Addig dönts, amíg lehetőséged van dönteni. Ha te nem teszed meg, a döntés akkor is megszületik, csak nélküled, de abba már nem lesz beleszólásod.

Combközépig érő szoknya feszült vékony lábaimra, melyek sietős lépteket tettek egymás után. Karjaim mellkasomhoz ölelték a ferdén egymásnak feszülő dossziékat. Hófehér ingem szinte világított a rávetülő nap fényében. Tekintetem zavartan szaladt végig az ember tömegen, mely tagjai között lavíroztam. Bár nem volt ebben semmi meglepő. Elvégre a C körzet Kristályváros központja. A túlélés érdekében rengeteg dolgot kell tenni, de azért, hogy egy posztapokaliptikus világban fenntarts egy több száz fős közösséget, a fegyelmezettség még fontosabb. Épp ezért tiszteltem mindig is a kancellárt. A semmiből épített fel egy hatalmas közösséget. Én pedig a magánéletemmel sem bírok el... Vettem így tehát egy mély sóhajt, miközben a tömeg közepén állva, árgus szemekkel néztem fel a Konzulszállóra. Hatalmas, fényes és gyönyörű. Az ember azt hinné, hogy csupa móka és kacagás az életük. De ők is átmentek azok amin mindenki más... Ezen felül több száz emberért felelősek. Hiszen semmi sem az, aminek látszik. Ezt már megtanultam.
Gondolatmenetemet az óra szakította félbe, ahogy a lustán kattogó mutatókra tévedt tekintetem. Állásától nagyra nyílt tekintettel döbbentem rá, hogy miközben egy konzulátusi címről álmodozom, épp a munkahelyemről kések el.
- Picsába...- szisszentem fel, majd  vettem hirtelen fordulatot a cél felé, s sietősen vágtam át a tömegen. A zebrához érve koccantam neki egy hölgy vállának, majd a lendülettől dőltem tovább, akár egy rönk. Szinte lassított felvételben láttam magam előtt, ahogy elnyílt ajkakkal, rémülten közelít az arcom a főút aszfaltjához, miközben a zöldre meginduló elektromos járművek, biciglik, kocsik közelítenek felém. Akkor ott helyben pergett le előttem az életem. Vallottam magam előtt újra, s újra kudarcot. Ám az események egész más fordulatot vettek, ahogy egy erős kéz körülfonta ujjait karomon, majd kaszált a gyomromnak, hogy alám nyúlva rántson vissza az élők soraiba.
Zihálva figyeltem, ahogy a képem előtt suhannak el a járművek, s szinte pillanatokon múlott az, hogy kinyiffanok-e vagy sem. De ezúttal kíváncsi voltam a megmentőm személyére is. Tudni akartam, hogy kinek tartozom az életemmel. S mikor felpillantottam a fickóra, egy szőkés hajkoronával megáldott Adonisz hajolt fölém. Fülig vörösödve pislogtam rá. Szemem fehére szinte világított kipirosodott bőröm között. Pláne akkor milyen vörös voltam, mikor rám mosolyodott, s feltűnt, hogy a mellemet fogja. Persze az ember nem válogat, ha valakit meg kell menteni, hogy épp hol fogja meg. Ez idáig teljesen stimmt. Azonban az már kevésbé volt ésszerű lépés, hogy visszakézből leosszak-e neki vagy sem... Márpedig, ahogy észhez sikerült kapni, úgy álltam lábamra, hogy akkorát adjak a charme-os képének, hogy  azon a plasztika se segítsen. Visszakézből csattant a pofon, ahogy szinte tekeredett ki feje a nyakán. Haja a képébe lógott és még csak nem is tekintett rám. Zihálva, idegesen néztem rá, azonban a fókusz zóna igen csak a háta mögé került. A háta mögé, ahol is a hatalmas óra volt. Mit ne mondjak, nem az én javamra írták az időt. S kellőképp félhetsz a késéstől, ha egy katonai központban dolgozol. Ezerféleképpen kínoznak meg és ölhetnek meg... Habár egy csúnya nézés épp elegendő volna ahhoz, hogy a homlokomra írjam, hogy "szemetes vagyok, a sarokban a helyem".
- Elkések!- kaptam ajkaimhoz, majd a földre hullott, eltaposott irataimért nyúlva vettem sietősre a formát. Mit sem foglalkoztam azzal, hogy épp néhány perce mentették meg az életemet, s ennek tetejében egy pofonnal háláltam meg... Az egyetlen fontos dolog jelen pillanatban az volt, hogy beérjek a munkahelyemre és ne rúgjanak ki. Az egyetlen esélyemet nem kockáztathattam. Hiszen mi volna, ha nem öngyilkos lépés, ha épp a katonaság gépeit próbálnám feltörni.