Uninvited visitor

Magamba mantrázom a szöveget, hogy mit fogok mondani, ha kinyílik az ajtó. Halkan motyogva jár a szám, tekintetem a kilincset fixírozza. Egyik kezembe fogott mappát magamhoz ölelem, amíg a másikkal annak szélét piszkálgatom idegességembe. Nem mondanám, hogy sűrűn esik meg, hogy egy magamfajta, egy ilyen „nagy” emberrel találkozik. Tekintsünk el a hírességén. Az is épp elegendő és sokkhatást vált ki belőlem, hogy az egyik legjobb fegyvermérnök. Nyilván, nem ő gyártja két kézzel őket nekünk, de… most lehetőségem nyílik belekukkantani a tesztelés, a kiagyalás, a megépítés apró fázisaiba. És ez pedig annyira király!
Ezért is lehet, hogy sugárzó mosollyal az ajkamon tekintek fel, amikor az ajtó kinyílik és egy kómás arcú, kócos hajú férfi néz velem szemben. Nagy levegőt véve válaszolok is morgó kérdésére.
- Jó reggelt - kezdem illedelmesen, kezemet előre kinyújtva, hátha kezet fogna velem. - A nevem Elenor Crawford… - és még mondanám tovább a betanult szövegemet, ha nem egy női hang törné meg szándékomat, belém fagyasztva minden szót. Az emberi természet, ha mindent meg is írnak előre, és az egyenletbe egy változót tesznek… leblokkolódik. - Elnézést, nem akartam ilyen korán jönni, csak… - kezdek bele a gyors magyarázatba, ám Anthony úr tekintete elkalandozik rólam, drága kedvesére, majd újabb morgó szavai után rámcsapja az ajtót. Én pedig hiába nyitom szólásra számat, csak a fehérre meszelt ajtónak mondhatnám el szavait. Amit meg is teszek. - Csak azt hittem, hogy korán kezdjük a munkát - hajtom le a fejemet hatalmasat sóhajtva.
Rendben, tegnap eleget olvastam a férfiról. Korunk legnagyobb elméje, ám emiatt kissé öntelt - nem tűnt fel - és nagyképű és egomán. Velem ellentétben nem szeret parancsoknak engedelmeskedni. Ezáltal öntörvényű, viszont szerződést írt alá. Mégpedig, hogy rajtam tesztel, én pedig jelentéseket körmölök, hogy mi is történik itt. Amaz opció, hogy elmegyek, nincs rajta a listámon. Ha kell, akkor egész nap itt ácsorgok és kopogok az ajtón. Kitartó tudok lenni, ha arról van szó.
S ezt most kamatoztatom is. Emelném kezem, ám bentről, mintha a férfi nem távolodott volna el az ajtótól, tompán hallom a hangját. Szavait nem tudom kivenni, csak a hangját hallom. Talán egy fél percet várhatnék. Hogy elmenjen az ajtótól, hogy vissza tudjon jönni. Ennyi kis apró gonoszságot megérdemel, hogy rámcsapja az ajtót.
A részletek Ellie, minden a részletekben rejlik. Nemrég kelhetett fel, kócos haja, nyúzott arca, borostái erről árulkodik. Meg merném kockáztatni, hogy  most. Habár kezében ott volt a kávé. Ez sok mindent megmagyaráz.
Még nem itta meg. Ezért viselkedik úgy, mint egy zsémbes macska. Mennyi idő kell egy embernek, hogy megigya?
Ennyi?
Rendben. Kezem újra kopogásra emelem, újra nagy levegőt véve, immár elszántabb arccal. És már lendül is vékony kacsóm, amikor is az ajtó nyílik, én pedig csak kettőt pislogok értetlenül.
- A telepátia! - lelkesülök fel mosolyogva, noha a gesztus nem nekem szólt. Egy csinos, kissé kócos hajú hölgy viharzik el mellettem, szinte félrelökve. Hiába térek ki útjából, parfümjének illata megcsapja az orromat, haja szinte kiveri a szememet. Szemöldököm felhúzva, homlokom enyhén ráncolva fordulok vissza a férfi irányába, enyhén csücsörítve.
- Sértődött hálóvendég? - teszem fel a költői kérdést, mosollyal arcomon. Gyorsan kapok észbe, hallva kérdését.
- Nem tehetem meg - és nagy levegőt véve kezdek bele újra a szövegembe, melyet szinte elhadarok. - Elenor Crawford vagyok, az elsőszámú patkánya - viccelem el helyzetemet. - A központi iroda küldött ki, a megállapodásuk értelmében, mint aki segíteni fogja munkáját. Inkább elvégzi a teszteket rajta, hogy valóban oly hatásosak-e, mint ahogy az állítja - emelem el a mappát magamtól és egy lapot kivéve dugom orra alá, melyen olvashatja hivatalos kinevezésemet, hozzá. - Mivel irodai munkaidőnek számít, gondoltam, jövök időben, de ha önnek megteszi máshogy, akkor megbeszéljük és úgy jövök a következő napokban - hadarom, mielőtt még rámcsapná az ajtót újra. Habár, ha ezt megtenné, kezem hirtelen lendülne és állítanám meg, mielőtt végleg becsukódna. De remélem, hogy idáig nem fajulunk el.

634|| Immigrant || note: tökéletes volt :3 || kredit

Uninvited visitor

Fülhallgatóval a fülembe hallgatok a nap végén a világ legpörgősebb számát, melyet valaha is kiadtak eme világon. Érthetetlen számomra a világ minkét tudja elfelejteni az egykor volt klasszikus zenéket, közöttük az AC/DC-t. A Thunderstruck ütemére rázom a fejemet, fáradt pillantásom az előttem heverő számítógép monitorjára függesztem. S a rajta szereplő leendő jelentésem mintáján. Írnom kellene. Nem is valamit, hanem Azt. Azt a valamit várják tőlem. A nagy jelentést. A nagyon nagy jelentést. De elcsigázva, a nap végén, kifáradva, kifulladva, mit várnak tőlem?
Ihletet merítve a zenéből írom be a következőket.
„Kimentünk. Ellenséggel találkoztunk. Kiiktattuk. Megsérültünk. Visszajöttünk.”
Az egerem mellett heverő sütis dobozra tévednek véééletlenül az ujjaim, egy kósza csokis kekszet véve kezembe. Szinte már elégedett vagyok a munkámmal és magam előtt látom a főnökeim fejét, ahogy olvassák a nagyszerű sorokat. Ajkaim mosolyra húzódnak. Egy percig sem gondolom komolyan, hogy rányomok a küldés gombra.
Becsszóra nem. Csak hogy valaki a semmiből, de a valóságban a semmiből, mellém dobnak egy aktát. Sikítva ugrok fel székembe és ijedtembe még az egér bal gombját is megnyomom.
- Oh, ne, ne, ne, ne… - húzom ki fülemből a fülest, meredten bámulva a monitort. Én ezt most komolyan elküldtem?
- Elenor Crawford - csattan egy női hang mellettem. Újra rajtam az összerázás sora. Nyakamat szinte azon nyomban behúzom, eme hang mindent jelent, csak jót nem. Tudom, hogy már túlhaladtam a munkaidőn, de nem akarok még egész éjszaka is bent maradni. Óvatosan fordítom fejemet oldalra, hogy megpillantsam a magas, vékony, egykor biztos, hogy NDK-s nőt. Ugyanis haját szoros kontyba viseli, arcát soha egy apró smink sem ékítette, szemei oly feketék, mint a démonoké, és mindemellé még szikrákat is hány. Ajkai pedig cérnavékonyan szorulnak egymáshoz, körülötte apró ráncok jelzik számára, az idő vasfoga őt sem hagyja érintetlenül.
Hiába préselem saját ajkaimat, soha nem lesznek olyan vékonyak, mint neki.
- Az újabb feladata. Büntetésből nem mehet egy jó darabig terepre, de ne aggódjon. Találtunk önnek mást. Ha nem végzi el, többé nem léphet a városon kívülre.
- Hogy? Miért nem mehetek terepre? Én… nem szegtem meg semmilyen szabályt - kezdek bele a szabadkozásba, ám az asztalom mellett álló nőt ezt egyáltalán nem érdekli. Pillantása rögtön belém fagyasztja a szót. Mit ide Rivaille Admirális, ez a nő ezerszer félelmetesebb nála.
- Mindent megtalál az aktába, holnap reggel kezd.
- De… - kezdenék bele, ám elfordulnak tőlem. Apró sarkú cipője keményen kopog a padlón. Kezem a sárga mappa irányába lendül, és könnyedén csapom fel. Gyorsan futom át a szavakat, a lényegeket megragadva.
- Kísérleti patkány leszek? - nézek fel, remélve, hogy itt találok még valakit, ám az egész irodába már csak az én lámpám ég. Hát ez… Fejemet rázva koppan homlokom az asztalon, székem pár centit hátra gurul. - Miért?
Sírok fel mímelve az egészet. Hogy aztán nagy levegőt véve szedjem össze az összes cuccomat és induljak haza.
Holnap reggeltől. Miért történik ez mostanában velem?

Ám ha bárki is azt hiszi, hogy otthon tudok pihenni, az téved. Első dolgom, hogy felcsapva a mappát, megnézzem, hogy kinek is leszek a patkánya.
- Anthony Miles? - egy kakaó társaságában böngészem a világhálót, no meg a saját adatbázisunkat, kutatva, mégis mit találok róla. Ám minél többet olvasok, annál jobban kifut a vér az arcomból.
Percek múlva pedig már az egész lakás úgy néz ki az éjszaka közepén, mintha bombát robbantottak volna. Na igen, mániám a takarítás, ha ideges vagyok. Nyugi Ellie, nem lesz semmi baj, ez is egy munka, na meg… Ha tényleg spéci fegyvereket gyárt, még büszke is lehetsz magadra, hogy te tesztelheted. Vagy legalább is rajtad, részletkérdés. Gyorsan gyógyulsz és ez csak mind a ti és az emberek biztonságáért van.
Azonban az indok nem tetszik.
- Nem szeretem, ha fenyegetnek - jutok a konyha közepén konszenzusra, miután a padlót már fényesre sikáltam. Ám az ideggócom nem tűnt el, a lakás mégis szebben ragyog, mint bármikor máskor. Sárga gumikesztyűvel törlöm meg a homlokomat. Szeretem, ha nem, akkor is ez van. Megtették, nekem meg ezt kell megtennem.
Mégsem nyugszom meg.
Akkor itt az ideje, hogy megcsináljam a holnapi ebédemet.

- Köszönöm a fuvart innen már eltalálok! Jah, és mondja meg a feleségének, hogy az isteni krémes titka, egy kis plusz tejszín - hajolok be az autó ablakán, intve a sofőrnek, ki volt oly kegyes, hogy elhozott az első napomon. Amikor elhajt, szembe találom magam, a világ legáltalánosabb kertvárosi házával szemben. Vállamon megdobom a hátitáskámat, kezembe felnyitom újra a mappát, csekkolva a címet.
- Bingó, de ez már kégli - ismerem el, majd az utcán körbe nézek, a megszokások rabja vagyok, mit is mondhatnék. Rohanó léptekkel szelem át a vékony úttestet, pár perc múlva pedig az idegesség és az izgulás egyvelegével csöngeteg be.
Senkinek sem lehet egy panasza rám. Nyolc óra egy perc van. Ha nem állok le cseverészni a sofőrrel, akkor időben is ideértem volna. Remélem ezért nem jár plusz egy golyó a testembe. Tudnám, miért nem mondták el, hogy milyen fegyvert akar készíteni?
Mosolyom törhetetlen, türelmem fékezhetetlen. Hát kezdődjék a nap.

818|| Immigrant || note: sry, megszaladtak ujjaim|| kredit