Most először gyűlöltem magam, amiért ember voltam s amiért mindig kivételeztek velem. Cody az ég világon semmi rosszat nem tett az előbb, mégis megkapta az elixír adagját, engem pedig úgy menekítettek ki a szobából, mintha az életem múlna rajta. Ott kellett volna maradnom mellette és nekem kellett volna megnyugtatnom őt. Most, hogy rajta alkalmazták az általam kifejlesztett szert, most először utáltam, hogy bármi közöm is volt ehhez az egészhez. Nem akartam fájdalmat okozni neki és nem is az ilyen helyzetekre alkottam meg az elixírt, hisz Cody tényleg nem csinált semmit. Igazságtalanul büntetik, igazságtalanul zsibbasztják el az érzékeit, ha pedig valakit okolni kéne mindezért, az csak én lehetnék. De nem tudtam, hogy ilyen agresszívan fognak reagálni erre a minket figyelő orvosok, őrök és Guardianok. Én jól tudtam, hogy Cody nem akar bántani, hiszen kiskorunkban is sokszor szaglászta a hajamat, a csuklómat, sőt mikor fura érzelmeket látott kiülni az arcomra, akkor mindig, mielőtt kérdezett volna, elkapta a csuklómat és megnyalta. Ő ebből tudta érzékelni, hogy mi is a gond velem. Ebbe a gyerekkori emlékbe pedig én magam is annyira belefeledkeztem, hogy az már eszembe sem jutott, miként festhet ez egy kívülálló számára. Hogy őt ezért bántani fogják...
Óvatosan, csak egy rövid pillanatra megérintem újra az arcát, mikor ellenkezően rázni kezdi. - De, Cody... ez az én hibám. - ezt nem szabad tagani, hisz tényleg miattam történt mindez. Miattam kapott kábító lövedéket, miattam van az ágyhoz szíjazva és most miattam ilyen kába. De mindezek ellenére megint engem véd, ahogy régen is tette.
Figyelem, ahogy nyel egyet. Szomjas. Körbenézek a szobában és a fal melletti asztalon meglátok egy kancsót. Odamegyek, s töltök a műanyag pohárba a folyadékból, majd belehelyezek egy szívószálat. Visszasétálva hozzá, odahajolok, a szívószálat a szájához tartom. - Igyál belőle, biztos szomjas lehetsz. - suttogom, de nem úgy tűnik, mint aki megbízna abban, hogy valóban sima, tisztított vizet adnék neki. Megértem, őszintén megértem, amiért kételkedik, ezért gyorsan a számhoz emelem a szívószálat és iszom belőle két kortyot. - Látod? Ez csak víz, nincs benne semmi, esküszöm. - főleg azért nincs benne, mert ezt általában nem a vizsgált alanynak készítik be, sokkal inkább a bent lévő orvosnak. Újra visszafordítom hozzá a szívószálat, hogyha úgy tartja kedve, ihasson belőle bátran.
A szépirodalom, mint amilyen az Üvöltő szelek is volt, engem sem hozott túlságosan lázba. De a történetet ismerve, különleges okból kifolyólag mégis az egyik kedvenc könyvemmé vált, rengeteg párhuzamot véltem felfedezni Heathcliff és Cathy, illetve Cody és az én kapcsolatomban. Egyedül az bántott mindig is, hogy Kristályvárosba érkezésünkkor Cody-t elvitték tőlünk. Apa sokáig hitegetett azzal, hogy visszahozza és Cody újra a családunk része lesz, de ma már jól tudom, hogy ezzel csak engem akart nyugalomra inteni. Hisz minden szabad percét a laborban töltötte, nem azzal foglalkozott, hogy Cody tényleg visszakerüljön hozzánk. Pedig mennyire akartam, hisz szerettem, nagyon szerettem. Sokkal jobban, mint azt egy gyerek meg tudná érteni, de én már akkor is tudtam, hogy valami egészen különleges kapocs volt kettőnk között. Ezért is olvastam el annyiszor ezt a könyvet, kedvenc idézetem felemlegetése nélkül pedig egy nap sem telhetett el.

Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.

Most már értem, miért éreztem annyira elveszettnek magamat. Míg nem tudtam, hogy Cody él, olyan voltam, akár egy gép, egy robot. Hajszoltam a munkát, próbáltam segíteni az embereknek, a barátaim mellett voltam, ha szükségük volt rám, de én magammal egy kicsit sem törődtem. És erre a legjobb magyarázat a fenti idézet. Pont ezt éreztem eddig.
Mosolyogva bólintok, miután megszólalt én pedig letettem a poharat az asztalra. Apa sokszor olvasott neki, mert éjszakánként nehezen tudott elaludni. Emlékszem, nappal mennyivel többet aludt, hisz sokszor őriztem én az álmát.
Az idilli együttlétet azonban az ő új reakciója megváltoztatja, de ezért sem hibáztathatom. Mérges rám, ráadásul teljes joggal. Eleget is tennék a kérésének, eltűnnék, hogy többé ne kelljen miattam szenvednie, de ahogy fájdalmasan felszisszen, közelebb lépek és gondolkodás nélkül simítok végig a karján, majd kezem megállapodik a csuklója fölött, ahol a szíj éppen a húsába mar.
- Minden okod meg van rá, hogy mérges légy, de kérlek, próbáld visszafogni magad. Lazítsd el a karodat. - végigsimítok újra a karján, kétségbeesetten kutatva a pillantását. Nem akarom, hogy miattam újra és újra fájdalmakat kelljen átélnie.
- Jöttem volna előbb, hidd el, de a múltkori alkalomig azt sem tudtam, hogy élsz még. És akkor is, amint megéreztél, megvadultál és nyugtatót kellett kapnod... nem lehetek a közeledben, mert mindig így végződik! - rá nézve túlságosan is veszélyes az, hogy a közelében legyek, de ugyanakkor meg... mintha meg tudnám nyugtatni. Vagy csak képzeltem, hogy korábban, amikor a kezemet vizsgálgatta nem vörösen izzottak a szemei? Már magam sem tudom, hogy tényleg így volt-e vagy csak én szeretném azt, hogy így legyen.
- A könyvet odaadom Tate-nek, fogadd el búcsú ajándékként. - könnyes szemmel, tetetett mosollyal néztem rá, miközben elengedtem a karját és lassan hátrálni kezdtem. Nem akartam búcsúzkodni, de így lesz a legjobb a számára. Bár ez is hazugság volt, hisz valóban nem a mostani alkalmat szántam búcsúnak. Újra találkozni akartam vele, messze a Kutatóközponttól, messze mindenkitől... És erről a szándékomról egy kis cetlit még az öltözőben beleragasztottam a könyvbe. Nem állt rajta más, csak egy időpont és egy helyszín, én pedig bíztam abban, hogyha innen kijut, akkor ő is találkozna még velem. Ha viszont nem, akkor ténylegesen ez a búcsúnk.
- Tényleg, őszintén sajnálom, hogy így alakult. Hidd el, ha tehetném, visszamennék az időben és mindent máshogy csinálnék...

- Annyit adjatok! Adjatok annyit inkább, hogy… beledögöljek! – üvöltöttem el magam, de máris lefogtak, és zavarodottan pillantottam körbe, miért bántotok? Miért teszitek ezt velem? Csak megszaglásztam, meg megnyaltam a kezét! Újra vörösek voltak a szemeim, és kipeckelték a számat is mert haraptam ahol értem, mindenkit. A legrosszabb az volt az egészben, hogy most tényleg nem értettem ezt az egészet, hogy miért támadtak le így. Hiszen csak egy orvos, Mary csak egy orvos, nem? Mi a baj?
- Ta-te…? – leheltem elfúló hangon. – Nem…nem bántottam. – makogtam a pecek mögül amennyire lehetett. Talán ő volt aki végül megszabadított ettől a felesleges eszköztől, mert ezután úgy is zsibbadt leszek.
Utáltam néha magam azért ami vagyok, korábban persze azt mondtam ,hogy nem akarok emberré válni, most sem, csak annyira megalázó ez a helyzet, gyűlölöm amikor elöntenek az érzelmek, üvöltözök és sírok, farkas könnyek potyognak le az arcomról, ahogy igyekszem küzdeni, és végül csak Tate szomorkás arca az amit látok mielőtt belém szúrja az injekciót! Miért csinálod ezt?! Ne nézz így rám! Belém se szúrd! De csak egy dühödt, elfúló morgás hagyja el a torkom, ezért megdöglesz! Nem volt már más csak a zsibbadás. Még kuszán hallom, hogy a mai vizsgálataimat befejezték, megvolt, amire kíváncsiak voltak, de mi volt az?! Utálom, amikor a testem lezsibbad a szertől, szerintem senki nem kapott még ennyi injekciót,mint én. Kiemeltek a székből és egy ágyra szíjaztak. A hangok furcsák voltak, mintha máshonnan szóltak volna, hol hangosabban, hol halkabban.
Belibbent elém egy női alak, ő volt a felnőtt Mary és én hogy nem vettem észre őt eddig? Fölém hajol, megsimítja az arcom, úgy mint az előbb, csókot nyom az ajkamra, olyan valóságos, annyira szeretném,hogy az legyen, de tudom, hogy ez mind csak hallucináció. Életemben először szeretnék elveszni ebben a látomásban, végre jó helyen vagyok.
~Mary~
Lehelem gondolatban és elmosolyodom, ha tudnálak magamhoz ölelnélek, itt és most!
Nem akarok felébredni! Oldalra kaptam a fejem, de csak egy árnyék suhant el mellettem, egy köpönyeges alak, felhörögtem és becsuktam a szemem. Ki tudja, hogy mennyi idő telhetett el így, el is aludtam, amikor meghallottam a hangom. Laposakat pislogva nyitottam ki a szemem és ráemeltem kékes színű szemeimet, aztán lassan elmosolyodtam. Te jól vagy, téged nem bántottak, engem szoktak. Szivacs szárazságúnak éreztem a számat, de csak nyeltem egy nagyot, megpróbáltam, és rápislogtam és a fejemet ráztam, nem az ő hibája, nem a te hibád.
Néhányszor éreztem az illatát a vizsgálatokkor, lehet, hogy figyelt, távolról? Miért nem jött meglátogatni, hamarabb?! Harag villanna fel bennem, de újra belesüppedek az ágyba és csak kábán pillantok fel rá.
Meglátom a kezében az  Üvöltő Szelek című könyvet, milyen régóta vadásztam már erre a könyvre! Még Mary apja olvasott fel nekem belőle , sokszor, volt hogy ugyan azt a fejezetet többször, vagy az egész könyvet, mert az egyetlen dolog ami képes volt megnyugtatni elalvás előtt az annak a férfinek a hangja, később pedig nem igényeltem már az olvasást, mert magamtól is el tudtam aludni, de! Az a könyv! Nem sok mindenre emlékszem belőle, de már akkor is megragadta az egyik idézet a fantáziámat.



Suttogtam szinte alig hallhatóan.
- Apa olvasta… rengetegszer éjjelente. – lehet, hogy ő már aludt, mert jól tudott, de én nem, túl éber voltam, és általában nappal aludtam, amikor kevesebb volt a Mutáns. Valamiért az éjszakát szerették jobban, bármilyen fajta is legyen az a szörnyeteg.
Apa! Milyen rég ejtettem ki ezt a szót. Így hívtam Mary apját mert ez volt az első amit meghallottam tőle, igen, kissé túlságosan is elvadultam, akkoriban. Nekik köszönhetem hogy visszataláltam magamhoz valamelyest. Összeszorult a torkom, amikor megéreztem, hogy itt a búcsú ideje, ez furcsa szag volt, nem volt kellemes, egyáltalán.
- Látlak…? – nem bírtam befejezni, egyláltalán nem ment, kába voltam még mindig, vettem egy nagy levegőt és felpislogtam rá. Él! Ő az! Találkoznom kell vele, újra! De előbb utánanézek az aktáinak, fel fogom törni a rendszerüket és kiások belőle mindent ami Maryvel kapcsolatos.  Aztán mérges lettem! Az illata! Itt volt többször is a közelemben és arra se méltatott, hogy meglátogasson?!
- Menj innneeeen! – sziszegtem rá,újra feltámadó haraggal, de csak annyit értem el vele, hogy a húsomba mart az összes Krc szál, amit az ilyen feszegetések esetére terveztek, megbújik a lekötöző rostjai között, de ha túlfeszítem, előtűnik a rostok közül és már meg is vág, így szisszenve kábán ráztam meg a fejem.
- Végig, végig ebben a házban….és sose! – nyögtem rekedten. Sose jött be, miért most?!

Óvatosan megrázom a fejem és próbálok elfojtani egy mosolyt. Pontosan tudtam, miféle testhelyzetre is utalgat éppen, de a játékba már nem szabadott belemennem. Pláne nem úgy, hogy a megfigyelő ablak mögött ott lapult néhány kollégám is.
Szíven ütött, amiket a külső körzetekről mesélt. Nem voltam vak, se naiv, hogy azt higgyem, ilyesmik nem történnek meg, hisz jól tudtam, hogy a Silahk mellett a katonák is éppúgy el tudják veszíteni a fejüket. Csak a katonáknak nem lett kifejlesztve semmiféle nyugtatószer, legalábbis még nem. Talán nekik sem ártana...
Nem bírtam tovább nézni, ahogy a székbe süllyedt a hülye szíjaknak köszönhetően, ezért lazítottam a pántok szorításán. A minket figyelő kollégáim ezt lehet nem is értették, de míg nem tettek ellene semmit, addig nem aggódtam. Hiába voltunk kisgyerekek, mikor legutóbb találkoztunk, most akkor is Cody ült itt előttem és nem bírtam figyelmen kívül hagyni, hogy miként bántak vele. Ahogy közelebb hajoltam, éreztem, hogy beleszagolt a hajamba és ettől megijedtem. Mi van, ha rájön, hogy ki vagyok? Legutóbb, mikor megérezte, hogy a közelben voltam, megőrült és a vége az lett, hogy a Guardianjének közbe kellett lépnie. Ezt most nagyon szerettem volna elkerülni, de sajnos a vizsgálat megkövetelte azt, hogy testközelben maradjak, ez pedig eléggé megnehezítette a helyzetünket.
- Sajnálom a könyvesboltot... - tényleg sajnáltam, de ezt nem is kellett tovább ragoznom, hisz neki pont nem kellett magyaráznom azt, milyen alattomos és igazságtalan is tud lenni az élet. - Egyébként megértem, hogy nem akarna újra ember lenni. Szerintem akik már régóta Silahk, azok nem is tudnának újra emberré válni. De ha megtalálnám a gyógymódot és ha csak egyetlen egy gyereket meg tudnék menteni attól, hogy Silah váljon belőle vagy hogy a vírus miatt egy családfő meghaljon és maga mögött, árván hagyja a gyerekeit, akkor már megérte. És nem azért akarnám ezt megállítani, mert Silah ellenes vagyok, mert nem vagyok az. Hanem pont amiatt az igazságtalanság miatt, amiről ön is beszélt. Nem kell, hogy ezt még többen átéljék. - én is túlmagyaráztam a dolgot, de már ezt sem lehetett meg nem történtté nyilvánítani és nem is akartam. Azt akartam, hogy tudja, nem vagyok a Silahk ellen, nem gyűlölöm őket és ezzel talán kis betekintést nyert az én motivációimba.
- Azért, ha lehet, ne küldje a biztos halálba, még túl fiatal. - utaltam itt az új, vészesen fiatal Guardianjére. Még boncolgattam is volna a témát, próbálva hatni rá, hogy az ifjút tartsa életben valahogy, de kizökkentett.
Megremegett a kezem, ahogy hozzám ért, s talán úgy tűnhetett, mintha megijedtem volna, nem így volt. Inkább kíváncsian figyeltem, ahogy elkapta a csuklómat és közelebb húzta az arcához a kezemet. Mikor tenyeremet az arcára fektette, óvatosan, alig láthatóan, hüvelyujjammal végigsimítottam a bőrén. A gép mindvégig őrülten pittyegett, de olyan szinten ki tudtam zárni a külvilágot, hogy szinte nem is hallottam. Mire kiejtette a nevemet az ajkain, a szemeim már könnyekben úsztak. Nem tudtam felelni, de aprót bólintottam, a következő pillanatban pedig már a karomnál fogva elragadtak onnan és minden felfordult.
Ellenkeztem, rúgtam, ki akartam törni a szorításukból, de kivezettek a vizsgálóból, át engem egy másikba, hogy az egyik kollégám lefuttathasson néhány tesztet, nem-e fertőzött meg valahogy a félvér. Én tudtam, hogy semmi bajom, mégse tudtam szabadulni. Minél jobban ellenkeztem, annál ferdébb szemmel néztek rám, ezért le kellett higgadnom. Habár kívülről úgy tűnhetett, ez sikerült, belül kész idegroncs voltam. Hiszen Cody a szomszéd szobában volt és éppen miattam kellett átélnie az elixír nyugtató hatását. Pedig nem bántott... bárcsak tudnák a többiek is, hogy nem bántott!

Egy teljes óra eltelt, mire kiengedtek engem a vizsgálóból, megnyugodva, hogy semmi bajom nem esett. Viszont mielőtt visszamentem volna Codyhoz, az öltözőbe siettem és előhalásztam a szekrényem aljából egy könyvet. Pár perc múlva már újra Cody ajtajában álltam, bár nem lepődtem volna meg, ha a korábbi miatt látni sem akart volna. A megfigyelőben most nem volt senki, hiszen hivatalosan a vizsgáló szobában sem tartózkodott más Codyn kívül. De ezúttal nem foglalkoztam a szabályokkal.
Benyitottam az ajtón, s halkan becsuktam magam mögött, miután beljebb léptem.
- Cody? - suttogtam, éppen csak annyira, hogy ő meghallja és rám figyelhessen. Amint ez megtörtént, közelebb lépek hozzá.
- Nagyon sajnálom... Ez az egész az én hibám. Ne haragudj... - nem akartam, hogy ilyeneket kelljen átélnie miattam. Ha tehetném elengedném, sőt... elüldözném, de csakis a saját érdekében. Jobb lenne neki innen messze, tőlem messze. Nem lépek hozzá közelebb, mert nem akarom újra felzaklatni, de amennyiben nem állít meg a beszédben, úgy újra átveszem a szót, s ezzel egy időben a mellkasom elé emelem a kezemben szorongatott könyvet.
- Ez talán nem éppen az a műfaj, ami a kedvenced, de egy igazán szép történetet ír le. Ezt még apától kaptam, mielőtt meghalt volna és most szeretném neked adni. Sőt, kifelé menet egyenesen odaadom Tate-nek, hogy feltűnés nélkül elvihessétek. - valóban nem hittem, hogy az Üvöltő szelek a kedvencei közé tartozik majd, ugyanakkor rengeteg hasonlóság fellelhető a könyvbeli karakterek élete és a miénk között. Nem mellesleg a könyvben minden nyálas idézet alá van húzva, ami Codyra emlékeztetett, s ha elolvassa, talán neki is feltűnnek majd ezek.
- A vizsgálatot egy másik orvosnak kell befejeznie... nekem itt se szabadna lennem, de látni akartam, hogy jól vagy-e. - közöltem a szomorú tényeket, de már most rosszul voltam attól, hogy kisétáljak ezen az ajtón. Nem akartam magára hagyni, de féltem, hogyha itt maradok, azzal újra bajba keverem. Ezért el kellett indulnom, az ajtóig el is jutottam, viszont hiába fonódtak ujjaim a kilincs köré, nem voltam képes arra, hogy kinyissam az ajtót. Egyszerűen képtelen voltam kisétálni.

Tényleg furcsa volt ez az orvos, nem félt úgy mint a többiek, olyan… nem is tudom, a kíváncsiságnak is van egyfajta illata. Talán ez lesz azt hiszem, csakhogy felém sosem közeledtek kíváncsisággal.
Félrebiccentettem a fejem, és szemügyre vettem a köpeny takarásában megbúvó testet.
- Mondjuk fekve, és úgy hogy nem tűket és tapaszokat szurkál belém. – ajkamra egy apró alattomos mosoly kúszott és figyeltem, hogy mit vált ki belőle a megjegyzésem. Unottan szusszantottam fel, az én véleményemre sosem kíváncsi senki, ezért inkább csendben maradtam a megjegyzése hallatán. Sosem érdekelt senkit, hogy az eddig kapott Guardianjaim semmibe vettek. Pedig hallottam olyanokat, akik azért lettek azok, mert ilyen-olyan családi okból kifolyólag érintettek voltak. Hát én sosem ilyeneket fogtam ki, olyanokat inkább, akiknek negatív tapasztalataik voltak, és ezek csak mellettem buktak ki, az egyéb vizsgálatokat megúszták. Lényegtelen.
- Ez roppant érdekes, de ha kimenne a biztonságos körzetéből, a külső részekre, találkozna jó pár olyan esettel ahol a katonák, nem épp a guardianok, előszeretettel élnek vissza a hatalmukkal és végeznek ki ártatlan Silahohat, akiknek volt választása és nem szerettek volna harcolni az élvonalban. – magyarázom szenvtelenül és meglepetten feszülök meg, amikor közelebb lép, hogy meglazítsa a szíjakat rajtam. Eddig úgy ültem mint aki karót nyelt, de most már kicsit jobban kaptam levegőt és a csuklóimat is meg tudtam mozdítani. Nem értettem ,hogy miért könnyíti meg a vizsgálatot a számomra, de az illata az jobban elbűvölt mint a téma amit pedzegettünk. Tehát atyai örökség, bla-bla. Ahogy körülöttem lazítgatta a pántokat, volt alkalmam  beleszagolni a hajába, ezt a mozdulatot még szerintem ő is érezhette. A hajának cseresznyevirág illata volt, lehunytam a szemem és elvesztem egy régi emlékben.
Nyár volt, puha, balzsamos nyári délután, amiben hűvös szél fúj, de a nap így is csíp, mindketten megégtünk, és egy alma fa alatt ücsörögtünk, barchobáztunk, előtte kártyáztunk, a fűben pihent a pokrócon a pakli, mindketten olyanokra gondoltunk amik hiányoztak régről, fagylalt, fánk, a kedvenc alvós játéka, nekem a játék autó gyűjteményem. Nem is érzem, hogy gumit kötnek a felkaromra, de követem a tekintetemmel a mozdulatait. Mindketten megéheztünk, és segítettem felmászni neki az almafára, hogy lehozzon néhány almát. Régen allergiás voltam a méhcsípésre, így amikor rám szállt egy kis híján el is ejtettem, sikerült végül, megcsípett a méh is, és őt is elejtettem, de rám borult, a haja beterítette az arcomat, én pedig elteltem abban a puha selymes cseresznye illatban. Badarság! Megráztam a fejem és felszusszantottam, amikor megütögette az vénát, majd szúrt is. Végre nem akarták átszúrni a karom, vagy hatszor szúrni az egyébként is jó látszó vénára, mert féltek tőlem.
- Tudja, ha lenne választásom, nem akarnék újra ember lenni. Miért? Mert megtapasztaltam milyen az érem másik oldala, hogy hogyan néznek ránk, még akkor is ha nem a mi hibánkból váltunk ilyenné. De mégis minket hibáztatnak, a múlthéten a kedvenc könyvesboltomba nem mehettem be : Silahoknak tilos a belépés!  ez állt a táblán, röhej nem? Pedig pár héttel azelőttig bemehettem oda, viszont meghalt Mrs Houdson, és… - elharaptam a mondatot, vettem egy nagy levegőt és hátra húzódtam. Zavarodottan pillantottam a doktornőre. Ezt egyáltalán nem akartam megosztani vele. Én hülye! Lehet, hogy csak az illata miatt képzeltem olyat, amit nem lett volna szabad. A szőke haj, és ennyi, meg az illata.
Elhallgattam, és begubóztam , az ajtóra függesztettem a tekintetemet , csak hagyd figyelmen kívül, mégis miért érzem úgy hogy nem az agressziótól ver a szívem annyira, mint máskor? A fura kellemes bizsergésről nem is beszélve a gyomromban? Mi ez?
- Ja, a Kocka? – lepődtem meg a kérdése hallatán. – Tőle függ minden. – megrántottam a vállam és figyeltem, ahogy egy újabb szerkezetet húz oda hozzánk.
Visszatartottam a levegőt, ahogy a halántékomhoz ért, de végül mégis odaérintettem az orrom a csuklójához, és mélyen beszívtam a levegőt, honnan vagy ennyire ismerős? Lassan pislogtam újra, és megmozdult a kezem laza pántok alatt, korábban túl jól kipányváztak. Éreztem, hogy a megfigyelő szobában figyelnek minket de nem érdekelt.
Ezt megszoktam, ha én voltam bent, mindig kellett külső szemlélő a piros gomb miatt. Furcsa volt hogy ő normálisan közeledett felém, próbált beszélgetni velem.
Végül kidugtam a nyelvem és megnyaltam a kézfejét, miközben a mellkasomnál ügyetlenkedett. Hörrenve kaptam hátra a fejem és préseltem be magam a háttámlába és a fejtartóba, a mozdulattól kiszakítottam a csukló pántjaimat, de nem is érdekelt, a legkevésbé sem. Ha tudtam, elkaptam a csuklóját, és újra megszaglásztam puha bőrfelületet, majd megnyaltam a karja belső felét és a kézfejét, vizsgálgattam a tenyerét, forgattam a kezét, és pislogtam, értetlenül pillantottam fel rá, és az arcomra simítottam a tenyerét. Szaporább lett a légzésem, a műszer pedig mindent mért, mert azt hiszem hallottam, ahogy pittyeg, de mindent kizártam, csak az illat létezett.
- Mary? – suttogtam halkan, alig mertem kiejteni a nevet a számon, egy Silah könnyedén meghallaná, hogy beszélek, még egy Guardian is , de ők , emberek nem hiszem. Előre hajoltam, dőltem és így pillantottam fel az előttem álló nőre. Zavarodottan és hitetlenkedve, tanácstalanul, hirtelen elfelejtettem, hogy hol vagyok és újra kék szemeim voltak, néhány pillanat erejéig. Aztán mint derült égből villámcsapás, hallottam az üvöltözést és elhúzódtam, ez biztos, hogy fájni fog, nekem.

Amióta csak beléptem az ajtón, a vizsgáló szoba, mintha összement volna, az idő pedig mintha megállt volna. De jól tudtam, hogy csupán az érzékeim játszanak velem őrjítő játékot s hogy valójában semmi sem változott. Kivéve azt, hogy ezúttal nem egy idegennel voltam valamelyest összezárva, hanem egy olyan személlyel, akit egykor a hősömnek tekintettem. Ez pedig eléggé összezavart mindent. Hiába próbáltam nyugodtnak tűnni, tudtam, hogy a Silahk mindent érzékelnek. Ő pedig talán még az emlékeiből is tud merítkezni, ez már azért jobban aggasztott, hiszen nem tudhattam, miként viszonyulna hozzám. Ha megtudná, hogy élek és virulok, hogy közöm volt a Guardianekhez, az elixírhez... Nem is akarok ebbe belegondolni.
Éppen elég az, hogy az idegességemet nem sikerül úgy lepleznem, ahogy szerettem volna. A megjegyzését hallva óvatosan megrázom a fejem. - Más testhelyzetben? Sosem gondoltam volna, hogy ezek bármikor is kényelmesek lehetnének. - amint kimondtam, már meg is bántam, hisz nem volna szabad efféle játékokba belemennem. A női megérzésem már a vészféket húzta volna be, de én hülye csak nem tágítottam. Pedig minden magyarázat nélkül egyszerűen kisétálhattam volna a szobából és akkor véget vethettem volna ennek.
Megvontam a vállam, ahogy az aktájára terelődött a szó. - Olvastam az aktáját, igen. De kíváncsi vagyok az Ön szemszögére is. - az aktákban a tényeket közöltük, tudom, hisz én is írtam már ilyet. Az igazi, fekete-fehér tényeket. Körülményeket, okokat már nem, s talán ez más esetében nem is érdekelt volna, de most nem egy idegenről volt szó, hanem Cody-ról. Ezen pedig az sem segített, hogy félmeztelenül ült a széken, megfeszült izmokkal. Gyerekként nyilvánvalóan erre nem figyeltem, most azonban nem tudtam szemet hunyni e felett.
- Egyébként nem félek. - közelebb léptem hozzá, s húztam magammal a kis orvosi zsúrkocsit is. - És sajnálom, hogy meglőtték. A Guardianeknek ezt csak a legvégső esetben, védelemből szabadna megtenniük, gyűlöletből nem. Mert ha Silah az áldozat, ha nem, attól az még gyilkosságnak számítana. - fejtettem ki kicsit bővebben a véleményemet arról, hogy egyes Guardianek valamilyen szinten a szabályok ellen mennek.
A tűt, amit az előbb felemeltem, most visszahelyezem a tálcára és odaléptem a férfi mellé. Óvatosan értem a csuklójához, s lazítottam a szíjak szorításán, majd ugyanezt a mozdulatsort a bokájánál is elvégeztem, s végül a derekánál is. - Így jobb? - ha úgy vesszük, nagyon már nincs is lekötözve. Legalábbis ha a fizikai erőnlétét vesszük alapul, ebből már könnyű szerrel szabadulni tudna, ha akarna.
Veszek egy vattapamacsot és lefertőtlenítem vele a könyökhajlatának azt a bizonyos pontját, ahova hamarosan a tűt fogom szúrni. Előtte gumit kötök a felkarjára, hogy még jobban lássam az ereit. Mikor mindezzel végeztem, fogom a tűt és óvatosan a vénájába szúrom, majd hagyom, had csorogjon ki az üvegcsébe a kellő mennyiségű vér adag.
- Az apám miatt lettem orvos, vagyis kutató. Ő is az volt, engem mindig is magával ragadott a laboratóriuma, így hát éltem az örökségével. Hiszem, hogy van gyógymód erre a vírusra, amivel mindannyian nap, mint nap szembe találjuk magunkat. És meg is fogom találni. Tartozom ennyivel neki és az emberiségnek is. - bár néha elkap a gondolat, milyen lenne, ha feladnám. Annyira sok időt és energiát öltem már bele s mégse jutok egyről a kettőre. Mindig ugyanott toporgok, megoldás nélkül, csupán a feszültség nő, de az meg bezzeg állandóan.
- Ennyi elég lesz. - lerakom a tálcára a fiolákat, majd kihúzom Cody-ból a tűt, s a gumit is levarázsolom róla. Még egyszer ellenőrzöm, hogy jó kódszámok találhatóak-e az üvegeken, csak ezután állítom bele őket a tartóba.
- Mit gondol, az új Guardianje túléli majd Ön mellett? - újabb kérdés, amire valószínűleg majd kitérő választ fog adni vagy valami olyasmit, amivel azt sejteti, hogyha a Guardian meghalna, az semmiképp sem az ő hibája lenne.
Jó volna újra úgy beszélni vele, mint régen. Talán egy pillanatig el is hiszem, hogy ez még előfordulhat, de aztán a valóság arcon vág és rájövök, mennyire messze sodródtunk egymástól. Éppen ezért lépek is egyet hátra és tolom arrébb a kiskocsit, míg várok a válaszára. A gumikesztyűt leszedem, mert csak idegesít, ráadásul a vizsgálat hátralévő részében nem is lesz szükségem rá, ezért az másodpercekkel később már a kukában landol. Az előbbi kiskocsinak a helyére most egy másik kerül, amin egy számítógép is helyet kapott, ami egy másik csodás technikai kütyühöz van csatlakoztatva. Az előbb említett kütyüből vezetékek lógnak ki, végükön egy-egy tappanccsal.
- Ezeket most felhelyezem a halántékára és a mellkasára is. Pulzust fog mérni, reakciókat vizsgálni, úgyhogy nem kell áramütéstől tartania. Nem célom megkínozni, még ha esetleg mást is feltételezne rólam. - gondolom bőven akadhatnak előítéletei neki is az orvosokkal kapcsolatban, ezért láttam jónak, ha mielőbb tisztázom a helyzetet. Aztán pedig hozzáláttam a tappancsok felhelyezésének, amik a homlokánál még mentek, a mellkasát érintve viszont már meg-megremegett az én kezem is.

Az, hogy vadabbá váltam, mint egykor voltam, az a kialakított szabályoknak, és nos… rasszizmusnak köszönhető. Ismertem embereket valaha, akik elfogadtak, és kedveltek, és szerettek, Mr. Hanser az apám volt, legalábbis úgy éreztem, hogy amíg velük voltam, hogy ilyennek kellett volna lennie a sajátomnak is. A lány pedig…Mary tényleg szeretett? Mára nem tudom eldönteni, hogy mi volt köztünk, vele csattant el az első csókom, egy tisztáson egy patak mellett, kis biztonságos rész volt, tudtam, hogy az, mert én vezettem őket oda, úgy szambáztam a mutánsok között, ahogy ők nem tudtak, és voltak helyek amelyek még úgy ahogy megúszták azt, hogy elfertőződjenek. Én nem úsztam meg, mutálódtam én is.  Honnan tudtam, hogy hogyan kell csókolni? Mert láttam anyát és apát, amikor kint ültek a verandán és engem figyeltek játék közben, összebújtak, és egymáshoz érintették az ajkaikat, nem azért csináltam, mert ki akartam próbálni valamit, hanem azért, mert úgy éreztem, hogy így tudom kimutatni, hogy mennyire szeretem őt. A mai napig emlékszem arra a napra, puhák voltak az ajkai, és igaz, nyálas, de milyen legyen egy csók, ha nem ilyen? Az apja kedvelt én is őt, én is kaptam a meleg pokrócból és meleg ételből amit készített és kedveltem őt ezért. Sokszor volt, hogy állatot fogtam nekik, voltak emlősök akik még szintén nem mutálódtak. Akkor, még. Szerettem velük lenni, minden Kristályváros kapujában romlott el, alávetettek egy vizsgálatnak, vért is vettek tőlem , és itt romlott el minden, már nem Cody voltam, hanem valami Silah, és elszakítottak Marytől és az apjától, üvöltöttem, rúgtam haraptam és kapálóztam, többen fogtak le, majd tarkón vágtak, és végül elsötétült előttem a világ. Egy sötét megfigyelő szoba lett az otthonom, egy ágy volt benne, és egy törhetetlen plexi üveg. Ha pisilnem kellett, meg kellett nyomnom egy gombot, és kijött a falból egy vécéhez hasonlatos tárgy. Ezután a kézmosó, és mindent nyilvánosan csináltam, megfigyelő ablakokon és kamerák kereszttüzében, nem volt többé magánéletem, a naplómat is elvették, mert macskakaparás szerűen bár, de írtam. Órákra jártam többed magammal, én voltam a legidősebb mind közül, mért én valami Béta vírust kaptam el, utánam már csak születettek érkeztek. Hamar rájöttek, hogy az iskola kevésbé érdekel, a verekedés a harc az már annál jobban, így elég korán megtanultam ölni, E, F szintű mutánsokat, később a gondozóim úgy gondolták, azért jó volna ha megtanulnék olvasni is, és írni is ,legalább, így másfajta moticávióhoz folyamodtak, ha megtanultam ezt vagy azt, akkor mehettem a harctérre. Itt nem szólt senki, nem akart elszakítani senkitől, ehhez értettem, amióta felütötte bennem a fejét a kór, eszem ágában sem volt nekimenni a rendszernek, csak később kezdtem lázadni, idősebb fejjel, amikor már küldetésekre is küldtek és célirányosan azért, hogy csak mutánsokat öljek, az első Guardianom tizenhét éves koromban lépett át a sötétség küszöbén, milyen költői nem? De. A könyvekből tanultam, ők lettek a barátaim, a legjobb barátaim, sosem árultak el, de mindig új világot tártak elém, a sci-fit és a fantasyt szerettem, és megismerkedtem a felnőtt témájú könyvekkel is, szép számmal, senkit sem érdekelt, hogy mit olvasok, de ha valaki elszakít a könyvemtől annak kitépem tőből a karját.
Vörösek a szemeim, amióta betettem ide a lábam, mert utáltam itt tartózkodni, sajnos a hírnevem miatt, fokozott biztonsági intézkedésekre voltak szükségek, egyszer szikét állítottam az egyik orvos combjába, centiken múlott, hogy nem az artériát találtam el, csak figyelmeztettem, hogy belőlem aztán nem vág ki semmit, hiába vagyok a kutatási alanya, nem az aberrációit kéne kiélnie rajtam. Minden tisztes távolságba volt tőlem, a vizsgáló asztal ahol a tűk és a többi holmit tartották, ki tudja, hogy mikre lehet szükségük a vizsgálataim során. A pszichológus már felbaszta az idegeimet, miért mindig vele kell kezdeni? Épp csak sikerült lenyugodnom, mert tudtam ,hogy ezután egy rutin vérvizsgálat következik, Tate levette otthon azt az adagot aminél még normális színű volt a szemem. Nem mintha nekem nem ment volna, mert csináltam már egyedül, minek cibáljam át magamhoz hm? Két naponta vérminta, feldátumozva, betéve a vérfagyasztó hűtőbe, a kis pöcs Kockafej pedig úgy vigyázott rá mint a hímes tojásra. Még jó, egy hónapig gyűjtögettem. Csak a dokinéniknek.
Aztán megéreztem azt az illatot, amit már a múltkor is kiszúrtam, bizsergető, finom a tarkómon finoman meredeznek a pihék tőle és kicsit megforgattam a nyakamat is, megfeszültem ültemben, de most egészen másért. Felkeltette a kíváncsiságomat az illat gazdája. Félmeztelenül ülök, előkészítettek a soron következő vizsgálatra. Aztán belép, így megcsap a félelmének szaga is, mélyet szippantok a levegőből,ahogy végigmérem, nagy kék szemek, telt ajkak, finom kerekded arc, hosszú-hosszú szőke haj, gyönyörű szőke haj, arányos test a köpenybe bújtatva. Megfeszültem ültömben, késztetést éreztem arra, hogy beleszimatoljak a hajába, közelebbről akartam érezni az illatát, mi az, amit most érzek? Egyértelműen kíváncsinak éreztem magam, de… mocorgott itt még más is. A kérdései hallatán lustán mosolyodtam el.
- Volt már szorosabb is, de sokkal kényelmesebbnek érezném ezeket, egy teljesen más testhelyzetben. – végig követtem a tekintetemmel, csak gyere közelebb, közelebb, még közelebb!  Hallottam a heves szívverését, éreztem az idegességét és a félelmét, szinte hűvös takaróként ült a bőrömre az őt körüllengő aura, ami engem borzongatott, bosszantott. Egész biztos, hogy utál! Hallottam, ahogy csattan a gumikesztyű és ő néhány reszketeg sóhaj után megfordul.
- Tényleg erre kíváncsi? Egész biztos, hogy benne van az aktámban, amit ez idáig szorongatott. – lefitymálón pillantottam végig rajta, és feltűnt, hogy nincs rajta névtábla. Ne már, nem tudok a nevével kekeckedni!
- Azért fél tőlem, mert olvasta az aktát, ennyit még én is tudok, hogy a vizsgálati anyagok közt ez-az fel van tüntetve rólam, - nagyon kíváncsi természet vagyok ,ha rólam van szó. Így ha lehetőségem adódik, márpedig adódik, mert mindig kerítek magamnak rá időt. Akkor elolvasom a jelentéseket rólam.
- Hízelgő amiket írnak benne, nem gondolja? Megérdemelte mind, egytől egyik. Minek állt Guardiannak, hm? Nem én kértem,hogy az legyen, hogy visszafogjon, hogy gyűlöletből és félelemből szolgáljon és az első adandó alkalommal, ha tudnak hátba lőjenek a legnagyobb szar közepén. – mert megtörtént ez is. De túléltem. Akkoriban még gyerek cipőben járt a gomba mix, meg kristály mix biznisz.
- Maga miért lett orvos? Élvezi, hogy másokba tűt szurkál, egy lekötözött alanyba? – kíváncsi voltam rá, hogy hogyan tudom felpiszkálni, ha már az egész hely felpiszkált engem.

Ez idáig sohasem volt problémám azzal, hogy dolgozni jöjjek, sőt. Minden reggel vártam a pillanatot, hogy kiléphessek az üresen tátongó otthonom öleléséből, s végre a Kutatóintézetbe mehessek. Abba az intézménybe, ami sokkal inkább az otthont jelentette a számomra, mint az a kertvárosba épült kőhalmaz. Apám is e között a falak között tevékenykedett, többnyire éjszakába nyúlóan, így ha ide jövök, mindig olyan érzésem van, mintha ő is itt lenne velem. A Kutatóintézetnek, a Guardianoknak, a KRC-nek szenteltem az életem, az egész életem. Arra tettem fel mindent, hogy a falakon belül élő embereket biztonságban tudhassam, még akkor is, ha más fajokkal is osztoznunk kell Kristályvároson. És ment. Zavargások ugyan mindig voltak, mindig lesznek is, de azért inkább sikeresnek mondanám a Guardianek munkáját, mintsem csúfos bukásnak. A KRC elixír is megtette a hatását, így tulajdonképpen örülnöm kellene, valamiért azonban mégsem tudok.
Az épület egy bizonyos részét messze elkerülöm, hisz a múltkori látogatásom óta mintha árnyéka lennék önmagamnak. Nem csupán rémálmok gyötörnek, de a lelkem, a szívem is megszakadni látszik. Akárhányszor behunyom a szemeimet, Cody-t látom ahhoz a székhez kötve, majd rögtön magamon érzem vörösen izzó pillantását. Mindig is tudtam, hogy mi volt ő, csak éppen gyerekként ennek még nem tulajdonítottam jelentőséget. Talán most sem kellene, habár amilyen szemekkel akkor rám nézett, bőven lenne indokom félni. Mégis, ehelyett inkább sajnálom. Sajnálom, hogy annak idején egyszerűen elszakították őt tőlünk a fajtája miatt, holott engem minden egyes mozdulatával védelmezett. Egy apró jele sem volt soha annak, hogy bántani tudna engem, de a Silahk felé irányuló előítélet erősebb volt a tényeknél. Nélküle nőttem fel, időközben Apát is elveszítettem, s teljesen egyedül maradtam. Hiába fordítottak kellő figyelmet a nevelésemre Apám hírnevének köszönhetően, én mégis megszámlálhatatlanul sokszor kívántam azt, hogy bárcsak ne vitték volna el Cody-t. Minden bizonnyal el kellett volna felejtenem őt és fejest ugrani az új életembe, de nem ment. Persze a külvilág úgy hiszi igen, de legbelül minden egyes nap küzdöttem. És küzdök még ma is.
Életemben először gyomorgöccsel karöltve közlekedtem a vizsgáló szobák folyosóján. A kutatásomban szinte óránként megoldhatatlan akadályokba ütköztem, amik csökkentették a motivációmat, így jobbnak láttam, ha egy rövid időre, de másfajta feladat után nézek. Mára pedig annyi Silah volt berendelve vizsgálatra, hogy a szakképzett személyzet nem győzte, ezért bolyongtam én is a környéken. Többször belefolytam már korábban hasonló vizsgálatokba, hiszen egy egyszerű vérvételt én is meg tudok ejteni, ahogy a műszereket is rá tudom aggatni az alanyra, hogy megfigyelhessem a reakcióit. Piskótának tűnt a feladat és még külön érdekelt is, vajon miféle Silah kerül az utamba. Sok emberrel ellentétben én se nem gyűlöltem őket, se nem féltem tőlük. De ha még így is tettem volna, az egész folyosó a Guardianoktól zsongott, az orvosi köpenyem zsebében pedig több adagnyi elixír pihent, tehát bőven be volt biztosítva a biztonságom. Méghozzá annyira, hogy még egy hajam szála se tudott volna meggörbülni.
Azonban sokkal nagyobb fába kellett vágnom a fejszémet, mint azt előre gondolni mertem. A Guardian Ölő. Sokat hallottam már arról a Silah-ról, aki előszeretettel irtotta a Guardianjaimat, s fűtött a kíváncsiság, hogy szemtől-szembe kerülhessek vele és megnézhessem őt magamnak. Mitől olyan különleges? Mi van benne, ami miatt ha nem a halálba rohannak a Guardianok, akkor egyszerűen csak megőrülnek tőle? Vajon én is instabil idegi állapotban fogok kivonulni a vizsgálat után?
A vizsgáló szobához érve meglepetten néztem végig a fiatal Guardian-on. Komolyan volt valaki annyira őrült, hogy ezt a szerencsétlen gyereket rakja az egyik legveszedelmesebb Silah mellé? Köszönésképpen bólintok neki, a Silah aktáját pedig a hónom alá csapom, hogy könnyedén benyithassak a szobába. Nem néztem fel, az ajtó be is csukódott mögöttem, de ahogy végre a bent lévő alanyra emeltem a tekintetem, hátrébb lépve nekiütköztem az ajtónak. Cody. Nem, ez nem lehet ő. Biztosan csak összekeverem valaki mással. Ő nem lehet a legveszélyesebb Silah, nem vadulhatott el ennyire, Cody nem...
Kinyitom az akták, a neve pedig szinte villogni kezd a szemeim előtt. De igen, ő az, Cody Carver, a Guardian Ölő.
- Jó reggelt! - üdvözlöm kellemesen csilingelő, enyhén remegő hangon. Megköszörülöm a torkom, majd beljebb lépek és igyekszem minden erőmet összeszedni, hiszen én sem futamodhatok meg. És különben is: profi vagyok. - Kényelmesen ül? Nem szorosak a kötések? - lépek az asztalkához, ahova leteszem az aktáját, miközben érdeklődöm a leszíjazása és a hogyléte felől. A fehér gumikesztyűket felhúzom a kezeimre, veszek pár mély levegőt, majd felé fordulok. Vajon megismer engem? Tudja, hogy ki vagyok? Ha nem, akkor el tudom majd játszani, hogy nem is ismerjük egymást?
- Mondja csak, eddig hány Guardiant is kergetett bele a biztos halálba? - kíváncsiskodom, bár ez nem a vizsgálat része, egyelőre azonban kénytelen vagyok beszélni, mert arra még nem készültem fel, hogy közelebb lépjek hozzá. Arra meg végképp nem, hogy hozzá is érjek.