Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Vannak napok amikor csak azt akarom hogy vége legyen ennek az egész őrületnek. Csak szeretnék hazamenni, inni egy sört, enni valami vacak kaját amit másnap nagyon megbánok mert le kell dolgoznom, és bedögleni a tévé elé lehetőleg úgy hogy a gyökér öcsém is ott van valahol és szemmel tudom tartani, tudva hogy éppen nem keveri magát bajba, vagy öleti meg magát valamivel/valakivel. A mai is egy ilyen nap volt. Edzések sorozata, némi Guardian kiképzés egy hosszú beszélgetés Sethtel és az apámmal... Semmi másra nem vágytam minthogy végre hazakeveredjek. Persze a munkaidő végéhez híven, a tömegközlekedésre nem fértem fel, így maradt a két szép lábam, meg egy jó háromnegyed órás séta a hazáig vezető ötvennégy lépcsőfokkal egyetemben. SZép az élet mi? Ami már messziről furcsa volt hogy ég a konyhában a villany. Ez legfőképp azért volt kissé ijesztő mert 1. Nem voltam otthon 2. Reggel nem voltam a konyhában 3. Vick nekiállhatott főzni. Ennek pedig jobbára katasztrófa volt a vége, mint az az eset, két évvel ezelőttről, a felrobbant teafőzővel, amiről azóta sem eshet szó a háznál. Persze nem bírom ki hogy időről időre ne emlegessem fel, így megesik hogy kapok egy öklöst a vállamba legdrágább öcsémtől. Viszont eza verzió megijesztett így kicsit gyorsítottam a lépteimen fel a bejárati ajtóig. ELővettem a kulcsaimat, de hamar rájöttem hogy nyitva az ajtó és benyitottam. Bentről két ismerős női hang és Vick magyarázása hallatszott. Oh... szóval... Csak Eli átjött főzni. Elengedtem egy apró, megkönnyebbül sóhajt és kibújva a cipőmből beléptem a nappaliba, amiből a konyhánk is nyílt. - Szép estét emberek! - köszöntem jókedvűen. Ledobtam a táskám a kanapé lábához a lányokhoz lépve mindkettő kapott egy egy nagy, szakálltól szúrós puszit. - Hugi, ezer éve nem láttalak - borzoltam meg a lány haját - Jöhetnél felénk gyakrabban is... Eli mellé lépve loptam egy paprikának tűnő valamit, rákacsintva a lányra aztán mentem oda Vicktorhoz aki roppant ártatlan arckifejezéssel állt a hangszóróm mellett. - Te? - vontam fel a szemöldököm - Az az enyém - böktem a kezében tartott hangszóróra és a vállába boxoltam hogy arrébb menjen. Így már könnyen, egy mozdulattal össze tudtam rakni a hangszorót. Amint megszólalt a zene visszaléptem Eli mellé, Corával egyetemben. - Kell valami segítség? - közben megfogtam egy sört hogy kinyissam. Voltam olyan jófej, hogy ha már úgyis ott álltam a sörök mellett Vicknek is odadobtam egyet. Jóleső sóhajtással kortyoltam bele a sajátomba. - Minek köszönhetjük a látogatást csajok? Hányzott a képünk? - vigyorogtam
A testvéri kapcsolatokat azt hiszem mindig is nehéz volt jellemezni, főleg szavakban. Egy kívülálló számára például úgy tűnhetett, hogy nem szeretem Victort, mert állandóan az agyát húztam, vagy legalábbis azt próbáltam. Szerettem kötekedni vele, mert olykor nagyon könnyedén meg lehetett tenni vele, én pedig élveztem látni, ahogy elakad a szava, mert hirtelen már azt sem tudja, mivel vágjon vissza nekem. Mindezt azonban nem gonoszságból tettem, hanem pont ellenkezőleg – valójában ez is utalt arra, hogy milyen jó volt a kapcsolatunk. Persze, éppen amikor nem ment az agyamra. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy nemcsak én, hanem Max, Ashley, olykor pedig még Ade is beszállt Vic vérének a szívásába, tehát mondhatni, ez nagyon megszokott volt nálunk. De ettől függetlenül családom minden tagját szerettem, és mindent megtettem volna értük. Kérdés nélkül. Ha barátokról volt szó, akkor mindig őket tudtam volna Killiant leszámítva – bár ő is már szinte családtagnak számított – a legközelebbi és legfontosabb barátaimnak mondani. Ez a kör azonban lassan bővülni kezdett, és mára már például Elenor is a megbecsült barátunk volt. Én pedig, pontosan miatta vettem az irányt éppen Vic és Max háza felé. Elenor megemlítette, hogy átugrik Vichez főzni neki valamit, mert már régen találkoztak, én pedig, lévén, hogy nem volt semmi dolgom, úgy döntöttem, hogy én is becsatlakozok a partiba. Egyébként is régen láttam már Victort is, és hiányzott a sok hülyeségével együtt. Persze nem felejtettem el azt sem, amiről legutóbb Elenorral beszéltünk, az említett dolog pedig itt lapult a zsebemben, a megfelelő pillanatra várva, amikor felhasználhatom majd. Emellett hoztam magam is egy kis alkoholt, amit találtam otthon, meg sütit, amit a napokban sütöttem (borzalmas, hogy minden férfi ismerősöm ilyen bélpoklos!). Victort ismerve, biztos voltam benne, hogy nem fogja visszautasítani. A házukhoz érve mosolyogva megnyomtam a csengőt, igazából nem bebocsátást várva, inkább csak a tudtukra akartam adni, hogy vendég érkezett. Épp ezért, ha sem Elenor, sem Victor nem volt elég gyors, én teljesen otthon érezve magam fikarcnyi bűntudat nélkül beengedtem magamat. Az ajtó egyébként is nyitva volt, mondhatni, én csak éltem a lehetőséggel. - Victor! Elenor! – kiáltottam be, hátha nem vették észre, hogy megjöttem, majd mivel sehol nem láttam őket, a konyha felé vettem az irányt, gyanítva, hogy ott fogom találni őket valahol. A tippem pedig be is jött, mindketten ott álltak, Vic éppen egy hangszórót szerelt össze, míg Elenor a pultnál állt. Figyelmemet egy pillanatra se kerülte el a hozzávalók tengere – nagyon úgy tűnt, hogy a lány egy egész hadsereget készült ma este vendégül látni. Bár, nem kételkedtem abban, hogy minden el fog fogyni Victort ismerve. - Remélem egyikőtök sem bánja, hogy én is átugrottam. Nem volt semmi dolgom, és hiányzott már Victor… – pillantottam bátyámra lebiggyesztett ajkakkal, majd szinte rögtön pajkos mosoly vette át a helyét – szekálása – nevettem fel. – Hoztam egyébként egy kis sütit, meg egy-két üveg bort, és egy kis sört – tettem még hozzá felemelve a szatyrot, hogy ezzel is mutassam hozományomat, majd kerestem egy kis szabad helyet, és letettem oda. Végül ismét Elenor felé fordultam. – Segítsek valamiben? – ajánlottam fel neki széles mosollyal az arcomon, miközben közelebb lépve hozzájuk megálltam a pult mellett, és csípőmet neki támasztottam.
Kisangyalok reppentek fel fejem mellett, légies könnyedséggel suhantak körülöttem, majd aranylóan csillogó hárfájuk húrjait pengetve töltötték meg a szobát lágy dallamokkal. Selyemkönnyű hangjukkal áriázva ölelték magukhoz reményveszett gyomrom éhező lelkét. Persze csak képzeletben... Könnyebb azt mondani, hogy mocskos nasizhatnékom volt és nem kellett több, hogy rávessem magam a gyömbéres sütire. Voltak kétségeim ezt az egzotikumot hallva, de hát éhes pocak nem válogat. Szóval elkapva Elenor arcát, nyomtam szája mellé egy cuppanós csókot örömömben, majd kapom ki kezéből a műanyag kajás dobozt és türelmetlenük roppantom le fedelét. Hát... Nem reccsent egyet a szerencsétlen? A hangra persze rémüten pillantok fel a szőke szépségre, aki ha nem lenne a barátom már az ágyamban lenne, és mint rossz kisfiú az anyukájára, na valahogy valami hasonló képpen pillantok fel rá. Nem én nem tettem tönkre. Óvatosan húzni kezdem a fedelét, aminek a másik fele csak ragaszkodik az edényhez, így... Lerántom? Ó naná. Mint annak a rendje. Olyan lendülettel, légies könnyedséggel hajítom magam mögé a törött darabot, számat csücsörítve mintha nem is érdekelne, ha ezért Elenor rámküld valami rontást. Lehet tényleg nem érdekel... Legalább az utolsó amit ettem nem valami egészséges szar volt, amit Max kotyvaszt a boszorkány konyhájában. De mit szaporítsam a szavakat és az utolsó mozzanatokat, hát elkezdem magamba tömni a könnyed, omlós sütit. Meglepően finom. Hát jóízüen nyammogok rajta. Eszembe jut a bor. Hát igen a borocska. Asszem azt kért. Vagy nem? Na várj... Mindegy kap bort. Ha nem azt kért, hát max megiszom helyette is. Szóval odalépek a vitrinhez, majd kiszedek két boros poharat, majd megragadom a bor nyakát és fröcskölve kezdem el tölteni. Nem vagyok én úriember... Legalább nem is teszek úgy. Az is valami, nem? - Öööö...- teli szájjal magyarázok. - Nem tom'. Maxi'a kony'aja, szó'va' .... - vonom meg vállaimat két kezemben egy-egy borral telt üveggel, mintha csak valami kicseszett mérleg lennék. Azt hiszem a jobb oldali nehezebb. Ja hát meg kell adni a módját ha iszol. Mindíg iszok... Nyelek egy nagyot ahogy a zenére kérdez. - Megbaszódott a hangszoróm...- hunyorgok elgondolkodva, majd eszembe jut, hogy Maxinak van valami extra terto bluetooth-os marhasága. Azt hiszem többet nem is kell mondanom. - De szerzek. - válaszolom neki magabiztosan, majd nyújtom át neki a poharát elmosolyodva. Végül hátamat neki döntöm a konyhapultnak. Nem túl nagy konyha. Mindíg is szerettem volna egy amerikai konyhát. Persze főzni nem tudok, csak menő. Talán egyszer Maxi végre megdolgozik érte, hogy nekem is lehessen... Hmm...Csak hallgatom őt, ahogy elmélyülve sorolja a finomabbnál finomabb fogásokat. - Nagyon benne vagy ebbe a kínai kaja dologban - nevetek fel, majd leteszem poharamat magam mögé, lököm el magamat a púlttól és fordlok a mosogató felé. Ekkor jut eszembe ismét a hangszóró. Felkapom fejemet, majd fordulok hátra a lépcső felé, majd vissza Elenorra. - Azonnal jövök! Szerzek hangszórót! - majd azzal szapora léptekkel suhanok ki a konyhából, egyenesen az emeletre, aholis bátran rontok be Max ... Makulátlanúl rózsa illatú szobájába? Hipohonder kis buzi..Forgatom meg szememet, majd unott tekintettel nézek végig az egészen. Hát az nem úgy megy.. Szóval míg a hangalát keresem, felrúgom a szobanövényét, hasalva túrok bele az ágynemüjébe, vágom hozzá az íróasztalához a párnáját, hajigálom ki a zokniai egy részét...kifordítva. És persze hozok egy fél pár büdös zoknit a szennyesemből, amit az ágykeretébe dugok. Tökéletes darab egy csatorna tisztítás után. De megtalálom út közben a hangszórót, amivel vigyorogva jelenek meg a konyha közepén. - Meg van a hangszoró! Maxi biztos kölcsön adná!- a nagy frászt. -Szóval miben segítsek?
Tárgy: Re: Konyha és ebédlô Pént. Dec. 20, 2019 10:29 am
Victor & Ellie
Boldogan harapok bele a fügébe, miután az egyik kupac alján megtaláltam. Halkan nyammogva, behunyt szemekkel guggolok a zacskók előtt, amikor nyílik az ajtó. Sőt, meg sem hallom, csak amikor Victor köszön. A boldog nyammogást itt hagyom abba és tekintek fel rá. Alsó ajkamba harapok és már bocsánatkérően tekintek fel rá. - Éhen? - sápadok el, amikor átadok neki két papírzacskót, kettő másikat felveszek és követem a konyhába. - Még órákig nem lesz második ebéd, uzsonna, vacsora, második vacsora, harmadik vacsora, esti nasi - sorolom, hogy mely kategóriákba tud esni, amit készíteni akarok majd. Leteszem a zacskókat, de fordulok még egy adag zacskóért, amit a többi mellé teszek le. Hallatlan kérdése hallatán, pedig már szinte sértődötten csapom kezem a csípőmre. - Elenor Crawford vagyok, szerinted kilépek a saját lakásomból, anélkül, hogy ne lenne nálam nasi? - kérdezem tőle, meghökkenve. Ezt a feltételezést, hogy van-e! Az egyik zacskót feltúrom, hogy egy ételest dobozt vegyek ki belőle. - Gyömbéres süti, reggeli és friss - mosolygok rá boldogan, ahogy átnyújtom neki. - Csak hagyj pár falatot, mert hatszor éhen halok, mire elkészülök mindennel - kezdek is el kipakolni és lényegében van itt minden, ami csak szemnek és szájnak ingere. Garnélarákok, egzotikus gyümölcsök, csirke különböző részei, különböző fűszerek, gyömbér, bambusz, babcsíra, tojás, pritamin paprika, rendes paprika, csípős paprika, chili, rizs, saláta, abból is több fajta, retek, uborka és még rengeteg más összetevő, ami a mai vacsorához kelleni fog. - Ne pazarold rám a piákat - felelem, ahogy meghallom az ütős italokat, és átnézek a vállam fölött. Csuklómon pihenő hajgumival hajam gyorsan a fejem tetejére varázsolom, semmi szükség, hogy belelógjon a kajába és kéretlen szőke hajszálak jelenjenek meg benne. - De egy bort elfogadok, de még mielőtt otthon érezném magam. Mit hol találok? Edények, szűrők, tálak, evőeszközök, olaj, - kezdem el sorolni, hogy mi mindenre is lesz szükségem, hogy elkészüljek. - Zene. Bocsánat, kényszeres zene hallgató vagyok főzés közbe, néha éneklek is, ezért elnézést - húzom el a szám. Nem sűrűn főzök máshol a saját szokásiam meg hát… kialakultak az elmúlt évek során. - A mai alkotásom mennyei lesz, imádok kínait csinálni, de Chris ki nem állhatja, pedig ha tudná, hogy milyen egészséges, szóval első fogásnak garnélarákok lesznek ezer sziget öntettel, meg édes-chilis rákok is. Az egyik csípősségét tökéletesen kioltja a másik tejfölös krémessége - ééééés, máris éhes vagyok. Pedig még el sem kezdtem főzni. - De nem tudtam, hogy csak neked főzök, vagy mindenki másnak is, szóval… bőven vettem mindenből mindent - nézek szét a pulton, ahova tetemes ételt készítettem elő, még egy sóhaj is elhagyja ajkaimat.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
A testvéri kapcsolatokat azt hiszem mindig is nehéz volt jellemezni, főleg szavakban. Egy kívülálló számára például úgy tűnhetett, hogy nem szeretem Victort, mert állandóan az agyát húztam, vagy legalábbis azt próbáltam. Szerettem kötekedni vele, mert olykor nagyon könnyedén meg lehetett tenni vele, én pedig élveztem látni, ahogy elakad a szava, mert hirtelen már azt sem tudja, mivel vágjon vissza nekem. Mindezt azonban nem gonoszságból tettem, hanem pont ellenkezőleg – valójában ez is utalt arra, hogy milyen jó volt a kapcsolatunk. Persze, éppen amikor nem ment az agyamra. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy nemcsak én, hanem Max, Ashley, olykor pedig még Ade is beszállt Vic vérének a szívásába, tehát mondhatni, ez nagyon megszokott volt nálunk. De ettől függetlenül családom minden tagját szerettem, és mindent megtettem volna értük. Kérdés nélkül. 
