Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Néha az ember csak egyedüllétre vágyik. Arra, hogy elmerengjen az életén, átgondoljon dolgokat, belegondoljon abba, mi volt a múltban, milyen a jelen, s hogyan is képzeli el a jövőt. Átgondolni, hogy miféle hibákat vétettünk, mit csinálhattunk volna másképp, avagy mit tehetünk másképp a jövőben. Az embernek szüksége van arra, hogy néha önnön magával törődjön, s ebbe a privát szférába senki se lépjen be. Ezt pedig tiszteletben kellene tartani, főleg, ha az ember láthatóan el akarja tolni magától a másikat. Persze nem véglegesen, csak egy kis időre, míg magával foglalkozik. Nos, Victor nem volt képes erre, hiszen mindennek dacára, a tetteim semmit sem jelentettek neki. El akartam menni, mégis visszahúzott, s nem engedett. Persze, képletesen, hiszen nem ért hozzám. De láttam rajta, hogy tényleg foglalkozni akar velem, a problémámmal, s ez valahol meg is rémített. Mégis mit számít az, miféle bajom van? Miért kellene pont neki törődnie ezzel? Mindenesetre, sikerült elérnie, hogy beszéljek. Bár ködösítve, s nem is a teljes valóságot, de elmondtam. Látom magam előtt azt a valamit, azt a múltbéli emléket, amit nem akarok. S mégis mindig ezen gondolkozok, ha eljön a napja. Az évforduló. Milyen érdekes, hogy az év többi napján könnyebb ezzel együtt élnem. Kérdőn pillantottam rá, miközben ő a poharát figyelte. Kissé befejezetlennek éreztem a mondatát, de végül nem firtattam. Sőt, hálát adtam, hogy a tématerelésem bevált. Ugyanis Ashley került a középpontba, s végre én magam kikerültem a képből. - Nos, mégis itt vagy, ülsz egy bárban, leiszod magad, s ostorozod is… és ez most… érdekesen annak fényében, amit mondasz… - Vontam fel a szemöldököm. Mintegy belekötés volt a szavaiba, bár inkább félig kérdés is, hogy ha tudja, ezzel nem tesz semmi jót, akkor mégis miért teszi mégis ezt? Pislogtam egy sort, mikor azt mondta, Ashley egészségére igyunk. Ám nem tiltakoztam, felemeltem a poharam, de… a következő szavakra össze is húztam a szemeimet. - Az én problémám legyen csak tabu, Victor O’Connor. A másikat támogatom. – Azzal összekoccintottam a poharamat az övével. – Ashley egészségére! - Habár még mindig nem tartottam jó ötletnek, hogy vele lógjak, mármint, mégis csak a kancellárhoz van köze, nem igaz? Rossz fényt vetek rá még a végén, amit végképp nem akarnék. A poharam tartalma hamar lecsúszott a torkomon, s jött az újabb. Vagy én töltöttem, vagy Victor, a lényeg, hogy egy percre sem volt üres a poharunk. S egyre oldottabb lett a hangulat, avagy én magam. A kezdeti feszült légkör hirtelen, mintha köddé vált volna, sőt, még nevetni is képes voltam. Aztán arra gondoltam, hogy ha már van zene, táncolni is jó volna. Egy kérdő pillantást vetettem Victorra, de mielőtt bármit szóltam volna, újabb pohár alkohol landolt a gyomromban. - Nem akarsz táncolni? Gyere! – Néztem újra rá, majd a kezét megragadva álltam fel, s húztam magam után. Nos, az biztos, hogy az ital és én nem voltunk sosem jóban, hiszen túlságosan kiforgatott magamból. A zárkózott énem ilyenkor egyszerűen eltűnt, s egy felszabadult, önfeledt lány tört elő belőlem. Letagadhatom magam vajon?
487 words ••• Invincible ••• note: rövidke, de ahogy megbeszéltük... ••• kredit
Nehezen viselte el, ahogy rá akaszkodok. A mai nap nem épp lehetett az övé. Mármint nem kell ehhez se pszihomókusnak lenni, sem zseninek.... Lys totálisan ki volt készülve valamitől, és ránézésre nem pasi téma, mert akkor a csokifagyit kérne a whiskyhez is. Mármint lehet, hogy ez is csak egy sztereotípia, ahogy az is, hogy a félvérektől pottyantak elő a semmiből a mutánsok. Hogy mi vagyunk a gonoszság és a pusztulás hírnökei. Amivel képviseltetnek minket, ahhoz képest párszor kimentettük már a seggüket a bajból. Vicces, hogy az emberi milyen hülye tud lenni. És most egész biztos, hogy Lys is ezt gondolja rólam, hogy bámulok a szemeibe felvont szemöldökkel, miképp ő teljes erejével igyekszik eltaszítani társaságomat magától. Vagy nem teljes erejével, de mindegy is... Tapadok, mint a pióca. Nincs kedvem egyedül lenni. Ő neki pedig nem szabad egyedül lennie, bármit is mond... Tökéletes páros leszünk. Szóval egyszerűen torkom köszörülve tartottam egyik kezemet szám elé, majd vontam fel szemöldökömet jó magasra, miközben a szemeibe néztem és azt gondoltam, hogy: KIT ÉRDEKEL? Mármint nem egészen értettem, hogy mi folyik benne, de elég keményen dolgozott ellene. Vagy éppenséggel az volt, ami ilyen mélyre ráncigálta. Így úgy döntöttem, hogy nem érdekel, hogy milyen erősen igyekszik majd eltaszítani magától. Hát kétszer olyan erősen jövök vissza és tapadok rá, mint egy kibebaszott bumeráng. Deee... Beadta a derekát és visszabattyogott a pulthoz. Habár nem volt hajlandó leülni még a székére, de ez is valami volt. És elkezdett mesélni. Mesélt, de mint én, aki nem épp egy Charles Xavier... Nem igazán vágtam le, hogy épp mit kattognak egymás mellett az agytekervényei. Szóval mint minden normális ember, vagy a számat szélesre húzva bólogatni tudtam, vagy tényleg megpróbálhattam foglalkozni is azzal, amit itt összehord. Hát, inkább megpróbáltam. Tehát hunyorogva a szemeibe néztem és figyeltem fel arra, ahogy megpróbál egy pillanatra beavatni abba, ami a fejében zajlik. Hogy miért issza meg a pénzét. - Sok olyan dolgot látsz magad előtt, amit nem akarsz. Sok olyat láttál, amit nem...- pillantottam a poharamra, majd egy pillanatra elmerültem a gondolataimban. Előttem volt a régi kép. Ahogy a farakás mellett guggoltam, szorongatva magamhoz a rongyokba bugyolált Corával. Figyeltem őket. Figyeltem a leendő családomat. Közben pedig csak arra gondoltam, hogy ők is meg fognak halni, mint a nagynénim. Oh te jó ég a nevére sem emlékszem... Csak egy halovány mosolyra húztam ajkamat, majd pillantottam vissza rá, s mint aki egy pillanatnyi leálláson lett volna túl, újra erőteljes és kitörő aktivitásomról tettem tanúbizonyságot. - Igen. Ashleyért aggódok, de tudom, hogy nem azzal teszek neki jót, ha ostorozom magamat egy bárban és leiszom magam, hogy annak a mocsok Carter-nek tömjem a pénztárcáját, hanem igyekszem erőt adni azzal Ashleynek, hogy ezt nem kell végig néznie. Se visszahallania... Tehát...- emeltem meg poharamat és nyújtottam felé, hogy összekoccintva vele a két üveg szélét, végre valami értelmeset is csináljunk a nyafogáson kívül. - Igyunk Ashley egészségére. A problémáinkra és arra, hogy ma este jól bebaszunk. - vigyoromat szélesebbre húztam. Próbáltam az az energia lenni számára, amiből ő is erőt nyerhet. Nem is tudtam, hogy mi a frászért műveltem ezt. De az tuti biztos volt, hogy az univerzum így akarta. Ezt az estét... Ami az után jön... Ez így volt elrendelve.
Tárgy: Re: Pult közepe Csüt. Márc. 15, 2018 12:22 am
To: Victor O'Connor
Gyere és találj rám a sötétségben
Vajon, ha létezik egy ilyen kór, mellyel az emberek szörnyeteggé válhatnak, olyan szert miért nem talált még fel senki, ami semlegesíti az emlékeket, vagy éppenséggel az érzéseket, gondolatokat? Mennyivel jobb volna, ha kitörölhetném azt, amit többé nem akarok a saját részemnek tudni. De az élet nem ilyen egyszerű, sosem volt az és nem is igazán lesz az. Minden teherrel együtt kell élnünk, csakhogy, ki tudja, mennyi mindent vagyunk képesek eltűrni. Egyedül küzdeni, egyedül cipelni a múlt dolgait, avagy éppenséggel beleőrülni valamibe. Nem törölheted ki, ami megtörtént. Bár nem is akarod, csak felejteni. Legalábbis én. Hiszen rólam van szó. Emlékek. Gyűlölöm őket. Egytől-egyig. A helyzet az, hogy Trystan jelenléte is csak a szánalmas múltamra emlékeztet. Talán kérvényeznem kellene, hogy ne ő legyen a társam? Talán a távolság mindent megoldana. Talán, de tényleg csak talán, még az érzéseim is elhalványulnának iránta. Hisz nem szabad szeretnem. Tehát, a múlt kísért, s nem akar elengedni. Ez a lényeg, nem más. Nos, remélem apám jól szórakozik odaát, a Pokolban, ha egyáltalán lát engem. A név hallatán felvontam a szemöldököm, hiszen nem hittem, hogy belemegy ebbe az ócska kis játékba. Nyeltem egy nagyot. - Nos, velem sem jársz túlzottan jól. – Jegyeztem meg, ám a következő szavakra szusszantam. Nos, igen, nehéz lenne nem tudnom, ki ő, mikor mindenki róla, és a testvéreiről beszél. Ismertek, híresek, mondhatni. Bár ez nem mindig előny. Nem reagáltam túlzottan a szavaira, hiszen nem tudtam tulajdonképpen mit. Az ital viszont váratlanul ért, de a tiltakozásom hamar alábbhagyott. Szükségem volt rá, bármiféle alkohol is volt az. - Ha eredeti, ha nem… nekem teljesen mindegy. – Vontam vállat, ahogy belekortyoltam. – Nem vagyok se gondterhelt, se gyönyörű, oké? – Morrantam rá ingerültebben a kelleténél. Nem akartam, hogy lássa, bajom van, de ahhoz már rég késő volt. Utáltam érte. Bárcsak ne látott volna meg, bárcsak ne jött volna ide. Az italomra meredtem hát, s végül megpróbáltam elterelni a témát magamról. Azt hiszem, ez eléggé kudarcba fulladt. - Ugyan, velem mindenki csak „beéri”… - Ejtettem ki halkan a szavakat, sokkal inkább magamnak, mint neki. Belegondolva, nem volt senkim ezen a helyen. Hiába lettem Guardian, hiába volt mellettem Trystan, őt sem engedtem közel magamhoz. És rajta kívül, nos… senkit sem. Senki sem ismert igazán, senkinek sem nyíltam meg és nem is akartam. Így volt kényelmes. Így nem bánthattak. Igyekeztem inkább meglépni Victor elől, de beállt elém, így lefékeztem, mielőtt nekiütköztem volna, s ezáltal a pohár tartalmát rám borítsa. Sóhajtottam. - Komolyan, Victor, nem értesz a szóból? Menni akarok. – Néztem idegesen a férfi szemébe, de végighallgattam. Tekintetem lassan kérdőre változott. – Miért, mit gondolsz, kinyírom magam valamivel? – Idegesen, mégis furcsán jókedvűen nevettem fel. - Megtehetném, nem? Ha megölném magam, egy fokkal jobb lenne a világnak. Eggyel kevesebb gond, voilá. Miért is nem gondoltam erre korábban? – Ekkor esett le, hogy hangosan is kiejtettem a szavakat a számon. Pislogtam kettőt, majd legyintettem. – Nyugalom, van még dolgom itt, szóval nem csinálok ostobaságokat. – A hajamba túrtam, szinte felmarkolva a vörös tincseimet. - Hogyne, mintha felejteni olyan könnyű volna. Hiszen nem megy. Minden… mindig… én… - Elharaptam a mondat végét. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kifakadjak. Az nem én lettem volna. Viszont elvettem tőle a poharat és ittam belőle. Mivel elkezdett visszafelé terelni, hátrébb léptem néhány lépést. Viszont nem ültem le, egyelőre legalábbis még nem. - Miért kellene elmondanom? Megváltozna tőle bármi? Nem, nem változna. Egyszerűen csak nem akarok arra emlékezni, ami történt. De ilyenkor mindig visszatér minden emlék. Sőt, látom magam előtt… amit nem akarok. – Ekkor ültem vissza, s az üveget magamhoz véve töltöttem még a pohárba. - De talán jobb volna, ha nem rólam beszélnénk. Komolyan. Ha azt akarod, hogy maradjak, akkor… beszélj te. Bár sejtem, mi is lehet a probléma. – Gondolkodtam el, majd az üveget letéve rápillantottam a férfira. - A legutóbbi támadás az, ami aggaszt téged, nem? A húgod megsérült. Nem csoda, ha kivagy emiatt, sőt. Teljesen érthető. Meg kellene találnunk a tettest… - De ezzel most, ebben a pillanatban nehéz törődnöm. Sóhajtottam egy aprót, majd ittam a whiskyből. Az ital végigmarta a torkomat jólesőn, mielőtt visszaraktam volna a poharat a pultra. - Ashley hogy van? – A magam részéről nem látogattam meg, hisz nem sok közöm van ahhoz a lányhoz, mégis érdekelt, hogy van. Mennyire komoly a sérülése, vagy miként is érzi magát jelenleg. Bár abban biztos voltam, hogy megmarad, hisz kemény fából faragták.
Unott, lapos pislogásba kezdtem, ahogy Lys próbált lekoptatni és egyedül maradni. De persze nem hagyhattam, hogy csak ily egyszerűen véget vessen a mai napnak. A közös készülődő napunknak. Hiszen még fiatal volt az éjszaka és ő is. Hát csatlakozva a játékhoz, amit ő indított el, sunyi mosoly jelent meg az arcomon. Totális és egyértelmű jelét adtam annak, hogy nem itt fogom feladni. - Alice...- ízlelgettem a nevét, majd nyaltam meg ajkamat, mintha csak egy finom ízt éreztem volna meg a számban. - De ne aggódj, beérem a te társaságoddal is, ha már Demetria szabadságra ment a mai nappal. - vontam fel szemöldökömet, várva a válaszát. Bár biztos voltam, hogy valami epéset kapok válaszul. Bár ez sem volt kőbe vésve... S reppent is az epés megjegyzés, ahogy én azt megjósoltam. Ugyanakkor korántsem arra kaptam a kevésbé szívmelengető, ám annál inkább reális megjegyzést, mint amire számítottam. - Nincs nehéz dolgotok...- adtam válaszul a gondolkodtató szavakat. Hiszen a kancellár fia vagyok és egyben egy szoknyapecér. Egy szexy szoknyapecér. Naná, hogy maradandó élmény leszek. Az ágyban nyújtott teljesítményem is gyakran pozitív visszacsatolást nyer. Valahol a lelkemet simogatta. Bár hamar elnézést kért, amire egyszerűen csak kibiggyesztettem alsó ajkamat és fejemet ingatva jobbra balra, elengedtem a korábban tett negatív megjegyzéseket. Ezzel már merőben más értelmet nyert a társalgása. Bár ezzel inkább motivált lettem, mint ellökve. Kicsit mást ért el, mint amit szándékozott. Épp az ellentétét. Akkor pedig jött az ital. A jó öreg Skatcht hívtam segítségemül, hogy poharába töltve ajándékozzam meg ezt a szomorú napot valami kellemessel. S habár nem rít le az arcomról, én sem voltam épp a legboldogabb személy az elmúlt napokban. Adelice... Ashley balesete. Baleset? Inkább volt merénylet, mint baleset. Dühített, s talán pont azért, mert nem tudtam ellene semmit se tenni. Így azon kívül, hogy berohangáltam a kórházba Ashleyhez... Totál tehetetlen voltam. Ezt a feszültséget szexbe és piába folytottam. - Skatch. - feleltem a lánynak, miközben a poharába az aranybarna nedű faltól falig lötykölődve folydogált az üvegből. - Eredeti Skót Whisky egyenesen a múltból, hogy egy gondterhelt, gyönyörű nő vigaszául szolgálhasson. - a pohár megtelt én pedig rá pillantottam. - Épp a mai napra várt. - mosolyodtam el, majd töltöttem magamnak is. Jól tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom a lánnyal, de valamit kellet kezdenem ezzel a görbe ajakkal a gyönyörű pofiján. - Fogalmazzunk úgy...- préseltem össze ajkaimat, a számhoz emelve a poharamat, némi csendet tartva a mondatom folytatása között. Meg kellett fogalmaznom, amit akartam mondani. És azt pedig bent kellett tartanom, amit nem. - Ez a whisky most nekem is vigaszt jelent. - több szempontból is. - Veled pedig nem beérem, hanem épp rád van szükségem. - pillantottam a Whiskymre, majd kortyoltam bele, s egy elégedett sóhaj keretében tettem hozzá mondatomhoz: - Na meg a Skatch-ra. De bárhogy próbálkoztam csak igyekezett kihátrálni a társaságomból. Nem hagyhattam annyiban. Mondandóját hunyorogva hallgattam, összeráncolt szemöldökkel, majd figyeltem, ahogy lecsusszan a finom formás popsija a székről és maga mögött hagyva az méregdrága italát inkább a magányhoz fordul orvosságért. Szarügy. Innen ugyan nem menekülsz. Tőlem nem. Most nem! Azonnal ugrottam utána. - Ó nem. Nem, nem! - poharát kezembe kapva, szaladva a sajátommal utána, sasszéztam be elé. - Lys. Ez az ital csak rád vár. Te pedig itt hagyod magára, hogy a sok rossz ember szemet vessen rá. Nem beszélve arról, hogy az arcodról lerí, hogy a ma este nem szabad egyedül maradnod. - Nem vághattam hozzá, hogy úgy néz ki, mint aki épp a saját torkát készül elvágni az első sikátorban. - Szóval maradj velem. Igyunk együtt, és feledjünk el mindent legalább egy estére. Felejtsd el velem, ami bánt. - vontam fel szemöldökömet mélyen a szemeibe nézve és nyújtva felé poharát. Azt akartam, hogy elfogadja. Őszintén akartam. S ha úgy lett, ahogy én elképzeltem, széles vigyorral figyeltem, ahogy talán belekortyol a poharának tartalmába is. Ha valóban így lett, hamar visszatereltem őt a székébe, hogy kifaggathassam őt. - Ha elárulod, hogy miért iszod el a vagyonodat, én is elmondom az én okomat. - vontam fel szemöldökömet rá tekintve. Próbáltam arra biztatni, hogy ossza meg velem, hogy így egymáson tudjunk segíteni. Ha persze már akkor nem utasított el, mikor maradásra igyekeztem bírni őt.
Mire a poharamban levő jég olvadásnak indult, alkohol már nem volt benne. Minden kört, újabb kör követte. Mígnem megjelent Victor, az egyik félvér, avagy silah. Néhány napja elkapott edzésen, de csak egy mosolyra futotta hálaként, másra nem. Mérges voltam, dühös, már akkor is ez a bizonyos évforduló keringett a gondolataimban. Épp emiatt voltam olyan figyelmetlen, avagy ügyetlen. Majdnem elestem, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Jobb vagyok ennél. Figyelnem, koncentrálnom kellene. Sóhajtottam egy nagyobbat, ahogy mellém ért a férfi. Magamban azért könyörögtem, hogy hirtelen legyen valami képességem, amivel láthatatlanná tehetem magam. De hiába vártam, ez nem igazán akart összejönni. Itt volt mellettem, látott, sőt… végül meg is szólított. - Nem, én Alice vagyok. Demetria a soha meg nem született ikertestvérem. Biztosan vele keversz össze. – Ironizáltam, s néztem rá kicsit sem kirtikus szemekkel, aztán persze rámosolyogtam. – Ő nem inná le magát egymagában, mint én. – Vontam vállat. Persze csak viccnek szántam a dolgot. – Tudom, mi a neved… mindenki tudja. – Vetettem oda némi éllel a hangomban. Az ital, az az oka, hogy ingerültebben válaszolok még egy ilyen aprócska, jelentéktelen dologra is. Megráztam a fejem. – Sajnálom. Nincs túl jó napom. – Jegyeztem meg, majd a továbbiakra lassan visszapillantottam rá. - Emlékszem. Nem igazán volt alkalmam megköszönni a segítséget. – Vagy fogalmazhattam volna úgy, hogy nem voltam ott annyira lélekben ahhoz, hogy egy mosolyon túl bármit is kifacsarjak magamból? Figyeltem, ahogy leül mellém és tudtam, hogy az estém hátralevő részét vele fogom tölteni, ugyanis nem igazán lesz választásom. Hacsak el nem szökök előle. A híre mellesleg már régen eljutott hozzám. Tipikus nőcsábász alkat volt, aki minden nőnek csapta a szelet, ám ez engem nem zavart. Őszinte leszek, hozzám még sosem fordult olyan módon, tehát úgy gondoltam, nem is érdeklem úgy. Ami nem volt baj. Nem volt szükségem ilyen dolgokra. Visszapillantottam az üres poharamra és már kértem volna a pincért, hogy hozzon még egy kört, mikor Victor megszólalt. Aztán elkezdte az én poharamba tölteni azt a… mit is? - Hé, ez egyáltalán miféle ital? – Az igazat megvallva nem volt ismerős a neve, épp ezért bámultam kérdőn Victorra. Másrészt nem igazán értettem, miért telepedett le mellém. Annyi más nő volt a helyen… mégis itt volt. Nem mással. Vajon miért? A kérdése kizökkentett a gondolkodásomból. Válaszként elsőnek a pohárért nyúltam és már nem is számított, miféle ital van benne, egyszerűen lehúztam a felét. Erős volt, az arcom kissé eltorzult tőle, de mégis finom volt. - A mosolyom elment szabadságra. S talán sosem tér vissza. Vagy legalábbis ma nem. – Vontam vállat, újabbat kortyolva az italból. A pohár végül a pultra került, én pedig felkönyököltem rá. Egyik kezemmel a vörös hajamba túrtam, igazítottam rajta, s közben azon törtem a fejem, miként tereljem el a témát önmagamról. - Na és te mi célból jöttél ide? Talán megbeszéltél valakivel valamit? Pasis összejövetel? Vagy randid lesz, de amíg vársz a nőre, addig beéred velem? – Néztem a szemem sarkából Victorra, megejtve egy halvány mosolyt, nem olyat, amilyet általában kapnak tőlem az emberek. - Viccet félretéve, nem hinném, hogy a legjobb társaság mára én volnék. Szóval, talán ideje lesz lelépnem, nem igaz? – Ezzel a lendülettel még magamhoz vettem a poharam, hogy kiigyam belőle a maradékot, majd lerakva azt, egyszerűen leszálltam a székről. Közben pénzért kutakodtam a zsebemben, hisz azért nem volt valami olcsó a fogyasztásom. Kipakoltam a pultra, ami kb. lefedte az italok árát, majd Victor felé fordultam. - Nos, akkor további szép estét. – Biccentettem felé és reménykedtem, hogy hagy elmenni. Semmi szükség nem volt arra, hogy együtt töltsük az estét, ezzel lerontva az ő hangulatát is. Elég, ha csak én, egymagam szenvedek attól, ami történt, nem? Miért kellett volna mást is belerángatnom a sötétségbe, amibe évről-évre bekerültem? Amennyiben eljutottam az ajtóig, kinyitottam azt és kiléptem a friss levegőre.
Oh yeah, I'm haunted by the distant past Called to the skies but she was overcast
To Demetria
Egy hét sem telt el anélkül, hogy be ne térjek a Bitterbe. Ha azt gondolnád, hogy alkesz vagyok... A válaszom egy határozott nem. Nem vagyok alkoholista, és habár gyakran nézek be, hogy a bárszéket melegítve megigyak valami kellemes szíverősítőt... Azonban ritkán részegedem le. A célom inkább a nők. Jó persze nem nézik jó szemmel, hogy egy "reaper" a körzetén túl kószálgat, azonban én a kancellár fia vagyok. Elnézőbbek. Jóval elnézőbbek! S nem szoktam kérkedni a rangommal. A nevelőapám rangjával... De van, amikor kellő fegyver egy kellemetlen helyzet kellemesebbé tételéhez. Pláne akkor hasznos az O'Connor név, ha egy szép popsi figyelmét szeretném felkelteni. Most is ezzel a céllal érkeztem. Azonban ahogy betettem a lábamat a pub-ba... Úgy tűnt valaki nem élvezi a mézben és tejben gazdag földi Kánaánt. Demetria. Azonnal felismertem, ahogy a kerek kis popsira tekintettem. Jó persze a feltűnő répa színű haja is segített benne egy picinyt. Azonban nem értettem, hogy mi oka lehet annak, hogy egyedül ül egy Pub-ban és tolja magába a szeszt. A szeszt, ami nem épp díjnyertes, ha nem épp az apokalipszis előttiből jutott neki valahonnan. S így jelentem meg mellette, tettem kezemet közvetlen mellé, a pult sötétbarna kellemes színére. - Üdv. - pillantottam a pultosra. - A szokásost. - jelentettem ki, kellemes mosolyt eresztve a hölgy felé, majd tekintetem Lysre vándorolt. Az arca mindent elárult. Nem volt jó kedvében, s ha volt egy cseppnyi eszem... Nem fogom feldühíteni. Bár nem is állt szándékomban. Tehát megpróbálkoztam egy gyengéd, mégis enyhén rámenős figyelemfelkeltéssel. - Hé... Demetria. Igaz? - húztam össze szemöldökömet miközben támaszkodva a pulton álltam mellette én néztem le rá. - Oh. Ne haragudj. Milyen modortalan vagyok. A nevem Victor...- Habár ismerem látásból, ahogy ő is engem, azonban huzamosabban sosem volt alkalmunk beszélgetni. Ezúttal azonban esélyünk nyilt arra, hogy egy kicsit JOBBAN megismerhessük egymást. - Remélem emlékszel. - mosolyodtam el. - Én kaptalak el edzésen. - Igen. Nos egy kicsit megcsusszant és jókor voltam jó helyen. A mosolya épp elég hála volt. A pultosra pillantottam, aki épp elém tolta a feles pohárkát, benne az áttetsző löttyel. Kellő mosolyt eresztve felé, ültem le Lys mellé. A pulton támasztottam alkaromat és néztem néhány másodpercig magam elé, kezemben mozgatva a kis pohárkát, majd egyszerűen húztam le a tartalmát. Ekkor ismét a pincér felé tekintettem. - Két pohár Skatcht kérünk a hölggyel. - Akkor elénk került a pohár, majd mikor elkezdte tölteni bele a Skatcht, egyszerűen kikaptam a kezéből. - Kösz. - azzal tölteni kezdtem Lys-nek a poharát. Ám nem a szabvány mennyiség került bele. Épp, hogy ki nem csurrant a tetején. Végül pedig az üveg került közénk. - Hol hagytad azt a széles mosolyodat? - tudtam, hogy ez a skatch egy vagyonba fog kerülni, de ha valakinek jelenleg szüksége volt egy jó italra, az Lys volt. Én pedig mint jó nőkedvelő polgár, nem hagyhattam, hogy egyedül igya le magát. S persze nem akartam tolakodó lenni, de pia közvetlenebbé teszi az embert. Habár én alapjáratban az voltam, ám ez sok emberre nem kifejezetten volt jellemző. Bár ez inkább múlt az ismeretségen, mint magán a közvetlenségen.
Néha túlontúl is szánalmasnak gondolom magam. Például most, ezekben a pillanatokban. Tényleg képes vagyok apám halálának 3. évfordulóján egy bárban ülni és inni? Mire fel? Ami volt, elmúlt. A múltat feledni kellene, s nem benne ragadni. De minden egyes kibaszott évben a képembe villannak azok a nyomorúságos évek, amiket apám mellett éltem meg. Amikor először kezet emelt rám, vagy amikor ájulásig vert. Azt hittem, ott halok meg. De nem, túléltem, s végül ez okozta az ő vesztét. Tulajdonképpen kétszer is a halál arcába nevettem. Ekkor, meg ugyebár az öngyilkossági kísérletem éjjelén. De megkaptam a jelet, iránymutatást, s végül életben maradtam. Ő halt meg. Nem pedig én. Azt hiszem, mikor kiontottam az életét, az felszabadított bennem valamit. Túlságosan élveztem azt, amit tettem. A vére befestette a ruhámat, az arcomat, a kezemet. Tetszett. Pedig megbánást kellett volna éreznem, hisz a saját apám halálát okoztam. Mégsem érdekelt. Kinevettem őt, az életet, amibe olyannyira kapaszkodott. Láttam kihunyni a szemeiben a fényt. Emlékszem, még halkan elrebegtem neki néhány szót, mielőtt végleg távozott volna az élők sorából. Szinte a fülébe suttogtam halkan, méghozzá azt, hogy „Remélem, pokolra jutsz mindazért, amit tettél.” Bár belegondolva, én is oda fogok, ha egyszer meghalok. De, mint tudjuk, én mindent túlélek. Avagy a legtöbb dolgot. S mégis, igen, visszakanyarodva… minden egyes évben, ahogy felrémlenek előttem a dolgok, a múlt darabkái, egyszerűen én is szétcsúszok. Tavaly és tavaly előtt még a városból is eltűntem, nehogy kérdezősködni kezdjenek, avagy faggatni, hogy mégis mi bajom. Nem, nem tudtam volna senki szemébe nézni. Ordítani lett volna kedvem, ahogyan most. Hisz a múlt fáj. A jelen viszont nem (csak néha, ezeken a napokon). Az életem jelenleg egész jól halad, nincs semmi, ami olyan értelemben szétszakítana belülről, mint ami régen volt. Azt csinálom, amit szeretek, sőt, amire képes vagyok. A lehető legjobb tudásom szerint. Bár bevallom, mikor elkezdtem a kiképzést, nem hittem, hogy végig tudom csinálni. De mégis sikerült. Elpillantottam a pult túlsó végén császkáló pincérre, hogy odaintsek neki. Akartam még egy pohár italt. Mindegy volt, mit rak elém, de azt akartam, hogy erős legyen. Aztán ahogy elpillantottam a pub bejárata felé, azt hittem, kiakadok. Komolyan, Victornak pont most, ebben a pillanatban kell ide besétálnia? Előtte nehéz lett volna titkolnom, hogy bajom van, viszont mégis felvettem egyfajta álarcot. Csak iszok, nincsen semmi probléma, meló utáni lazítás. Eldöntöttem tehát fejben, hogy semmiképpen nem fogok beszélni neki arról, mi zajlik bennem most le.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
••• 
Nehezen viselte el, ahogy rá akaszkodok. A mai nap nem épp lehetett az övé. Mármint nem kell ehhez se pszihomókusnak lenni, sem zseninek.... Lys totálisan ki volt készülve valamitől, és ránézésre nem pasi téma, mert akkor a csokifagyit kérne a whiskyhez is. Mármint lehet, hogy ez is csak egy sztereotípia, ahogy az is, hogy a félvérektől pottyantak elő a semmiből a mutánsok. Hogy mi vagyunk a gonoszság és a pusztulás hírnökei. Amivel képviseltetnek minket, ahhoz képest párszor kimentettük már a seggüket a bajból. Vicces, hogy az emberi milyen hülye tud lenni. És most egész biztos, hogy Lys is ezt gondolja rólam, hogy bámulok a szemeibe felvont szemöldökkel, miképp ő teljes erejével igyekszik eltaszítani társaságomat magától. Vagy nem teljes erejével, de mindegy is... Tapadok, mint a pióca. Nincs kedvem egyedül lenni. Ő neki pedig nem szabad egyedül lennie, bármit is mond... Tökéletes páros leszünk. Szóval egyszerűen torkom köszörülve tartottam egyik kezemet szám elé, majd vontam fel szemöldökömet jó magasra, miközben a szemeibe néztem és azt gondoltam, hogy: KIT ÉRDEKEL? Mármint nem egészen értettem, hogy mi folyik benne, de elég keményen dolgozott ellene. Vagy éppenséggel az volt, ami ilyen mélyre ráncigálta. Így úgy döntöttem, hogy nem érdekel, hogy milyen erősen igyekszik majd eltaszítani magától. Hát kétszer olyan erősen jövök vissza és tapadok rá, mint egy kibebaszott bumeráng. Deee... Beadta a derekát és visszabattyogott a pulthoz. Habár nem volt hajlandó leülni még a székére, de ez is valami volt. 
┃
Vajon, ha létezik egy ilyen kór, mellyel az emberek szörnyeteggé válhatnak, olyan szert miért nem talált még fel senki, ami semlegesíti az emlékeket, vagy éppenséggel az érzéseket, gondolatokat? Mennyivel jobb volna, ha kitörölhetném azt, amit többé nem akarok a saját részemnek tudni. De az élet nem ilyen egyszerű, sosem volt az és nem is igazán lesz az. Minden teherrel együtt kell élnünk, csakhogy, ki tudja, mennyi mindent vagyunk képesek eltűrni. Egyedül küzdeni, egyedül cipelni a múlt dolgait, avagy éppenséggel beleőrülni valamibe. Nem törölheted ki, ami megtörtént. Bár nem is akarod, csak felejteni. Legalábbis én. Hiszen rólam van szó. Emlékek. Gyűlölöm őket. Egytől-egyig. A helyzet az, hogy Trystan jelenléte is csak a szánalmas múltamra emlékeztet. Talán kérvényeznem kellene, hogy ne ő legyen a társam? Talán a távolság mindent megoldana. Talán, de tényleg csak talán, még az érzéseim is elhalványulnának iránta. Hisz nem szabad szeretnem. Tehát, a múlt kísért, s nem akar elengedni. Ez a lényeg, nem más. Nos, remélem apám jól szórakozik odaát, a Pokolban, ha egyáltalán lát engem.
Mire a poharamban levő jég olvadásnak indult, alkohol már nem volt benne. Minden kört, újabb kör követte. Mígnem megjelent Victor, az egyik félvér, avagy silah. Néhány napja elkapott edzésen, de csak egy mosolyra futotta hálaként, másra nem. Mérges voltam, dühös, már akkor is ez a bizonyos évforduló keringett a gondolataimban. Épp emiatt voltam olyan figyelmetlen, avagy ügyetlen. Majdnem elestem, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Jobb vagyok ennél. Figyelnem, koncentrálnom kellene. Sóhajtottam egy nagyobbat, ahogy mellém ért a férfi. Magamban azért könyörögtem, hogy hirtelen legyen valami képességem, amivel láthatatlanná tehetem magam. De hiába vártam, ez nem igazán akart összejönni. Itt volt mellettem, látott, sőt… végül meg is szólított.
◆ 
Egy hét sem telt el anélkül, hogy be ne térjek a Bitterbe. Ha azt gondolnád, hogy alkesz vagyok... A válaszom egy határozott nem. Nem vagyok alkoholista, és habár gyakran nézek be, hogy a bárszéket melegítve megigyak valami kellemes szíverősítőt... Azonban ritkán részegedem le. A célom inkább a nők. Jó persze nem nézik jó szemmel, hogy egy "reaper" a körzetén túl kószálgat, azonban én a kancellár fia vagyok. Elnézőbbek. Jóval elnézőbbek! S nem szoktam kérkedni a rangommal. A nevelőapám rangjával... De van, amikor kellő fegyver egy kellemetlen helyzet kellemesebbé tételéhez. Pláne akkor hasznos az O'Connor név, ha egy szép popsi figyelmét szeretném felkelteni. Most is ezzel a céllal érkeztem. Azonban ahogy betettem a lábamat a pub-ba... Úgy tűnt valaki nem élvezi a mézben és tejben gazdag földi Kánaánt. Demetria. Azonnal felismertem, ahogy a kerek kis popsira tekintettem. Jó persze a feltűnő répa színű haja is segített benne egy picinyt. Azonban nem értettem, hogy mi oka lehet annak, hogy egyedül ül egy Pub-ban és tolja magába a szeszt. A szeszt, ami nem épp díjnyertes, ha nem épp az apokalipszis előttiből jutott neki valahonnan. S így jelentem meg mellette, tettem kezemet közvetlen mellé, a pult sötétbarna kellemes színére. 
┃
Néha túlontúl is szánalmasnak gondolom magam. Például most, ezekben a pillanatokban. Tényleg képes vagyok apám halálának 3. évfordulóján egy bárban ülni és inni? Mire fel? Ami volt, elmúlt. A múltat feledni kellene, s nem benne ragadni. De minden egyes kibaszott évben a képembe villannak azok a nyomorúságos évek, amiket apám mellett éltem meg. Amikor először kezet emelt rám, vagy amikor ájulásig vert. Azt hittem, ott halok meg. De nem, túléltem, s végül ez okozta az ő vesztét. Tulajdonképpen kétszer is a halál arcába nevettem. Ekkor, meg ugyebár az öngyilkossági kísérletem éjjelén. De megkaptam a jelet, iránymutatást, s végül életben maradtam. Ő halt meg. Nem pedig én. Azt hiszem, mikor kiontottam az életét, az felszabadított bennem valamit. Túlságosan élveztem azt, amit tettem. A vére befestette a ruhámat, az arcomat, a kezemet. Tetszett. Pedig megbánást kellett volna éreznem, hisz a saját apám halálát okoztam. Mégsem érdekelt. Kinevettem őt, az életet, amibe olyannyira kapaszkodott. Láttam kihunyni a szemeiben a fényt. Emlékszem, még halkan elrebegtem neki néhány szót, mielőtt végleg távozott volna az élők sorából. Szinte a fülébe suttogtam halkan, méghozzá azt, hogy „Remélem, pokolra jutsz mindazért, amit tettél.” Bár belegondolva, én is oda fogok, ha egyszer meghalok. De, mint tudjuk, én mindent túlélek. Avagy a legtöbb dolgot. S mégis, igen, visszakanyarodva… minden egyes évben, ahogy felrémlenek előttem a dolgok, a múlt darabkái, egyszerűen én is szétcsúszok. Tavaly és tavaly előtt még a városból is eltűntem, nehogy kérdezősködni kezdjenek, avagy faggatni, hogy mégis mi bajom. Nem, nem tudtam volna senki szemébe nézni. Ordítani lett volna kedvem, ahogyan most. Hisz a múlt fáj.
◆ 