Tetszik az arcvonásaira kirajzolódó fájdalom. Ebben a pillanatban tetszik ő maga. A vér szagát megérezve a következő mozdulatom az lenne, hogy szabad kezemet az oldalára tapasztva rásegítsek a gyötrelemre, amit érez. Eddig azonban már nem jutok el.
Nevetséges, hogy milyen tehetséggel állítjuk el egymásnak nem csak a szavát, de még a lélegzetét is. Az enyémet nem így szokták, de felteszem az övét sem. Esetünkben hol én nyitom szóra az ajkaimat, hol ő, aztán csak nem lesz belőle előre haladás. Először ő az enyémet azzal, hogy senkinek titulált, majd én az övét azzal, hogy az állkapcsát megragadva szorítottam őt a farakásokhoz, alkarommal a tüdejét nyomva. És úgy tűnik, most ismét rajta a sor. Nem számítottam rá, hogy a sajátjaimhoz hasonló vörös szemekkel fogom szembe találni magam a munkatábor kellős közepén. Ha netán van is az idekerülők között félvér, az általában már a begyűjtéskor kiütközik.
Hogyan tudta eltitkolni? És miért.
Ha adna rá lehetőséget, még azon is fennakadnék, hogy mi az, hogy Popeye. Becézgesse a jó édes… De a cserkésztáborban felvillanó vörös szemek azt jelentik, hogy automatikusan át kell kapcsolnom Roberth ölebévé és elvégzem a feladatomat, ahogy azt kell.
Míg én elmerülök a szemeiben, addig az a nyomorult ügyesen csúszik ki az ujjaim közül, de nem rohanok utána, tudom, hogy nem fog messzire jutni. Kényelmes, ám határozott léptekkel követem az apró vércseppek nyomát a farakások között, élénken vöröslő tekintettel és fenyegető testtartással. A következő kanyar után már egyenes szakaszon nézhetem végig, ahogy sebtében hanyatt vágja magát, majd az oldalára fordulva felém tekint, bizonyára felmérve a silány helyzetét. Én a helyében az őrön próbálnék túljutni, de esélyt sem kap rá. A görbült orrú pasas sokkolóval lövi hátba, hogy biztosan ott maradjon, ahol van.
Hogyan tudta eltitkolni? És miért. Az elmémet betöltő számtalan különböző gondolat között ez az egy visszhangzik leginkább. De mindent csak szépen sorjában. Feléjük közeledve a földön bizonyára már rázkódó srácot figyelem, közben felemelem a kezem, jelezvén az őrnek, hogy elég lesz, innen átveszem. Majd odaérve cipőm orrával finoman a hátára fordítom őt.
- Félvér vagy. – Bölcs megállapítás. A szavaim alapján valóban csak egy „bölcs” megállapítás, de a tónusom többet mond ezer szónál. Kérdések és tervek tömkelege halmozódik fel benne. Támadó vagy ártó szándék azonban már a legkevésbé sem. Idő közben megérkezik egy második őr is, én pedig biccentek nekik, hogy állítsák talpra a félvért, amit a két hóna’ alá kapva meg is tesznek, hogy ismét szemtől szemben állhassunk. Számon kérően figyelem őt, egyértelműen átadva a kérdéseimet.

Tulajdonképpen egyet tudok érteni azzal, hogy Abee egy unalmas hely. Számomra még nem is annyira, hisz tisztában vagyok Roberth távlati terveivel, mindenbe bevon, van dolgom és lehetőségem bőven. Ha meg épp ráérek, feltalálom magam, mint látod. De általánosságban valóban unalmas egy helyzetben vagyunk.
Na de én senki volnék? Magához hasonlít? Azonban az impulzív reakció, amit a kis zsebtolvajjal szemben tanúsítottam, most elmarad. Nyitom ugyan a számat, de csak résnyire és szavak helyett csupán egy megzavart sóhaj szökik ki. A homlokamra is ráncok szaladnak, én pedig láthatóan nagyon, nagyon nem értek valamit az imént hallottak közül. Vicces módon nem válok dühössé, inkább csak csodálkozok a hallottakon. Az az igazság, hogy egy kezemen meg tudnám számolni, hogy életemben hányszor hallottam azt, hogy egy senki vagyok. De azt is megkockáztatom, hogy kéz sem kellene hozzá. Roberth a sajátjaként nevelt fel, a jobb kezévé tett, megtanított mindenre és csak azt sulykolta belénk, hogy jobbak, és többek vagyunk, mint mások. Szóval amikor azt hallom, hogy ugyanolyan senki vagyok, mint egy sárfürdőt vett cserkész… rövid hatásszünet után az egyetlen reakcióm az, hogy elnevetem magam.
A cserkészek között sem sűrűn futok bele bajkeverőkbe, de a mostani alkalom nincs ellenemre. Mondjuk azt furcsállom, hogy a nyilvánvaló bajuszhúzogatása másokkal ellentétben nem tolja fel bennem a pumpát, legalábbis nem olyan mértékben. Még egészen szórakoztat is. Ennyire unatkoznánk mindketten? Úgy tűnik. De nem árt meghúzni, hogy hol a határ, nem vagyunk haverok és nem tetszik a szóhasználata.
Az feltűnt, ahogy olykor a vállam fölött elpillantva felmérte a terepet, megszámolta az őröket, feltűnt, hogy a teste minden porcikája feszült a látszólagos hanyagság és lazaság ellenére. Lehet, hogy hülyének teteti magát, de kétlem, hogy az lenne. Mondjuk ha nem az, akkor fogalmam sincs, mivel lehet magyarázni a viselkedését.
A srác hiába áll menekülésre készen, kihasználom a félvér létből adódó megnövekedett sebességem és úgy ragadom meg az állkapcsát, felkenve őt a farakásra, majd ott is tartom közel lépve hozzá. A ránk látó két őr feszültebben figyel, de tudják, hogy nem vagyok mások védelmére szorulva és nem is szeretem, ha beleavatkoznak a dolgomba, amíg nem muszáj.
- Tisztázzunk valamit. Lehet, hogy azt hiszed te vagy a kiskakas ezen a szemétdombon, de Abee a miénk. Én pedig oda „merészkedem” ahova akarok. – Merészkedem. Ezt az egy szót emelem ki, hangot adva annak is, hogy a mondata melyik részével sikerült… elnyernie a nemtetszésemet. Azt kénytelen vagyok elviselni, hogy Roberth megmondja hova menjek és mit csináljak, épp ezért viselem olyan rosszul, amikor ezt más is megpróbálja bejátszani. Tudod, hogy van ez a hierarchia. Mindenki arra szarik rá, aki alatta van, azzal sokszorozva, amit ő kap fentről. – Próbáljuk meg még egyszer. – Cinikus bájjal mosolygok rá. – Nincs elég munka?

Már akkor éreztem, hogy messze nincs vége a napi tortúrának, amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy mi jöhet még. A farakások közötti szűk folyosón haladva pedig hamarabb megkapom a választ, mint szeretném. Utálom az itt uralkodó szagokat, úgy eleve a munkatábori légkört, nem segít hát a hangulatomon, hogy megint meg kell állnom. Valahol viszont mégis. Furcsa megkönnyebbülés fog el. Ha már valaki belém köt, mégis csak jobban esik a lelkemnek, ha az egy legalább ránézésre a saját súlycsoportomban lévő személy. Nem egy csoport kölyök, nem a húgom, nem egy titán. Majd hozzám is szól.
Probléma. Igen, az van. A gondolatot pedig kristálytisztán leolvashatja az arcomra telepedő kevély, mégis valahol fáradt kifejezésből. Pillanatnyilag még a számat is elhúzom, ahogy végig mérem őt… A kevélység megmarad, de itt már semmit nem mond a tekintetem, lényegében csak végig szkennelem. Szarul néz ki. Nem kell kérdeznem, hogy mit akar, mert számomra is egyértelmű – legalábbis esélyes, - hogy a nyamvadt kölykök miatt állja el az utamat. Csak megerősíti, amikor a kérdésével ezt lényegében közli is velem.
- Hm… – Úgy tűnik, ennyi a válaszom. Aztán cammogok is hozzá egyet a nyelvemmel. Épp csak azon gondolkodom el, hogy melyik irányba kerüljem meg ezt a szerencsétlent… Arrébb rúgjam-e a lábát vagy vegyek még egy kanyart. Már megindulnék, végül mégsem állok tovább, helyette az egészen mély hangomon beleállok a helyzetbe. - Jól van, Robin Hood. Ne tegyél úgy, mintha nem úszták volna meg kurva könnyen. - És nem csak az én kezem által, de a hivatalos körökre tekintve is. A tiszta és modern öltözetem egyértelművé teszi, hogy jól élek az Abee-i körülményekhez képest, márpedig aki itt jól él, annak általában egy szavába kerül és az őrök bárkit előkerítenek a cserkészek közül, hogy megbüntessék. Eszem ágában sincs ilyesmi. Úgyhogy tegyék össze a kezüket, engem meg hagyjanak békén. Vagy tudod mit? Ne hagyjanak békén. Kapni akar? Csak kérnie kell. Egész nap viszketett a tenyerem. – Látom, nagyon unatkoztok errefelé. Nincs elég munka? Egy szavadba kerül és kaptok még. – A burkolt fenyegetéstől függetlenül tovább fürkészem az arcát. Valahonnan ismerős, de nem tudom hova tenni. Furcsa egy helyzet. Az egyelőre meg sem fordul a fejemben, hogy nem tudja ki vagyok.

Ha a különleges képességei mivoltáról kérdeznék a húgomat, bizonyára olyan pontok szerepelnének a listáján, mint az élesnek gondolt esze, meg a kifinomult reflexei, netán a szépsége. Francokat. Tudod, mi a különleges képessége? Az, hogy nulláról százra tudja feltolni a vérnyomásomat. Általában jól viselem a megromlott kapcsolatunkat, de vannak azok a napok, amikor szinte vörösödik a fejem a tökéletesre formált álarc mögött és költői túlzással élve csak a félvér-létből adódó szívósságomnak köszönhető, hogy nem kapok agyvérzést. Ilyen a mai nap is. Ezt pedig Alice is nagyon jól látja. Épp úgy, ahogy én is képes vagyok olvasni őt, ez kölcsönös.
Mondanom sem kell, hogy paprikásan jöttem ki a megbeszélésről, még ha ez a nagyközönség számára nem is volt tisztán leolvasható a megacélozott tekintetemről. Az ilyen napokon sem szoktam hagyni a húgomnak, hogy kizökkentsen a teendőim közül, úgyhogy egyenesen a cserkészek tábora felé vettem az irányt, hogy meghallgassam a kontaktom heti mondanivalóját. Lehet, hogy a titánokon meg félvéreken kívül nem sok mindenkivel érintkezem Abee-ban és ettől pökhendi vagyok, de azért hülye nem. Tisztában vagyok vele, hogy melyik szál hol ér össze, és hogy azokra is érdemes odafigyelni, akik azt gondolják, hogy rájuk senki nem figyel. Ezt pedig mindenki értse úgy, ahogy szeretné. Nem különösebben izgat.
Szóval egy hektikus megbeszélés után a cserkészek felé indultam, közben elkapott és félrerángatott az exem, akivel szintén vitába keveredtem, és miután tőle megszabadultam még az egyik titánnal is összefutottam, aki az utolsó idegszálaimon táncolt… Hát ne csodálkozz, hogy a nyomornegyed határán haladva már az fordult meg a fejemben, hogy ha még valaki megállít, azt megölöm.
Mondjuk tudván, hogy hova tartok, talán nem kellett volna a mogyorós csokoládét a farzsebemben hagynom, amit Maddie odadugott, mielőtt visszalökdöstem volna a folyosóra, hogy szakadjon le rólam. De ez már így alakult, két lépés között pedig arra lettem figyelmes, hogy az eddig is engem követő suhancok közül az egyik megpróbálta ellopni azt, ami az enyém. Nem érdekel, hogy milyen apróságról van szó. Megvallom, hogy ügyes keze volt, látszik, hogy az „utca nevelte”, de rossz embernél próbálkozott, és hamar a közeli konténerfalnak préselve találhatta magát a földtől elemelkedve, velem egy magasságban.
Tizenkettő lehetett, talán ő volt a legfiatalabb. Talán csak nem fejlődött megfelelően a táplálékhiány miatt. Errefelé nem lehet különbséget tenni. De bármennyi idős is legyen, még gyerek. Miután lepergett előtte az élete - és egy alapos fejmosás után - elengedtem hát a torkát levegőt adva neki, de az elhordott pólója nyakát nem. Előbb a kezébe nyomtam a csokoládét, majd se szó, se beszéd, távoztam. Az ujjaim nyoma még napokig látszani fog a bőrén, ahogy a nyelőcsövét érő fájdalom is megmarad, ha beszél, de nem lesz baja. Tessék, megérte az a rohadt édesség?
Szűzanyám, mi jöhet még.