Még életemben nem láttam ilyen beképzelt számító némbert mint ez a szőke nő. Meg volt róla győződve, hogy egy nyamvadt macival le lehet minket kenyerezni. Tisztában voltam én a piszkos kis szándékaival miszerint el akarta tőlem venni a szeretetét. Ahogy elnéztem nem vitte túlzásba az ajándékozást ugyanis a véleményem szerint ez a plüss elég kicsike volt és nem is olyan szép. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy a titkos raktáramban nincs-e véletlenül valami hasonlóm, de csalódnom kellett. Minden vicket-vackot összegyűjtöttem, de gyerekjáték az nem sok volt. Elhatároztam, ha legközelebb kimegyek gyűjtögetni akkor kirámolok egy egész játékos boltot. Ráadásul mindent el akartam követni, hogy egy ember nagyságút találjak egy brumit vagy esetleg egy kutyuskát. Nem voltam valami kedves vele viszont attól, hogy a városból jött még nem várhatta el, hogy mindenki a lábai előtt fog heverni. Ráadásul egy nő akkor a legcsinosabb, ha egy csöppet dühös.
-Meghiszem azt sok fáradságba kerül a nagykutyák parancsait teljesíteni.
Éva ezen kicsit meglepődött és arról faggatott, hogy milyen kutyáról van szó illetve nem kaphatna-e véletlenül egy kutyust. Erre persze elnémultam, köhögésen kívül más nem jött ki a torkomon és esdeklő tekintettel néztem a szőkeségre. Tisztában vagyok vele, hogy egy számító dögnek tűntem, de tudni illik kint az élet elég kemény. Ha valaki egy picinyke csipkelődéstől kiborul, az nem marad életben, ráadásul mikor valaki begurul, akkor lehull minden áll arc.

Évát nézegetve, hogy mennyire örül annak a macinak még az én szőrös szívem is megpuhult egy kissé és egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon. Nem volt épen illendő a viselkedésem ezért előadtam egy bocsánatkérő féleséget.
-A városiak gyakran lenézik azokat, akik mások mint ők, mert azt hiszik mindent jobban tudnak. Persze ritka esetben akadnak kivételek.
-Miért nem kérsz inkább bocsánatot? – mondta Éve.
-Most elég legyen belőled, mert itt helyben felfallak. ezzel felkap és játékosan kitátottam rá a számat.
Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy már megint azt csinálta velem. Elég egy apró mosoly és mindenki elolvad tőle akár a hó a nyári napon. Persze igyekeztem ellen állni, de nem mindig jártam sikerrel. Nem akartam, hogy a vén pokróc, aki lett belőlem egy nyámnyila alak váljon aki elérzékenyül ha meglát valami cuki dolgot.
-Nagyon szépen köszönöm. Ez olyan aranyos!

Mit is kéne mondanom ez a nap is pont úgy indult, ahogyan az összes többi. Mikor felébredtem hatalmasat ásítottam, olyan volt akár a szamár bőgés, innen tudhatták a többiek, hogy aznap esni fog. Megvakartam a fejemet, amin gyakorlati okokból vágattam rövidre a hajamat így legalább megúsztam a fésülködés. Az ilyenekkel csakis a baj van másra nem is jók csakhogy felbosszantsanak, engem nem igazán érdekel, hogy áll a hajam. Amúgy a tűsibe a bogarak sem mennek bele olyan könnyen nem mintha akkoriban lett volna bajom velük, de fő az óvatosság. Mikor kinyitottam a szemet már meg sem lepet az a kép ami elém tárult. Késő este mikor lefeküdtem szépen minden ruhámat elszórtam a padlón, hogy reggel ne keljen keresgélni. Akkor viszont minden össze volt hajtogatva egy kupacba rögtön azok a göncök mellett, amiket úgy találtam valahol. Fogalmam sincs, hogy Éva kitől örökölte ezt a takarítási szenvedélyt, de nem egyszer mondtam neki, hagyja abba, mert minden úgy jó, ahogy van. Erre ő azt felelte, hogy egy ilyen disznó ólban nem lehet élni közben pedig csípőre tette a kezét és szúrós szemekkel nézett rám. Velem ellentétben eme kis tündér mindig olyan ápoltnak és tisztának tűnt engem meg jó, ha hetente egyszer be lehetett zavarni a zuhany alá. Egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani mikor így viselkedett meg persze máskor sem. Nem tudom mi módon, de képes volt megbabonázni az embereket azzal, hogy csak rájuk nézett és így belopni magát a szívükbe. Egyszer érdeklődött egy tanga iránt, hogy az mit is keres nálam én persze nem tudtam rá mit felelni. hebegtem valamit arról, hogy az egyik portyám során leletem rá, de nem voltam valami túl meggyőző.

Miközben lassan magamra rángattam a rongyaimat Éva odarohant hozzám kipirult arccal teljesen feldob odva.
- Képzeld, jöttek a kristály palotából. – persze a városra gondolt.
- Megint mi a fenét akarnak itt?
-Gyere nézzük meg őket.
- Fölösleges úgyse érdekes, biztosan csak bosszantani jöttek.
- Légyszíí úgy szeretném.
Meg se várta a válaszomat csak megragadtam gyengéden a kezemet és ajtó felé húzott. Kicsikét úgy éreztem, mint mikor valaki bernáthegyit sétáltat majd kiderült nem a gazdi sétáltatja a kutyát. Két kezével szorosan fogta a karomat nehogy el tudjak szökni így mentünk le a jövevényekhez.

Számomra azon nyomban világossá volt, hogy valamiféle adományokat jöttek osztani, mint általában. Megjegyzem nem szoktak sörön jönni, amit én annyira nem is bántam, de ez a nyolc éves kislány valósággal el volt ájulva tőlük. Én nem bírtam kiállni, hogy ne szóljak oda nekik valami érceset.
- Megint hoztak valami alamizsnát? Persze szegény koldusok rászorulnak minden egyes falatra! – kiáltottam vagy tízméternyire tőlük.
A leánykának ez egy cseppet sem tetszett hiába a fiatal kór sokkal érettebbek tűnt, mint én.
- Odanéz, de gyönyörű. Ő egy hercegkisasszony? – kérdezte Éva.
A titkos gyűjteményemet képezte pár mesekönyv és abban a hercegnők mind szőke hajúak és rendkívüli szépséggel bírnak.
- Meglehet, de talán egy angyal, aki leszállt az egyszerű halandók közé.
- Mi az a halandó? – ekkor jöttem rá, hogy megint kár volt kinyitni a számat.
- Hát az, szóval egy olyan. Nézzük meg közelebbről őket jó? – ezzel olyan közel mentünk amilyen közel csak lehetett.