Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Nappali Kedd Júl. 07, 2020 9:52 pm
To Maxy
If you fall
Megrökönyödve állok elötte, ahogy habzó szájjal osztja az észt. Zavartan nézek rá, és keresem az okokat. Keresem az indokokat arra, hogy miért és mit basztam megint el, hogy ezt érdemlem a kicseszett élettől. Még csak azt sem tudom miért magamat sajnáltatom, amikor épp egy Emmy díjas faszságot csinálok. De nem is én lennék ha nem ágálnék az engem ért "vádak" ellen. Egyszerűen mégis elképedve figyelem a falhoz csattanó fehér bögre siralmas sorsát. A falon szétloccsanó kávémaradák komótosan csúszik a talajra. Abban a pillanatban egy pillanatra úgy érzem, mintha Max képes lehetne túl tenni rajtam. Pedig mintha úgy rémlene én vagyok a kibekúrt félvér. Aztán a hangoskönyv átlép egy bizonyos határt, ahol egy újabb bögre elrobbanásával már az öreggel fenyeget. Ohh engem ugyan csak ne fenyegessen egy nyírt bárány! - Leszarom a faterodat! Leszarlak téged ...- tártam szét karjaimat, arcomon széles vigyorral az arcomon. - és az egész KIBEBASZOTT -ordítottam el magam néhány szó erejéi- KÚRVA VILÁGOT a te..- enyhítek a hanszínemen, így az iróniával fűszerezem a mondat végét.- nyomorúlt véleményeddel együtt. Kibaszottúl féltékeny vagy. Boldog vagyok, te pedig még mindíg csak a főnököd seggében lihegsz. Képtelen vagy élni! És ezzel követtem el életem legnagyobb hibáját. Ahogy befejezem a mondatot a gyomorm azzal az ütemmel ránduk össze. Az arcomon nyilvánvalóan látszik, hogy számítok a pofonra. Hogy a következő akit falhoz fog vágni, nem keze mellett lévő díszváza, hanem én leszek. Vagy először engem vág át a szomszédba, majd hajítja utánam a vázát. Vagy az egész házat utánnam dobja...Kommolyan? Még egy ilyen helyzetet is csak elbohóckodni tudok? De résen vagyok. Amint meglátom, hogy felém mozdúl, úgy próbálom meg kikerülni, hogy kimeneküljek a konyhába előle. Ha pedig ez megtörténik, a sütőn hagyott olajos serpenyőt veszem kezem ügyébe.
Minden óriási csrömpöléssel borul fel. A kanapé, az állólámpa és a Corától kapott házavató növény amit mindig máshová teszünk a lakásba hogy ne rúgjuk fel. De most is rosszkor van rossz helyen, ez nem az ő napja. De ha belegondolok... egyikünké sem. Az öcsém nagyon csattan a földön a bútorok mellé, és egyből vérezni kezd az orra. A lámpa búrája és a villanykörte rögtön darabokra törik, virágföld teríti be a parkettát. De jelenleg ez érdekel a legkevésbé. Persze egyből visszavág nekem, ami nem angy meglepetés, őt ismerve. Akkor si visszapofázna ha nem lenne igaza. Ja várj csak. Most is egy ilyen szituáció van. Hozzám vágja hogy egy kicsit sem érdekli a véleményem mire a kezem még jobban remegni kezd, az öklöm pedig szinte viszket hogy behúzzak neki még egyet. Legszívesebben addig gyepálnám azt a kibaszott idióta képét míg az értelem halvány szikrája megcsillan benne. - És a húgod véleménye érdekel te nyomorult?! - üvöltök rá - Nem a fogadott testvéreidé hanem a vérszerintié aki azt hiszi hogy egy család vagyunk te istenverte idióta! - gondolkodás nélkül felkapom az első kezem ügyébe kerülő tárgyat, ami jelen esetben egy szerencsétlenül járt, asztalon felejtett bögre és teljes erővel falhoz vágom. Ha tudnék kicsit gondolkodni a vörös ködön túl, biztosan elgondolkodnék hogy miért vagyok ennyire féltékeny de most... csak pusztítani akarok. Meg szétverni Victort. - Kurvára nem érdekel hogy kibe dugod a pöcsödet, de Adelice a húgunk! Mindenki úgy tudja hogy testvérek vagyunk! Apánk tajtékzani fog, sokkal jobban mint én! - egy újabb szerencsétlenül járt pohar csattant a falon leverve egy bekeretezett fotót. Inkább a lakásunkat törjem darabokra mint az arcát. Lehet hogy azt később megbánnám.... Lehet. De nem biztos.
A kanapén ülve túrtam bele mélyen a műanyag tál aljára, hogy minél több sajtos chipset kezembe markolva majszolhassak. Vannak napjaim, amikor egyszerűen kétpofára tolnám magamba az édességet és a sós szarságokat. De kinek nincs ilyen? Egy ideig szarakszom a tv-vel, hogy talán megnézhessek valami filmet, de... azthiszem megdöglött a dvd lejátszóm. A távirányítót nyomkodva lengetem a tévé felé a műanyag eszközt, hátha csak az elem van lemerülve, de hát nem én vagyok a technika meste. No signal... - picsába...- sziszegem leborotvált képemmel, ami nem mellesleg nagyon fura. Gyakran próbálok beletúrni a szőrbe, ami után csak egy pihe puha bőrfelület maradt. Ilyenkor csak simogatom az arcomat, mint valami foggyos. Jó lessz erről sürgősen leszokni. Tekintetem az ajtón belépő Maxre emelődik, ahogy valami furcsa arckifejezéssel jelenik meg közvetlen előttem. Értetlen pislogok fel rá, majd eresztem le kezemet felhúzott lábaim közé. - Tesó? - kérdezek rá, miközben tekintetének üzenetét igyekszem megfelyteni. Mint egy játék, ami időre megy, úgy kattan egyet az óra, s emeli fel Max a kezét. Értetlen nézek a kezére, mint aki azt sem tudja mi rosszat tett. Legalábbis nem gondoltam volna, hogy Max így kiakad ha megtudja. A tenyere arcomon csattanva, a lendülettől, kanapéstúl esek hátra. Magammal borítom a álólámpát és egy növényt is. A lámpa kidurran, a föld kiborúl én meg arcomat fogva a kanapé háttámláján fekve támaszkodok fél karral. Meredten nézek magam elé, majd ártatlan vissza Max-re. - Te meg mi a faszról beszélsz? - morranok fel háborodva, majd ha megkapom a választ, hasonlóképp kifakadok. - Álj már le! Komolyan gondolod, hogy van bármi beleszólásod? - mászok ki a kanapé mégül, majd átlépve, állok meg az arcában és nézek mélyen a szemeibe. - Mit gondolsz, nem szóltam volna már, ha egy kicsit is érdekel a véleményed? - sziszegem oda neki, s bár még mindíg érdekel a véleménye, a sértett Vic nem fog valósat állítani, ha azzal kicsit is hátrányba kerülhet a másik féllel szemben. Bár számítok arra, hogy ezúttal az orromat fogják beverni, igyekszem kikerülni az ütését, ha arra kerül a sor. Vérzik a szívem, amiért így kell veszekednünk, mégis akkor abban a pillanatban csak az számít kinek van több vér a faszában.
Őszintén reméltem hogy csak egy pletyka. Legalábbis Vic orra épségének reményében de... tévednem kellett. Nem csak Ashley erősítette meg, de még jópáran a személyzet közül is. Ami azért volt a legnagyobb baj mivel a nyilvánosság előtt mind az öten édestestvérek vagyunk. Victor pedig teljesen megőrült és összejött Adeliceal. A húgommal. Mi lesz ha Cora megtudja? Erre nem is gondolt az az ostoba istenátka? Cora nem tudta hogy nem vagyunk vérszerinti testvérek. Cora nem tudta mi folyik itt és én szerettem annyira a húgomat hogy meg akarjam védeni a csalódástól. Victort is szerettem, isten a tanúm rá de be akartam zúzni az arcát amiért ekkora egy faszkalap. Ahogy elindultam a kúriából hazafelé, reméltem hogy a hosszú séta lenyugtatja annyira az idegeimet hogy ne akarjam megölni az öcsémet amint meglátom. A mellkasom borzasztó nehéz volt, a zsigereimben egyszerre szaladgált a hideg és a forróság, és mintha a gyomromba szorult volna valami vadállat és belülről marcangolna. Borzasztóan dühös voltam és hiába sétáltam majdnem fél órát hazáig... a kezeim még mindig reszkettek ahogy benyitottam a kis házunkba. Valahol mélyen imádkoztam hogy Victor ne legyen itthon de ahogy beléptem az előszobába és megláttam a rendetlenül lehányt cipőjét és meghallottam a tv hangjait a nappaliból a légzésem megint nehézzé vált. Uralkodj magadon Max. Próbáld meg nem szanaszét verni azt a hülye fejét és próbáld meg megbeszélni vele a dolgot. Légy ésszerű. Te vagy a legnagyobb testvér. Neked kell a legfelelősebbnek lennem. A legokosabbnak. A legátgondoltabbnak. Levettem a cipőm és a kabátom és Mély levegőket véve próbáltam lenyugtatni magam. De ahogy megláttam... Ahogy megláttam az arcát. Ahogy észrevett és felvigyorgott rám... A fejemet elöntötte a vörös, gyilkos düh. Nem tudtam visszafogni többé a haragomat. Rá akartam zúdítani az egészet. Azt hogy ostoba, azt hogy ne merje rátenni a kezét a húgomra, azt hogy féltékeny vagyok. Ahogy eléléptem, meg se hallottam a mondandóját, ami jelenleg a legkevésbé sem érdekelt. Mintha kívülről láttam volna a saját karomat lendülni és egy akkorát behúztam neki hogy éreztem a csontot megreccsenni a kezem alatt. Hallottam a puffanást ahogy leesett a kanapéról. - Teljesen elveszítetted a józan eszedet te kibaszott idióta?! - üvöltöttem rá. Ennyit a józan és ésszerű Maxiról.
357 ~ de jó végre visszatérni hozzád ~ waste love ~ ☾
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
Megrökönyödve állok elötte, ahogy habzó szájjal osztja az észt. Zavartan nézek rá, és keresem az okokat. Keresem az indokokat arra, hogy miért és mit basztam megint el, hogy ezt érdemlem a kicseszett élettől. Még csak azt sem tudom miért magamat sajnáltatom, amikor épp egy Emmy díjas faszságot csinálok. De nem is én lennék ha nem ágálnék az engem ért "vádak" ellen. Egyszerűen mégis elképedve figyelem a falhoz csattanó fehér bögre siralmas sorsát. A falon szétloccsanó kávémaradák komótosan csúszik a talajra. Abban a pillanatban egy pillanatra úgy érzem, mintha Max képes lehetne túl tenni rajtam. Pedig mintha úgy rémlene én vagyok a kibekúrt félvér. Aztán a hangoskönyv átlép egy bizonyos határt, ahol egy újabb bögre elrobbanásával már az öreggel fenyeget. Ohh engem ugyan csak ne fenyegessen egy nyírt bárány! 
┃
