Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Reagok száma :
1652
Tárgy: Re: Megfigyelô termek Kedd Márc. 13, 2018 10:37 am
Tate & Cody
Everything you want is
Szinte marta a bőrömet az az ellenségesség ami Cody felől áradt felém. Én is csak kibámultam az ablakon mint ő de... Szinte borsódzott a hátam a rosszérzéstől. Nem félelem volt... A félelmet már ismertem sokszor találkoztam vele életem húsz éve alatt... Volt már szerencsém rettegni... Olyan dolgokat látni amiket nem akarok... De ez az érzés nem félelem volt. A gyomromba gyűlő rossz érzéstől, ettől az ellenséges pillantástól szinte meggyulladt a bőröm. Én szerettem volna jóban lenni vele. Hiába nem voltunk testvérek mint Victor és Max... azért jó lett volna olyan baráti viszonyban lenni. Ha nem is legjobb haveroknak lenni... De nem akartam hogy gyűlöljön. Most mégsem éreztem mást... A gondolataimba merültem mikor megérkeztünk a piactérre. Alig állt meg az autó Cody kicsapta az ajtaját és kiugrott. Hátrapillantva néztem ahogy szétválik előtte a tömeg aztán én is kiszálltam hogy pár lépésre lemaradva ugyan de kövessem. A tömeg mindkettőnket furcsán méregetett, láttam ahogy néhányan összesúgnak ahogy megláttak minket. A Silah és a Guardian... Sosem értettem meg ezeket a lenéző pillantásokat. Mi vigyázunk az életükre... Egy kis tiszteletet igazán megérdemelnénk... Nem csak én, de Cody is. Hiszen az életünket áldozzuk értük sokszor... Gyorsítottam a lépteimen hogy kövessem a férfit. Széles háta mögött pár lépéssel lemaradva követtem, de így is kishíján nekimentem mikor hirtelen megtorpant. A gyerekek hangja mintha hirtelen elhalt volna és én is észrevettem a labdát Cody lábánál. Vártam, hogy visszadobja vagy visszarúgja és ahogy Cody mellé léptem láttam az arcán hogy szeretné. Valami egészen új érzést láttam átsuhanni az arcán amivel még nem találkoztam... Igaz én eddig csak a megvető, gyűlölködő pillantásait láttam. Meglepett hogy mégis továbbindult. Kissé összezavarodva néztem utána de megfogtam a labdát hoyg visszadobjam. Ahogy felegyenesedtem megláttam az alacsonyan szálló köveket. Ezt most ugye ők sem gondolják komolyan? odafordultam kinyitni a számat hogy ezt most azonnal hagyják abba és mégis mi a szart képzelnek magukról?! Cody ebben a pillanatban kapta el a követ ami majdnem elérte az arcát. A kő azonnal visszafordult és olyan erővel csapódott a gyerekek mögött álló épületbe hogy a vakolat lepotyogott a kráter körül amit otthagyott. Az egyik gyerek arcát végigsúrolta ami azonnal bőgni kezdett. A katonák akik velük voltak egyből keménykedni kezdtek de Cody morogva válaszolt nekik. Tanulópénz... Végülis.... És igaza van. Nekünk köszönheti hogy labdázhatnak. Cody tovább indult én viszont még megtorpantam egy pillanatra. Lenéztem a kezemben tartott labdára majd vissza a gyerekekre akik minket figyeltek. Felemelve a labdát dobtam feléjük, az egyiket fejbe is találtam de nem érdekelt. - Szégyelljétek magatokat - emeltem fel a hangom hogy hallják és követtem a férfit. A könyvesboltig meg sem állt de valamiért megtorpant megint az ajtó előtt. Ott egy nagy tábla hirdette hogy a févérek ki vannak tiltva innen. Hát én ezt nem hiszem el. Egyből felhúztam magam és ellépve Cody mellett nyitottam ki az ajtót. Megállva az ajtóban néztem vissza rá. - Gyere! - mondtam neki nyitvatartva az ajtót hogy követhessen - Katona vagy. A város védelmezője. Oda mész be ahová csak akarsz - már nem rá néztem hanem bent az eladóra aki mostmár rám emelte ellenséges tekintetét. Mintha csak az apámat láttam volna mikor megtudta hogy katonának állok. Nem érdekelt. Felemelt állal léptem be a boltba, Codyval ha követett. Ha könyvet akar venni... Akkor könyvet fog venni.
I see a red door and I want it painted black No colors anymore I want them to turn black
Egek! Egy utánzós, hogy is hívták? Majom, igen a könyvekben majom , meg kaméleon, még én is láttam mindkettőt, az állatkertben, mára már ezek sem maradtak fent. Egy utánzóssal van dolgom, majdnem helyesen leutánozta az ábrázatomat, kivéve a vörös szemeket. Semmi kérdés, semmi egyéb, csak igen uram, úgy teszek uram! Egy szabálykövető szabály mániákussal hozott össze a sors! Megáll az eszem! Jah, és sors? mi a balhere az a sors? Elég nyomorék ami azt illeti, mert így elátkozott, de mára már eljutottam arra a pontra, ha lenne is ellenszer, nem kérnék belőle, nem érzem magam betegebbnek tőle, mint más, sőt! Nagyon is jól érzem magam a bőrömbe. Nagyon belejöttem a katonáskodásba, szóval ha vége is lenne ennek az egésznek ,valószínűleg katona akarnék lenni, beteg mi? Mindegy, jó ez így. A kocsit még csak nem is a srác vezette, amibe beleültünk, az egyébként ismerős volt, ez volt amivel szállítottak ide-oda. Nem tud vezetni?! Tényleg nem tud vezetni! Uram atyám! Nem fog nekem még egy harmadik sofőr császkálni a küldetésein közben mellettünk, oda a vezetés élményem, igen tudok vezetni, mert jó megfigyelő vagyok és könnyedén tanultam, nehogy már kimaradjak a jóból, ráadásul akkora szabadságot még sosem éreztem, mint akkor. De mindennek az az ára, hogy ne nyírjam ki a jelenlegi Guardianomat. Nem értettem, sosem értettem, hogy én miért kapok olyanokat, akik ellenségesebbek velem? Talán a Béta kór miatt, vagy azért, mert olvasták az aktámat, és igen, volt egy feltárás benne, amely szerint, megöltem a saját apámat, mert megütötte az anyámat, aki kiállt értem, miután az lett belőlem, ami. Nehezen viselem el ha ellenségesek velem ok nélkül, holott nagyon sokáig nekem köszönhették az életüket, amíg meg nem tanultak harcolni, és ki nem jöttek terepre velem. Kíméletlen vagyok, mert odakint sem simagatnak a mutánsok, történetesen felzabálnak, ha a gyengeség egyetlen szikráját is megérzik bennünk, hol gyorsan vagy lassabban. A kocsiba hátulra kerültem, pedig jobb szeretek az anyós ülésnél ülni, onnan bámulni ki, rendszerint ilyenkor nem gondolok semmire, de szinte viszket a bőröm a másik nyugtalanságától. Felejtse el, hogy velem haverkodni fog! Természetesen, hű barátom a vaskos csuklópánt is jött velünk, az egyik őr vigyázott rá. A kocsiból ügyesen, és fürgén pattantam ki, látásból ismertek, így nem volt meglepő hogy megjelentem, és szinte kettévált a csacsogó tömeg, célirányosan haladtam, nagy léptekkel, kerülgetnem sem kellett őket, a könyvesboltba akartam eljutni. Menet közben gyerekek nevetését is hallottam ami fokozatosan halt el, labda pattogott ki elém az útra, megtorpantam, ahogy elgurult előttem, figyeltem az útját és kifejezéstelen tekintettel bámultam fel a gyerekekre, rám ne számítsatok! Pedig belül üvöltött a lelkem azért, hogy én is labdázzak, focizhassak valakivel. Ne csak otthon a kertbe a falnak rugdossam. A következő pillanatban tovább indultam, ám éreztem, hogy nem lesz könnyű menet, mert néhány gyerek vakmerő. Olykor-olykor bepróbálkoznak, néhány lépés után oldalról érkezett egy nagyobb kő darab, de időben elkaptam, hogy –hogyan? Hallottam, hogy dobni fogja, és egyébként is fejlettebbek az érzékeim náluk. Elkaptam a fejem felé szálló kő darabot, és megtorpantam, fagyosan pillantottam a srácra, és visszakézből felé dobtam, épp csak megkarcolta az arcát, de mögötte csapódott a falba, a fogaimat kivillantva vicsorogtam rá. Nincs semmi különös a fogaimban, egyszerűen, csak megijeszteni akartam, ennél is jobban, hiszen tudom, némelyik félelemből támad, némelyik csak úgy. Persze a két őr akik velünk tartottak, hallottam, hogy élesítik a fegyvereiket. - Nyugi, csak egy kis karcolás, tanuló pénz, még nem akarom letépni a fejét a helyéről, pedig megérdemelné a kis seggdugasz. Ahelyett, hogy a szülei felvilágosítanák, hogy a magamfajtának köszönheti a biztonságos labdázós mindennapjait, inkább megdob kővel. – morgok hangosan, végig a gyerekre függesztve a tekintetemet. Fontsoabb dolgom van, mint a jövő nemzedékét kiherélni, pedig ó , de megtenném! A könyvesboltom! A következő döbbenet itt ér, Silahoknak tilos a bejövetel! Mi a franc?! Morogva állok az ajtó előtt és próbálom felfogni, amit látok. Picsába a könyvesbolttal! Picsába az egész környékkel! A levegőbe szimatolok, mások a szagok odabent, a fogamat csikorgatom. Belépjek? Ne lépjek?! Ha eddig nem voltam mérges, úgy igazán, mert a vizsgálatokhoz hozzászoktam az évek alatt, még ha nem is tetszettek, akkor most kezdtem bepöccenni, Mi az, hogy nem mehetek be a könyvesboltba?! Odabent láttam az eladó ábrázatát, éreztem a félelmét, ebben a félelemben akarok dagonyázni, majd kitépem a torkát a helyéről, és utána kérdezem meg, hogy mire volt ez a tábla jó?
Tárgy: Re: Megfigyelô termek Vas. Márc. 11, 2018 11:22 am
Tate & Cody
Everything you want is
Valahogy nagyon nem tetszett az a pillantás ahogy Cody méregetett. Nem azért mert megijedtem tőle... Csak... Nem tetszett ez a lesajnáló, megvető pillantás. Akaratlanul is megváltozott a mimikám és összehúztam a szemeim letükrözve az ő arcát. Vörös szemeivel engem méregetett, szinte úgy éreztem hogy a vesémbe lát. Mintha a gyengepontomat keresné. Nem húztam össze magam akármennyire is visított utána a túlélőösztönöm. Nem adhatom meg magam már az első találkozáskor. A felügyelő hozzám fordult és egy távirányítót nyomott a kezembe. Én szabályzom hogy mikor legyen megbilincselve? Értem én hogy vad meg minden de akkor sem kéne egy embert megbilincselni. Kissé zavartan pillantottam a férfira de a zsebembe süllyesztettem a kapcsolót. Majd ha kiment elengedem Codyt. Ahogy kezet nyújtottam neki mintha nem is hallotta volna. Közelebb lépett ugyan hozzám azokkal a vörösen világító szemeivel aztán megszaglászott és... csak úgy elment mellettem. Oké... Ez a pasi tényleg olyan udvariatlan mint mondják. Olyan mint egy vadállat... Pedig ismerek Silahkat... Vic és Cora is azok de ők nem ennyire... vadak. Furcsa lesz ez így. A szavaira ahogy ellépett tőlem megint felszaladt a szemöldököm. Ez igaz... nem egy újoncot kéne berakni mellé ha ilyen kezelhetetlen. AZtán mégis ahogy elgondolkodtam rajta... Így érthető... Hiszen értem nem kár... Ez jobban fájt mint gondoltam hogy fog... Ekkor tűnt fel hogy kilopta a zsebemből a távirányítót. A nehéz bilincsek csattantak a földön ő pedig szabad volt. Láttam ahogy az őrök megfeszülnek, támadásra készen. Tényleg félnek tőle... Mi a... A felügyelő ismét hozzászólt mire nekem is oda villant a szemem. Szóval lényegtelen... Az életem lényegtelen. Ezt jó tudni... Aztán a leendő társam hozzám szólt. Először az ismerettségünk alatt. És kaptam egy csodás becenevet... Kocka... Varázslatos. - Van nevem is... - dünnyögtem elindulva utána. A felügyelő felemelt állal, ronda pillantással nézett utánunk. Gyors léptekkel követtem a magas férfit. Nem tudtam miért akar a piacra menni de előre féltem hogy milyen balhé lesz ebből... De nem... Nem szabad előítéletesnek lennem. Felém fordulva mosolyodott el. Mint egy macska mielőtt elfogyasztja a vacsoráját. Nagyon nehezen fogtam vissza a kéztetést hogy hangosan nyeljek egyet. Nem... Nem félek tőle. Nem félhetek tőle. A társam. Tőlünk kell félnie másoknak. - Igen, uram - bólintottam. Neki én vagyok az utolsó esélye... És egy újoncért nem kár ha ezáltal megszabadulhatnak tőle... Micsoda megtisztelő feladat... Követtem őt az autóig amivel elvittek minket a piackörzetbe. EZ egy egészen más autó volt mint amiven eddig utaztam... Nem is láttam még ilyen zárakat. A piactér nyüzsgése ugyanolyan volt mint mindig. Rengeteg ember járt ki be a boltokból, csacsogtak, vásároltak. Mint egy boldog, szebb múltban amit már nem volt alkalmuk megélni.
A vizsgálatok után elhívtak egy elbeszélgetésre. Jó vagyok, de… ez az utolsó esélyem, különben kitesznek meghalni a vadonba, úgyis vagyok annyira vad, mint a kintiek. Mit nekem akkor a kinti élet? Éreztem, hogy blöffölnek is meg nem is, így tudomásul vettem a tényt, hogy kapok egy újabb Guardiant. Örülnöm kellene? Nem teszem. Csak egy a sok közül. Elvileg egy hónap múlva újra a részt veszek a kivizsgálásokon, vérvétel és a többi. Hozzászoktam, a zár kattant a csuklómon, és vártam, két őr jelent meg mögöttem, fegyverek minek? Mindegyiknél volt egy-egy tű. Tudtam, éreztem a gyűlöletüket irántam, de a parancs az tartotta őket. Nem fognak megölni, és nem halálos adag van a tűikben. Fekete bakancsot viseltem, fekete szövetnadrággal, és pulóverrel, meg a szövet kabát, ami térd alattig ért, miért fekete minden? Természetesen a feketén kevésbé látszik meg a vér, és egyébként is illik hozzám. Azóta ezt a színt viselem, amióta ebbe a városba érkeztem, és a második családomtól elszakítottak. Odakint elhúzódtak mellettem, de így is sikerült nekimennem az egyik pojácának, mire hátulról meglöktek, a kísérőim. Mogorván pillantottam hátra a vállam felett és tovább lépkedtem. Éreztem a szagát, cseppet sem volt szimpatikus, mindet arra képezték, hogy visszafogjon. Belépve meg nálam egy fejjel alacsonyabb srác, majdnem gyerek, legalábbis a fejé ezt sugallja, nem a fejformájával van bajom, csak olyan szögletes. Kocka. Eszembe jut az a régi kifejezés, könyvekben olvastam, kockának hívták azokat, akik nagy számítógép guruk, és játék imádók voltak, ezt is csak a könyvekből tudom, így megvető mosolyra húzódnak az ajkaim. Kocka. A szemeim folyton vörösek, ha itt tartózkodom, mert túltengnek bennem az érzelmek, de ez is jó feladat, hogy igyekezzek kordában tartani magam. Kocka Tate Morrish. Kihúzom magam, kifejezéstelenül pillantok le rá. - A csukló pántok - vaspántok, jó nehezek, megjegyzem. De maradjon köztünk ez a tény is inkább. – addig maradnak, amíg jónak látja Morrish Guardian. – ezzel átnyújtotta a cucc távirányítóját, tehát infra hullámos. Félrebillentettem a fejem és így kissé féloldalasan pillantottam hol az őrnagyra,hol Kocka Morris Guardianra. Még viccnek is rossz, hogy tőlem tanuljon! Tanulni?! Röhej! Vicc! Közelebb léptem a sráchoz, de nem azért, hogy kezet fogjak vele, csak jobban megszagoltam magamnak, feltérképeztem az illatát izgult. Ezt tisztán éreztem. Elléptem mellette és megkerültem az őröket, őket is. Így a trióval szemben álltam, és reméltem hogy Tate zsebre tette a távirányítót, mert így könnyedén ellophattam a zsebéből. -~ Ki akarjátok nyíratni a srácot? Ennyire elakarjátok tenni őt láb alól? ~ vontam fel kissé az egyik szemöldököm és ha tényleg nálam volt a távirányító akkor megnyomtam, kattant a zár, a vaskos csukló pánt a földre esett, és én csukló masszírozva sétáltam tovább, a két őr kivont verőbotokkal álltak , biztos ami biztos. - Hogy mit miért teszünk, lényegtelen. Egy hét múlva terepre mentek. Nálad fog lakni, újra kimehetsz a városba, a piactérre. Csak viseld el, és élvezheted a hamis szabadságod ízét Cody. – na igen, ő volt az egyetlen aki valamiért a nevemen szólított, magam sem értem, hogy miért. - Akkor, irány a piactér Kocka. – felesleges bemutatkoznunk egymásnak, ő tudja hogy ki vagyok ezek szerint, engem meg nem érdekel túlságosan. De az biztos, hogy feszegetni fogom a parancsnok által felállított szabályokat. Szerintem attól tartanak, hogy ha kidobnak, akkor elmegyek az ellenálláshoz, és segítek inkább nekik, mert a tököm tele van azzal, hogy hosszúra engedett pórázon kell élnem. Félt,de örült, igen már éreztem az öröme zamatát is, uram atyám! - Első Silahja vagyok igaz? – mosolyodtam el lustán, ám a szemeimben semmi öröm nem látszott, csak a gyilkolási vágy, hogy megakarom ölni. Ezt még jobban fogom élvezni, kicsinálni! De tényleg kiakarok menni már a piacra, még akkor is ha tudom, hogy szar lesz. Előbb meg kellene nyugodnom, hogy ne vörösek legyenek a szemeim.
Felkészítettek. Legalábbis... Olyasmi. Szóltak hogy nem lesz egyszerű dolgom ahogy arra is figyelmeztettek hogy fájni fog. De a szavak mit sem érnek a gyakorlattal szemben. Ezt tudom... Sokat tanultam és sokat edzettem hoyg Guardian lehessek. De sosem azért akartam az lenni hogy visszafoghassam a Silahkat. Szerettem volna őrizni a város békéjét. Szerettem volna megmutatni a családomnak és a többi kételkedőnek hogy a félvérek nem rosszak. Nem csak ártani tudnak. Lehetnek a barátaink... És tudtam hogy nem lesz könnyű dolgok. Főleg... ezzel az egy bizonyos félvérrel. Cody Carvernek nagy hírneve volt köztünk. Mindenki suttogott arról a barakkokban hogy hogy hullottak mellőle a Guardianek. Hallottam hírét hogy nem jó vele ellent mondani, mert bántani fog. Hallottam hírét hogy nem jó a saját fejed után menni mert nem fogja megvédeni a seggedet hanem hagy meghalni. Tisztában voltam ezekkel a pletykákkal és nem tudtam mennyit hihetek el belőlük. Szerettem volna minnél kevesebbet elhinni belőlük. Szerettem volna reménykedni benne hogy nem járok úgy mint a korábbi Guardianok akik mellette szolgáltak. Hogy engem nem fog kinyírni mert beköltözöm mellé... hogy nem teszi tönkre a kocsim fékjét. Hogy talán... majd engem nem hagy csak úgy szétloccsanni egy mutáns jobb melső lába alatt. Valamilyen szinten végülis ez megtiszteltetés volt. Hiszen ha valaki akkőr ő elismert katona itt... És én újoncként mellé kerülhettem... tőle tanulhattam... Ő baszogathatott ha valamit rosszul csináltam. Ez nagy szó. Nekem legalábbis biztos. Alig pár nappal azután hogy megkaptam a hírt miszerint Cody Carver Guardianja leszek be lettem hívva a kutatóközpontba. Ma... be is mutatnak neki... Én pedig nagyon izgultam. Féltem is egy kicsit... talán. Egyenruhában várakoztam az egyik teremben készen arra hogy bemutatkozzak neki. A jövendő Silahmnak... Az első Silahmnak... aki mellett remélhetőleg nem csak rövid ideig fogok szolgálni. Mellé akivel remélhetőleg... talán... barátok is leszünk egyszer. Az ablakon kibámulva vártam hogy szólítsanak. Odakint hétágra sütött a nap. A távolban csillogtak a városfal kristályai. Azon túl a puszta kietlen vadon. A biztos halál... Mutánsok... Szörnyek... Pusztulás. Hirtelen kinyílt az ajtó én pedig odakaptam a fejem. Két őr kísérte be őt a terembe. Vörösen izzó szemei első pillantásra ijesztő látvány voltak mégis kihúztam magam. - Carver ő az új Guardianod. Tate Morrish. Még újonc, de biztosak vagyunk benne hogy sokat tanulhat majd melletted... - mondta cinikus mosollyal a felügyelő aki követte őket. Egy pillanatra felszaladt a szemöldököm de nem mondtam semmit. Megvártam hogy a felügyelő elintézze amit még akar és csak utána tettem pár lépést a leendő társam felé. - Örülök hogy találkoztunk - nyújtottam kezet neki.
Két őr, fegyveresek talpig felfegyverkezve KRC-vel, folyékonnyal és szilárddal is egyaránt, nem beszélve azokról, akik a környező házak tetején távcsöves puskával vigyázták az álmom, a nappalom. Nem mehettem a piactérre, nem sétálhattam a városban, mert a legutóbbi Guardian is kihalt mellőlem, esküszöm nem tehettem róla, hogy rosszkor volt rossz helyen. Én megmondtam neki, hogy a terve szar, ő nem hallgatott rám, ha ezt megtette volna akkor még ma is élne. Nem tudom milyen helyzetben lehetek odafent, de kertes házban lakom, ez azért csak jelent valamit, nem? Nem mindegyik Silahnak van ilyen háza, nyolcmillió biztonsági intézkedéssel, ilyen- olyan zárak. Persze fogadhattam vendégeket, van egy Silah nőstény akivel időnként összejártunk, küldetések utáni feszültség levezetés. Tudod, nehéz dolgunk van a felgyülemlett vágyak levezetésével, de arra rájöttem, hogy egy ember túl törékeny arra, hogy feszültséget vezessek le rajta. Egyszer véletlenül meg is lett ennek a következménye, jó tanuló pénz volt, persze ebből is pszichológusi elbeszélgetés, meg kivizsgálások, rengeteg köcsög kivizsgálás, igen bassza meg, emberből vagyok, és mint olyan vágyaim vannak, nem szűntem meg létezni egyéb módon… Barmok. A hűtőhöz sétáltam, a rendszer rögzítette a mai edzésem típusát, és azt is, hogy azután milyen tápanyagot kell magamhoz vennem, mikro, víz, nem nagy ördöngösség, ugyan az a szar izű homok szar jön ki belőle. Kétszer szarozok egymás után , nekem elhiheted, hogy elég szar ez a kajának nevezett valami protein táplálék, mert aggódnak, hogy nem tartom jól magam. Amúgy nincsenek a házamban fém evőeszközök, sem sütéshez főzéshez alkalmas cuccok, igen… megpróbtam kinyírni az őreimet, vajazókéssel, egyet maradandón a másvilágra küldtem, mielőtt belém lőttek volna. Nem akartak kiengedni a piacra, mi a francért nem! Pedig ott jó holmik vannak, sőt kocsi is! Láthatok kocsikat, az egyik Guardianom azért végezte be, mert nem engedett vezetni, még odakint sem. Én átkötöttem a kocsi fékrendszerét, meg megbütyköltem, és voilá! Nagyon csinos aszfaltrajz lett belőle. Tulajdonképpen strigulákat is vezethetnék valahol a házban, de annyit nem érnek, hogy rajtuk merengjek. Voltak és kész, jöttek és mentek, volt amelyik a személyiségemet nem bírta, azok az okosabbak voltak. Két órát nyüstölöm magam az edzőteremben, amikor csöng a telefonom, felveszem. - Silah, jöjjön a kutató laboratóriumba. Odakint várják, a legmagasabb biztonsági fokozattal szállítjuk oda. – félre dobtam a telefont,és felhorkantottam, azt jelentette, hogy kipányvázva, megkötözve, az újabb vizsgálatokra. Nem hibáztathatom őket ezért. Egy vadállatot neveltek belőlem, elszakítottak azoktól akik fontosak voltak a számomra, azt tudom,hogy a betegségbe belehalt Mr Hanser, de ennyi többet nem tudok a lányról. De ez tők huszadrangú kérdés. Az autó ablakán át figyeltem, ahogy tovább haladunk, körzetről körzetre, elektromos autó és az ózon szag érződött még a kocsin belül is, amit az generált ,ahogy gurultunk. Ismertem már ezt a zárat, és ki is tudom nyitni, ebből a szempontól a tervező mérnökök munkáját is megnehezítettem, mert miattam mindig új zárakat és lefogó eszközöket kellett kitalálniuk. Mert bár nem csak én ,de volt még néhány társam akik nem viseltük jól azt, ha rosszul bánnak velünk, vagy ha érdemtelenül. Megálltunk, egy elhagyatottabb részén a gépparknak és vártunk, nem tudom kire, de nagyon csendben voltak az én kocsimban a rádiózással kapcsolatban. Nehogy már megsejtsek valamit, nem igaz? De mire fel a titkolózás? Türtőztettem magam, mert ha ki fognak nyírni, nem egyedül fogok meghalni, őket is jó párat viszek magammal. Úgy fél óra után pedig visszaindultunk a városba, a házamba. Amikor kiszálltam, már vörösen izzottak a szemeim, még csak nem is vizsgálat! De valaki járt a házamban! itt van, érzem! Vadállatias morgás tört fel belőlem, ha valamit utálok, az –az ha valakik a területemre tévednek, és felforgatják azt. Ha csak a havi ellenőrzést akarták volna betartani, akkor mi tartotta vissza őket? Minek ez a fene nagy kerülő hm? Fél óra? Egy? Egy. Ahogy az órámra pillantok. Nyílik az ajtó, és hallom ahogy a betöltik a fegyvereiket, rólam varázsütésre hullik le a csuklózár, én nyitottam ki, és a mellettem álló őr is tisztában van ezzel. Vicsorgok, és ugrok. A köcsög, úgy gondolta, hogy így jó lesz közölnie velem, hogy beköltözött hozzám, mint a Guardianom, hát nem!
Körülöttem gépek pittyegésének zajára ébredek, a látásom homályos, vattát tudnék köpni, utáltam, ha alvás közben kísérleteznek rajtam. - A pulzusa emelkedik, és az adrenalin termelése is magas. Félek, nem tudjuk már mesterséges álomban tartani. – s mint egy végszóra felkeltem, bár elég kába voltam. Nem értem, hogy minek vizsgálják az alvási értékeinket is, de ha ez fontos nekik. Leszíjjazva feküdtem az ágyban, és hamarosan el is oldoztak, tudták, hogy „készségesen” alávetem magam a vizsgálatoknak, ha ésszel bánnak velem ők is. - Silah, a következő teszt a terheléses vizsgálat. – hogy mióta nem voltam otthon? Amióta a legutolsó Guardian kihalt mellőlem. A fizikai vizsgálat jó, legalább amíg itt foglalkoznak velem, nem gondolkozom azon, hogy értelmetlen az életem, mert néha eszembe jut. Cody, mondanám, hogy így hívnak, de ezeknek egyszerűbb a fajomon nevezni, amit ők találtak ki nekem. Nehogy ragaszkodjanak bárkihez is.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
Szinte marta a bőrömet az az ellenségesség ami Cody felől áradt felém. Én is csak kibámultam az ablakon mint ő de... Szinte borsódzott a hátam a rosszérzéstől. 
Valahogy nagyon nem tetszett az a pillantás ahogy Cody méregetett. Nem azért mert megijedtem tőle... Csak... Nem tetszett ez a lesajnáló, megvető pillantás. Akaratlanul is megváltozott a mimikám és összehúztam a szemeim letükrözve az ő arcát.