Féltem az újbóli találkozás pillanatától. Féltem, vajon mi fog történni, ha minden kiderül rólam, hogy Cody miként fog viszonyulni hozzám a jövőben. Semmiben sem lehettem biztos. Tudtam, hogy akármennyire is mérges lesz rám, nem bántana. Bár igazából attól se féltem, mert bőven megérdemeltem volna bármit is kapjak. Ha megölne... az se számítana. A családomat már régen elveszítettem, ha ezek után Cody is meggyűlöl, akkor végképp nem marad semmi ezen a világon, amit elveszíthetnék vagy amiért küzdhetnék.
Mindezen gondolataim ellenére mégis ijedtemben összerezzenek, s egy pillanatra a szemeimet is lehunyom, amikor ütést mér a fára, mindössze centiméterekre a fejemtől. Hallom a fa fájdalmas reccsenését, érzem, ahogy megmozdul. Nyúlnék felé, nyugtatnám, de akkor a másik keze is ugyanekkora csapást mér a fára. Valójában hagynám, hadd tombolja ki magát, hadd engedje ki a felgyülemlett feszültségét, de ha valaki meglát minket... az félreértelmezheti a szituációt és azt hiheti, hogy engem akar bántani, az pedig akár végzetes következményekkel is járhatna Cody-ra nézve. Ha pedig valami baja esne, azt én nem élném túl.
- Kérlek, Cody, halkabban! Ha valaki meglát minket, bajod esik! - csak pár szóban fejezem ki aggodalmamat, mert nem akarok pofátlan lenni és félbeszakítani a mondandójában, amikor jól tudom, mekkora szüksége van arra, hogy most mindent a fejemhez vágjon. Letörlöm a könnyeimet és igyekszem erőt venni magamon, hogy úgy tűnjön szemrebbenés nélkül elviselem a szavait, miközben valójában belül éppen darabjaimra hullottam.
- Fogalmam sem volt arról, hogy életben vagy! Ha tudtam volna, már évekkel ezelőtt megkerestelek volna, sőt! Már rég itt se lennénk! - nem szándékosan tartottam távol magamat tőle, ezt el kell hinnie nekem. Különben is... tudják, hogy közünk volt egymáshoz, hisz megfigyelnek ezek mindent. Ha ostoba mód, hirtelen felindulásból nyomozóhadjáratba kezdtem volna Cody után, biztos, hogy nem rajtam bosszulták volna meg. Hanem rajta. El kellett volna viselnie mindig egy újabb és újabb csapást miattam? Ezt nem engedhettem és pont ezért jó, hogy eddig nem is tudtam arról, hogy él és virul. Alig egy napja láttam újra viszont, s már képtelen vagyok távol tartani magam tőle. Ennek pedig előre látom, hogy borzasztóan rossz vége lesz.
- Sohasem felejtettelek el! Sohasem tudnálak elfelejteni. - vágok vissza rögtön, mielőtt még meggyanúsít olyannal, ami aztán tényleg nem volt igaz rám. Elismerem, hogy tettem olyat, amire nem vagyok büszke, amit szégyellek, de azt ne próbálja bemesélni magának, hogy elfelejtettem Őt. Egy nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá, hogy ne álmodoztam volna róla és egy kettőnknek szánt szebb életről, jövőről.
Ha valójában meg akarna ölni, már nem élnék. Azt gondolnám, hogy most csak rám akar ijeszteni ezzel a kijelentésével, ezért próbálok erősnek látszani, de ahogy a következő pillanatban a lábaim elé rogy, úgy összeszorul a szívem s már képtelen vagyok tartani az előbbi komolyságot. Magát ostorozza, egyértelműen magában keresi a hibát, pedig Ő semmiről sem tehet. De igaza van... talán sosem lett volna szabad idejönnünk. Talán sokkal boldogabb életünk lenne valahol máshol, ahol csak mi ketten lennénk.
Hagyom, hadd adja ki magából a fájdalmat, de nem várok túl sokat azzal, hogy leguggoljak hozzá és óvatosan átöleljem, fejét az ölembe vonjam, már amennyire hagyja magát. Odahajolok hozzá, simogatom a haját, pont úgy, ahogy gyerekként is tettem, mikor rosszat álmodott. Egy gyengéd, apró csókot lehelek a feje búbjára, ezt is nyugtatásnak szánom, de félek, hogy csak olaj lesz a tűzre. Mindenesetre további nyugtatással próbálkozom, mert a szívem is belehasad abba, hogy most így látom. Főleg mert tudom, hogy én tehetek minderről. - Nem vagy vadállat. Soha nem is voltál és soha nem is leszel az, mindegy milyen kiképzést kapsz vagy milyenné akarnak átformálni. Te más vagy, Cody. Lehet tettél olyat, amit szégyellsz, de ezzel mindenki így van. Nekem viszont örökké a Hősöm maradsz. És bármi is történjék, sose válsz vadállattá. - talán az aktája másról tanúskodik, de akta alapján így vagy úgy mind szörnyetegek vagyunk. Mindegy, hogy Silahról, Guardianról vagy épp emberről van szó.
- Ígérem soha többé nem fogok fájdalmat okozni Neked! És mindent jóvá teszek... - suttogom a fülébe, miközben ugyanúgy ölelem magamhoz, az ujjaim pedig automatikusan járnak a hajtincsei között. - Sajnálom... - szánalmasnak tűnhetek ennyi bocsánatkérés közepette, de azt akartam, hogy tudja, tényleg sajnálom a történteket és azt, hogy bármilyen úton-módon miattam szenvednie kellett. Most már nem számít semmi, csak az, hogy ő ugyanúgy nézzem rám, ahogy régen. Ne ellenséget, ne orvost lásson bennem, egyszerűen csak Mary-t.

Talán, ha vele, ha mellette maradok, lett volna esélyem arra, hogy több emberi vonásra emlékezzek vissza, szokjam meg azokat. De a vadonban eltöltött idők átalakítottak kissé. Nem úgy működtem, mint az emberek, hanem sokkal állatiasabb voltam ebből a szempontból. Ha valakit közel éreztem magamhoz, azt meg is nyaltam, információ szerzés gyanánt. Az ízek is sok dologgal szolgálnak az emberekről. De ez csak egyedül Marynél és az apjánál csináltam. Hallottam arról, hogy az meghalt. Ha tudtam volna, hogy szabályok közé szorítanak, és lekorlátoznak, még a falnál futásnak eredtem volna a másik irányba. Aztán jött a fekete leves. A kiképzések, a túlélő gyakorlatok. Nem beszélgettem senkivel sem, csak tettem, amit kellett, és csináltam, amit mutattak. Ebben jó voltam, ölésben.
Voltam már nőkkel, de… Mary más, ő valamiért gyengédségre késztet. De ez…kettős, egyszer kiharapnék a torkából egy darabot, vagy pusztán a fába passzíroznám bele, máskor pedig így tartanám a karjaimba. Nagyon furcsa érzés. Örülök, hogy nincs rajtam nyakpánt, mert biztos árulkodna arról, hogy azért enyhén megemelkedett az én adrenalin szintem is. Kicsit ingatagnak érzem magamat. De ha egyszer jól esik, ha valaki normális emberként kezel! Megérint, megsimít, és nem félelemmel és utálattal tekint rám? Annyira vágytam már ilyen érzésekre, reménykedtem. Kicsit…alig hiszem el. Nem merek belegondolni jobban, de ahogy beletúr a hajamba, közelebb hajolok hozzá, lehajtom a fejemet és átadom magamat az érzésnek. De amikor megszólal, düh lobban bennem, csak egy kicsit remeg meg a testem. Próbálok rá megbocsátón nézni, de érzem, ahogy a nyakamon is lüktetni kezd egy ér. Én kerestelek! Neki akarok esni, megrázni, beledöngölni a fába, ahogy az imént képzeltem, de nem megy, megdermedek. Neki nem szabadna sírnia! Megígértem neki, hogy nem fog. De most mégis, és miattam… is. Azt hiszem. Nem! Legszívesebben üvöltenék, és végül a feje mellett csapok a fába, ököllel. Nem tudom bántani, képtelen vagyok rá. De ez akkor is fáj!
A másik kezem is becsapódik a feje mellett a fába, és nem érdekel a fájdalom, egy mutáns ennél sokkal erősebbet ad, a fogamat csikorgatom.
- Ha akartál volna, megkereshettél volna, főleg a te posztoddal, és rangoddal. Én küzdöttem, rengeteged. De mi lett velem? Minél tovább jutottam a nyomozásban, annál nehezebb küldetéseket kaptam, feladatokat. Elzárásokat, még több vizsgálatot. Fájdalmas gyógyszereket! Egy idő után elkezdtek fájni az injekciók! És megtudtam, hogy ezeket te csinálod te! Utálsz?! Azt mondták gyógymód! De nem! Én nem akarok ember lenni, olyan, mint ti! Ti bántjátok azokat, akik különböznek tőletek! – zúdítottam rá mindent, és észre sem vettem, hogy a szemeim is vörösbe váltottak, és fenyegetőn tornyosultam Mary fölé, ugyanakkor az én könnyeim is megindultak.
- Elfelejtettél! – vádolom őt, mert az könnyeb, én nem felejtettem el őt, a gyűlöletet, a régi gyermekkori szeretetet dédelgettem, és hordozgattam magamba, és mára egy eltorzult képpé vált. A rögeszme egyfajta darabjává. Igen, a rögeszmémmé vált. Amit titkoltam mindenki előtt.
- Meg akarlak ölni! – vicsorgok rá magatehetetlenül, majd földre rogyok előtte, és belekapaszkodom a térdeibe, és szorítom, nem fájdalmasan. – Bár… az a kisfiú lehetnék még! – zokogom elfojtott hangon – nem engedném, hogy bejöjjünk ide! – vallom be neki elkeseredetten. – Egy vadállat vagyok… - suttogom, és a könnyeim a füvet áztatják. Így most jó, lent a földön térdelve. Mintha a bocsánatáért esedeznék ezekért a gondolatokért, amiket tápláltam ellene, róla, és dédelgettem azokat. Persze, voltak szépek is, hasonlóan jók, kedvesek, mint az iménti ölelkezésünk. Végül, elengedtem a lábait is, és a földön kuporogtam, nem bánthatom! Nem szabad bántanom! De megérdemelné a sok fájdalom miatt, amit a gyógyszerektől kaptam!
- Mary! – suttogom kétségbeesetten a földre görnyedve, és morgok, ugyanakkor nyöszörgök is, a lelkem beleroppan ebbe a súlyos érzésbe, és úgy érzem meghasonlok, úgy mint még soha. Fájdalmas csatát vívok a bensőmben, és nem tudom eldönteni, hogy ki áll nyerésre, a jó érzés, vagy a rossz érzések. A vágy, hogy ő talán még szeret, vagy gyűlöl, a sok gyógyszer miatt, amit ellenünk, ellenem is kifejlesztett?

Sose voltam hívő ember, hiszen jól tudtam, hogy Isten nem létezik. Ha létezne, akkor annak idején nem szakították volna el tőlem Codyt, s apa sem halt volna meg ideje korán. Ám mégis... az utóbbi napokban imádkoztam azért, hogy Cody megtalálja a tőlem kapott könyvbe rejtett cetlit és meg is jelenjen az azon feltüntett helyszínen a megfelelő időpontban. Most azonban, ahogy közeledett az esetleges újbóli találkozásunk pillanata, egyre nagyobb idegesség lett úrrá rajtam. Féltem, miként fog majd rám nézni a történtek után, mekkora mértékű gyűlöletet vélek majd kiolvasni a tekintetéből. De mindezek ellenére mégis találkozni akartam vele. Egyszerűen látnom kellett őt. Egészen a megfigyelő szobában való megbúvásomig azt hittem, hogy már nem is él. Gyászoltam, hosszú éveken át próbáltam elfelejteni őt, de a közös emlékeink annyira élénken éltek bennem, hogy képtelen voltam megfosztani magamat azoktól a boldog pillanatoktól, amiket együtt éltünk át. Most viszont, hogy tudom, él, nem akartam távol maradni tőle, többé már nem. Egyedül azzal a lehetőséggel nem számoltam, hogy mi fog történni, ha rájön, mi mindenbe benne volt a kezem. Hiába tartottam ki s értettem egyet most is az elveimmel, a céljaimmal, előtte mégis szégyelltem ezeket. Hiszen sohasem akartam, hogy őt is elkábítsák az elixírrel! Sohasem akartam, hogy miattam bárki életét veszítse, már pedig a Guardianok, ha közvetlenül nem is, közvetetten mégis miattam haltak meg. És mindezért igen is felelősséggel tartozom.
Teljesen feketébe öltöztem, hosszú, szőke hajtincseimet is elrejtettem a kapucnim alá, hogy még véletlenül se szúrjak szemet senkinek. Nem hiába akartam vele késő esti órán találkozni. Egyrészt nem akartam, hogy bárki is téves következtetéseket vonjon le - hisz abban az esetben is Cody húzná a rövidebbet, azt pedig nem engedhettem, hogy még többet kínozzák őt miattam. Épp kapott már eleget így is. Másrészt vele akartam lenni, csak vele, kíváncsi bámészkodók nélkül.
A parkba érve a szívverésem egyre inkább felgyorsult, s a megbeszélt helyszín felé szinte futólépésben igyekeztem. Habár bőven előbb érkeztem, mégis mielőbb oda akartam érni. Egy óvatlan pillanatban azonban valaki elkapta a karomat és egy árnyasabb, sötétebb helyre rántott. Ijedtemben felszisszentem, de ahogy szembe találtam magam az ismerős arccal, rögtön el is csendesedtem, hiszen tőle nem féltem. A fejemről a kapucni lecsúszott, de nem zavartattam magam, nyugodtan figyeltem Cody mozdulatait és hagytam, had ismerkedjen velem. Gyerekkorunkban is sokszor játszotta ezt velem, ám ami mondjuk egy külső szemlélőnek ijesztően hatott volna, az nekem kedves emlékeket idézett elő.
Orromon kifújtam a levegőt, s nyeltem is egy nagyot, mikor megnyalta a nyakamat. Tudom, hogy ő így mér fel engem, hogy neki ez a tájékozódáshoz kell, de rám ez egészen más hatással volt. Majd elengedett, s ahogy az ő karjai a derekamra fonódtak, úgy az én kezeim az ő nyakára vándoroltak. Percekig álltunk ölelkezve, némán, s hosszú idő után most először éreztem magam igazán boldognak. Amikor a fejét a vállamra hajtotta, szorítottam az ölelésemen, hogy érezze, mennyire hiányzott nekem. Halkan felnevettem, mikor nemes könnyedséggel maga fölé emelt és boldogan mosolyogtam le rá, hálásan, amiért így viselkedett velem. Ugyanakkor a torkomba már előre gombóc gyűlt, hiszen tudtam, hamarosan színt kell vallanom neki, el kell mondanom, mivel foglalkozom, miket készítettem már, s ezzel igen csak megnöveltem az esélyét annak, hogy végérvényesen meggyűlöltessem magam vele. De még nem akartam elszúrni ezt az idilli pillanatot. Még nem akartam búcsút inteni neki, hiszen abban sem voltam biztos, hogy túlélném, ha újra el kellene engednem őt. Korábban, ahogy a nevemet kiejtette, abból pedig arra következtettem, hogy ő sem áll készen az újbóli búcsúra. De még nem is kell arra gondolni, hisz csak most találkoztunk újra... ugye?
Lábaim újra elérték a földet, Cody pedig újra a karjai közé vont. Mennyire hiányzott ez az érzés... Egészen eddig talán fel se fogtam, hogy az ő hiánya volt az, amitől ez idáig olyan elveszettnek, nyomorultnak éreztem magam. Hiába voltak szakmai sikereim, sose éreztem teljesnek magamat. Most már értem, hogy miért nem.
Mosolyogva figyelem, ahogy tenyeremet az arcára fekteti s most ebben a pillanatban óhajtok elveszni. Szabad kezemet a halántékához illesztem, ujjaimmal lassan simítok bele a hajába.
- Örülök, hogy újra látlak. Féltem, hogy nem bukkansz majd fel... - fejemet a mellkasának döntöm és inkább a csend mellett döntök. Mondanék még ezer dolgot, de félek, hogy a beszélgetés olyan útra terelne, amiből csak gond adódna. Nem akarok veszekedni, nem akarok búcsúzni, így a némaság tűnik a legjobb választásnak. De ahogy elhúzódom tőle és felnézek rá, szemeimbe könnyek gyűlnek. Megrohamoznak a régi emlékek, az elmulasztott évek és nem bírom visszafogni magam.
- Nagyon sajnálok mindent, Cody, mindent, ami történt. Azt, hogy elszakítottak tőlünk, hogy Apa nem tett ellene semmit és azt is, hogy csak ilyen sokára találkoztunk újra. Ennek nem lett volna szabad így történnie. - bocsánatot akartam kérni, de arra már nem futotta az erőmből, hisz eluralkodtak felettem a könnyeim.

Vegyes érzelmekkel indultam útnak, mert nyomoztam Mary után, ő tényleg ő készítette a Guardian elixirt, ő miatta jöttek hozzám azok a Guardianok, akik semmibe sem vettek. Miattuk éltem meg a poklok poklát is a kiképzéseim után, ő a felelős ezért! Ideges voltam, egész nap arra vártam, hogy Tate este elaludjon, már megtapasztaltam, milyen hangja van annak, ha alszik, mennyire nyugszik le a légzése, és próbálgattam is a határait. Tudtam, hogy mely szint az, amikor nem fog felkelni. Így bátran vágtam neki a titkos találkámnak, a Park, bent a C körzetben. Nem volt nálam fegyver, nem volt rá szükségem, és egyébként is csak Maryvel találkozom, hamarabb érkeztem, mint a megadott időpont, végig jártam a parkot, hosszú szövetkabát volt rajtam, fekete v kivágású pólóval, és sötétkékes, már-már fekete nadrággal, valamint bakancs volt rajtam.
Mégis valahogy meztelennek éreztem magam, legalább az ostorom jó lett volna magammal hozni. Mi van ha mégis készült harcosokkal ellenem? ha… nem bízik bennem.  Igaz, hogy lazított a béklyóimon, de… Mary… Egy részem vágyott arra, hogy megint úgy bújjunk össze esténként, amikor ő a hajamat simogatta, a másik részem pedig tarott attól, hogy mit jelent ez a vágy, és ott volt a haragom, amit alig sikerült lenyugtatnom. Mert, nagyon felidegesített. Ellenszert keres! Guardianokat csinál! Miért!?!  Sötét volt már teljesen a városban és a mesterséges fények se értek el mindenhova a parkban sem. Aztán megéreztem az illatát, itt volt! Árulkodó jeleket kerestem, más illatokat rajta, de nem volt más, nagyon reméltem, nem viselném ha más férfi érintené! De miért?! Hiszen semmi közünk egymáshoz, évekig nem keresett! Csak… ott volt a távolban! Megdörzsöltem az arcomat és követtem őt, az árnyékok között, majd amikor olyan helyre ért, egyből elkaptam és behúztam a sokkal sötétebb árnyékosabb helyre és egy fának szegeztem. Mindkét kezét felhúztam egy tenyerembe a feje fölé , a másik kezemmel a száját tapasztottam be. A nyakába hajoltam és szimatolni kezdtem, meg is nyaltam a szabadon maradt felületet és hozzá törleszkedtem, mint egy macska, azt hiszem. Elengedtem a karját és átöleltem, a kezeim a derekára siklottak és percekig így álltam, az illata! Ez ő! Tényleg ő! Annyi éven keresztül azt hittem, hogy megcsal a szimatom, amikor ott a vizsgáló központban megéreztem az illatát, de nem! A fejem a vállára hajtom, és csak állok vele a karjaimban, annyi mindent akarok mondani, de nem bírok. Képtelen vagyok rá. Nincsenek itt a megszokott fények, falak és eszközök a közelemben, és ez fura. Jó érzés, neki sincs orvos szaga.
- Mary? – lehelem halkan a fülébe és érzem, hogy a szívem a torkomban dobog, ez sokkal másabb mint az első találkozásunk. Nem vagyok lekötve. Nem vagyok leszedálva.  A derekánál fogva könnyedén emelem fel magam fölé, így előrehullik a haja és az arcomat csiklandozza. Felbámulok rá, a szemeim kékek, mellette ha jóléreztem magam, mindig kékben úszott a pillantásom.
Olyanban mint a legkékebb , legtisztább tenger kékje.  A tekintetem végigskilott az arcán, az orrán, az ajkain, és lassú mosolyra húzódott az enyém is. Baj, ha annyira akarom őt, hogy megjelöljem, hogy mindenki tudja, hogy ő az enyém! Hogy senki sem bánthatja? Mert annak velem gyűlik meg a baja.
Annyi mindent akartam a fejéhez vágni, de képtelen vagyok még rá. Csomó mindent szeretnék kérdezni tőle, de nem akarnak a számra tolulni a szavak. Butaságok, semmiségek, mint a szeretsz még? Van valakid? Mi vagyok én neked? De egyiket sem vagyok képtelen kimondani, csak visszaeresztem őt a földre és újra ölelem, magamhoz szorítom a testét, és az emlékekből kiszakadva érzem meg, hogy bizony ő már nem az a kisleány akit egykor ennyire ragaszkodón öleltem, mint most, mert domborodik, hozzám igazodik, de domborodik ott ahol kell, és… kedvemre valók ezek a formák, az érintése a ruhán keresztül is felforrósít. Így lassan lépek hátra és szimatolom tovább az arcát és a nyakát. Újra a kezembe fogom az apró kezét és a tenyerét az acomra fektetem, behunyom a szemem és csak állok, miközben hallgatom a szívdobogását, a légzését, újra megnyalom a csuklója belső felét, és kedvesen mosolygok le rá.