1.
A szekrény sötétje óvó karjaival ölelt körbe minket. Egyetlen aprócska fénycsík szűrődött be, néha meg-meg remegett, amikor izzadtságtól nyirkos ujjaim megcsúsztak a bordázott faajtón és újabb repedést kellett találnom, amibe belemélyeszthetem körmeimet. Cain szakadozott zihálása töltötte be a félhomályt, a fülembe kúszott és még a torkomban dübörgő szívemet is elcsendesítette. Anyánk szavai jártak a fejemben: Maradjatok csöndben, és senki meg ne tudja, hogy a szekrényben bújtatok el! Megértetted, Abel? Aztán közelgő zajra lettem figyelmes, mintha valaki a szoba felé tartana. Ujjaim megfeszültek a repedésben, Cain pedig felsírt. Nem így lesz vége, gondoltam, és minden porcikám készen állt arra, hogy a puszta kezemmel küzdjek meg azzal, ami felénk tart. Az ajtónak simultam és a legrosszabbra felkészülve füleltem.

Kattan a kilincs, hangos trappolás, nyikorognak a falemezek, majd nagyot csattan az ajtó, valami tompán puffan rajta és puff, puff, puff… kérlelő lányhang szűrődik át a szekrényajtón túl, kétségbeesett zokogás és torokból előtörő sikoly, majd újabb csattanás, ezúttal akkora, hogy beleremeg a szekrény, aztán kattogó, állatias hang tör elő valamiből, és sikoly, velőtrázó sikoly, amitől feláll a hátamon a szőr és elfelejtek levegőt venni.

A tehetetlenség nyomorult súlya pillanatról-pillanatra lett egyre elviselhetetlenebb. Kiserkent a vérem, olyan görcsösen markoltam a szekrényt, fohászkodva, hogy történjen valami, valaki vegye észre, mi történik! És ahogy újra, meg újra betöltötte a teret a hajmeresztő sikoly, minden egyes alkalommal összerezzentem, és lassan, idegtépően lassan jutottam el a felismerésig… Megjelent előttem a rozsdabarna haj, a napbarnított, szeplős arc és az a nyájas, játékos grimasz, amitől a legszőrösebb szívű férfinak is torkán akadt volna a levegő. A fülemben csengett a játékos trillázása: „Gyere, felállhatsz te is a domb tetejére!”, miközben felém nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon a földről. Vidáman nevetett, rozsdás tincsein megcsillant a napfény, vékony ajkai pedig hízelgő mosolyra görbültek. Arcomat forró, sós cseppek szelték át, a görcsös szorítás kezdett elengedni, majd apró résnyire nyílt a szekrényajtó – és ott volt Ő. Már nem küzdött, néma beletörődéssel hevert a padlón, üres tekintete mintha csendben ítélkezett volna felettem.
Csak az állatias morgást és a lőfegyverek tompa zaját lehetett hallani a háttérben.