Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Az elmúlt egy hétben nagyon sok minden történt. Az csak egy dolog ami Raziel és köztem történt. Senkinek semmi köze nem volt hozzá, én mégsem tudtam kiverni a fejemből az egészet. Megint a karjai közé vágytam, és hiába nem beszéltünk róla azóta... nagyon reménykedtem a folytatásban. A sebem persze szépen gyógyult.Roberth nagyon dühös volt rám, Ian pedig még mindig bosszantóan nyalizott neki ennek kapcsán és egyre győzködte hogy nem vagyok terepre való, hogy ne engedjen ki megint... De persze Roberth is tudta hogy igenis terepre való vagyok. Erős vagyok és jól képzett. És hamarosan kaptam is egy újabb küldetést. Nem is lehettem volna boldogabb egészen addig a pillanitg míg ki nem derült hogy a bátyámmal karöltve fogjuk végighajtani ezt az amúgy rutinküldetést. Cserkészekre van szükségünk. Vagyis még több rabszolgára Abbeban. hogy legyen aki a kezünk alá dolgozik. Így működtünk mi. A ranglétra tetején Roberth állt, mi ketten illetve a titánjai. Azalatt a többi félvér, és ember akik a kiképzéseket végezték, azalatt az őrök akiknek nagyrésze szintén félvér volt és legalul a cserkészek. Ők pótolhatóak voltak. Arctalan senkik. De pótolni is kellett őket, pláne ha felbukkant egy tábor a közelben. Iannel már vagy egy hete egy szót sem váltottunk egymással, és ahogy hajnalban készülődtünk, le sem lehetett vakarni az elégedett mosolyt az arcomról. Minden terepre menés előtt tombolt bennem az adrenalin és most kifejezetten boldog voltam hogy Ian orra alá dörgölhettem. Ő mindig ágált azellen hogy kiengedjenek. Mert szerinte gyenge vagyok. Fenéket. A nap apró vörös csíkban bukkant ki a horizont mögött ahogy kiléptünk a váruskapun de már magasan járt ahogy a sziklás ösvényeken haladtunk fel a hegyekbe. Nem beszélgettünk. Nem volt rá szükség. Hiába utáltuk egymást, mégis ikrek voltunk. Szinte olvastunk egymás gondolataiban ha harcról volt szó... És bár sokszor kívántam hogy bár egyke volnék, ha valaki megöli egyszer Iant... az én leszek. Egymás mellett sétáltunk a vékony ösvényen a fák között kémlelve hogy látjuk e valaho a tábort. Ahogy kibukkantunk egy kis tisztásra megragadtam a bátyám karját. - Várj. Füstszag van.... Te is érzed? - pillantottam fel rá. Egy hete ezek voltak az első szavaim hozzá. Felemelve az állam próbáltam kiszagolni hogy merről jjöhet a füst. Vagy itt táboroztak... vagy valahol a közelben vannak.
Mennyi idő telt el a húgom sérülése óta? Talán egy hét? Nem tudom, hogy frusztrálja-e vagy ez volt élete legszebb hete, merthogy a kis magánakciója óta lényegében nem szóltam hozzá. Egyébként sem beszélünk túl sokat a kötelezőkön kívül – amit már megtanultam elviselni, hiába engedek meg magamnak nagy ritkán néhány másodpercnyi álmodozást arról, hogy jól kijövünk és közel állunk egymáshoz – de az utóbbi egy hétben túlteljesítettem. A színészi tehetségemmel különös ellentétben rendkívül impulzív vagyok, ez pedig akkor is kiütött, amikor meghallottam, hogy mi történt. A fejem olyan hangot adhatott ki, mint amikor kirántják egy kézigránátból a biztosítószeget. A legtöbben ilyenkor okkal húzzák össze magukat a környékemen. Valami isteni szikrától vezérelve azonban nem a gyengélkedő felé vettem az irányt a bizonyos gránátként robbanva, ellenkezőleg. A reakció elmaradt. Legalábbis látszólag. Az, hogy a felszín alatt milyen hullámok csapkodnak, megint más kérdés. Most azonban nem fogjuk tudni elkerülni a kommunikációt, ugyanis Roberth kettőnket küldött begyűjteni a… cserkészutánpótlást. Hangot adtam a nemtetszésemnek Alice kapcsán, de nem firtattam túl sokáig. A felderítőink Abee-től nyugatra egy kis közösségre leltek. Csatlakozni fognak hozzánk, ha tetszik, ha nem. Nem tudok empátiát érezni a begyűjtöttekkel szemben, ahogy a múltbéli emberek is szemrebbenés nélkül tolta be a hamburgert meg steaket, mit sem törődve, hogy milyen körülmények közül jött az a hús. Ebben nőttünk fel, ez a világ rendje. Alice és én a hierarchia tetején állunk, mert erősek vagyunk. Aki gyenge, nos… nekik más szerep jutott. Egyébként Abee környékének alapvetően jó az infrastruktúrája, aminek a stratégiai előnyök mellett a kényelmi szempontjai is megvannak, ha az embernek a falakon kívülre kell mennie. Hát a mai felderítés nem ilyen. Hajnalban indultunk és gyorsan tudtunk haladni a könnyű, sok helyen betonozott terepen, de így délutánra jön a neheze. Kíváncsi vagyok, melyikünk fogja hamarabb kitörni a nyakát a bozótos, sziklás hegyeken átvergődve. Azt azonban meg kell hagynom, hogy a túlélők jól választottak menedéket, jól védhető és nehezen megközelíthető. Kár, hogy a bestiák ellen rendezkedtek be, nem ellenünk. Majd juttasd eszembe, hogy morzsoljak el értük egy könnycseppet.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
