vincent ellen.
A következő szavaira csak bólintottam egy aprót, miközben elfordítottam a tekintetemet róla. Mélyen lehunytam szemeimet, és igyekeztem nagyokat lélegezni, hogy visszatartsam a kitörni készülő könnyeimet. Nem, valóban nem volt könnyű elveszíteni a szeretteidet, de még mennyire, hogy nem! Hát még végignézni, ahogy eltűnik az élet a szemeikből, te pedig ott vagy, és nem tudsz tenni ezellen semmit. Semmit az égvilágon. Ennél az érzésnél nincs rosszabb a világon. Főleg, hogy azt hittem, erős vagyok, megfogadtam, hogy még egyszer nem járok úgy, mint Belle-nél. S lám, a sors megismételte önmagát. Mintha arra lettem volna kárhoztatva, hogy mindenkit elveszítsek, aki fontos a számomra, még ha Demi azt is állította, hogy ez nincs így. Hogy a halál nemcsak az én nyomomban van. Persze, ez tagadhatatlanul igaz volt, mégis minden nap éreztem jeges lélegzetét a nyakamban, szorítását a torkomon. Biztos voltam abban, hogy már várta, mikor kaparinthat meg engem is.
- Mi értelme van Guardiannak lennem, ha nem tudok senkit sem megvédeni? – kaptam fel a fejemet, kétségbeesett pillantást küldve felé. A szavai kemények voltak, hiába tudtam, hogy igaza van, ez nem enyhített a fájdalmon, amit éreztem. – A legrosszabb az egészben azonban nem is ez volt, Demi… - sóhajtottam fel, miközben a cipőm orrát kezdtem el ismét bámulni. Muszáj volt az ajkamba harapnom, hogy több infó ne szökjön ki a számon. Nem akartam elárulni Deminek a részleteket a küldetésről, rettegtem annak lehetőségétől, hogy esetleg neki is valami baja esik miattam. Ha így lett volna, akkor többé már senki nem tagadhatta volna, hogy meg vagyok átkozva, vagy inkább a számomra fontos személyek.
- Mert jogtalan is volt az, amiket a fejedhez vágtam, és egyáltalán nem érdemelted ezt a viselkedést tőlem. Nem győzők bocsánatot kérni emiatt – szorítottam meg picit a vállát, hogy érezze, lássa, eszébe se jusson magában keresnie a hibát, és hogy már itt vagyok neki. Sejtettem, hogy már késő volt mindkettőnek, de jobb később, mint soha, véleményem szerint. És a barátnőmnek szüksége volt hallania ezeket a szavakat. Megérdemelt ennyit, sőt, még többet is.
Amikor azt kérte, hogy ezúttal ne zárkózzak el előle, ijedten néztem rá. Az ajkaimat kezdtem el rágcsálni, miközben azon gondolkodtam, hogy most mi tévő legyek. Szerettem volna elmondani neki mindent, részletekbe menően, ugyanakkor féltem a következményektől is. Végül aztán úgy döntöttem, hogy elmondok neki mindent. Nem érdemeltem meg, hogy Demi adjon nekem még egy esélyt, ám ő mégis megtette, én pedig nem szalaszthattam ezt el. Még ha nem is hittem volna, hogy túl sokáig fog tartani ez az egész – szinte már számoltam a napokat, hogy mikor halok meg.
- Nem baleset volt, amikor Raziel meghalt – jelentettem ki, miközben tekintetemet ismét az égnek szegeztem. – Vincent szándékosan adta át nekünk hibásan az infókat a küldetésről, így a csapat ratog felkészületlenül ért minket. Nem voltak KRC töltények nálunk, ráadásul Vincent lassan megmérgezte Saraht. Egyértelmű, hogy a halálunk volt a célja, habár nem tudom pontosan, hogy mit akart elérni – meséltem neki halkan, igyekezve minden érzelmemet és gondolatomat magamban tartani. Már csak az hiányzott volna, hogy valaki felfigyeljen a beszélgetésünkre heves hangvételemet hallva. – Már nagyon-nagyon régóta furcsán viselkedett, nem volt többé az a fiú, akivel annak idején jóban lettünk. Utált minket, bár nem tudom, miért. Végig ott volt minden az orrom előtt, még Raz is próbált egyszer figyelmeztetni a küldetés előtt, de én nem hittem neki. Bíztam Vincentben, és ez lett a vége – sóhajtottam fel, majd csendben vártam, hogy Demi feldolgozza a szavaimat. Sejtettem, hogy nem kell majd kimondanom, mit tervezek. Rá fog jönni magától is, és azt is gyanítottam, hogy megpróbál majd lebeszélni róla.

725 words ◆ Deep End ◆ credit

Caia & Demi

It's getting close, I lose control, It's taking me over

Egyáltalán nem mutattam jelét annak, hogy fájt volna Demi visszautasítása, de valójában nagyon is szíven ütött. Persze, nem vártam el senkitől, hogy a kapcsolatunk ugyanonnan folytatódjon, ahol két éve abbamaradt, pláne nem azok után, ahogy a szeretteimmel viselkedtem. Mégis, valahogy a szívem mélyén több megértést vártam Demitől, hiszen ő pontosan az volt, aki tudta, milyen lent lenni a mélyben, ahonnan nem lát kiútat az ember. Talán a különbség az volt, hogy ő valójában vágyott a megmentésre, a megváltásra, míg én nem. Én teljesen feladtam az életet. Nem láttam értelmét annak, hogy továbbfolytassam a küzdelmet, a fájdalom szépen lassan kiölt belőlem minden érzelmet, míg egy üres héj nem maradt csak belőlem. Egy élőholt a holtak között. A szívem mélyén azt kívántam minden egyes áldott nap, bárcsak én is meghaltam volna a ratogok által, vagy bár én haltam volna meg Raziel helyett, ám hiába vágyakoztam a halálra, még ahhoz sem volt elég erőm, hogy véget vessek a szenvedéseimnek. Szánalmas voltam.
Sóhajtottam egy nagyot, majd leültem a padra, amit Demi is követett, majd rögtön belekezdtem a mondanivalómba, hiszen felesleges lett volna tovább húzni az időt. Válasza ugyan nem hittem volna, hogy vádaskodás vagy szemrehányás lett volna, mégis annak érződött. Nem mintha hibáztathattam volna érte. Nem volt sok barátja, sőt, rajtam és Wyatton kívül senkinek sem sikerült közel kerülnie hozzá, és pont emiatt fájhatott ennyire az én árulásom.
- Tudom, hogy ezt rossz hallani, Demi, de pontosan ez volt a szándékom. Nem akartam azt, hogy segítsetek vagy kirántsatok a sötétből. Egyedül akartam maradni a fájdalmammal és sötét gondolataimmal. Ami azt illeti, egyáltalán nem akartam élni, de még ahhoz is túl gyenge voltam, hogy végezzek magammal – rántottam egy aprót a vállamon, mintha semmiségről beszélnék. – Ne érts félre, Demi, nem mentegetőzni akarok, egyszerűen csak azután, hogy elveszítettem a húgomat és a bátyámat is, ráadásul mindkettőjüket a szemem láttára, valahogy az élet értelmetlenné vált számomra. Megfogadtam, hogy megvédem mindkettőjüket, és aztán nem tudtam semmi mást tenni, csak nézni, ahogy elragadják tőlem őket – magyaráztam a lánynak, de képtelen voltam ránézni, ehelyett a tekintetemet az égre szegeztem, hogy megakadályozzam könnyeim lecsordulását. Igyekeztem erős maradni, azonban még mindig fájt, ha ezekről az eseményekről beszéltem, mert akarva-akaratlanul is magukkal hozták az emlékeket. – Először csak dühös voltam, amit azokon töltöttem ki, akik éppen közel voltak hozzám, de aztán rájöttem, hogy minden az én hibám, és… el akartam távolítani magamtól mindenkit, mert úgy néz ki, csak halál vár azokra, akikkel törődők, és őszintén szólva, nem tudom, hány szerettem elvesztését tudom még elviselni – tekintettem ezúttal Demire, a fájdalom és félelem pedig jól kiolvashatók voltak íriszeimből.
- Utólag visszanézve sok mindent lehetett volna másképp csinálni, jobban csinálni, de ami elmúlt, az elmúlt, és már nem tudok ezen változtatni. Akkor és ott, egyáltalán nem törődtem azzal, hogy kinek mit vágok a fejéhez, és hogyan, talán valahol szándékosan is viselkedtem olyan szeméten, hogy biztosan elmarjak mindenkit magam mellől – válaszoltam meg a kérdését egy apró sóhaj kíséretében. Azt már nem tettem hozzá, hogy látszólag nagyon jó munkát végeztem, hiszen a célomat sikerült elérnem. Egyedül Lia volt az, aki nem adta fel, nem számított, milyen szemétséget vágtam hozzá.
A következő kérdésére nem tudtam rögtön felelni. Persze, a szívem egy része szerette volna, ha minden ugyanolyan lett volna, mint régen, míg a másik részem örült annak, hogy mindenkit elidegenítettem magamtól, mert így legalább senki sem fog sérülni rajtam kívül, míg én a bosszúmat hajkurászom. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha még több szerettemnek baja esett volna az én hibámból. Mára már rájöttem, hogy nem vagyok sem hős, sem elég erős ahhoz, hogy mindenkit megvédjek. Még magamat sem tudtam.
- Önámítás lenne, ha erre igennel felelnék. Tudom, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen, csak szerettem volna teljes szívemből bocsánatot kérni tőled, mert tudom, hogy mennyire megbántottalak a viselkedésemmel. Most ugyan talán úgy tűnhet, hogy jól vagyok, de valójában életem legnagyobb meggondolatlanságára készülök, ezért kérlek, légy óvatos, mielőtt bajba kerülnél csak azért, mert barátnők vagyunk, voltunk – feleltem, miközben halálosan komoly arccal pillantottam Demire, mert szerettem volna, ha nem veszi félvállról a mondandómat. Vincent hajlandó volt odáig elmenni, hogy a saját társát megmérgezze, én pedig nem mertem elképzelni, hogy mire volt még képes.

683 words ◆ Deep End ◆ credit

Caia & Demi

It's getting close, I lose control, It's taking me over

Két év igen hosszú idő – erre csak most utólag jöttem rá, amikor ismét készen álltam visszatérni a valóságba. Eddig a hetek, napok és percek teljesen egymásba olvadtak, én pedig elveszítettem minden időérzékemet. A sötét szobámba voltam bezárkózva, néha, amikor eszembe jutott, leerőltettem pár falatot a torkomon, de őszintén szólva, étvágyam az nagyjából soha nem volt. Emellett tisztában voltam azzal is, hogy időről időre különböző személyek jöttek meglátogatni, zavaradott elmeállapotomban azonban nem ismertem fel az arcokat és hangokat, mind egy monoton masszává vált, amit könnyedén ki tudtam zárni elmémből. Nem érdekelt senki és semmi. Mindenkit ugyanolyan gorombasággal küldtem el, nem törődve azzal, hogy mennyire bántom meg őket. Voltak, akik kitartóbbak voltak a többieknél, engem pedig ez csak még ingerültebbé tett. Minél keményebben próbálkozott valaki, én annál nagyobb gonoszságokat vágtam a fejéhez, míg végül el nem értem a célomat, és többé senki sem háborgatott a magam állított börtönömben.
Most azonban így, hogy ismét készen álltam két lábra állni, rájöttem, hogy mennyi mindenről lemaradtam. Nemcsak a baráti kapcsolataimat hanyagoltam el, hanem az edzéseket is – erre pedig nagyon rá kellett gyúrnom, ha Vincenten felül akartam kerekedni. Hiszen mindig is jobb harcos volt nálam, most pedig ráadásul teljesen el is tunyultam. Arról nem is beszélve, hogy sok kilót ledobtam magamról ez az időszak alatt – egy idő után pedig, amikor a szervezetem a túlélésért küzdve nem talált több zsírt, amit leégethetett volna rólam, elkezdte az izmaimat lebontani. Borzalmasan néztem ki, ezzel magam is tisztában voltam, ezért inkább nem is néztem a tükörbe. Azon voltam, hogy mindent helyrehozzak, amit elrontottam. A megszokottnál többet ettem, hogy visszanyerjem az erőmet, sok fehérjével, hogy az izmaimnak is jót tegyek, ám ami ennél is fontosabb volt – muszáj volt a baráti kapcsolataimat is helyreállítani. Persze, nem vártam el senkitől, hogy megbocsátson nekem, nem érdemeltem meg, azonban tartoztam nekik egy bocsánatkéréssel. Nem terveztem mentségeket felhozni a tetteim ellen, egyszerűen csak szerettem volna, ha tudják, mennyire sajnálom a történteket.
A mai nap Demetriával szerettem volna találkozni, ezért meg is dobtam egy üzenettel, amiben azt írtam, hogy a Seven Sisters sétányban várok rá. Kellemes volt az idő kint, se nem hideg, se nem meleg, és élveztem az enyhe napsütést, ami arcomat melengette – mivel alig tettem ki a lábamat a házból az utóbbi időben, nemcsak beesett volt az arcom, de még rettenetesen fehér is, ami csak még inkább azt a benyomást keltette, mintha egy kísértet volnék. Tulajdonképp, eddig így is éreztem magamat. Nem látva okát annak, hogy miért kellene tovább élnem, hogy miért kellene tovább küzdenem, hiszen mindenkit elveszítettem, aki fontos volt a számomra, és akiket megfogadtam, hogy megvédek. Szánalmasan gyenge voltam.
Egy rövid ideig fel-alá sétálgattam, nézve az üzletsorok kirakatát, majd végül egy találomra választott padra leültem, és ott vártam, hogy megjelenjen az utcán barátnőm vörös hajfürtjei. Nem tudom, mennyi ideje várakoztam már, amikor megpillantottam közeledő alakját. Arcomra egyből mosoly szökött, és a padról is felkeltem, hogy így üdvözöljem barátnőmet. Olyan érzés volt, mintha már ezer éve nem láttam volna, habár biztos voltam abban, hogy ő is meglátogatott többször az utóbbi két év során.
- Szia, Demi! – köszöntöttem a lányt boldogan, és karomat ölelésre nyitottam. Nem voltam biztos abban, hogy most éppen milyen véleménnyel volt rólam, így ha elfogadta az ölelésemet, az nagyon jól esett, azonban ha nem, egyáltalán nem mutattam arcomon jelét annak, hogy megbántott volna. Teljesen érthető volt a vonakodása.
- Gyere, ülj le – biccentettem fejemmel a padra, miközben ismét elfoglaltam a korábbi helyemet. – Azt hiszem, elég sok megbeszélnivalónk van, de mindenekelőtt szeretnék teljes szívből bocsánatot kérni tőled azért, ahogy viselkedtem az utóbbi két évben. Nem volt éppen a legkönnyebb időszakom, de tudom, hogy ez nem mentség a viselkedésemre. Tényleg sajnálom, amiket hozzád vágtam, remélem, meg tudsz bocsátani nekem – pillantottam a lányra reménykedve, ami kissé a kérlelésbe ment át.  

616 words ◆ Deep End ◆ credit