Testvérek vagyunk. Egymáson kívül nem segít rajtunk senki.

Soha nem voltam az az érzékeny típus, aki hisztérikusan fakad sírva, ha valami nem tetszik neki, sokkal inkább szerettem erősebbnek mutatkozni bárkinél. Most mégis jól esik engedni a könnyeimnek. Mintha megkönnyebbülnék, ugyanakkor mégsem érzem úgy, hogy megoldódna bármi is. Ashley, az ikrem, a másik felem, még mindig kórházban van és az életéért küzd, és Victor... vele is megtörtént az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Hiába sírok, vagy toporzékolok, attól még nem hozom helyre az ikertestvéremet és nem teszem meg nem történtté azt az éjszakát a bátyámmal. Mintha hirtelen az egész világ össze fogott volna ellenem, ilyen magányosnak még sosem éreztem magam. Másfelől pedig... undorom saját magamtól. Milyen ember képes féltékeny lenni a saját iker testvérére? Örülnöm kellene a sikerének és boldogságnak, de én minden egyes alkalommal amikor felbukkant egy új ruhában, bájos mosollyal az arcomon mondtam, hogy mennyire szép, miközben képzeletben szerettem volna magaménak mindazt, ami az övé.
Gondolataimból egy lágy érintés ébreszt fel, amitől először rémülten pillantok a mellettem álló bátyám felé, olyan halkan bukkant fel, hogy észre sem vettem volna, ha nem öleli meg a derekamat. Végül pedig mégis megkönnyebbülök, hiszen csak Max az. Nem is tudom, hogy miért rezzentem össze egy pillanatra, hiszen a családunkon és a személyzeten kívül másnak nemigen van bejárása ide. Annyira megviselt az Ashleyvel történtek, hogy szinte én magam is paranoiás lettem tőle. Ahogy rá pillantok, mosolyog, így viszonzom azt, és már szinte el is feledkezem az immár patakokban ömlő könnyeimről, mire ő letörli azokat. Szipogok egyet, és jobb kézfejemmel megdörzsölöm a szememet, így megakadályozva a következő rend folyni készülő cseppeket. Nem szeretek gyengének látszani, sajnáltatni pedig végképp nem akarom magam, hiszen nincs miért. Ashley még egyenlőre él, és tudom, hogy élni is fog. Nála erősebb nőt aligha ismerek.
- Jól vagyok. – felelem elcsuklott hangon, és megpróbálok még egy mosolyt magamra erőltetni. A következő kérdésére nem válaszolok rögtön, csak elfordítom a tekintetemet róla, sóhajtok egyet, majd az égre pillantok, így próbálva nyerni egy kis időt, mielőtt válaszolok. Hogyan mondhatom el a bátyámnak, hogy egyszer sem mentem be a kórházba? Nem azért, mert nem szeretném, hogy felépüljön, hanem azért, mert egyszerűen nem bírnám látni, hogy milyen állapotban van. Ránézni sem tudnék, mert akárhányszor rápillantok eszembe jut mindaz, amiért irigykedtem rá. A szépsége, a népszerűsége, a bája, és az, hogy neki is volt köze Victorhoz. Ez utóbbi zavar talán a legjobban. Mégis saját magamat tartom önzőnek, és nem hiszem, hogy lenne jogom bemenni hozzá és látni az állapotát. Nem érdemlem, meg, hogy a testvére legyek. - Nem voltam bent nála. Egyszer sem.- felelem halkan, és óvatosan pillantok a bátyámra, azt remélve, hogy nem utál meg majd azért, amiért nem látogatom az ikertestvéremet. - Nem bírom Őt úgy látni, Max... – suttogom, miközben lesütöm a szemeimet, így próbálva kerülni a tekintetét.  

SZÓSZÁM┃YOUTUBE┃ÜZENET NEKED ┃✗

Tudod miért a nagytestvérek születnek előbb? Hogy vigyázzanak a kistestvéreikre.

Vigyáznod kellett volna rá. Ő a kishúgod, neked kellett volna vigyáznod rá.
Egyre ez járt a fejemben úton hazafelé a kórházból.
Haza... Sajnos már nem a kúria ahol felnőttem volt az otthonom. Már Vickel laktunk együtt a félvérkörzetben. De az a lakás hiába rendeztük be nagyon otthonosan és nagyon pasisan az öcsémmel...
Nem volt ugyanaz. Még idegen volt.
És biztos voltam benne hogy Vic most is ott vigasztalja magát... Valakivel.
Hogy őszinte legyek, semmi kedvem nem volt hallgatni.
Fel sem tűnt hogy a kúria felé visz a lábam. Átvágtam a kerten. A fű még vizes volt a lábam alatt. Nemrég locsolhattak.
Olyan sokszor rohangáltunk gyerekként a locsolók alatt...
Össze bissza csúszkáltunk a vizes fűben hárman. Néha Cora is beszállt. Ade csak figyelt minket bár én mindig odamentem hozzá hogy játszani hívtam.
Mindig ő volt a legbátortalanabb köztünk. A kis visszafogott, mosolygós lányka. Annyira mások voltak Ashleyvel még ha az arcuk annyira egyforma is volt. Míg Ashley folyton tündökölt és csillogott Ade a kedves mosolyával a háttérből figyelt.
Míg Ashleyvel nevetve csipkelődtünk Ade inkább bújós volt. Ő szerette ha megölelem, és nyomok egy puszit a fejére. Ha azt mondom neki hogy nem lesz semmi gond.
Ha érezhette hoyg szeretik. És én szerettem mindkettejüket. Az életemet áldoztam volna mindkettejükért. Bármit feláldoztam volna ha kellett a boldogságuk  érdekében. Az én édes kicsi húgaim voltak.
Teljes kétségbesés fogott el ha arra gondoltam hogy Adénak is baja lehet. Meg akartam keresni és megölelni. Hogy tudjam hogy ő is jól van.
A lépteim egyre hangosabban koppantak a márványpadlós folyósókon. Lelki zemeim előtt láttam a zoknis gyereksereget ahogy végigcsúsztunk a folyósókon. Hányszor ütköztünk neki éppen kinyíló ajtóknak. Hányszor lettünk leszidva amiért felborítottuk a személyzetet.
Boldog gyerekkorunk volt. És így hogy egy hónap után először sétáltam végig a folyosókon újra megrohantak a gyerekkori emlékekek.
A terasz mellett elsétálva pillantottam meg a takaróba burkolózó karcsú szőke alakot.
Egy pillanatra azt hittem hoyg Ashley áll odakint de ahogy megtorpantam már felismertem az odkaint áldogáló lányt.
Adelice egyedül áldogállt odakint.
Lassú léptekkel léptem az ajtóhoz és halkan kinyitva azt sétáltam oda hozzá.
Némán szó nélkül sétáltam oda hozzá és finoman megérintve a derekét léptem mellé. Ahogy felém fordult mosolyogtam rá halványan.
Akkor vettem észre a könnycseppet az arcán mire egyből odanyúltam hogy letöröljem.
- Hogy vagy? - kérdeztem még mindig a derekán pihentetve a kezemet - Voltál már bent Ashleynél?
Mióta ez az egész megtörtént... Nem nagyon beszéltünk. Az első este együtt virrasztottunk mind várva Dr. Holland hívását... de akkor néma, síri csönd uralkodott az egész családon.

476┃YOUTUBE┃  ┃✗

Testvérek vagyunk. Egymáson kívül nem segít rajtunk senki.

Megigazítom a takarót a vállamon, védekezve az enyhén fújó szél ellen, majd két kézzel markolom meg a bögrémet, amiben a teám már régen kihűlt, pedig alig ittam belőle. Becsukom a szemeimet, hátra dőlök a kényelmes fotelben, és beszippantom a friss levegő illatát. Az elmúlt napokban annyi minden történt. Amíg én el voltam foglalva a saját kis drámámmal, addig Ashley... a másik felem az életéért küzd. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy tulajdonképpen nem is voltam soha jó testvére. Mindig irigykedtem rá, amiért több figyelmet kapott, mint én, pedig én jobban megérdemeltem volna mindazt, ami neki járt. Most mégis... bármit feladnék azért,hogy a helyében legyek. Ha engem lőttek volna meg és nem Őt... ha mellette lehettem volna, hogy megvédjem, akkor talán megbocsájtaná azt, hogy hányszor megfordult a fejemben, hogy egy kicsit keresztbe tegyek neki, hogy ha csak egy kis ideig is, de megtapasztalhassam azt, hogy milyen, amikor mindenki csodál. Mégsem tettem soha semmit, csendben hallgattam, és közben minden egyes alkalommal, amikor egy új ruhát vett magának, és előttem próbálta azt fel, mosolyogva dicsértem meg, miközben tudtam, hogy csak megjátszom magam. Bár akármit vett magára, egyszerűen mindenben gyönyörű volt, és ezt Ő is tudja magáról. Kinyitom a szemeimet és sóhajtok egyet. Miért gondolok rá úgy, mintha már nem lenne? Hiszen életben van, és élni is fog, mert erős nő, és mert szükségem van rá. Talán utoljára még egészen kiskorunkban mondtuk ki, hogy szeretjük egymást, aztán ahogyan az idő telt, szépen, lassan kinőttünk belőle, pedig az érzéseink nem változtak. Az enyémek legalábbis biztosan nem. Még mindig szeretem Őt, talán most a legjobban, vagy csak most tudatosult bennem igazán, hogy milyen rövid is az élet. Minden egyes percben hálás kell lennem mindazoknak, akik mellettem vannak, és soha nem gondolhatok irigykedve a testvéreimre, sőt, büszkének kéne lennem rájuk. Régen sokat számított, hogy én vagyok a legkisebb, sok mindent utólag is értettem meg, viszont mára már felnőttünk mindannyian és ha bele gondolok abba, hogy akárcsak egy tinédzser, mindig is féltékeny voltam a saját ikertestvéremre... megérdemelnék egy hatalmas pofont.
Kortyolok egyet a langyos italomból, aztán elhúzva a szám szélét lerakom a poharamat a mellettem lévő kis asztalra. Egy pillanatra eszembe jut Vic, meg az ami nemrég történt, végül pedig megrázom a fejemet, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat. Nem helyes rá gondolnom és teát iszogatnom békésen, miközben az ikertestvérem szenved. Milyen ember vagyok én? Mindig igyekeztem a lehető legjobbat kihozni magamból, szerettem volna segíteni mindenkinek, megérteni mindenki problémáját, most mégis annyira magányosnak és tehetetlennek érzem magam. Mintha az egész életem egy csapásra fordult volna fel. Ebben a pillanatban a tekintetem megakad két kismadáron, akik az erkélyre szálltak le, és egymást csipkedve harcolnak, aztán már el is repülnek. Elmosolyodom, és eszembe jut, hogy Ashleyvel kiskorunkban mindig azon versengtünk, hogy ki tud több madarat megetetni a kertben. Általában neki kellett győznie, holott sosem számoltuk a madarak számát, én mégis mindig hagytam, hogy azt higgye, hogy Ő az ügyesebb. Szeretnék még egyszer gyerek lenni, amikor még nem kellett szembe néznünk semmi rosszal. Ebben a pillanatban gördül le egy aprócska könnycsepp az arcomon, és én le se törlöm, csak hagyom, hogy folyjon.

SZÓSZÁM┃YOUTUBE┃ÜZENET NEKED ┃✗