elfeledett emlékek bugyrain át Oklahomában születtem 2001 januárjában, majd még az év decemberében terrortámadás sújtotta Oklahomát aminek köszönhetően sokáig bujdokoltak a szüleim és úgy őriztek, akár a hímes tojást. Mikor elmúlt a veszély mindenki olyan egyszerűséggel tért vissza az addigi életéhez, mintha mi sem történt volna. Bár azt senki nem mondta, hogy a biztonságérzetük elveszett a veszély beálltakor. 2014-ben, mikor kitört a káosz, magunk is Kristályvárosba vettük az irányt a menedék lehetőségét keresve. Sokáig biztonságban is voltunk, a szüleim pedig békés életet éltek. De mikor felnőttem besoroztak katonának. A nehézség idején ugyanis létszámhiány volt és egészséges emberekre volt szükségükre. Olyanokra akik nem rendülnek meg és képesek harcolni egy jobb és biztonságosabb jövőért. Hát itt voltam nekik és természetesen etettek minket mindennel. Jobb jövővel, kevesebb feladattal és boldogabb élettel. Egyiket sem kaptuk meg, a besorolásunkat követte a kiképzésünk, ami még annyira nem is volt rémes számba vehető, bár voltak dolgok, amiket senki az ég egy gyatra világon nem akart megcsinálni, de muszáj volt. Nem léphettünk ki, hiszen nem is mi választottuk ezt az életet. Nem lett cseppet sem könnyebb, csak nehezedett idővel. Viszont pozitívumként felhozható, hogy sok új dologgal találkoztunk. Én például gyermek fejjel, nem láttam még életemben mutánst, de a terepen kint megtapasztalhattam milyen testközelben lenni velük, mikor életbe lép a: „Ölsz vagy megölnek” elv. Akkor tanultam csak meg igazán a harc igazi arcát. Onnantól csak felfelé vezetett az út, legalábbis ezt akartam hinni. Haza küldtek minket, de arra azért felhívták a figyelmünket, hogy ne kössünk barátságokat, ugyanis bármikor visszahívhatnak minket a terepre. Természetesen ha valamit szabályba vagy parancsba foglalnak akkor az ember akaratlanul is de ellene tesz. Így volt velem is.
El kellett végeznünk egy újraélesztő kiképzést amennyiben valamely bajtársunk rászorulna a segítségünkre. Úgyhogy mindenki a kapott időtartalmon belül, ami megfelelt 90 nappal, elvégezhette ezt a kiképzést amikor csak óhajtotta. Mindössze két hét alatt lement az egész. Ekkor ismertem meg a kórházban Dr. Wissent. Az első hét után olyan gyakorlatiasan jártam a kórház folyosóit, akár az ott dolgozók. De egyszer a nagy sürgés forgásban mégis eltévedtem. Fordultam kettőt, hármat és ott termett ez a gyönyörű teremtés. Csodaszép barna szemek, ápolt barna fürtökkel társulva. Gondolom mondanom sem kell, hogy férfihoz méltón nem vallottam be, hogy eltévedtem, de Ő kezdetektől tudta és kivezetett a recepcióra, majd távozott. Kicsit azért égett a bőr a képemen, amiért egy nő segített rajtam, de valahol jól is esett. A többi napom pedig már úgy telt, hogy a tekintetét kerestem minden kanyarban, míg meg nem leltem. Mire végeztem viszonylag szorosabb kapcsolatot ápoltunk, így olykor visszajártam mikor szabad volt és beszélgettünk. Valamikor pedig beültünk egy étterembe. Jó barátok lettünk, de mindeközben észre sem vettük, hogy ez már talán több is mint barátság. Szerelmes lettem és úgy éreztem Selynda is viszonozza az érzéseimet. Emiatt pedig nem haboztam kimutatni az érzéseimet. Egy ideig titokban tartottuk azt, ami kettőnk között lángra robbant, majd idővel felvállalva a viszonyunkat, alakult át ez a kapcsolat szenvedéllyé és szerelemmé. Minden csodálatos volt, de ahogy óva intettek, úgy be is következett a baj. Parancsot kaptam és el kellett hagynom Selt, szörnyen fájt a búcsú, de még inkább a tekintete, ami egyszerre mutatott félelmet és szenvedélyt.

elfeledett érzelmek után Nem emlékeztem hogyan kerültem oda ahova, fogalmam sem volt előtte hol voltam, vagy úgy egyáltalán kicsoda vagyok én. A nevem? Mi az, fogalmam sincsen. Mély tűszúrás az, mire kinyitom szemeimet, lassan és átfontoltan. Eleinte egyből vissza is csukom amint a helyiségbe beszivárgó Napfény eléri szemeimet. Éget a fény. Hallom a nálam feljebbvaló hangját, de képtelen vagyok rá reagálni. Elgémberedtek a végtagjaim és fáj minden porcikám. Ahogy ismét kapok levegőt immáron a lélegeztető nélkül, felszabadultnak érzem magam, habár tudom, csak most jön a szenvedésem java. Katona? Az én lennék? Valóban katona vagyok? De mégis mikor lettem azzá aki vagyok? Ami pedig még fontosabb, miért vagyok egy kórházi teremben egy még kórházibb ágyban? Lassan, de biztosan ülök fel, majd kelek ki az ágyból, eleinte az ágy szélét támasztva, majd idővel saját lábaimra állva. Meg kell csinálnom, fogalmam sincsen mi az ami erre vezérel, de úgy érzem kötelességem megtenni ezeket a lépéseket. - A hátsó ajtón megyünk, menjen! - Hangzik el a parancs, majd cakompakk, átöltözés mentesen indulok ki a kórteremből és a hátsó vészkijáratig meg sem állok. Hátrapillantva értetlenül áll előttem a kérdés. Miért a vészkijárat? Ki elől bujkálunk? De esélyem sincsen megszólalni, már indulnom is kell tovább. Betuszkolnak egy sötétített üvegű autóba, majd kapok ruhákat. Egy ideig végig szalad az agyamon, mi van ha most éppen elrabolnak? De hamar elűzöm a baljós gondolatokat és átöltözöm utcai ruhába. A katonai központig meg sem áll a kocsi, majd halk csikorgást engedve magának lassul, majd áll meg, kerekeivel felverve a port. Kiszállunk és elvezetnek. Látok arcokat, de senkit sem ismerek, az egész hely idegen számomra. Jártam már itt valaha? – Ahogy telnek a hetek egyre inkább furdal a kíváncsiság miért vagyok itt? Miért vagyunk mind itt? Ezért kihallgatom a felelősek beszélgetését. Melyből megtudom, hogy egy titkosított program részesei vagyunk, amibe tökéletes katonákkal számolnak. De mégis mit akar mondani az, hogy tökéletes katona? Aztán még mielőtt teljesen átgondolhatnám az ésszerű választ a kérdésemre, el is hangzik. A tökéletes katona programban az emberek emlékeit kitörlik és elszakítják a külvilágtól, a szeretteitől, akik szintén nem fognak már úgy gondolni rájuk, mint élőlényekre. Ebbe a szóba beleborzongok, biztosra veszem, hogy úgy érti, elhitetik velük, hogy halottak vagyunk. Velem is ezt tették? Mégis ki vagy kik azok akiket ilyen embertelen módon szakítottak el tőlem? Félek a kérdéseimre választ találni mert ez a tudatlanság átok. Fogalmam sincs egyáltalán kik voltak valaha a szeretteim. Egyáltalán éltek a szüleim? Voltak barátaim, esetleg barátnőm? Mindez hatalmas kérdést vet fel a fejemben, de félő, hogy a választ ki megadhatná, nem fogja. – Amint próbáltam felemészteni a tudatot, hogy egy senki lettem és az égvilágon semmi sincsen, ami életben tartana, rájöttem, hogy ez fog megerősíteni. Ugyanis nincs tét, így nem aggódok. Nem akarok majd hazatérni, csak harcolni, ahogy katonához illik. A program tehát sikeresnek látszott. Azonban az egyetlen bökkenője, hogy valamit nagyon elcsesztek. Érzek dolgokat, amiket előtte sosem, amikről eddig nem gondoltam volna, hogy léteznek. Illatokat, amiket előtte nem éreztem. Látok egy szempárt, amit előtte nem láttam. Úgy érzem, kezdek teljesen megőrülni, félek, hogy ebbe az ismeretlen érzésbe mégis van holmi ismerős és ha erre rájönnek, nekem végem. Kiiktatnak azzal a címszóval, hogy hibás alany. Mi is vagyok én? Egy tárgy? Egy teszt, vagy kísérleti alany? Tudni szeretném ki voltam mindenek előtt, kiket szerettem és kik szerettek viszont. Látni akarom a szempár viselőjét, érezni az illatokat úgy, ahogy előtte éreztem. De mindenek előtt, emlékezni szeretnék, emlékezni arra ki vagyok.