Betta néni egyszer mesélt nekem egy történetről, filmekről és képregényekről, amelyek bizonyos X-Menekről szóltak. Akkoriban még nem értettem az új világrendet, ezért gyakran kérdezgettem, miért gyűlölnek engem a körülöttünk lévő emberek, de attól a mesétől már kezdtem kapizsgálni az íratlan törvényeket. Az emberi fajból egy új ág nyúlt ki, aminek képviselői néhány dologban különböztek az „egyszerű” emberektől – külső tulajdonságaik, vagy különleges képességeik mássá tette őket, és hiába maradtak ettől még ugyanúgy emberek, a legtöbben meg sem próbálták megérteni, megismerni őket. Rögtön ítélkeztek, rettegték őket, gyűlölték és a halálba kívánták a képviselőiket, de az sem volt ritka, hogy kísérleti patkánynak használták őket. Valahol mindig is ironikusnak tartottam, hogy néhány fantáziaszülte történet így vagy úgy, de megjósolta a jövőt...

Érzem a szagot. Azt a borzalmas szagot. Emberi ürülék és vér gyomorforgató elegye... a halál bűze. Karok ragadnak meg engem és még néhányunkat a rácsos szobából. A maszkos férfi ujjai könnyedén körbeérik a csontos felkaromat is. Tudom, hová visznek, mind tudjuk. Az épület előtti betonozott térre már rászáradt a sok vér.
Odakint értem nyúlnak először. Ujjak markolnak durván a hajamba, a lábam bőrét felhorzsolja a beton, ahogy a tér közepe felé húznak. Ellenállok, rúgkapálok és vakon csapkodok a kezemmel, és amikor egy másik kéz a csapkodó karom után nyúl, ösztönösen cselekszem. Olyan erősen harapok az alkarjába, hogy vér serken a fogaim alatt. Magashangú kiáltással ereszt el, vagy inkább lök távolabb magától.
- Megharapott! Megharapott a kis csitri! A francba, megharapott!
Káosz tör ki. Kiáltások harsannak, a férfi, akit megharaptam, kétségbeesve dajkálja a karját, az arcán azonban rettegés ül, míg a többiek értetlenül-viszolyogva néznek rá. Tétováznak, nem mernek felé lépni, de nem is rám figyelnek. Tudom, hogy soha nem lesz több lehetőségem. Ha elkapnak, kivégeznek, de ha itt maradok, akkor is megölnek.
Földöntúli erő bírja mozgásra a végtagjaimat, ahogy felpattanok a betonról, aztán olyan gyorsan iramodok a sűrű erdő irányába, ahogy csak bírok.
Nem nézek hátra.

- Miért gyűlölnek ennyire, Betta néni?
- Az emberek nagy része ösztönösen fél attól, amit nem ismer és nem ért, erre pedig a gyűlölet a legkényelmesebb megoldás.
- De hát én nem akarom őket bántani...
- Ők már csak ilyenek, kedvesem. Ha történik velük valami rossz, bűnbakot kell keresniük, hogy ne lássák meg magukban a hibát. És kik lehetnének ideálisabb bűnbakok számukra, mint azok, akik különböznek tőlük?

Egyszer jóformán az első sorból nézhettem végig egy fajtársam kivégzését. Emlékszem, hogyan hatolt a csontjaimig a tehetetlenség kínzó érzése, pedig tudtam, hogy saját maga ellen hívta ki a sorsot. A magunkfajták csendes lázongását sem tűrték jól a város falai közt, de egy nyílt támadás az egyik consulra? Még én is úgy hittem, hogy elment a józan esze, mégis ösztönös volt a mozdulat, ahogy a jelenet felé léptem, természetesen a meggondolatlan közbeavatkozás szándékával. Foghatnám arra, hogy fáradt voltam a terepmunka után, ezért azt sem tudtam, mit csinálok, de attól tartok, pontosan tudtam. Ha Seth nem lett volna még mindig mellettem, és nem ragadott volna határozottan karon, valószínűleg én is beállhattam volna a sorba – így viszont csak a helyi bámészkodók közül lettem egy.
Semmit nem kellett mondanunk, de egyszerre fordítottuk el a fejünket, amikor az első ütés tompa, puffanó hangja eljutott hozzánk. A kezem ökölbe szorult, de tudtam, nem tehetek semmit. Katonák intézkedtek. Visszafordultam, kényszerítettem magam, hogy végignézzem az egészet, miközben a fájdalmat a saját csontjaimban éreztem. Az egyik közelben ácsorgó nő először csak lopva pillantott az arcomra, aztán jóval hosszabban meredt rám – egészen pontosan a szemeimre –, mielőtt sietősen elhátrált volna a közelünkből. Nem érdekelt.
Azt nem tudtam volna megmondani, hogy Seth is visszafordult-e, csak sejteni tudtam, hogy épp a húgára gondol. Maia akkoriban még véres küzdelemben állt saját magával, csak néhány hete ismertem meg és kezdtem el beszélgetni vele. Nem Seth kérése volt, véletlenül voltam fültanúja egy meglehetősen feszült beszélgetésüknek; Seth soha nem is kért volna ilyesmit, hiszen a maga köré felhúzott páncélon nem volt helye a húgával kapcsolatos érzelmeknek sem. Én azonban túl jó emberismerő vagyok, legalább annyira, mint amennyire érzelemmentes ő maga – talán ezért is alkottunk olyan jó párost, és ezért is láttam őszinte hálát megcsillanni a szemeiben, amikor feltettem egy egyszerű kérdést. Beszéljek vele?
- Mr. Wilson várja önt.
Sűrűn pislogva meredek az előttem álló nőre: a haja szoros kontyban, az arckifejezése pedig rendkívül fontoskodó és kellemetlen. Így egész gyorsan visszatérek a gondolataimból a jelenbe, és rájövök, hogy hol vagyok, s miért.  Felpillantok az előttem lévő ajtóra, amely mögött már nem a társam ül, hanem a főnököm, a kezében valószínűleg egy döntéssel az új társamról.
Nehéz sóhajomat elrejtem, emelt fővel állok fel és indulok az elkerülhetetlen felé. Hiába vagyok rá mérhetetlenül büszke az új pozíciója miatt, hiába tudom, hogy soha nem ártana nekem egy nem megfelelő guardian kijelölésével, a lelkemen akkor is ólmos súly ül. Hosszú évekig egészítettük ki egymást, ez az új felállás pedig rendkívül idegen számomra, nem is beszélve a nem túl fényes jövőről. Elölről kezdeni az egészet, összecsiszolódni egy vadidegennel...
Azt hiszem, nem szeretem a változásokat.

- Betta néni, szerinted jobb lenne, ha elmennék innen? A falon kívül szívesebben látnának engem az emberek?
- Ó, nem, dehogy! Butaságokat beszélsz, kedvesem.
- Miért? Hiszen te is tudod, hogy nem szeretnek engem, vagy már elfelejtetted?
- Azért, mert a te helyed itt van, pontosan köztük. Meg kell mutatnod nekik.
- Mit, Betta néni?
- Azt, hogy te egy gyémánt vagy, drágám. A legkeményebb anyag ezen a földön. Nem törhetnek össze.