Még mindig látom, ahogy a bakancsom talpa alatt is megfeszülnek a srác izmai, és az ostoba megpróbál még tovább hősködni, holott mozogni is alig bír a földre szorítva. Máskor komolyan díjaznám a küzdőszellemét, de úgy tűnik, senki nem tanította meg neki, hogy időnként praktikusabb megadni magad, legalábbis amíg jobb pozícióba nem kerülsz ahhoz, hogy újrakezdhesd a harcot. Ez most esélytelen, ő is beláthatná.
Amikor Roberth parancsa elhangzik, mindenféle hezitálás nélkül húzom elő a késemet, hogy a markolatával olyat üssek a tarkójára, amitől kifekszik, de nem lesz különösebb baja. Ráadásul így, hogy félvér, még szükség is van arra, hogy a kis intermezzónkból felgyűlt frusztráltságomat belevihessem a mozdulatba, és a kelleténél hangyányival erősebben üssem meg. Előre élvezem, hogy úgy néz ki, az én nyakamba lesz varrva. Jah, nem.
Mégis, amikor végre mozdulatlanná dermed a talpam alatt, kiegyenesedek, és leszállok róla, majd röviden biccentek Roberth felé.
- Igenis - mondom automatikusan, és gondolatban már számbaveszem az elvégzendő feladatokat, de nem jutok sokáig, mert Roberth ismét megszólít, én pedig ráemelem a tekintetemet.
- Felesleges mértékben makacs és indulatos, de határozottan képzettnek tűnik. Hasznát vehetjük, ha képes elfogadni a szabályainkat - bár őszintén? Ez utóbbit erősen kétlem. Mégis, igaz, hogy a hasznunkra lehetne.
- Engem inkább az aggaszt, hogy hogy nem vettük észre eddig a cserkészek között. Kevés félvér képes elbújni előlünk, és még kevesebb akar - jegyzem meg Roberthnek az észrevételemet, de ennél többet nem mondok, nem feszegetem tovább a témát.
Ha nincs más, ideje lenne vállalható állapotba hoznom a srácot a vacsorára, ha már az ő tiszteletére tartják, nem igaz?

Időnként oldalra pillantok a félvérre, de úgy tűnik, hogy a sokkoló megtette a hatását, és nem fog nekiállni feleslegesen ugrálni. Helyes. Igazán kellemetlen lenne, ha Roberth előtt állna neki jelenetet rendezni. Na nem nekem, hanem neki. Kénytelen lennék betörni a csinos orrát, és akkor még olcsón megúszná a dolgot. Nem is értem, mit gondolt, amikor nekiállt menekülni. Hogy majd lelécel, elbújik valahova, és soha nem találjuk meg? Elég ostoba gondolat lenne, és a történtek ellenére is azt érzem rajta, hogy a srác nem ostoba. Kicsit talán hirtelen, és előbb jár a szája vagy a keze, mint az esze, de semmiképpen nem ostoba. Akkor nem jutott volna el idáig.
Valószínűleg itt tartok a gondolatmenetben, amikor Roberth felpillant, először a két katona által közrefogott félvérre, majd rám.
- Egy félvér cserkész - helyesbítek leheletnyit Robb fogalmazásán, és ezzel valószínűleg választ is adok arra, hogy mi a francért hoztam ide a srácot. - Ki tudja, mióta van itt, de ma rossz emberbe kötött bele.
Belém. Nem mintha más körülmények között ne értékeltem volna a magam módján a nagy száját, de azt nem szeretem, amikor valakinek a szája mellett az arca is túl nagy, és fogalma sincs, mikor kell befogni. Lám, most is, amikor Roberth odalép elé, és megszólítja, nem képes tartani a lepcses száját. Elnyomok egy sóhajt, és azt sem engedem meg magamnak, hogy kiüljön az arcomra, mennyire bosszantónak is találom a félvér szájalását. Inkább Roberthre pillantok, miközben a srác úgy koppan mellettem a padlón, hogy öröm hallgatni. A férfi arcán megjelenő mosoly ismerős számomra, és hiszen annyiszor láttam már.
Lepillantok a félvérre, aki éppen igyekszik feltápászkodni, de láthatóan nincs elég ereje hozzá. Odalépek félig mellé, félig mögé, és az egyik bakancsos lábamat a lapockái közé teszem, enyhén ráhelyezve a súlyomat, hogy visszanyomjam a földre, és előre is hajolok a térdemre támaszkodva, hogy nyomatékosítsam a következő szavaimat.
- Csak ne erőltesd túl magad. Tartalékold az energiádat. Szükséged lesz rá - kihallani a hangomból azt a nyugtalanító, fenyegető élt. Mondhatnám, hogy nem lelem örömömet abban, hogy legalább ennyire megalázzam, de azok után, hogy nyilvánosan belémkötött, rohadt jólesik egy kicsit törleszteni. Hátha némi ösztönzéssel az arcából is visszavesz, bár egyelőre úgy tűnik, ehhez messze nem érzi eléggé fenyegetve magát.
Felpillantok Roberthre.
- Mi legyen vele?
Bár félvér a srác, elég egyértelmű, hogy nem békés szándékkal épült be a cserkészek közé. Igen, épült be. Más okot nem tudnék mondani, ami indokolja, hogy ki tudja, mióta élt a telepen, és elég lett volna néhány szót szólnia a megfelelő embereknek, hogy ne kelljen nyomorognia.

To Ian  

I met with the devil today

Zavartan figyelem, ahogy a táj változik előttem. Eleinte alaig tudom fent tartani a fejemet. Ahogy persze ez változik, úgy már csak laposakat piskologok. Olyan mintha egy hete nem aludtál volna, és képtelen lennél ébren maradni. De lassan múlik az érzés, és a kép is úgy tisztul ki szemeim előtt. Hát hunyorogva nézem, ahogy sréhen megáll mellettünk az fickó, akit eddig olyan hatalmasnak hittem. Azaz erő, amit eddig sugárzott, úgy vész el ennek a szociopata seggfejnek árnyékában. De be kell valljam. Az a passzív-agresszív pofa, az a kimért tekintet, amivel méreget. Kiráz a hideg.
- Ian? Mit keres egy cserkész a trónusban? - teszi fel a hatlmas Roberth Vinham a kérdést, mintha csak ő szarta volna a spanyol viaszt. Nem. Ő nagyobbat és maradandóbbat alkotott. Mesterséges félvérek... Rá pillantok a lefegyverzőm egyikére, majd a félvér férfira, aki sejthetően hasonlóan mesterséges, mint sokan mások Abee-be. Persze még érhetnek meglepetések.
S ha megérkezik a válasz, Roberth hunyorgó szemekkel közelít meg néhány lépéssel. Csendben hallhatja végig a félvért, miközben végig rajtam tartja szemeit. Legszívesebben a földre köpnék, de sejthető, hogy csak magamat köpöm le. Hát nem járatom jobban le magam, mint ahogy már megtettem azzal, hogy hagytam így elkapni magam. Szánalmas. Anyám látna, lámpabúrát csinálna belőlem.  
- Honnan jöttél fiú? -teszi fel a kérdést Roberth, amire természetesen csak összeráncolt szemöldökkel felelek. Arcomon megjelenik egy jellegzetes fintor, majd kínomban fogat villantva vigyorodom el. Ha komolyan azt hiszi, hogy igazat fogok mondani... De talán ő is tudja, hogy közeltsem vagyok megfélemlítve ahhoz, hogy bármit is daloljak. Talán ő maga sem tudja, hogy mi jár a saját fejében.
- Onnan, ahol te egy sehonnai senkinek számítassz az olcsó kis mutáns cirkuszoddal együtt. - sziszegtem fogaim között, majd egyik pillanatról a másikra szűnt meg a kétoldali tartás, majd lökött a talaj felé, hogy a kőbe csapódva, elkenődjek a padlón. Nyekkenve érkeztem hát, majd magam alá téve tenyeremet toltam el magamat a talajtól. Magam alá húztam térdemet, majd  megtámaszkodva rajta próbáltam felállni, azonban nem volt hozzá energiám. Remegett a lábam, és gyöngének éreztem magam. Roberth nem szólalt fel, egyszerűen a félvérére tekintett. Valamiféle elégedett mosoly jelent meg arcán egy pillanat erejéig. Nem tudom, hogy ez mint jelent, azonban a mai napon már túl sok meglepetés ért, így nem csoda, ha kétkedve álok ehhez a tekintethez.

-┃YOUTUBE┃    ┃✗

Még mindig előttem van, ahogy az áram görcsbe rántja az izmait, de úgyis próbál küzdeni ellene, egészen addig, amíg a teste fel nem adja a harcot. Miután jeleztem az őröknek, hogy állítsák talpra, az első gondolatom egyből az volt, hogy Roberthnek tudnia kell róla, de jónéhány pillanatig csak bámultam abba a vörös szempárba, és szinte a bőrömön éreztem a haragot, ami áradt belőle. Hogy irántam, vagy a rendszer iránt, arról fogalmam sem volt. Ehhez képest azonban meglepően összeszedetten viselkedett. Túl összeszedetten. Valami rohadtul nem stimmel vele, de fogalma sincs, mi, csak azt az ösztönös, viszketeg érzést érzem, ami veszélyhelyzetben is figyelmeztet. Csak tudnám, mire!
Például arra a hibára, hogy ő itt van, ki tudja, mennyi ideje. Egy félvér sem kerülhet ide úgy, hogy elkerülje a figyelmünket. Mit keresett a cserkészek között, és hogy a francba nem vette észre senki, hogy félvér? De ami fontosabb kérdés, hogy miért akarna valaki a cserkészek között tengődni, amikor sokkal jobb helye is lehetne, elég lenne felfednie magát. Persze, szép álom is lenne, ha elmondaná, hogy kicsoda, honnan jött, és mi a fenét keres itt, de ábrándozni lehet, nem?
Még akkor is ez kattog az agyamban, amikor nem sokkal később belépünk Roberth tróntermébe. Tudom, hogy a hasonló ügyek mindig prioritást élveznek nála, de időnként meglehetősen nehéz megjósolni, hogy egy ilyen mértékű hibára a rendszerben hogyan fog ragálni. Nem mintha félnék a haragjától, nem érne hozzám egy ujjal sem, de ugyanez valószínűleg nem mondható el másokról, ha megtaláljuk a felelősöket, akik behozták a srácot.
A két őr előttem vezeti a félvért, így én csak utánuk lépek be a nagy, kétszárnyú ajtón. Vagyok annyira bizalmatlan - és kicsit talán paranoiás is -, hogy nem engedem az idegen félvért a hátam mögé. Amikor a két őr megáll a fogollyal, ellépek mellettük, és úgy állok meg, hogy a szemem sarkából rájuk lássak, de alapvetően szembe helyezkedjek Roberth-tel. Jobbomat ökölben a mellkasomra helyezve biccentek a férfi felé köszönetképpen, de nem szólalok meg, amíg fel nem szólít rá.