Jobban megszorítottam Vic kezét, ahogy hazafelé sétáltunk. Négy körül járhatott az idő, mi is pont akkor végeztünk, amikor a felnőttek többsége, így viszonylag nagy tömeggel találkoztunk többször, én azonban egyszer sem mertem felpillantani. Végig a bakancsom orrát mustráltam, teljesen a bátyámra támaszkodva, de a szúró pillantások kellemetlen érzéssel töltöttek el. Habár nem szólt hozzánk senki, s levegőnek voltunk nézve, de a légkör megtelt az irántunk érzett félelmükkel, megvetésükkel és lenézésükkel. Nem értettem, hogy miért viselkedtek így velünk, hiszen mi nem ártottunk nekik semmit. A többségüket még csak nem is ismertük, mégis… mintha pusztán a jelenlétünk elég lett volna ahhoz, hogy mindenki ellenünk forduljon, s képtelen legyen nem utálattal tekinteni ránk. És ez… mindennél jobban fájt.
- Mondd, Vic… - kezdtem bele halkan, miközben továbbra is a betont figyeltem, nem igazán törődve azzal, hogy pontosan merre is járunk. – Miért néznek ránk így az emberek? – kérdeztem tőle halk, félő hangon, mert hiába érdekelt a válasza, az igazság, rettegtem megtudni, hogy mit követtem el, amiért ilyen bánásmódban kellett részesülnünk nap, mint nap.
Pár másodpercig csend telepedett ránk, hallottam Victor halk lélegzetét, s nem kellett felnéznem rá ahhoz, hogy tudjam, ő is a válaszon gondolkozik. Végül aztán mégis csak felpillantottam rá, készen állva arra, hogy további kérdéseket zúdítsak rá, amikor halvány mosollyal az arcán felém fordult.
- Mert mi mások vagyunk, mint ők – felelte végül, mire én értetlenül összevontam a szemöldököm.
- És ez baj? – faggattam tovább, miközben éreztem, hogy a hangom kezd elcsuklani, ahogy rám tört a szomorúság és minden elfojtott érzelmem. Nem szerettem volna sírni, nem akartam gyengének tűnni soha senki előtt, de ez volt az igazság. Annyira fájt… Vigaszra vágytam, arra, hogy valaki azt mondja nekem, hogy nem baj, hogy én más vagyok, mint a többiek, hogy erősebb vagyok, vagy hogy vörösek a szemeim… De tudtam, hogy ez a védelmező kar soha nem fog megérinteni, s meleg ölelésébe zárni, ahol tudom, hogy nem érhet semmi bántódás. Mert hiába volt családom, hiába voltak testvéreim és egy apukám, a szívem legmélyén egy lyuk tátongott, amit senki nem tudott betölteni.  
Victor nem válaszolt semmit a következő kérdésemre, csak ismét előre fordította a fejét, de bármennyire is szerette volna elrejteni előlem, éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek. Aprócska kezem nem szorította meg, de a fojtott feszültséget még én is éreztem – s ezzel meg is adta a választ a kérdésemre. Talán tényleg igazuk volt a többieknek… Talán tényleg nem kellene léteznem, talán tényleg nincs keresni valóm a Kristályvárosban, de akkor mondja meg valaki, hogy hova kellene mennem…
Minden egyes megtett lépéssel egyre inkább fojtogatni kezdett a sírás, s hiába próbáltam lenyelni a gombócot a torkomban, a szemembe akkor is könnyek kezdtek gyűlni. Nyomasztó volt a csend, még Vic jelenléte sem volt képes elűzni a ridegséget, ami körbefogott minket. Egyedül voltunk, még ha emberek is vettek körül, teljesen egyedül…
- Victor… - kezdtem el újra beszélni, miközben egy-két könnycsepp már lefojt az arcomon, én pedig tudtam, hogy többé nem vagyok képes visszatartani őket, olyan erővel szorította össze szívemet a fájdalom. – Én nem akarok más lenni. Ugyanolyan akarok lenni, mint a többi kisgyerek. Barátokat akarok, játszani velük és szórakozni… - Még erősebben szorítottam Vic kezét, amit érezve megtorpant, és aggódva nézett le rám. – De ez nagy kérés, igaz? Hiszen… mi vagyunk a Reaper-ök – halvány, bizakodó mosollyal pillantottam végül fel a bátyám arcára, miközben a szemeimből csak úgy ömlöttek a könnyek. Vic pedig nem tett semmi mást, csak szomorúan rám nézett, megsimogatta a fejem, hogy aztán újra meginduljunk hazafelé. A fájdalom azonban nem tűnt el…


Az iskolaudvar egyik legtávolabb lévő padján ültem magányosan, felhúzott lábaimat átölelve, miközben azt hallgattam, ahogy a többi osztálytársam önfeledten labdázott. Engem azonban észre sem vettek, nem kérdezték meg, hogy akarok-e csatlakozni, csak nagy ívben kerültek, igyekezve úgy tenni, mintha nem is láttak volna, mintha ott sem lettem volna. Eleinte felzaklatott ez, olyan érzés volt, mintha igazából nem is léteznék, de végül hozzászoktam ahhoz, hogy a magány jutott csak állandó társamul. Egy idő után felhagytam azokkal a felesleges erőfeszítésekkel, hogy barátokat szerezzek, vagy ha ezt nem is, legalább két szót válthassak azokkal, akikkel minden nap együtt ülök az iskolapadban, de még ez is nagy kérés volt. A rémült tekintetük örökre beleégett az emlékezetembe. Mindenki, függetlenül a kortól, ugyanígy reagált. Először a félelem tükröződött szemeikben, utána jött az utálat, voltak esetek azonban, amikor erőszak alkalmazásáig is elfajult a helyzet.
Homlokomat a térdemnek döntöttem, ahogy eszembe jutott egy-két idősebb gyerek, akik megdobáltak kövekkel, vagy nyilvánosan zaklattak az iskola folyosóin. Én pedig hiába zokogtam fájdalmamban, senki nem sietett a segítségemre, pedig többen körülvettek minket. Mindenki csak nézett, de nem tett semmit. A tekinteteik üresek voltak, mintha ők maguk is legszívesebben ezt tették volna. Lehet, hogy néhányan szánakoztak felettem, de szinte biztos voltam abban, hogy valójában azt gondolták, megérdemlem.
Igaz, megtehettem volna, hogy visszatámadok, vagy megvédem magam, könnyűszerrel sikerült is volna, hiszen nem voltunk egy súlycsoport, ezt azonban soha nem akartam megtenni. Nem akartam bántani őket, nem akartam, hogy még jobban féljenek tőlem, vagy hogy bebizonyosodjon az, amit a felnőttek állítottak rólunk, félvérekről. Némileg reménykedtem abban, hogy idővel majd ráunnak a bántalmazásomra akkor, ha nem teszek semmit, ha nem mutatok semmilyen reakciót, azonban ez nem így lett, helyette inkább mindennapossá vált, hogy az ebédlőben megdobálnak kajával, vagy hogy szennyvizet öntenek rám… Én pedig nem tehettem mást, csak csendben tűrtem a megaláztatásokat. Mehettem volna panaszkodni az apámhoz, hisz ő volt a kancellár, de tudtam, hogy a helyzetem csak rosszabbá vált volna ettől, ezért nem maradt más a magamfajtának, minthogy elfogadjam azt a sorsot, ami nekem jutott.
Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, ahogy igyekeztem valamennyire elkergetni a negatív gondolatokat a fejemből, és inkább jó dolgokra gondolni, amikor valamilyen pattogó hangot hallottam. Ahogy óvatosan felemeltem a fejem, azt láttam meg, hogy a labda, amivel a többiek játszottak, felém gurult, majd nem sokkal a pad előtt megállt. Másodpercekig nem mozdult senki, a feszültség hirtelen jelent meg a levegőben, én pedig pontosan tudtam, hogy a többiek mire gondoltak. S hiába voltam tisztában azzal, hogy rossz az, amit teszek, nem bírtam ki, mert halványan a remény még mindig élt bennem – hogy egyszer elfogadnak az osztálytársaim, és én is közéjük tartozhatok. Naiv voltam, de egyedül ez az apró reménysugár tartotta bennem mindeddig a lelket.
A lábaimat leraktam a földre, majd lehajolva felvettem a labdát, és megindultam a többiek felé lassú léptekkel. Ők továbbra sem mozdultak, mintha megdermedtek volna teljesen, arcukon a döbbenetet azonban lassan a rémület vette át, ahogy tudatosult bennük, hogy mi történik pontosan. De én nem torpantam meg, hiába tudtam, hogy hiba odamennem hozzájuk, a lábaim nem álltak meg, csak a hozzám legközelebb álló lány előtt, aki valószínűleg nem tudta elkapni a labdát.
- Emily, tessék, a labda – nyújtottam át neki egy halvány mosollyal az arcomon, még az arckifejezését látva is tartottam magam ehhez, hogy kedvesnek tűnjek, hogy ne azt lássák bennem, amit, de… ez is csak ámítás volt.
- Ne gyere a közelembe, te szörnyeteg! – sikoltott fel hisztérikusan Emily, miközben gyorsan félreütötte a kezemet. Az arcomról lefagyott a mosoly, ahogy a színtiszta félelemmel telt szemeit figyeltem, örök időkre az emlékezetembe vésve azt a rémületet. A labda pedig halkan pattogva gurult tovább…


- Azonnal hagyjátok abba! – szólaltam meg erélyes, ellenkezést nem tűrő hangon, ahogy besiettem a sikátorba, és a bántalmazott félvér és a bántalmazó banda közé álltam, testemmel mintegy védfalat állítva a nálam fiatalabb sorstársam előtt. Hallottam, ahogy a hátam mögött zokogott halkan, és láttam az előttem lévők gúnyos, szadista mosolyát is, de engem ez nem rendített meg. Ugyanúgy bámultam rájuk, mint ahogy meg is érkeztem – parancsolóan, megrendíthetetlenül.
- Nézzétek csak, még egy söpredék jött, hogy önként csatlakozzon a buliba – röhögött fel az egyik, valószínűleg a bandavezér, s habár megsérteni akart a szavaival, rólam leperegtek. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele – magyarázott tovább, miközben féloldalasan hátranézett a társaira, majd lehajolva felvett egy jókora követ –, de nekem nem kell kétszer mondani, ha valaki ingyen verésért jön. Pláne, ha az egy olyan mocsok, mint ezek itt – húzta széles, kegyetlen mosolyra az ajkait, majd teljes erejéből felém hajított a maroknyi követ. A fejemet célozhatta meg, és nem tagadom, valóban szép dobás volt, azonban félvér voltam, így könnyűszerrel elkaptam egy kézzel azt, majd olyan erővel szorítottam össze, hogy apró darabokra tört.
- Szerintem ideje lenne felvennetek a nyúlcipőt, ha nem szeretnétek úgy járni, mint ez a kő – feleltem érzelemmentesen, a vörös szemeim azonban fenyegetően villantak fel, ezzel is azt mutatva nekik, hogy én is készen állok erőszak bevetésére, ha nem tágulnak innen nagyon gyorsan. Természetesen eszem ágában sem volt így tenni, de az idő teltével hamar rájöttem, hogy mi félvérek csak akkor élhetünk a Kristályvárosban viszonylag háborítatlanul, ha folyamatosan erődemonstrációkat tartunk, és félelemben tartjuk az embereket. Nem volt szép dolog, és nem is szerettem így cselekedni, de az igazságérzetem nem hagyta azt, hogy csak úgy szótlanul elmenjek az olyan esetek mellett, mint amilyen a mai is volt. Ha már megvolt az erőm, akkor meg kellett védenem az ártatlanokat és a gyengéket. Mert ha én nem állok ki értük, akkor ki fog? Nekünk, félvéreknek össze kell fognunk, hogy átsegítsük egymást a nehéz időkön – ez volt az az elv, ami alapján már évek óta éltem, és soha nem bántam meg.
- Ezt még megkeserülitek, ezt megígérem – szűrte ki a fogai között fenyegetően a bandavezér, engem azonban nem ijesztett meg, főleg nem a remegő térdeit és kezeit látva. Még egy utolsó gyilkos pillantást vetett felénk, miután sietősen el nem hagyták a sikátort, hisz bármennyiire is próbálták magukat bátornak mutatni, a szívük mélyén ők is olyanok voltak, mint a többiek – ők is rettegtek tőlünk és attól az erőtől, amivel rendelkeztünk, éppen csak másokkal ellentétben igyekezték ezt nem mutatni.
Másodpercekig figyeltem a banda tagjainak távolodó alakját, majd amikor megbizonyosodtam arról, hogy már nem fognak visszatérni, gyengéd mosollyal az arcomon fordultam hátra a félvér felé, segítő kezet nyújtva neki.
- Most már nem kell félned, elmentek. Ugye nem sérültél meg? – kérdeztem tőle barátságosan, mire ő egy kissé vonakodva és félve, de megrázta a fejét. – Akkor még időben érkeztem, örülök. Most pedig gyere, hazakísérlek – döntöttem oldalra a fejem, ő pedig egy apró bólintás kíséretében megfogta a kezemet, hogy felsegíthessem a földről.


A ragacsos nedű tetőtől talpig beborított, s habár az agyam egyik hátsó zugában pontosan tudtam, hogy mi az, valahogy egy cseppet sem zavart. Testek hevertek körülöttem, mind körül tócsa gyűlt, ám akadtak olyanok is, akiknek egy-egy testrésze valahol máshol hevert. Ajkaimra elégedett, diadalittas, talán már-már őrült mosoly telepedett, ahogy szemeimet azon a képen legeltettem, amit épp az előbb festettem. A szívem őrültek módjára dübörgött a mellkasomban, még mindig érezve az adrenalint a véráramomban, miközben a sötét sikátorban egyedül a vörösen izzó szemeim voltak azok, amik világítottak.
És aztán hirtelen, mintha elült volna a köd az agyamról, villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy mit tettem. Egy hangos, hisztérikus sikoly tört fel a torkomból, ahogy a földre zuhantam, arcomat kezeimbe temetve, mert egyszerűen nem bírtam elviselni azt a látványt, ami fogadott.
A sok ártatlan szétmarcangolt teste… Még arra sem emlékeztem, hogy mi történt, hogy miért támadtam rájuk, az arcukat pedig a felismerhetetlenségig eltorzítottam. Hevesen zokogni kezdtem, hiszen én nem akartam ezt tenni velük, én nem akartam soha bántani senkit, én nem akartam az a szörnyeteg lenni, aminek beállítottak! De mégis… mégis ezt tettem… Nem… egyszerűen ez nem lehet! Biztos, hogy nem én voltam, nem lehettem én! Én lehetek képes ilyesmi borzalomra!
Egyre csak tagadtam magamban a dolgot, az agyam képtelen volt felfogni a történéseket, vagy pontosabban nem akartam felfogni őket. Mert az egészben az rémített meg a legjobban, hogy még mindig éreztem azt a színtiszta gyönyört, amit akkor éreztem, amikor széttéptem a testüket… Hiába igyekeztem elnyomni magamban, még mindig bennem volt a sóvárgás a vér után… Még több vért akartam ontani, még több embert akartam megölni… És ahogy erre rájöttem, még hevesebben kezdtem el zokogni. Nem érdekelt, hogy ki hallott, és ki sem, csak el szerettem volna felejteni ezt az estét, azt, hogy így éreztem, azt, hogy ezt tettem! Ez nem lehetett a valóság, egyszerűen nem! Csak egy rossz álom… Igen, csak egy rossz álom…
A fejemet lassan felemeltem, ahogy egy lágy hang ütötte meg fülemet, értetlenül pillantottam az idegen felé, aki mit sem törődött azzal, amit látott, csak keresztülgázolt a vértócsákon, egyre közelebb és közelebb érve hozzám. Nem akartam, hogy itt legyen, mégsem tettem semmit, hogy megállítsam. Csak figyeltem a közeledő alakját, miközben megnyugtató szavakat suttogott, én pedig éreztem, hogy lassan elmerülök a semmiben…
A szemeim hirtelen pattantak fel, s ugyanezzel a lendülettel fel is ültem az ágyamban. A szívem a torkomban dobogott, s csak úgy kapkodtam a levegőt, miközben folyt rólam az izzadság. Még mindig éreztem a rémületet a porcikáimban, habár azt már nem tudtam volna felidézni, hogy mit álmodtam. Egyedül azt tudtam, hogy ismét ugyanazt, mint ami már évek óta kísértett, ám ettől függetlenül sem maradt meg egyetlen foszlány sem ébredés után. Amit azonban órákkal az ébredés után sem tudtam elűzni, az a vér utáni sóvárgás volt, az a szadista öröm, amit a gyilkolás váltott ki belőlem…
Hirtelen rám tört az undor és önutálat, amiért ilyenek egyáltalán megfordultak a fejemben, és amiért képtelen voltam elfelejteni őket. Kezemet a szám elé helyeztem, hogy elnyomjam a feltörekvő zokogásom hangját. Nem akartam, hogy Killian meghallja, vagy hogy bárki is tudomást szerezzen erről. Szégyelltem magam miatta, amit csak fokozott az, hogy évek óta visszatért, és folyamatosan kísértett. S bármennyire is nem akartam most egyedül lenni, bármennyire is vágyott a szívem arra, hogy valaki egy megnyugtató ölelésbe zárjon, nem mozdultam az ágyamból el. Magzatpózba húzódtam össze, számat továbbra is eltakarva, hogy minél kevesebb hangot adjak ki, megnyugodni azonban nem voltam képes, mint ahogy az álom sem tért vissza a szememre…