Nem sokkal az enigma nevű vírus béta verziójának elterjedése után láttam meg a napvilágot Nawata-ban, ami olyan hely volt, mint egy elhagyatott falu. Az emberek beszéltek erről-arról, de valahogy a fontos dolgok sosem jutottak idejében el hozzánk. Pontosan így volt ez a kór kezdeti fázisaiban is. Mire Nawata lakossága felütötte a fejét, a vírus már javában belepte a világot. Majd ezt követően elkezdték ellepni a fertőzött gyermekek és emberek. A lakosok pedig rettegtek, nem attól, hogy őket is eléri a vírus, hanem hogy ez miképpen hat majd családtagjaikra. Szerettek volna mind nyugvásban meghalni, de valahogy tudták, hogy itt a vég és kevés lesz azon személyek létszáma akik álma valóra válhat. Az én szüleim sajnos nem tartoztak ide. Megtámadta őket egy a kór által teljesen átmutálódott ember (?) és hidegvérűen lemészárolta őket. Én magam végig nézhettem az egész műsort, de természetesen nem pop-cornt zabálva. Khm, már bocsánat a kifejezésért. Kis híján magam is odavesztem, de legnagyobb szerencsémre – habár akkor szerettem volna a szüleimmel tartani inkább – egy katona idejében megjelenve végzett szüleim gyilkosával ezáltal engem megmentve a biztos haláltól. Már akkor sem volt semmi kétségem afelől, hogy ha felnövök, katona leszek. Életeket mentek majd, akárcsak az én megmentőm és mindezért majd semmit sem várok el cserébe, mert a mosoly, a megnyugvás az arcokon, számomra pontosan elég fizetendő lesz. De természetesen nem voltam tisztában mivel is jár katonává válni, akárcsak más, velem egykorú gyerekek sem. Mindebben pedig a legszörnyűbb volt a tudat, hogy nem dönthetünk afelől milyen pozíciót töltünk majd be. Ahol szükség volt ránk, oda osztottak be minket. Az én kiváltságom volt, hogy lehettem ami szerettem volna. Viszont ehhez hosszú út vezetett mely igencsak tartalmas volt. Ugyanis mikor kimentettek a pokolból, Kristályvárosba szállítottak sok más gyerekkel együtt. Az én szobatársam egy totálisan hibbant félvér gyermek volt, aki többet töltött a kórtermekben kiütve, mint velem a szobában, józanul. Eleinte meg sem értettem az okát, csak szerettem volna utána menni és megnézni mit csinálnak vele odaát. Egyszer sikerült is kisurrannom az egyik őr mellett, így teljes betekintést nyerve a történtekre. Sosem feledem el azt amit láttam. Az a gyermek teljesen bekattant és mindenkire rátámadott. Egy őr kis híján meg is halt miatta. A sokkot pedig annyira nem bírtam, hogy előbújtam. Bár ez inkább nevezhető volt kiesésnek, mint előbújásnak, ugyanis elvesztettem az egyensúlyomat. Ekkor támadott rám, mely egy maradandó sérülést okozott. Szerencsémre a vírus terjedését idejében vissza tudták fordítani. Ezek után pedig átszállítottak Kristályváros katonai szekciójába a gyógyulásomat követően, hogy megfelelő kiképzést kapjak. Megmondom őszintén, gyűlöltem Rayna-t és egyetlen céllal harcoltam. Hogy ha majd itt végeztem, végezzek vele. De észre sem vettem, hogy amint edzettem, napról napra enyhült a dühöm. Először sajnálattá, majd tiszteletté átalakulva. Végül pedig mikor visszakerültem hozzá a félvérkörzetbe és döntés előtt álltam, habozás nélkül kérvényeztem, hogy Rayna guardian-ja lehessek. Meg szerettem volna jobban ismerni, habár igencsak kiismerhetetlennek tűnő személyiséget nyilvánítottam neki. Mikor a döntésemet meghoztam a felhozott ok az volt, hogy nálam senki sem ismeri jobban Ray-t, pedig ez nem feltétlenül volt igaz. Hiszen akkor semmi többet nem tudtam róla, csakhogy totálisan kattant. Aztán pedig el is szállítottak, így esélyem sem volt vele maradni. Mégis mikor visszatértem, ezt hoztam fel, mert úgy gondoltam ebbe nem igen tudnak belekötni, ahogy igazam is lett. Ray pedig azóta sokat is változott, legalábbis hogyan is nézzük. Nem feltétlenül lett kevésbé infantilis, de az egyszer biztos, hogy kordában tudja tartani erejét és emiatt nagyra becsülöm, hiszen közel 7 év az az idő, mialatt ezt valóra válthatta, míg én távol voltam. Részben ebben az is benne volt, hogy nem óhajtottam visszatérni, semmi sem húzott el a csatamezőről és a katonai körzetből vissza hozzá, annál inkább Nawata-hoz. Még idősebb fejjel sem mondhattam azt, hogy amit odakint láttam Kristályváros falain kívül, az ahhoz lehetett fogható, mint amit fiatalabbként átéltem. Ugyanis gyereket nem láttam még úgy küzdeni, mint akkor Ray-t.
Immáron felnőtt fejjel próbálunk megküzdeni a magunk démonaival és amennyire lehet együttműködni. Bár Rayna sosem vallaná be, de nekem a családom részévé vált és talán Ő is hasonlóan érez irányomba, hiszen ha más nem is, a munkakapcsolat összeköt bennünket. Mindazon által pedig egyikünk sem azért van itt, mert annyira szerette volna, hanem mert mindkettőnk élete mellékvágányra futott és próbáltuk a legjobbakat kihozni belőle. Mentettük a menthetőt.