Már órák teltek el, mióta a Katonai Központ edzőtermében felbukkantam, mondván, hogy edzeni akarok. Guardian voltam, ám az utóbbi években minden szempontból elhanyagoltam magamat, és ami korábban izom volt a testemen, az mind eltűnt. Ilyen állapotban pedig még küldetésekre sem fognak elengedni, nem hogy képes legyek Vincenttel szembeszállni. Láttam, amikor titokban Sedrick-kel bájcsevegett, és habár nem azzal voltam elfoglalva, hogy az izmoktól feszülő karját nézzem, ahogy mellkasa előtt összefonta azokat, sokkal inkább azzal, hogy mégis mi a fenét akart Sedricktől, vagy Sedrick tőle. Mindenesetre, így utólag visszagondolva, a férfi sokkal jobb formában volt, mint két évvel ezelőtt, úgyhogy nekem is muszáj volt összeszednem magamat. És igen gyorsan. Az orvosok azt javasolták, hogy csak fokozatosan szoktassam az izmaimat vissza az edzéshez, de én úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Nem volt vesztegetni való időm. Egyesek szerint úgy viselkedhettem, mint akinek valamilyen szellem van a nyomában, azért rohanok ennyire, azért nem vagyok képes megfogadni azokat a tanácsokat, amiket a szakemberek adnak nekem egészségem érdekében. Ez valamilyen szinten igaz volt. Tudtam, hogy Raz már meghalt, és hogy a bosszúját nem kell eszementül gyorsan bevégeznem, engem mégsem hagyott nyugodni a dolog. Természetesen nem akartam elsietni semmit, tudtam, a legapróbb hiba is az életembe kerülhet, mindent jól el akartam tervezni, alaposan kitervelni, majd hibák nélkül kivitelezni. Tudtam, hogy Electrára számíthattam bármilyen őrült tervemben, de nem akartam oktalanul a vesztünkbe rohanni. Arról nem is beszélve, hogy hozzájuk képest én most hátrányban voltam. Egyelőre még nem is előre haladtam, inkább az utóbbi két év hiányosságait igyekeztem pótolni. Szerintem érthető volt, hogy miért erőltettem magamat ennyire.
Amikor lehetőségem adódott vagy az edzőteremben edzettem a súlyzókkal, vagy egyéb fegyverekkel elevenítettem fel tudásomat. Ma éppen a boxra esett a választásom, muszáj volt gyakorolnom azokat a jobb és bal horgokat. Az edző nem volt éppen megelégedve velem, annyira elpuhultam, de ez nem keserített el, sokkal inkább feltüzelt, és még jobban hajtani kezdtem magamat. Így történt az, hogy több órán keresztül megállás nélkül csak püföltem azt a zsákot, és még akkor sem hagytam abba, amikor az izmaim megálljért sikoltottak. A korlátjaimat muszáj volt túlfeszítenem, hogy aztán később sokkal többre legyek képes. Ha most megálltam volna, akkor nem fejlődtem volna semmit.
Végül aztán mégis kénytelen voltam egy kis szünetet beiktatnom. A pulzusom olyan gyors volt, hogy a szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, nekem pedig nagy kortyokban kellett nyelnem a levegőt, hogy a tüdőm megfelelő oxigénmennyiséghez juthasson. Leültem az egyik padra, ahová korábban a cuccaimat tettem, majd a kulacsomat elővéve megnedvesítettem a torkomat, ami szintén könyörgött egy kis vízért már.