to Caroline

Próbálkoztam elérni a lefelé lógó övpántot, nem sok sikerrel. Aztán egyszer lenéztem a mélybe. Azóta a falhoz lapulva pislogok felfelé. Rám tört a frász, emlékeszem milyen volt leesni a fáról. Nem kétlem hogy ezt is túlélném, hála a nem kívánt erőmnek, azonban több mindenem összetörne, mert a fal magasabb annál a fánál. Talán mégis ordibálni kéne, azt Boris is meghallaná. Kétszer a falba verem a fejem, aprót koccanva emlékeztet rá hogy ez nagyon, de nagyon rossz ötlet volt. Aztán már majdnem rá is szánom magam az ordibálásra, éppen csücsörítek, amikor Caroline feje bukkan fel a bástyánál.
- Szia! Igen, én!
Még nem tudom hogy nekem ez jó lesz, vagy sem, de mindenesetre jobban örülök neki, mint Borisnak.
- Már megtaláltam! Csak nem tudok visszamászni!
Az arckifejezését elnézve egyetértek vele, valóban hihetetlen milyen gyorsan, néhány másodperc alatt megtörténnek a marhaságok. Csak egy rossz döntés, egy óvatlan lépés, meg egy nemtörődöm társ kell hozzá és kész is a baj! Szorgosan és egyben hálásan bólogatok a felajánlására. Én is fel szeretnék jutni.
- Rendben!
Valószínűleg egy kicsit várnom kell, csak addig, míg kitalálja hogyan kaparjon össze innen. Talán az övemmel egyszerűbb volna, annak a segítségével könnyedén visszamászom, még húznia sem nagyon kell. Amint ez megtörténik, nagyon hamar újra a bástyán mászom keresztül, és megint a helyemen leszek.
- Kész mázli hogy erre jártál!
Lihegek egy kicsit, aztán megint arra tekintek, amerre Boris hátát láttam. Jobban elmászkált, mint hittem. Észre sem vette hogy eltűntem...vagy pedig szorgosan engem keres? Akármelyik is, az biztos hogy mérges. Éppen Hildáról beszélt.
- Nagyon köszönöm. Jövök neked eggyel!

to Caroline

A kék eget bámulom a mellettem lépkedő, számomra tök idegen társam helyett, akivel csak úgy összekerültünk a szolgálat idejére. Mert hát mind a silahknak, mind a guardianoknak kötelező ez. Jobb lenne a saját társammal, de ő valahol máshol edz, vagy a fene tudja mit csinál. Komoly figura, inkább este vállalt őrjáratot. Én meg nem mehetek olyanra, mert tapasztalatlan vagyok, mondjuk vele mehetnék, de ő ebből nem kért. Nem bízik bennem és megértem. Szóval a Boris-nak nevezett egyén mellettem, vagy egy fejjel magasabb nálam, durván 40 kilóval többet nyom, sok izom keveredik rajta, némi zsírral, de annyi nekem is van. A szeme kék, a szakálla vörös, ahogy a bajsza és a haja is. Terepnadrágot visel, magas szárú bakanccsal, ugyanúgy én is, de amíg rajtam van ing és kabát is, ami az egészet eltakarja, addig ő egy barna trikóban feszíti az izmait. Jó, neki van is mit! Nem túl beszédes, persze én sem. A fegyverem forgatom a kezemben, azzal szórakoztatom magam, közben Boris a tapasztalataimról kérdez, ebből egyértelmű a számomra, hogy ő is nemrég kezdhette, vagy pedig rossz fát tett a tűzre. Úgy csinálok, mint aki nála tapasztaltabb, de azt hiszem nem vette be a nyomra. Kár, olyan jó lett volna még húzni az agyát! Aztán áttérünk a nőkre, valami Hildáról magyaráz, lehet hogy láttam, hiszen Boris-t is ismertem, látásból. Most meg beszélgetünk. Megyünk a falon a toronyig, aztán vissza, olykor kitekintünk a kinti tájra és nézelődünk, bár én most javarészt azt várom, mikor fog véget érni ez a rettentően unalmas masírozás. Mondjuk ehetnénk egyet. De aztán észbe kapok. Hiszen figyelnek ám minket! Akkor vegyük komolyan! A kabátom zsebében kutatok, hamar egy szelet csokis müzli kerül elő. Felmutatom neki, már azon vagyok hogy elfelezem testvériesen, de nem kér. Még jobb! Egy kis időre megállunk nézelődni, én közben a csomagolással szerencsétlenkedek. A műanyag borítást nehéz széttépni, vagy csupán én vagyok hülye hozzá! A végén már a fogaimmal próbálom, szakad is az anyag, de mivel a kezemmel húzom közben, a hirtelen szakadást egy repülés követi, én meg kétségbeesetten követem a tekintetemmel. A fal másik oldalán végezte, egy kiugró párkányon. Meg akarom csapkodni Boris vállát, hogy ne menjünk tovább, hanem segítsen, de aztán meglepődve tapasztalom, hogy már nem áll mellettem és csak a levegőbe legyintettem a válla helyett. Előrefelé pillantok és valóban, ott megy. Le se szarja a problémámat! És nem is tud róla, biztos hamarabb elindult. Nekem pedig utána kéne loholnom, nem pedig lemaradni, de szent meggyőződésem, hogy a kajámat fel lehet onnan hozni. Tétován tekintgetek körbe, aztán remek ötletem támad. Leveszem magamról a nadrágom szíját és azt, az egyik kiugró vas köré fogom, úgy ereszkedem le a párkányra. Nos, majdnem. Mert el kell engednem a segédeszközöm, amit nagy okosan meg is teszek. Így már a párkányon állok és boldogan felveszem a müzlit. Aztán azzal a mosollyal tekintek felfelé. Hoppá! Hogy a bánatba mászok vissza segítség nélkül?! A kezdeti örömöt hamar felváltja az aggodalom. Kezdjek el üvöltözni? De égő! A mosolyom is lelohad, helyette komoran ráncolom a homlokom, közben próbálok egy épkézláb ötlettel előállni, hogyan ne semmisüljek meg totálisan Boris előtt!