I hate everything about you that you do and love everything you don’t
Hades veszélyes, és halálos. Ez nem afféle városi legenda Abee-ban. Ez tény, amit mindenki tud. Közelharcban nem akadt egy titán sem, aki túltett volna rajta, pedig mindenki erősen próbálkozott. Volt benne valami. Valami, ami gátat szabott a fenevadnak, ami benne élt, és ami nem tudta már visszatartani, amikor vért szimatolt. Kő kövön nem maradt utána, egymaga olyan pusztítást tudott véghez vinni, amihez senki sem érhet fel. Ő volt egyedül ilyen. Veszélyes és csodálatos egyszerre. Megregulázhatatlan, vérre szomjazó szörnyeteg, egy gyönyörű arc mögött. Senki sem tudta megszelídíteni, egyedül én. Egyetlen érintésemmel visszahoztam a nyugalmát és a higgadtságát. Egyetlen szavam lecsendesítette a vihart. Tudtam, mit kellett mondani neki, mikor felül kerekedett rajta a gyilkos indulat. Nem számított az sem, hogy nekem bajom esik, ha arra volt szükség, hogy ő megnyugodjon, és ne menjen bele forró fejjel olyan harcba, amiből nem jöhet ki győztesen. Még ha ez azzal is jár, hogy az ellenfél, akivel ki akart állni, engem szed darabokra. Mindent megtettem volna, hogy Hades biztonságban legyen, és ne essen baja. A kedvenc íjamat is tőle kaptam, egy születésnapomra. Egészen pontosan tavaly. Tökéletes fogása van, tökéletesen ki van egyensúlyozva és a vesszők olyan könnyűek, hogy meg sem érzem őket. Mintha csak azt érezné a fegyver is, amit én érzek, amikor vele vagyok. Hogy minden rendben van, a világ a helyén áll, és Ő a közepén ragyogja be az egészet, akár a Nap. Akkor is ő a világom közepe, ha éppen semmi szeretnivaló nincs benne. Én akkor is csodálom. Akkor is csak arra vágyom, hogy egyszer úgy öleljen át, hogy soha többé ne kelljen kiszakadjak a karjából, hogy megcsókoljon, ahogy a szeretők csókolják meg egymást, és velem legyen örökké. Ezért rángatom mindig vissza a vörös ködből, ezért védem csakis őt, veszélybe sodorva ezzel másokat. Az érzés, amit vele érzek…a kettősség…ez fog megölni. És a tudat, hogy ő nem szeretne engem soha. Én sem akarom szeretni őt. Végtére is…ki tudna szeretni, éppen engem? - De hé, erre van a hátvéd, nem? -mosolyodom el, de mosolyom kicsit szomorkás. „Hátvéd”. Örökké csak ennyi leszek neki, és semmi több. De nem hagy sokáig szomorúnak lennem, mert pimaszkodik. És ez már inkább dühítő. És imádnivaló, egyszerre. - Törpe…na ide kagylózz Mr. Nagymenő! -megbököm a mellkasát. – Figyeld meg, egyszer majd úgy szétrúgom a hátsódat, hogy csak pislogni fogsz tudni! Talán már holnap! Játékos sértettséggel húzom fel az orrom, de nem tudnék igazán megsértődni rá. Ahhoz túlságosan szeretem. Ahhoz túl fontos ő nekem, hogy csak úgy megsértődjek, mindenféle csip-csup beszólásokon. Túlságosan élvezem, hogy ismét rám figyel. Szinte várom, hogy bevallja, hogy igenis szeret, de csak álltatom magam. -Együtt bizony, és büszkék vagyunk rá! Aztán egy pillanatra lelassul körülöttünk az idő, ahogy a vállára hajtom a fejem. Arcommal támaszkodom meg rajta, orromat a nyaka felé fordítom. Izzadt, és koszos, a több napos kutatás után, de bőrének és hajának mégis kellemes illata van. Otthon illata van. Akár a szélfútta fák, egy őszi nap verőfényes délutánján. Biztonságot adó, imádott illat. Az ő egész lénye. Hirtelen változik nagyot az arca. Meglátom rajta a féktelen dühöt. Az elkeseredést. Tudom, hogy készen lenne megölni Apollot, amiért tévútra vitte, ez nem is kérdés. Dühös, és megértem a dühét, de nem szeretem így látni. Előveszem hát a fenevad szelídítő hangomat. Kezeim puhán fogják meg az arcát, pillantásom elkapja az övét. Szeretettel nézek éterien kék szemeibe, fáj hallani fáradt, elkeseredett hangját. - Tudom…én is aggódom érte. Túl jó…túl ártatlan volt ő ide. De bízom benne, hogy elég fifikás ahhoz, hogy biztonságba jusson. Ha nem is katona, és pláne nem titán…attól ő még Eris. Megtalálja a módját, hogy ne essen baja…mi pedig megtaláljuk majd a lehetőséget, hogy újra lássuk. Csak te és én! Ígérem. Hamarosan ő keres menedéket, megnyugvást az én vállamon. Kezei megtalálják a térdemet, és én ösztönösen közelebb húzódom hozzá. Két karomat átvetem a vállán, az egyik kezem a hátán állapodik meg, míg a másik finoman kusza sörényébe simít. Óvatosan, akár egy nagymacskát kezdem simogatni, légzésem lassú, nyugodt ütemet vesz fel. Rám örökké számíthat majd. Én a végső percig mellette leszek. Mindent neki adok, amire csak vágyik. Mi összetartozunk.
A tizenhatodik születésnapomra kaptam egy tőrt Thanetől ami azóta is a kedvencem. Minden küldetésen velem van, a markolata már felvette a tenyerem formáját. Ha az van a kezemben, legyőzhetetlennek érzem magam. Ébenfa markolata van és fekete acélból készült kétélű pengéje. Mindegy milyen irányból sújtok le vele, a vágása mély és halálos. A kétéű penge pont olyan mint Thane. Mindegy hogy éppen ellenséges vagy barátságos, mindkét oldala halálos. Legalábbis számomra. Ha ellenséges, és fegyver van nála tudom hogy ha akarna... könnyedén végezni tudna velem. Talán meg tudnám állítani, de soha nem tudnék komolyan kárt tenni benne. Még akkor sem ha teljes a fejemben a vörös, gyilkos köd. Ő legalábbis így hívja ha megvadulok. Ha pedig arátságos, elég egyetlen mosoly, egyetlen pillantás, egyetlen érintés hogy úgy érezzem meghalok. A szívem egyből hevesebben kezd verni minden mosolyára, minden érintésére. Persze ezt soha nem volnék hajlandó bevallani neki. Thane a riválisom. A legnagyobb ellenfelem. A másik felem. Megőrülök ha nem figyál rám, mégis szinte lángra kap a bőröm a pillantásától. Thane olyan mint a penge amit tőle kaptam. Két élű, gyilkos fegyver. Pont mint a nevetése, ami kiszakad belőle ahogy elmesélem hogy találtam rá a kis shovera. Ahogy nézem a gödröcskés, széles mosolyt, a szívem ki akar robbanni a mellkasomból. De nem vagyok szerelmes. Nem. Egyszerűen csak... hagyjuk. - Ez mondjuk tény... - felelem elgondolkodva. Ha nem védené a hátam mikor leszáll a vörös köd, valószínűleg már megölettem magam. Ahogy visszavág vigyorogva belőlem is kiszakad a nevetés. Viccesen is nézne ki ha satuba fogná a fejem. Na nem mintha tudná. TÚl erős és túl jó harcos vagyok ahhoz hogy el tudjon kapni. - Túl kicsi vagy te ahhoz - vigyorodom el - Fel se érnél. Törpe - piszkálódom tovább szélesen vigyorogva. Pont ilyennek szeretem? Tény... Nagyon... nagoyn is szeretem. Már szinte veszélyes hogy mennyire. Ő a gyengepontom. A gyengepont amit nem engedhetnék meg magamnak. Megijeszt néha hogy mennyire elgyengít. Bármit megtennék hogy megóvjam, ha ez a saját halálomat jelenti akár azt is. Bármit fés bármit feláldoznék érte. Magamat is beleértve. - Együtt vagytok goblinok - mondom végül szeretettel. Ahogy a vállamra dől egy kicsit felé fordítom az arcom. Fekete fürtjeinek pont olyan illata van mint a napsütésnek. Szinte érzem a belőle áradó forróságot. Ez az egyetlen illat, ami képes megnyugtatni. Ha ő velem van, még a vörös ködből is képes kirántani. Lehunyva a szemeim élvezem ki egy kicsit a pillantot. A szél finoman simít végig rajtunk, a nap kellemesen melegít. Otthon vagyok. Hazaértem. Megpihenhetek a vihartól távol. Egy pillanatra kibújik a gondosan felépített maszkom mögül hogy mit is érzek iránta. Hogy mennyire fontos nekem, hogy mennyire szükségem van rá, hogy mennyire igénylem azt hogy lásson. Hogy csak engem lásson és senki mást a világon. Meghalnék érte. Én... aki az alvilág királyának a nevét kapta, meghalnék érte, aki a halál nevét viseli. A düh, forró, löktető virágként terül szét a mellkasomban. Érzem ahogy a tekintetem elsötétül, az izmaim megfeszülnek. Thane érintése az arcomon mégis gyengéd ahogy maga felé fordítja az arcom. A szinte fekete szemekbe nézek ahogy hüvelykujja végigsimít az arcomon. A hangja megnyugtató, mintha azzal is cirógatni akarna. Az állkapcsom lassan kienged. - Hiszek neked... De dühös vagyok. Egyedül... egyedül megtaláltam volna. Félek hogy baja esik. Ő nem harcos, Thane... ő nem való titánnak. Sem katonának. Nem olyan mint mi... és aggódom érte - mondom elcsendesedve. A dühöm helyét tehetetlen keserűség veszi át és most én vagyok az aki az ő vállára dől. A homlokom a vállának támasztom és végre ellazulnak a vállaim ahogy lehunyom a szemem. Egy kicsit ki kell élveznem hogy hazaértem a viharból. Hogy egy kicsit úgy érzem nem kell félnem. A kezeim a térdén pihennek és kicsit hagyom magam elgyenglni. Csak egy... kicsit.
I hate everything about you that you do and love everything you don’t
Ha az igazat akarnám mondani, bevallanám, magamnak is, hogy kölyökkorom óta oda vagyok Hadesért. Hogy ő volt kicsi fiú korom első szerelme, és hogy ez az érzés végig kísért azóta is. Nem tudtam úgy ránézni, hogy szívem ne hagyjon ki egy dobbanást, ha láttam a mosolyát, én is elmosolyodtam. Ő volt az én boldogságom, és a támaszom. Ő volt a mentsváram, ahova elbújhattam a szörnyetegek elől. De nem mondom az igazat. Szinte sohasem, így most sem. Nem szeretem. Gyűlölöm. Ő a legnagyobb riválisom, soha nem fogom szeretni. Mégis, úgy vártam haza, mintha két éve nem láttam volna. Pedig csak három nap telt el. Aztán, ahogy meglátom, olyan dühös leszek, hogy az szavakkal kifejezhetetlen. Gyűlölöm, mikor ezt csinálja, és ezt ő is tudja, mégis, jólesik, mikor így piszkál. Mert akkor tudom, hogy rám figyel. Pimasz mosolya még mindig imádni való, nem kicsit rosszfiús. Megőrjít ez a kettősség. Gyűlölöm és szeretem egyszerre és ezt néha csak azzal tudom kifejezni, hogy bele harapok egy isteneset. De most túl messze van, hogy ilyesmit műveljek. Pedig, megérdemelné. De mégis, míg piszkál, addig is legalább csak rám figyel. Ez a lényeg. A kis jószág elvonja róla a figyelmemet, és még szélesebb lesz a mosolyom, ahogy a szavait hallom. Tehát, kiszúrt vele. Azt hiszem, nagyon jóban leszünk, mi ketten. Már azt is tudom, hogyan fogom nevezni, bár még túl cuki a nevéhez. Én is az voltam. -Ohhh, de kár, hogy nem voltam ott! Ezt megnéztem volna! – kacagom el magamat. Újabb nevetés fakad belőlem, ahogy oldalba bök, mindig is csiklandós voltam. Halkan nevetve bököm vissza, egyenesen a hasát. – Méghogy nyomi, kikérem magamnak! Nélkülem már nem is élnél! Elvigyorodom, ahogy, a harapásra terelődik a szó. A múltkor, teljesen egyértelmű volt, hogy tetszett neki, az a hang összetéveszthetetlen volt. De a kis állat harapása már nem tetszik neki annyira, elkapja a kezét és gyorsan a szájához emeli. Drámakirálynő. Mintha nem gyógyulna be másodpercek alatt. -Te is egy görcs vagy ám néha, jobb ha tudod, mégsem fogom satuba azt a tök fejedet! – vigyorgok, de tudjuk jól, miért nem fogom satuba én az ő fejét. Nem mondom, hogy fel se érem, de gebeszkedni kell, hogy le tudjam húzni magamhoz. Bezzeg ő. Pofátlanul visszaél vele, hogy kézitusában jobb, mint én. - De pont ilyen goblinnak szeretsz! -mosolygok, még mindig kacéran, megsimogatva az állatka fejét- Cerberos pedig az én kis goblinom! Olyan jó illata van, hogy nincs is kedvem elvenni a fejem a válláról. Olyan végtelen nyugalom száll meg, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, mint még szinte soha. Itt akarok maradni örökre. Azt akarom, hogy átöleljen, és soha ne eresszen el. Egybe akarok olvadni vele, de nem lehet. Senki sem tudhatja meg. Ő sem. Ahogy elhúzódom, egy pillanatra még látom a mosolyát. Olyan gyengéd, olyan szeretetteljes, hogy azt mondanám: ő is úgy érez irántam, mint én iránta. De nem, az nem lehet. Ő sosem szeretne engem, ki nem állhat. Én csak az idegesítő kisöccse vagyok, semmi több. Fáj látni, ahogy leolvad a mosolya. Nagyon fáj. Tudom, hogy neki is hiányzik Eris, hogy újra akarja látni, hogy gyűlöli Apollot, amiért rossz nyomon haladtak napokig. Megértem, de megint kezdi elveszíteni a fejét. A térdeim közé csúsztatom a kis shovet, és két kézzel kinyúlok az arca felé. Óvatosan két tenyerem közé fogom, lassan magam felé fordítom a pillantását. Hüvelykujjaim egészen finoman simogatják is tökéletes járomcsontját -Shhh....tudom, hogy dühös vagy! De nem érsz el vele semmit, ha agyon vered, csak az öreg lesz dühös rád. Csak remélni tudjuk, hogy Eris jól van. Ügyes lány....talpraesett, hidd el, hogy nem lesz semmi baja. És így vagy úgy, de látjuk még. Ha másnak nem hiszed el, hidd el nekem! Jó?
Ha Thane nincs velem olyan érzés mintha egy vihar közepén ülnék egyes egyedül. Nincs ott hogy megóvjon ettől a gyermeteg, ostoba félelemtől. A mennydörgések olyankor a csontomig hatolnak, a villámlások mintha a halálba vezető fény lennének. Magam sem tudom miért félek ennyire a viharoktól. Annyira... abszurd és érthetetlen félelem és mégis... Thanatos az egyetlen aki képes elfeledtetni velem. Ha vele vagyok nem érzem a jeges eső okozta sok apró tűszúrást, nem remegek bele a dörgésekbe, nem rémülök meg a villámlástól. De odakint... odakint nincsen velem. EZért is sietek mindig vissza a küldetésekről. Ezért is mindig az ő arca az első amit a kapun belépve keresni kezdek. Amint Abeeba lépve megpillantom az arcát úgy érzem magam mint aki végre kilépett a viharból és hazatalált. Mintha ő lenne a ház, mint gyerekként a nagy fák voltak fogócska közben. És mégis, ahogy itt van előttem másra se vágyok minthogy bosszantsam egy kicsit. Hogy lássam a lesújtó pillantását. Hogy lássam azt a gonosz kis vigyorát mielőtt belém harap. Hogy rám figyeljen. Csak rám és senki másra. A kis shovéval hajlandó vagyok megosztani a figyelmét hisz mégiscsak neki hoztam. A széles gúnyos mosolya így is megdobogtatja a szívem, amiről olyan bőszen titkolom hogy egyáltalán létezik. - Hát ki más találta volna ki helyettem te lüke? - vigyorgok szélesen - Egyik este belemászott a táskámba és felfalta az összes szárított gyümölcsöt amit elpakoltam az útra. Úgy döntöttem hazahozom neked. Pont olyan kis nyomi mint te - vigyrogok megkve az oldalát. Az állatka már a hasát mutatva tekereg neki, hat lábacskáját nyújtva felé. Azt hiszem ostoba módon hogy ez nekem is szól és megsimítom a kis fejét mire kapok egy jó nagy harapást. Az ujjam szopogatva pillantok Thanere ahogy elkuncogja magát és megforgatom a szemem. - Nem kéne egy is görcsnek lenned és akkor nem fognám satuba a fejed - vigyrogok kiengedve az ujjam a számból. Az szinte látványosan gyógyul. Az egyetlen előnye annak hogy titánok vagyunk, hogy borzasztó gyorsan gyógyulunk. Egy ilyen kis harapás eltűnik néhány perc alatt. A komolyabb sérülések persze már több ideig tartanak. A kacér mosolyra a szívem akaratlanul is dobban egy nagyot. Persze hogy cuki szerintem. Nem csak cuki... de gyönyörű is. Édes, dögös és gyönyörű. De inkább meghalok hogy bevalljam ezt. - Egy kis goblin vagy, pont int ez a shove - mosolyodok el én is, a mosolyom nekem is kacérrá válik, nem olyan gúnyossá mint szeretném. A szívem kihagy egy ütemet ahogy a vállamra dől, de gyorsan eb is pótolja az elmaradt dobbanásokat, pláne ahogy Thane egy apró csókot lehet az arcomra. Nem tudom elfojtani az apró, gyengéd mosolyomat ahogy lepillantok rá. Annyira hiányzott. Ő az én menedékem a viharban. És én is hiányoztam neki. Halkan elnevetem magam a "becenévre" és megcsóválom a fejem. Néha lehet... hogy egy icipicit meggondolatlan és forrófejű vagyok. Néha. Egy kicsit. A mosolyom azonnal leolvad ahogy Erisről érdeklődik. Elönti a vörös köd az agyam és elpillantva szorítom össze az állkapcsom. Szívem szerint betörném Apollo arcát. Ökölbe szorítom a kezem. - Nem. Apollo emg volt győződve róla hogy jó nyomon van és három napig követtük a semmit. Fogalmunk sincs hol van és fogalmunk sincs jól van-e... Annyira... annyira dühös vagyok rá... Legszívesebben agyonverném - a hangom egész más, remeg a visszafojtott indulattól. Meg akartam találni Erist. Beszélni vele. Még egyszer utoljára megölelni. Ha menni akar... menjen. De legalább elbúcsúzott volna.
I hate everything about you that you do and love everything you don’t
Rémálmaimban Hadest láttam. Ilyen még sosem volt velem, mindig ő volt, aki elűzte ezeket az álmokat, és most ő lett a tárgyuk. Illetve nem is igazán ő, hanem ami maradt belőle. Álmaimban Apollo és Athena hevenyészett hordágyon hozzák őt vissza. Álmaimban erős, meleg kezei jegesek voltak, mindig mosolygós szája véresen, felszakadva csúfította el tökéletesen metszett arcát. Gyönyörű, élettel és csibészes fénnyel teli szemei üresen, vakon meredtek rám, forrón lüktető szíve mozdulatlanul feküdt mellkasa mélyén. Tudtam, hogy már nem lehet segíteni rajta, mégis ráborultam, öleltem és a nevén szólongattam, mintha könnyeimmel új életet önthetnék belé. Ki akartam tépni a saját szívemet, hogy azzal helyettesítsék az övét. Bármit megtettem volna, csak hogy újra lássam a mosolyát, hallhassam pimasz hangját. Reszketve és sírva ébredtem ezekből az álmokból. Át mentem hozzá, de hiába. És az üres ágy láttán csak még jobban fojtogatott a sírás. A harmadik után rászoktam, hogy eleve az ő ágyában hajtom álomra a fejem. A takaró és a párnák az ő illatát hordozták, olyan volt, mintha mellettem lett volna, de az agyam tudta, és az álmok nem szűntek meg. Kerestem őt magam mellett, de nem találtam, és ez iszonyatos érzés volt. Azt akartam, hogy haza jöjjön végre, és ne kelljen még egyszer úgy elengednem, hogy én nem mehetek vele. Nélkülem meg is halhat! És tessék, most, hogy itt van előttem, nem kicsit koszosan, nem kicsit véresen és nem kicsit büdösen, szívem szerint képen törölném. Még haza se ért, de már kóstolgat, eszembe juttatja, hogy mi az, amit ki nem állhatok benne. Mégis, a lényem másik fele, aki menthetetlenül szereti, a nyakába ugrana, és összecsókolná azt a koszos arcát. Haza ért egyben. Haza jött hozzám! Megjegyzését nem akarom figyelmen kívül hagyni, de amíg itt téblábolnak a többiek, nem akarok nagyon közvetlen lenni vele. Szerencsére a kis jószág elvonja a figyelmemet. Boldogan simogatom, gúnyos mosoly szalad szét az arcomon Hades hangjára. - Peeersze, mert ez kivételesen egy értelmes ajándék, de fogadok, hogy nem magadtól találtad ki! -mondom neki vigyorogva, miközben a kis shove egyik füle tövét vakarászom. Édes berregő hanggal, elégedetten tekereg, mutatja nekem a kis prémes pocakját, hogy simogassam azt is. Mi ez, ha nem szerelem első látásra. - Szoktam hát! Senki sem mondta, hogy sportszerűtlen harapni, ha satuba fogják az ember fejét! -kuncogom, mikor a kis aranyos is megharapja. Na igen. Volt már, hogy karon haraptam, de csak mert szabadulni akartam. A hangja pedig nem arról árulkodott, hogy az én harapásom zavarná…sőt. - Igen, olyan mint én! -dögönyözöm meg állatkám kis fejét boldogan. – Tehát, én is cuki vagyok, szerinted? -kérdezem, és mosolyom már inkább kacér, mint gúnyos. Körbe pillantok az udvaron, szerencsére mindenki eltakarodott, így már csak kettesben vagyunk, illetve igazából hármasban. Ahogy szemben ül velem, úgy fogom meg az állatot, hogy ne tudja megharapni, és egy pillanatra a vállára hajtom a homlokomat. Mozdulatomat egy gyors puszi is kíséri, amit az arcára adok. - Ha épp tudni akarod…nagyon is hiányoztál! Aggódtam érted, te forrófejű állat! Találtatok valamit? Mintha ott sem lettem volna a vállán, húzódom vissza felegyenesedve. Ne lásson ebbe túl sokat! Nem is ő érdekel, hanem Eris!
Nem szeretek Thane nélkül ebvetésre menni. Tudtam magamról hogyha elveszítem a fejem, hiába vagyok halálos ellenfél bármi számára, ugyanolyan sebezhető is vagyok, hisz amikor bekapcsol a harci üzemmód... minden más megszűnik körülöttem. Olyankor amgam vagyok az alvilág ura aki saját kezűleg küldi a lelkeket a birodalmába. Thane szokott az lenni aki megakadályoz abba hogy én is oda távozzak. Persze Apollo és Athena is remek harcosok voltak de... egyik sem Thane volt. Egyikkel sem csipkelődtem egész úton, egyikükkel sem veszekedtem. Egyikük sem volt a közelemben mikor a távoli mennydörgésre ébredtem. A leszorított szemeim mögött csak Thane arcát láttam. A pimasz vigyorát ahogy húzza az agyam hogy mégis hogy félhetek a viharoktól mégis... átölel és érzem hogy vigyáz rám. Szinte éreztem a teste melegét az enyém mellett... A vihar végül nem ért el hozzánk, de mi egyben hazaértünk. Koszosan, véresen és fáradtan, de itthon voltunk. Másra se vágytam mint valami meleg ételre és egy forró zuhanyra de volt valami fontosabb dolgom, mielőtt elvonulhatnék pihenni. Thane bosszantása. Ahogy vigyorogva odasétálok hozzá már látom az ereket lüktetni a halántékán. Még hozzá se szóltam de már bosszús. - Nem is vagyok idegesítő! Te vagy idegesítő! Ennyire nem is hiányoztam? - biggyesztem le az alsóajkam mintha a világ legnagyobb csapása lenne hogy nem hiányoztam neki amíg bevetésen voltam pedig... őszintén... tényleg fájna egy kicsit ha nem hiányoztam volna neki. Tudom hogy milyen közel álltak egymáshoz Erissel... És nem véletlenül örültem hogy engem küldtek ki érte. Ha valakinek volt esélye megtalálni és egyben visszahozni ide, az én voltam. És én is elbuktam a feladatban. Felpattanok mellé a korlátra, a nap kellemesen melengeti a hátamat. Az ajándék szóra egyből felcsillannak a szemei mire elvigyorodom és előszedem a zsebemből a kisállatot. Az álmosan néz fel a kis fülei idiótán billennek el ahogy Thanet néézegeti. Thanatos minden eddigi önmagát megtagadva, elhűéva kezd nyünnygni az állatnak mire nem tudom elnyomni a vigyorom. Hát tetszik neki. Gyengéden a kezébe csúsztatom a tenyérnyi állatkát, ami később majd akkora lesz mint egy nagyra nőtt macska, és Roberth biztosan ki fog akadni ha megtudja de nem érdekelt. Mindig ilyen boldognak akarom látni Thanet. A shove boldogan bújik a kezéhez mire én is szélesen elmosolyodok. - Lehet, de én értem el ezt a vigyort - mutatok rá mikor mocsoknak nevez. A jószág eldobva magát tekereg hogy Thane a hasát simogassa. Igen... ugyanolyan kis kéjenc mint Thane. Le se tagadhatnák egymást. - Pont eléggé szoktál harapni - fintorgok rá összeráncolva az orrom mielőtt szélesen elmosolyodnék. Odanyúlva én is megsimítom a kisállat fejét mire az gondolkodás nélkül beleharap a hüvelykujjamba. - Ahh a rohadt életbe! - rántom el a kezem bosszúsan. Egy kicsit vérzik de nem vészes. A fejem csóválom rosszallóan ahogy tovább tekereg Thane kezében. Halk berregés szerű hanggal ad hangot az elégedettségének. - Igen... egyértelműen olyan mint te - nézek a srácra gúnyos mosollyal. Annyira... jól áll neki ez a széles mosoly. Annyira édes amikor ennyire boldog.
I hate everything about you that you do and love everything you don’t
Utáltam, mikor úgy küldik ki, hogy én nem mehettem vele. Nélkülem nagyobb veszélynek volt kitéve, mint amiben én valaha is tudni akartam. Mert egy berserker, egy fafejű vadállat, azért! Mert ha megérzi a vérszagot, onnantól kezdve ő már csak azt látja. A csatát, az irtani való ellenséget, a fejeket, amik hamarosan a porba hullnak majd pengéje nyomán. De a háta mögé soha nem figyel. Mióta először a kezembe akadt egy íj, én voltam a hátvédje. Olyanok voltunk ketten, mint a mindent elsöprő forgószél, és utáltam, ha nem kísérhettem el. Na persze nem azért, mert szeretném, vagy ilyesmi. Csak tudtam, hogy megölet valakit, ha nélkülem megy. Legrosszabb esetben önmagát, azt pedig nem tudtam volna elviselni. Nem tudok létezni egy Hades nélküli világban, elképzelni sem tudom. Mégis, csak az otthonmaradottak reményével tudtam várni, hogy haza térjenek. Erissel, vagy nélküle, de haza kellett jönniük. Egy Eris nélküli Abee is fájdalmas gondolat volt. Nem is tudtam elképzelni, hogy ne lenne itt az én édes nővérkém, aki akár a húgocskám is lehetett volna, aztán egyszer csak már nem volt itt. Eltűnt, és a hiánya éppen úgy nehezedett rám, mint Hadesé. Kis, fekete szívem kevés embert volt képes befogadni, szám szerint csak hármat tudtam volna megnevezni, akiket jelenleg tisztán, és minden hátsó szándék nélkül szeretek, és az egyik Eris volt. Hiányzott, és tudtam, örökre hiányozni is fog, ha nem kerítjük elő. De már kezdtem bele törődni. Lassan elkezdtem megtanulni, hogyan kell együtt élni a hiányérzettel. Az olvasás is csak amolyan pótcselekvés volt most, főleg, hogy a könyv utolsó, üres oldalára egyszer, merő unalomból felrajzoltam Hades arcát. Órákig tartott, és egészen élethű lett. Nem is tudtam már, miért, de most újra, és újra visszatérek ahhoz a laphoz. Elnézem az arcát, mintha csak kérlelném, hogy jöjjön haza. Jöjjön haza hozzám! Aztán mint derült égből, hirtelen kitépem a lapot, és dühösen elhajítom. Nem akarom ezt. Megint azt érzem. Megint gyenge vagyok, megint remeg a térdem, megint kalapál a szívem. Makacsul harcolok az érzelmek ellen. Nem vagyok szerelmes. Soha, belé soha! Aztán megjelenik, és én azonnal érzem, azt a kettősséget. Gyűlölöm, és szeretem egyszerre. De nem! Nem szeretem, csak gyűlölöm. Pimaszul vigyorog rám, és még pimaszabbul beszól. - Nem nehéz tőled bosszúsnak lenni, vérmesen idegesítő vagy! -mormogom az orrom alatt. Mikor azt mondja, hozott nekem valamit, felkapom a fejem. Nekem? Ajándék? Olyan ritkán kaptam eddig, hogy minden ilyen gesztus jól esik, tőle pedig pláne. Még odakint, veszélyes helyzetben is rám gondolt. Ahogy a zsebébe nyúl, és elő veszi a kis fehér prémes pamacsot, önkéntelenül is elmosolyodom. Egy Shove. Eddig békésen szuszogott, de most fejét felemelve szimatol felém. Boldogan, már-már kisfiús örömmel nyúlok ki a kis jószág felé, és veszem a kezembe óvatosan. - Istenem, hát te tüneményes vagy! -dünnyögöm neki, és simogatni kezdem, mire elégedett kis hangot hallat, és hozzám bújik. – Iiiigen, igen, nagyon drága vagy! Te meg egy mocsok vagy! -pillantok fel széles mosollyal, tudja ő is, hogy nem gondolom komolyan. – Én nem is szoktam harapni…olyan gyakran.
Amikor Robert kiküldött minket Eris után már biztos voltam benne hogy üres kézzel fogunk visszatérni. Lehet hogy Eris kicsi volt és ügyetlen de gyors. Persze én hiába mondtam neki, engem csak azért küldött hogy védjem Apollo és Athena hátsóját. Apollo állítólag kiváló nyomkövető volt mégis csak egyre beljebb haladtunk a susnyásban a semmit kvetve. Ezt már tudtam az első napon is de drága bátyám csak a harmadik napon volt képes beismerni. Addigra baromi messze voltunk Abeetól. Bár eseménytelennek mondhatnám a visszautat de nem volt az. Egyáltalán nem. A negyedik este egy falkányi Skagg támadott meg minket. Az egyiknek sikerült megharapnia ami ugyan nem ejtett mély sebet, idegesítő és fájdalmas volt. A visszafelé úton még szerencsénk volt egy trollhoz és néhány Hyadonhoz is, ami egyáltalán nem tett boldoggá. Fáradt voltam nyűgös és kialvatlan. Mind megsérültünk, igaz egyik sérülés sem olyan volt ami ne gyógyulna meg pár napon belül, pont elég bosszantóak voltak ahhoz hogy tudjam, a semmiért mentünk ki. Erist nem találtuk meg. Valószínűleg soha többé nem látjuk viszont. Sajnáltam, mert a testvéreinktől eltérően én... szerettem Erist. Édes volt, igazi kishúg. Túl ártatlan volt ő ide. Az utolsó este, mikor már csak fél napnyi sétára voltunk Abeetól, mocorgásra lettem figyelmes a táskámban. Egy kis, még kölyök, valószínűleg pár hónapos Shove dézsmálta éppen a kétszersültjeimet. Aztán emgharapott, de egy darabka almával sikerült kiengesztelnem. Egyből eszembe jutott róla valaki... Valaki aki az egész kis kirándulás alkalmával a fejemben járt. Thane. Nem lepett meg hogy reggelre a kis mocsok ott aludt a kabátom zsebében és nem engedte hogy betegyem a kezem. Tökéletes háziállat lesz Thanenek. Pont olyan mint ő. Na nem mintha... bármily tekintetben is fontos lenne ő nekem. Nem az. Nem kedvelem. Nem az ő arcával lelki szemeim előtt aludtam el minden este. Szó sincs ilyesmiről. Amint belépünk a kapun akkor sem az ő arcát kezdem el keresni rögtön. Hamar megpillantom, nem messze egy napos folton üldögél, akár egy macska és olvas. Ahogy a sötét szemek az enyémre tévednek elvigyorodok. El is indulok felé. - Imádom hogy ilyen bosszús vagy minden egyes alkalommal mikor meglátsz - örülök hogy látom... és ő is örül. Ismerem. És szeretem. Vagyis... nem. Nem is. - Hoztam neked valamit - könyökölök a kis kerítésre amin ül. Amint érdeklődni kezd, felhúzom magam mellé és leülök vele szemben. A szebembe nyúlva előhúzom a kis állatkát ami eddig békésen aludt ott. - Pont olyan mint te. Harap meg minden - vigyorgok szélesen ahogy felé nyújtom. Az állatka felemeli a fejét és szimatolva néz új gazdájára.
I hate everything about you that you do and love everything you don’t
Megvan az az érzés, amikor valaki már annyira idegesít, hogy ha nyugtod van tőle, akkor meg az idegesít. A gyanús csend. Hogy nem pattog folyton a hátadon, és akkor érzed, hogy valamire készül. A nyugalom is idegörlő, ha egy olyan professzionális bully van az ember nyakán, mint Hades. És tudtam, hogy nem készül semmire, hiszen itthon sincsen már napok óta, de akkor is. Frusztráló volt a nyugalom. És persze az sem segített, hogy a rémálmaim hatványozottan működtek az elmúlt napokban. Mintha tudták volna, hogy nincs itt az, aki megvédjen tőlük. Ezt utálom Hadesban a legjobban. Azokat a gusztustalan, nyálas érzelmeket, amiket mellette élek meg. Hogy a mosolyát látva gyorsabban kezd el verni a szívem, hogy a hangja hallatán elolvad a gerincem, és hogy csak akkor érzek igazi, háborítatlan nyugalmat, amikor erős, harcedzett karjai átölelnek. Nem akartam gyenge lenni. Nem akartam szerelmes lenni. De már mindegy volt. Szobámból magamhoz ragadtam egy sokat forgatott, elrojtosodott szélű könyvet, és kivonultam vele az udvarra olvasni. Csodálatos idő volt, kicsit sütkérezni akartam a napfényben. Bárki megmondhatta ezt. Nem azért jöttem ki, mert tudtam, hogy az a kapitális púp a hátamon ma haza jön végre. Nem azért tekintgettem a betűtenger felett fél percenként a csukott kapu felé, mert vártam, hogy megjelenik az a bárgyún vigyorgó, bozontos, és szívdöglesztően jóképű feje. Ugggyandehooogy, én? Soha! Én a nagy Thanatos vagyok, a halálosztó titán, akitől majd egész Kristályváros rettegni fog. Én nem vagyok szerelmes. Én nem várom haza azt, akiért titokban hónapok óta elepedek. Aztán az anatómia csodái mégis magukkal rántanak, és már nem figyelem a kaput. Egyedül perifériás látásom ébre, ahogy sokadjára is mohón olvasom az emberi test szépséges borzalmát. Kicsit még a szőr is feláll a karomon, hatalmas vágyam egyszer belenézni valakinek a testébe, és élőben is megtapasztalni mindazt, amiről eddig csak olvastam. Ha eléggé felbosszant, majd felboncolom Hadest. Ahogy tekintetem fut a sorokon, hallom a kapu nyikordulását, aztán látóterembe bekúszik az emlegetett szamár ábrázata. Vigyorog, mint a fakutya, megint, amitől automatikusan ipari hőmérsékletre forr az agyvizem. Becsapom a könyvet, és rá meredek. Még mindig vigyorog. - Mi van?! – förmedek rá, de a hangomnak van egy „örülök, hogy nem esett bajod!” felhangja. – Nincs jobb dolgod haza érve, mint engem bámulni? Baromira nem hiányzott ám az az ostoba tök a nyakadon! Remélem senkit sem ölettél meg, te vakmerő idióta!
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
~ 
~ 
