Memories
from the past
Everything we know
Welcome to the
World of the
Enigma-disease
2035. 21 év telt el azóta, hogy egy ismeretlen vírus ütötte fel fejét, mely aztán futótűzként terjedt el az egész világon. Az egykoron tündöklő modern társadalmat a földdel tette egyenlővé. Megannyi élőlény vállt szörnnyé, így letaszítva az emberiséget a táplálkozási lánc csúcsáról. A városok elpusztultak, s ismét törvénybe lépett az Ölj, vagy megölnek elv. A kezdeti katasztrófa és pánik után azonban az emberek megtalálták a módját, hogy szembeszálljanak a szörnyetegekkel. A KRC-nek elnevezett kristályból fegyvereket gyártottak, és a vörös szemű gyermekeket bevetve megkezdődött az ellenállás. 2021-re pedig létrejött az első biztonságos város, a Kristályvárosnak elnevezett hely, melyet a KRC-ból épített fallal vettek körül. Az életben maradt emberek nagy része idemenekült, s azóta is viszonylagos békében és biztonságban élnek, miközben mindent megtesznek, hogy visszahódítsák maguknak a földet. A fal azonban nemcsak védelmet nyújtott, hanem teljesen el is szeparálta lakosait a külvilágtól, így még csak nem is sejthetik, hogy a legnagyobb veszély, ami rájuk leselkedik, azt nem az orruk előtt kell majd keresniük...
Belépés
Find a way
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Messages
From the world


A Z O L D A L B E Z Á R T
Last activities
in the world
Hírek
írta: Consulatus
Csüt. Május 17, 2018 6:25 pm

EOF - Empire of Fantasy
írta: Vendég
Szer. Május 16, 2018 10:34 am

Nora Haytham
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:07 pm

Konyha és Nappali
írta: Sebastian Carter
Pént. Május 11, 2018 3:00 pm

Benzinkút
írta: James H. Creek
Hétf. Május 07, 2018 5:29 pm

Laborok
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 5:55 pm

Kórtermek
írta: William J. Holland
Szomb. Ápr. 28, 2018 4:25 pm

Előszoba
írta: Juliette Argent
Csüt. Ápr. 26, 2018 7:30 pm

Pult jobbszél
írta: Consulatus
Csüt. Ápr. 26, 2018 12:57 pm

Seek the light
Find a way
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (16 fő) Pént. Márc. 09, 2018 8:42 pm-kor volt itt.


Share | 
 

 Taylor Woodraw

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Taylor Woodraw   Szer. Ápr. 04, 2018 10:22 am

Taylor Woodraw
Egy anya mindig kétszer gondolkodik: egyszer önmagáért, másodszor a gyermekéért.
Candice Accola
Civil
Civil
Becenév
”Mami”
Születési hely, idô
Egy ideiglenes tábor,2010. június 15.
Lakhely
Kristályváros
Beállítottság
Hetero
Családi állapot
Egyedülálló
Foglalkozás
Óvónő
Család
Liam Woodraw(5 éves): A család szerintem azt jelenti, hogy van egy hely ahol jól érzed magad, és ott vannak veled azok is akiket szeretsz.És azt is, hogy anyu mindig ott van amikor csak akarom. Meg azt, hogy van egy saját szobám, amiben van sok játékom. Tegnap azt mondta nekem az óvodában Michael, az a szeplős és büdös lábú srác, hogy mindenkinek van apukája is. Csak úgy lehet család a család. És nekem biztosan azért nincs apukám, mert nem szeret engem, és a mamit sem szerette, meg mert nem akarta, hogy a családja legyünk. Anyu azt mondja ne hallgassak Michaelre, mert nekem is van apukám. De amikor megkérdezem tőle, hogy ki az és miért nincs velünk, akkor megsimogatja a fejem, és a mellkasára húz.Ilyenkor azt hiszi, hogy nem tudom, azért csinálja, hogy ne lássam őt sírni. De én tudom, hogy mit csinál...és nem csak azért, mert reszket, hanem mert sokkal gyorsabban ver a szíve.Azt is mondta Michael, hogy én más vagyok. Én egy korcs vagyok.Nem tudom ez mit jelent. Még nem mertem megkérdezni senkit. Anyut sem, mert félek akkor megint sírni fog.

Roderick Woodraw(52 éves):
A család szerintem azt jelenti, hogy összetartunk, hogy mindenki tudja hol van a helye benne. A gyermekeinket, Dylan-t és Taylor-t is a túlélésre neveltük, arra a fajta ösztönösségre, aminek köszönhetően még mi is életben vagyunk, aminek köszönhetően ezelőtt 14 évvel megérkeztünk a város falaihoz. Nekik azonban már nem kellett rettegniük többé, viszonylagos nyugalomban nőhettek itt fel, megkapva mindent amit csak biztosítani tudtunk. Hálásnak kell lennünk minden megélt napért, és azon munkálkodni, hogy a jövőt felépítsük, és egy napon visszafoglaljuk ezt az elpusztított bolygót.Dylan a fiam az, akire büszke vagyok, Taylor, akit szeretek, de képtelen vagyok elfogadni a kezdetektől benne feszülő lázadását. És, hogy éppen egy olyan korccsal kellett összefeküdnie...végképp nem értem. De választás elé állítottam: vagy az a félvér, vagy a gyermeke és a családja. Okos lány. Tudta mit kell választania.

Leah Woodraw(49 éves): A család számomra a gyemekeimet jelenti, a lehetőséget az életre, a férjemet, az otthon melegét, az unokámat és mindent ami egy picit is hozzásegít ahhoz, hogy ebben a cudar világban boldognak érezhessem magam. Még akkor is ha jól tudom részben illúzió, mit egy KRC fal választ el a valódi és kopár világtól. Mióta az eszemet tudom tanítottam. Még akkor is, amikor vándorolni voltunk kénytelen, amikor menekültünk, amikor hevenyészett és biztonságosnak végképp nem nevezhető táborokban aludtunk napokat. Amikor hetekig fogalmam sem volt mit adok majd a két pici gyerekemnek enni. Mindezt a nélkülözést ők már nem ismerhetik, és ez megnyugtató. Az unokám pedig egy olyan közegben nőhet fel, ahol szerető és gondoskodó család veszi körül. Nem számít, hogy mi ő, az sem számít, hogy nem tökéletesen olyan amilyen mi vagyunk, én annak látom. Gyönyörűnek és okosnak. Elfogult lennék? Bizonyosan az vagyok.
Talán csak az vet árnyékot a boldogságomra ahogyan Rod a dolgokhoz áll...Samuel nem volt rossz ember, csak annyi volt a bűne, hogy szerette a lányunkat. Most pedig fogalmam sincs hol lehet. Az én anyai szívem érte is aggódik.

Dylan Woodraw(27 éves): A család számomra a terített asztalt, anyám fenyő illatú kontyát, babapiros arcának időtlen nevetését, apám szigorú kiállását, a húgom gyönyörű hangját, Liam hangos, önfeledt kacaját jelenti. Idilli kép, amit az árnyékol be, hogy ebben a tökéletességben mindannyiunkban van valami oda nem illő. Bennem az, hogy bár tőlem várják el, hogy később majd betöltsem a családfő szerepét, hogy tovább örökítsem a nevet, családom legyen, szép feleségem….nekem azonban más terveim vannak. Nekem soha nem lesz gyönyörű feleségem, gyermekeim pedig még kevésbé. Az oka pedig százkilencven magas, kék szemű, barna hajú és Noel-nek hívják.
A húgomról mindenki azt hiszi, hogy gyenge, hogy törékeny és sebezhető. Talán egy ideig így is volt, talán egy ideig még a saját sebeit nyalogatta, de mióta Liam megszületett olyan lett mint egy hamvaiból életre kelt főnix madár. Samuel nekem is hiányzik. A legjobb barátomnak tartottam évekig, a prefektus társam volt, egészen addig a pillanatig, amíg apám nem kérvényezte a Consulatus-nál az áthelyezését. Most nem tudom merre van, valahogyan túl nagy ez a város, hogy találkozzunk, vagy ő kifejezetten kerül minket. A legborzasztóbb, hogy úgy ment el: fogalma sem volt róla, hogy Taylor terhes tőle. Apánk megtiltotta neki, hogy elmondja. Jobb ez így. De vajon kinek?
Tulajdonságok
Erősségek:Azt hiszem azon kevés ember közé tartozom, aki nagyon könnyen megtalálja az utat a gyerekekhez. Talán pontosan ezen képességem miatt választottam azt a munkát amiben jelenleg dolgozom. És talán azért is, mert úgy vélem egy új generációban mindig több és több az esély arra, hogy jobbá tegyék a világot. Ám nem csupán ebben merül ki az erősségem. Legtöbbször traumatizált gyermekek azok akikkel kapcsolatosan felkeresnek. Magukba zárkóznak, nem beszélnek, pusztán a rajzaikkal üzennek nekünk. Mintha ezeknek az apró kis lényeknek valami sajátos kódrendszere lenne, hogy néma segélykiáltással jelzik felénk, ha valami gond és baj érte őket.

Gyengeségek:A gyengeségem első hallásra minden bizonnyal őrültségnek hangzik majd. Mondhatnék annyi minden mást, felsorolhatnám, hogy például rettenetes a barkácsolási tudományom, hogy nem értek a borokhoz, hogy nem bírom az alkoholt, hogy rosszul tűröm a bezártságot...abszolút hétköznapi dolgok, amelyek sok emberben megvannak. Mégis, a legbántóbb gyengeségem azt hiszem az, hogy képtelen vagyok az időutazásra. Nem mintha lehetőség lenne rá, csak egyszerűen….számtalanszor eljátszom a gondolattal, hogy ha az életben egyetlen lehetőségem lenne, hogy visszatérjek és megváltoztassak valamit, akkor mi lenne az.Érdekes módon nem a történelmet, még csak nem is az eseményeket befolyásolnám, ami idejuttatott bennünket, ahol most vagyunk. Én arra a napra mennék vissza, amikor Samuel elment és nem jött többé vissza. Abba a másodpercbe mennék vissza, amikor képtelen voltam elmondani neki, hogy várandós vagyok a gyermekünkkel. Amikor láttam megfordulni, akkor utána kiáltanék, és megmondanám.Csak ezt változtatnám meg és az ok is roppant egyszerű: mert bármi mást akarnék módosítani, akkor a fiam nem születne meg. Nekem pedig ő jelenti a mindent.

Elsődleges fegyvered: Gyengének hiszel, de a látszat csalóka. Azt gondolod nem harcolok, ha arra kerülne a sor. Tévedsz. A konyhában és egy lakásban pedig számtalan olyan holmi van, amely fegyverként funkcionál.A helyzet szülné az eszközt.
The world of the Enigma disease
A nap végén a csend, mint egy titkos látogató lepihenni tér a szobába. Elfoglalja megérdemelt helyét a kanapén, kezembe adva a kedvenc könyvemet, melynek lapjai felett nem egyszer észrevétlen eltűnődöm. Megszámolni sem tudnám már hányszor olvastam el, kivált azóta a nap óta, hogy saját bűnöm, saját betűjét a lelkemre billogoztam. Ujjaim lassú, szinte már jól ismert mozdulatokkal simogatják át a kemény, idő által itt-ott feketére pettyezett könyv bordó borítóját, a fedlapon kissé kikopott betűkkel szerepel az író és a regény címe:
Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű.
Ismeretlen erők mozdítják ujjaimat, halkan sercen a papír a mozdulat alatt, amikor kinyitom, és mint minden alkalommal, a már jól ismert kézírást pillantom meg az első üres oldalon.

*“Amíg veled össze nem hozott a sors, hiába éltem. Rideg és örömtelen volt a világ, és szívem, amelyben tágas hely volt sok vendég számára, rideg és magányos maradt a házi tűzhely melege nélkül. Nagy szükségem volt rá, és nem látszott elérhetetlen álomnak, hogy az az egyszerű öröm, amiből mindenkinek kijut, amit az egész emberiség élvez szerte a világon, hozzám is elérjen valamilyen formában. (...) Ezért vontalak a szívemre (...), ezért zártalak oda be, és azt hittem, meg tudsz melegedni a tűznél, amit te gyújtottál benne.”

Tenyerem megpihenni tér a kopott kék tintával írt betűk tengere fölé, és fejem hátrahanyatlik a puha, kávébarna szövetre. A fények aranyszínnel táncolnak körülöttem és lehunyva szemeimet olyan érzésem támad, mintha újra ott lennék, abban az apró kis eldugott hotelszobában öt évvel ezelőtt.

Boldogok voltunk ott. A város határában, közel a falhoz egy egészen apró kis hotel, magasba törő jegenyék árnyékában, kopott zöld zsalugáterekkel, és régi, szinüket vesztett selyemtapétával borított falakkal. Sokan tudtak rólunk, mi mégis mindig itt találkoztunk, talán azért, hogy megőrizzük legalább a titok látszatát. Vagy egyszerűen csak a helynek volt valami meg nem magyarázható varázslata.
Arca ragyogott, amikor belépett az ajtón, a kinti nyár este hűvös virágillatát vonszolta maga után. Kabátjának füstös aromája az orromat csiklandozta. Tudom, hogy megölelnem sem lett volna szabad, de amikor felvillantak rubint szín szemei, és karját ölelésre nyújtotta, képtelenség volt parancsolni az ösztöneimnek. Volt benne valami taszító vonzóság, vagy a tudat, hogy utoljára látom, hogy örökre elküldöm annak ellenére, hogy legszívesebben hozzá láncolnám magam, nem is tudom.
- Mi a baj, Gyöngyöm?- egyedül ő hívott így, mert azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a kagylóba zárt igazgyöngy: még ki nem nyitod, nem tudod milyen értékes.
Két tenyere mint finom, melengető bölcső simult az orcámra, hüvelykujja simogató útra indult arcélemen. Lehunytam a szemeimet, és egy mély sóhajjal csak megráztam a fejem.
- Hiányoztál.- nem hazudtam. Igazat mondtam, csak éppen nem tettem hozzá, hogy egész elkövetkező életemre hiányozni fog. Halkan nevetett, miközben fejemet gyengéd erőszakkal vonta széles vállaira. Én pedig tudtam, hogy a világ legbiztonságosabb helyén vagyok: mellette.
Apám felszólítása még gyűlölt visszhangként ott parolázott a fejemben, tiltakozásommal egyetemben, de végül tudtam, hogy mit fogok dönteni.Ahogyan azt is, hogy nem fogom megmondani neki, nem ezt érdemli. Ilyen teherrel nem élhet tovább. Kezem megtámasztottam a mellkasán és finoman eltolni igyekeztem magam tőle.
-Sam...én...beszélnünk kell!- próbáltam, annyira próbáltam az ajkai helyett a szemeibe nézni, de amikor láttam, miképpen ereszti ki a forró levegőt, mely szinte az arcbőrömet perzselte, amint láttam megcsillanni rajta az egyetlen mécses tompa fényét...amint olyan eszeveszett módon hívogatott, és tudtam….pontosan tudtam mire gondol, azt hiszem még húzni akartam az időt. Még egy kicsit, egy utolsót, csak még érezni akartam milyen együtt lenni vele.
Az időt megállítani nem lehet, de bele lehet kapaszkodni a másodpercekbe, és hallani ahogyan szinte sikítva adják meg magukat a ruhadarabok a követelőző mozdulatnak, ahogyan a csupasz hát egy apró csattanással simul a falhoz, ahogyan a csókokba forró sóhajokkal költöztetik a ki nem mondott kívánságok a szenvedélyt. A bőrön szinte hallani lehet miképpen vágyakozunk a másik érintése után, miképpen akarunk még egy utolsót, még egy utolsó mozdulatot, mely egyre lassulón heves, zihálások közé súgott édes kis semmiségek, melyek egy részét kimondatlanul is tudnánk, mégis oly jó érzés a fülcimpához sóhajtani a szavakat. Pára ül meg a hajtincseken, egyre jobban meglovagolt varázslat, egyre jobban űzött hús, melyben dübörög a vér. Már oly közel...ujjak kapcsolódnak össze, lehunyt pillák, megfeszülő izmok, és az ágyon csendesen hal el kettőnk könyörgése: adj magadból többet!
Sok idő telik el a lassan megszülető és ugyanolyan lassan távozó éjszakában, amikor felállok, és öltözni kezdek. Nem érti mi történik, és kíváncsian figyeli mit csinálok.
- Hova készülsz?
-Én sehova. Te fogsz elmenni.
- Hogyhogy én fogok? Nem értelek…
-Ez volt az utolsó alkalom. Többé...mi többé nem fogunk találkozni.
-Nem értelek. Mi az, hogy...Taylor! Mi a fene ütött beléd?
- Sam, a francba, mit nem értettél? Nem fogunk többé találkozni. És most menj el kérlek!
Én egyre dühösebb vagyok a tehetetlenségtől, ő egyre értetlenebb azok után ami történt.
- Szóval így kidobod az ablakon az elmúlt másfél évet? Többnek hittelek! Különlegesnek...Gyöngynek! Tévedtem! Félvér vagyok….ez a baj! Mindig is ez volt, igaz?
Bólintok. Összeszorítom ajkaim, útját állva a valódi szavaknak, és teret engedve a hazugságnak. Azt akarom, hogy ne nézzen hátra, hogy ne sajnálja az elmúlt időket, hogy ne akarjon visszajönni
Hozzám.
Hozzánk.
Kezem ökölbe szorítom, körmeim apró holdakat vájnak a tenyerembe.Mocskosul szenvedek, de hagyom, hogy a ruhák visszakerüljenek a testére és az ajtóból még visszanéz rám.
- Van még valami mondanivalód?
Öt percig áll ott, dermedt kőszobra, nyugalmas momentuma kettőnknek, ám én továbbra is szótlan maradok. Legbelül szinte szétfeszítenek a szavak, a zokogás a torkomat kaparja. Csak kihúzom magam az ágyon, az olcsó motelköntös szinte nevetségesen óriási rajtam. Nem felelek a kérdésre, már csak akkor, amikor súlyos dörrenéssel bezárul mögötte egykori szerelmi fészkünk ajtaja.
- Gyermekünk lesz, Samuel.
Nem hallja, csak az az apró kis élet ott legbelül.

A könyv a kezemből az ölembe hullik, és egy apró kis kéz simítja végig a homlokomat.A szemeim lassan nyitogatom, és amikor megpillantom azt az édes rubint keretben úszó szembogarat, azt a csokoládé szín hajzuhatagot magammal szemben, ördögien édes mosollyal a szája sarkában én magam is derűsebb leszek.
- Elaludtál mami, a könyv felett.
- Tudom. De te mit keresel fenn ilyen későn?
- Csak szomjas voltam, és láttam, hogy még égnek a lámpák a nappaliban. Idebújhatok melléd?
Odébb csusszanok, hogy helyet csináljak neki, és a könnyű kis test egy huppanással érkezik mellém. Apró karja átölelnek, és én a fejemet a hajába fúrom, magamba szippantva az illatát. Virág és füst keveredik benne az emlékek hatására, és a vonásai letagadhatatlanok. Amikor rá nézek azokat a vádló pillantásokat látom, amiket akkor láttam utoljára este, a hotelszobában.  
- Rosszat álmodtál mami?
- Miért?
-Mert szomorú volt az arcod.
Megsimogatom őt, szinte fáj az érintés is néha. Ilyen ez, amikor még mindig hordozunk egy súlyos titkot valakik elől, akiknek tudniuk kellene egymásról. Magamhoz húzom őt, a fejét a mellkasomra simítom.Szótlanul ringatom magunkat álomba és próbálok nem gondolni arra, hogy mennyire rossz döntést hoztam egykor, és arra, hogy egy napon a fiam előtt kell majd ezzel számot adnom, és talán egy napon Samuel előtt is, akit azóta nem láttam, hogy bezárult mögötte a hotel ajtaja.

**“Azt hiszem, könnyebb annak, aki fájdalmát szabadon kitárhatja, mint aki kénytelen egészen a szívébe zárni.”

Megjegyzés:
* és ** - az idézetek Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű című regényéből származnak.

Our story was written by blood

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Taylor Woodraw   Vas. Ápr. 08, 2018 12:10 pm

Welcome to the world of the
Enigma-disease
Gratulálunk, elfogadva!
Igazság szerint a legfurcsább dolog az egézben az az, hogy egy egyedülálló anyát invitáltál a pokolba. Persze félre ne érts. Inkább furcsa, mint hogy probléma. Legalábbis az emberek nagyobb része ezen a témán inkább az akciót, az apokalipszis következményeit, a posztapokaliptikus világot ragadják meg. Te, velük ellentétben - kivéve akivel nem ellentétben. - a drámát öleled magadhoz. És igazából vannak itt apróságok is amiket nem igazán értek. Mármint, miért raktad ki Sam szűrét? Azért mert lebabásodtál? Féltél, hogy mit szól hozzá? Nekem ez az egyetlen dolog nem volt tiszta. Persze nem is baj. Legalább lesz min rágódnom. S bár vigasztalhatnálak, közhelyes szavakkal... Dédelgetnélek. Hitegethetnélek. De mi értelme van annak? Így döntöttél. Így láttad jónak! S remélem, hogy máig sem bántad meg tetted. Így hát "Mami", te gyönyörű szőkeség.    Lépj hát szakmád útjára, s kövesd kötelezettséged iránytűjét. Sok édes mosoly vár még rád.  

Továbbá elnézést, hogy így megvárattunk. Kárpótlásul, csak egy hatalmas csókot tudok felajánlani.  
Avatar nyilvántartásLeader nyilvántartásRangfoglalóPrefektus nyilvántartás



Let me take your hand, I'll make it right
I pace back and fourth as you lay still. Helplessly praying, the light isn't fadin'. Hiding the shock and the chill in my bones.... I can't escape from this nightmare.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Taylor Woodraw

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Enigma :: A horizont :: A felkelô nap :: Civilek-
^
ˇ