Gabriel & Sel




Mi valahogy mindig búcsúzunk. Emberektől, emlékektől, megélt és elfeledni soha nem vágyott pillanatoktól. Búcsúzunk attól akitől soha nem akartunk volna elválni, búcsúzunk a múlttól, egy kéztől melynek simogatására oly nagyon vágytunk mindig. Búcsúzunk az éjszakától, a közeledő reggeltől, a tovafutó napoktól, életünk hónapjaitól. A lehetőségektől miket elszalasztottunk, a szavaktól melyeket nem mondtunk ki, és amelyekre már nem lesz lehetőségünk sem.
Nem akarom elengedni. Kabátja az utolsó kapaszkodó, az illata az egyetlen amibe temetkezem, az, hogy itt van velem, hogy a lehetősége megadatik annak, hogy holtból élővé válva ismét beléphessen az életembe.
Miközben megcsókol, el akarom neki mondani, hogy sosem volt még csók ilyen fájdalmas, ennyire reménytelen, ennyire örökkön izzó, letörölhetetlenül ajkaimon.
Miközben magához ölel el akarom mondani neki, hogy ha el is megy, ha itt is hagy, lenyomatát ragaszkodásomnak magával viszi majd.
Annyi mindent szeretnék egyszerre, mégis, amikor ránézek, ugyanazt a tökéletes ürességet látom, mint akkor amikor ájulásomból felébredve megpillantottam őt. Nem tudom, hogy hova veszett belőle az akit egykor ismertem, hogy vajon tényleg elveszett? Vajon léteznek gyógyszerek, terápiák, kínzások….úgy alapvetően bármi, ami egy ember ragaszkodását, egy ember olthatatlan vágyakozását, lépteit melyek örökkön hazafelé viszik, teljesen megsemmisítse? Itt állt előttem az élő bizonyítéka annak, hogy ilyenre sem ember, sem felsőbb hatalom nem képes.
A kipusztuló világunk felett is született egy város, a romok között is élnek emberek, vannak még soha el nem feledett életek, oly múlt melybe sokan még ma is menekülnek, hogy tökéletesen meg tudják őrizni emberségüket.
Hogy én mi voltam Gabriel előtt? Egy lány, aki a szüleivel Kristályváros épülő falai közé érkezett, akinek családja ott volt az orvoslás megalapozásánál a városban. Akik hűségükről, az emberi élet iránti elkötelezettségükről megannyiszor tanúbizonyosságot tettek a vezetés felé, és akik életüket is áldozták ennek. Mai napig magam előtt látom anyámat ahogyan az őrjáratról visszatérve szorítja apám vérző felkarját, és a karantén ajtaját ököllel verve követeli, hogy eresszék be, a férjével akar meghalni. Akkor még nem tudtam mi az ragaszkodni. Ma már azt hiszem én nem csupán ököllel verném azt a bizonyos ajtót, hanem át is jutnék rajta...bárhogyan is. Ám amikor elveszítettem a férfit akit szerettem, csak álltam ott az üres kórterem ajtajában órákkal később, és elveszített érzéseimet sirattam. Pedig hinnem kellett volna, sokkal jobban, még ennél is jobban. Kutatni kellett volna, nem annyiban hagyni...mert kivé váltam Gabriel után?
Nem csupán orvos, aki teszi a dolgát, nem csupán egy nő, aki megpróbál a túlélésben is reményt táplálni a jövő felé, hanem emberré váltam. Érezni kezdtem, hogy van szívem, hogy vannak bugyuta, gyerekes gondolataim, ostoba kis flörtjeim egy mosoly hatására, pirulások egy bóktól. Tartoztam valakihez, nem csupán éltem ebben a városban, soha nem tudva, hogy holnap mire ébredünk majd. Hiszen ennek a nyugalomnak hatalmas ára van. Minden ilyen csendes és titkainkat rejtő éjjelért súlyosan fogunk majd egyszer fizetni.
Gabriel megtanított ragaszkodni és küzdeni, hinni valamiben amiben igazán jó lehetek. Hitet adott nekem akkor amikor elgyötörten roskadtam le a fotelben este, fáradtan dörzsölve át halántékomat. Ő ott volt velem, mikor sikereim voltak és akkor is amikor kis híjján belepusztultam egy-egy kudarcba. Felemelt magához, ahhoz az óriási nagy szívéhez, amit mindig is rejtegetett. Egy katonának nincsenek könnyei, egy katona először lő és soha nem kérdez. De én tudtam, hogy ez hazugság,abban a pillanatban tudtam, hogy eltévedt alakját útba igazítottam a kórház zegzugos folyosóin.
Aztán egy napon elment, és mindent magával vitt ami én voltam. Csak a reményt hagyta itt, valami….ki tudja miből erőt merítő hitet, bizakodást, hogy mindez, ami most történik egy napon majd valósággá válik. Bár igazán, talán én sem mertem benne hinni soha.
Öleljük a másikat, kitartóan és töretlenül, holott nagyon jól tudjuk, hogy pillanatokkal később zárul majd mögötte a lakás ajtaja, mintha itt sem járt volna, mintha csak egy éjközepén kelt rossz álom zavart volna meg, és holnap majd annak is vélem:zavarodott álomnak csupán.
Átmeneti viszlát...szavai belém égnek, és még ha rázom is a fejem hitetlenségem okán, még ha azt akarom e pillanatban, hogy ne menjen el, ujjaim már felfogták amit mondott, és mint kihúnyó gyertyák egy sötét szoba közepén, egyenként fejtődnek le róla. Még az ujjbegyeim utána imádkoznak, de tenyerem már csusszan, hogy elengedjem. Agyam nem tudja...agyam és szívem együttesen lázadnak fel az igazságtalanság ellen, a hiánya ellen, hogy távozását újra végig kelljen néznem. Tűzben izzanak a szavaim, akaratom oly kitartó,mint a hirtelen támadt orkán, mely a tavaszi friss lombokat tépázza. Szavaim őszinte ígérettel csapódnak neki, és úgy várom, szinte kérlelem, hogy akarja….hogy akarjon egyszer majd igazán visszatérni hozzám.
Szinte belesóhajtja arcomba az ígéretét. Hogy miattam….miattam aki még oly ismeretlen ismerős vagyok a számára, akiről fogalma sincs, hogy mennyi mindent adott neki, miattam, aki sosem szűntem őt meg szeretni. Miattam, aki képtelen voltam tovább lépni a megváltoztathatatlanon, talán mert éreztem, hogy nagyon is változtatható. Miattam, aki most elmerül a tekintetének örvényében, akinek ajkai csak remegve nyílnak el egymástól, és bár arca mosolytalan, legbelül szétfeszíti az önfeledt, pillanatnyi öröm.
Miattam….miattunk. Hogy bár mindent elvettek tőlünk, minden emlékünket az enyészet feneketlen mélysége nyelte el, új reménnyel táplál a tudat, hogy a tudatlan ragaszkodást nem vehetik el. A szerelem ahogyan mondtam, nem csupán szenvedély, nem csupán tűz és perzselés, amellyel akár az egész világot lángba lehetne borítani….a szerelem ragaszkodás és önfeláldozás. Hit az ismeretlenben, hit abban, hogy ha egyszer el is engedjük egymás kezét, ha elválasztanak bennünket, vakok leszünk látni a másikat...de ebben a vakságban is tétova léptekkel is visszatalálunk egymáshoz, ahogyan ő is visszatalált hozzám.
Nehezen ereszt el, ahogyan én is nehezen hagyom ott, hiszen jelenleg a másodpercekkel folytatunk küzdelmet, amely még egymás közelében tart bennünket. Már érzem rajta, érzem ahogyan a bejárat felé tekinget, miközben én írok a papírdarabra, hogy nem maradhat tovább. Ahogyan érzem azt is hogy újra ölelő karjaiban az erő, a megtartani vágyás, a ragaszkodás sokkal erősebb mint akkor amikor belépett az otthonunkba.
Szerény hajlék ez, nem is túl nagy, nem hivalkodó, de a miénk volt. Még mindig a miénk. Ez a hely mindig visszavárja, ahogyan el sem engedte őt soha. Én azonban most elengedem. Ha nehezen is, de tudomásul veszem, hogy indulnia kell, ha tovább maradna valakik, akiknek az volt az érdeke, hogy elválasszák tőlem, gyanút fognának távolléte okán.
Kést forgat a szívembe csizmájának távolodó koppanása, ahogyan az árnyékok közé vegyül, és a holdnak fénye többé nem ragyogja őt körül velem. Kezem megemelem, nyúlnék utána, de ujjaim a levegőt markolják. Itt hagyott páráját szorítom, a semmi felett lebegve, és reménykedve, hogy ez a találkozás elég lesz ahhoz, hogy holnap újra felidézve hihessek benne, hogy itt volt….hogy él.
Nem néz vissza. Nem fordul meg. Talán érzi, hogy ha így tenne, akkor odavetném magam, kapaszkodnék belé, vonszolnám a testem némán könyörögve, hogy maradjon. Megfeszülő arcizmaim mögött az eddig el nem sírt könnyek dübörögnek. Fájdalmasan eltorzult vonásokkal, húsos ajkaim száraz cserepei közé sóhajtott könyörgéssel marasztalom, de ezzel inkább már csak magamat nyugtatom.
Az ajtó lassan, szinte kínzóan lassan zárul be mögötte, halk zörrenésére úgy rezzenek össze mintha bevágódott volna. Levegőt is alig merek venni, miközben behunyt szemekkel szippantok mélyet a levegőbe. Érzem….érzem és még érezni akarom. Lerogyok a kanapéra, kezeim ölembe ejtve, fejem hátravetve fürdőzöm az előző órák párájában, mit ő itt hagyott én pedig elvettem magamnak. Mozdulni is alig merek. Hallom odakint a koppanások lassúak, érzem, hogy visszahúzzák őt a léptei, de a gondolatai és a tudat, hogy nem maradhat messze viszik.
Kipp-kopp...úgy szalad úgy fut az idő...kipp-kopp távolabb lépdel ő….és a hajnal magányosan talál majd...nélküle elveszve, ebben a pillanatban rekedve, soha fel nem ébredve.
Már csak az elmúlt pillanatoknak mormolom, mert vallomásom ezerszer is elrebegtem a két év alatt, hogy szerettem, hogy szeretem, hogy mindig szeretni fogom. Akkor is, ha már tényleg nem lesz. Időtlenül boldog fájdalommal.
Nem mondtuk ki, a szavak nem is lettek volna képesek azt a terhet, azt a fajta súlyt cipelni amit éreztem, ő pedig azt hiszem az emlékezet hiánya miatt nem akarta...vagy tán nem tudta. Hogyan is lehetne mondani valakinek, akiről nem tudunk semmit, csak annyit, hogy megmagyarázhatatlan erővel ragaszkodunk hozzá.
Hajnalig nem mozdultam onnan, és már  jócskán pirkadt, amikor álomittas szemeim újra kinyitottam. Valahogyan ebben a reggeli vörösségben már egészen más volt a szoba. Mintha elillant volna belőle az a varázslat, ami az éjszakával megérkezett. Én ott feküdtem a kanapén, a kedvenc sprőd, kék kockás plédünkbe bugyolálva, a koszos, fél szemű mackót szorongatva. Előttem az asztalon egy félig kiürült boros pohár, meg pár elnyűtt zsebkendő. Nem tudom mit sirathattam, hiszen boldognak kellett volna lennem, hogy él. Helyette önző módon talán sirattam mindazt amelyet a megjelenésével elveszítettünk, és a bor feloldotta bennem a könnyeket. A gyász miatt képtelen voltam rá...két éve tartogatott sírásom egy éjszaka alatt adtam ki.
Innentől nem gyengülhetek el, mert ígéretet tettem, hogy meg fogom találni ki ezért a felelős. Még akkor is ha a munkámmal, a pozíciómmal játszom. Nem számít...semmi sem számít, csak hogy újra velem lehessen.
Csak, hogy egyszer újra halljam tőle, mélyről jövően tisztán és őszintén: Szeretlek!

Gabriel & Sel




Veszendőbe ment napok nélküle, és az eljövendő oly homályos és kiismerhetetlen, amidőn a tekintete amely az árnyékok között fürdőzik. Legszívesebben karon ragadnám, hogy az összes zugot újra felfedezzem vele a házban, hogy minden kis morzsáját elveszett emlékeinek együtt szedjük össze, hátha egy kerek egésszé áll össze. De nem vagyok naív, még akkor sem, ha ez a valószerűtlenül megszületett találkozás, szinte eszem veszi. Marasztalni akarom a perceket, megállítani az időt, ujjaim közé csippenteni minden tovafutó homokszemet a múló pillanatokból és nem ereszteni, ahogyan őt sem. Tudom, hogy pár óra múlva az akarat, vagy éppen a félelem el fogja tőlem rabolni őt ismét, mintha megint el kellene engednem a kezét, mintha újra át kellene élnem, hogy legbelül hallom lassuló szívdobbanását.Látni távolodó alakját, mikor szemem meg sem szokta még hogy itt van.
Táncban született szerelem, mely most a táncban újjászületik, és szinte belesimulok az összes ismerős mozdulatba. Pihenő keze a derekamon, mely csípőmre vándorolva von közelebb. Levegővételnyi hely sincs már közöttünk úgy simulunk a másikhoz, és látom rajta, hogy a tekintete valahova messzire repíti. Régi időkbe, amelyekben a zene részese volt az életünknek, melyet nem tudtak elvenni, hova visszamenekülhettünk. A katonák lelkét minden kiképzésen, minden bevetésen eltöltött idő csorbítja, az érzelmeket tökéletesen kiöli és a helyébe nem hagy mást csak döbbenetes ürességet. Gabriel nem akart ilyen lenni. Minden erejével küzdött ellene, noha azt hiszem, hogy fizikai kiállása miatt nem akarták megengedni neki ezt a luxust. Én pedig marasztalni akartam őt az én világomban, hova nem engedtem be a kegyetlen elmúlást, vagy a tudatot, hogy odakint pusztul a világ, hogy elveszítjük utolsó maradványait is emberségünknek, és silánnyá, kopárrá változik minden amit civilizációnak hívtunk. Csak idő kérdése talán, hogy Kristályvárost mikor éri el az a vihar, amelyet emberi gyarlóságnak, kapzsiságnak és hatalomra vágyásnak hívnak. Már tán el is érte, csak mi még azt látjuk amit elhitetnek velünk.
Amikor kiejtem a nevét, érzem, hogy az izmok megfeszülnek benne, akár egy pattanásig feszített íj, mi csak arra vár, hogy eleresszék, és végre elpusztíthasson mindent, ami az útjában áll. Rezzenése, ajkainak feszülő íve, vagy ahogyan megkeményednek a vonásai hirtelen szomorúsággal töltenek el.Hát tényleg nem emlékszik milyen volt kiejtenem a nevét? Sosem becéztem, sosem mondtam másképpen, csak így, együtt: Gabriel.Volt valami lágy esése, mintha az ember ajkai között olvadna el az édes napsugár, mintha kecsegtető szellő táncolna orcájának vonalán, mintha ajkai között titokzatos ima születne. Suttogva, rekedten,halkan és csendesen, vagy éppen a világ zaja közé feszülve, kérlelve vagy követelve hívtam őt így. Gabriel. Különös angyal volt ő. Szárnytalan toppant be az életembe, glóriája csupán a csókja volt, de nekem kellett….így kellett. Ahogyan most is útját állja önostorozó szavaimnak. Csókja eloszlatni vágyik kétségeimet, vagy éppen magamnak felrótt hibáimat. Hűvös keze az arcomra simult, tökéletesen illeszkedve az ívre. A máskor kemény katonatenyér oly simogató volt, ridegségében is tűzforró, nyomot hagyott az érzelmeimen. Ajkam önkéntelenül adta meg magát neki, belepirult az övének érintésébe, és úgy követelt még többet és tovább. Halk, alig hallható nyögéssel tudatosult bennem, hogy milyen régóta nem éreztem ezt, és mennyire kegyetlenül hiányzott. A tétova mozdulat lassan határozottá válik, és elszabadulva szenvedélyesen olvadnak össze ajkaink. Nem tiltakozom, nem húzódom el, mégis fájdalmassá torzulnak vonásaim, a pillanatnyi döbbenetes vágytól akár zokogni tudnék. Felszakadnak a két éve rejtegetett érzéseim, az aki akkor lehettem ha így csókolt meg mint most. Csak akkor tudtam, hogy a reggel mellette talál, most viszont éreztem, hogy ez istenhozzád csók is egyben. Búcsúzik vele, pedig épp csak üdvözölt. Karjaim kapaszkodnak, élő indaként tekerednének rá, de csak a hátáig jutok. Húzom és vonom magamhoz, az sem számít ha levegőt nem kapok. Hiszen nekem ő a levegő, nélküle megfulladok. Mégis én vagyok, aki megszakítja a varázslatot, mert talán tudom, hogy megállni képtelen lennék, ugyanakkor azt is tudom, hogy amíg egy idegen vagyok neki, sosem lenne semmi olyan amilyen azelőtt. Bár talán így sem lehet.
Az éjjeli ház csendjét csak tovafutó lépteink verik fel. Csupasz talpam mögött csizmájának súlyos koppanása kergetőzve halad, végig amerre vezetem. Bebújunk az árnyékokba, parolázunk a holdnak fényével, a félhomályban aztán kiteljesedve eljutunk a Lélekveszejtőig. Az emlékek birodalmába, melyektől sosem váltam meg, melyeket mások elvesztettek, nekem a túlélésem zálogai lettek. Csak néztem őket néhanap, és felidéztem idekerülésük körülményeit. Mindegyik egy újabb történettel gazdagodott. Csak őt figyeltem hogyan reagál a tárgyakra, hogy valamelyik talán ismerős lesz, talán felidézi a helyet ahol találta, ahonnan nekem hozta. Hitetlenkedve figyelte, kabátjába rejtett kézzel, mely kéz aztán egy idő után előkerült és valami pihent benne. Meglepetten kaptam fel a fejem, és először őrá néztem majd a tenyerében pihenő koszos kis plüssre, amely jelen pillanatban pontosan olyan volt mint kettőnk kapcsolata: megtépázott, szétroncsolt, félszemű, koszos, de mi ragaszkodtunk hozzá. Ő tudatlanul is, én pedig nagyon is tudatosan. Átcsúsztatta a kezembe a kis figurát, melyet oly óvón vettem át, olyan féltő gonddal, ahogyan az összes többit, amit hozott nekem.
- Hát még mindig gyűjtögetsz?- kérdeztem tétova, de őszinte halovány mosollyal, ujjaimmal átsimogatva a kis mackó feje búbját. A polc felé fordulva helyet kerestem neki, és a gyűrű, meg a papírmasé tulipán csokor közé ültettem.
Annyira akartam, hogy maradjon, hogy ne hagyjon itt, ne éppen most...és én tényleg úgy éreztem, hogy jelen pillanatban felforgatni lennék képes az egész világot, csakhogy megtarthassam, csakhogy velem legyen újra. Hiszen senkinek nem volt joga ezt tenni velünk. Csak azt akartam, hogy igent mondjon, hogy megígérje, hogy soha többé nem fog elhagyni, hogy többé nem az árnyékokból az éjjel leple alatt fog kilesni, hanem itt lesz velem minden nap úgy mint régen. Egy pillanatra naív ostoba akartam lenni, aki alapvetően nem vagyok, egy pillanatra önző akartam lenni, csak magamra gondolni, hogy soha többé ne kelljen úgy ébrednem, hogy pusztán vágyakozom utána, utána mit nem kaphatok meg.Egy pillanatra el akartam feledni az elmúlt, gyásztalan éveket….egy pillanatra csak azt akartam, hogy semmi se változzon. Rekedjünk meg itt, ebben az időben, ebben a szobában, a régmúlt és már sehova nem változó tárgyak között...itt, hol mindig elvesztünk. Lélektől lélekig veszejtődve.
Felfogom amit mond, és azt hiszem soha nem volt még semmi ami ennyire elkeserített volna. Arcomon komorság suhan át, és tétován bólintok. Lehajtom a fejem. Mint egy ember, akitől a legfontosabbat veszik el: a szívét, amely élteti. Kiszakítják újra és újra, nekem pedig nincs választásom. Mit vétettem, hogy ezt teszik velem? Mit vétettem, hogy ő ezt teszi...még akkor is ha nincs más választása.
- Tudom.- azt hiszem soha nem ejtették még ki ezt a szót ennyi szomorúsággal, ennyi lemondással, ennyi keserűséggel. Mégis ennek talán ellentételeként úgy szorítom tovább a kezét a mellkasomhoz, mintha a kérést, vagy éppen a tudatot figyelmen kívül hagynám. Mintha összefonódó ujjaink egyé váltak volna, és ha el akar menni, vonszolnia kell magával engem is. Nem akarom...fejem rázom a szavaim után, aztán megint bólintok. Összezavarodtam. Elmém felfogja, hogy veszélyben vagyok, a szívem azonban képtelen törődni ezzel. Hogy mennyit ért nekem Gabriel? A félelmen túl is mindent. Én tényleg bármit megtettem volna azért, hogy itt tartsam, bárkivel szembeszállok, fel sem fogva, hogy ezzel veszélybe kerülhetek...mit ér az az élet, amelyben megtalálsz mindent ami fontos,hogy aztán újra és újra elveszítsd? Mit ér az egész ha a saját létedet, mint egy üvegablakon keresztül bámulnád és tudnád, hogy soha nem kerülhetsz át oda. Mintha ő és én az üveg két oldalán simítanánk össze tenyerünket, és csak nézünk, figyelünk. Így fagyunk bele a reménytelenségbe.
Hozzábújok, fejem a mellkasába fúrom, arcom fürdőztetem a kabátjának téli este illatában. Idegen helyről jött, mégsem idegen az illata. Személyes, csak az övé, és én minden érzékszervemmel meg akarom őrizni. Ujjaim kapaszkodnak a kabátba, noha tudom, hogy hamarosan el kell engednem. Már azzal is veszélyes lépésre szánta el magát, hogy idejött. Valami hirtelen eszembe jut….adni akarok neki valamit, valamit, amit nem felejt el. Nem akarom, hogy elfelejtsen, megint. Eltolom magam tőle, majd sietve körbenézek, és az aprócska kis komódon az ablak alatt felfedezek egy jegyzettömböt. Sárga lapjai felett toll pihen. Odalépek, és gyorsan firkálok rá valamit, majd letépem, összehajtom, és visszamegyek hozzá. A négyrét hajtott lapot a kabátjának felső zsebébe csúsztatom, majd úgy mint az előbb megint hozzábújok. Akarok még lopni magamnak ezekből az utolsó előtti pillanatokból. Már hívogatja vissza a sötétség, melyből kilépett, tudom, hogy indulnia kell hamarosan. És azt is tudom, hogy az utolsó pillanatig küzdeni fogok a maradásáért, még akkor is ha tudom, hogy hamarosan becsukódik majd mögötte az ajtó és megint egyedül maradok.
- Ki fogom deríteni mi történt. Azt is, hogy kik állnak az egész mögött és legfőképp, hogy miért.- emelem meg a fejem hirtelen, és még ebben a szűrt fényben is jól láthatja szemeimben a határozott kis tüzeket. Csillapíthatatlan láng kel életre bennem, melyet az iránta táplált soha el nem múló szerelem és a kegyetlen bosszú különleges keveréke erősít.
- És eljön majd a nap, tudom, hogy soha többé nem kell elmenned. Ne félts engem, sokkal erősebb vagyok, semmint hinnéd! Most pedig már különösen. Csak mondd, hogy te is ezt akarod! Hogy szeretnéd….hogy kiderüljön.- volt az egészben valami furcsa és megmagyarázhatatlanul fájdalmas, ahogyan küzdöttem érte.
Én emlékeztem egy életre amit együtt éltünk, egy szerelemre amit megéltünk. Minden itt volt bennem, telítve és túlcsordulva.
Ő pedig sem az érzésekre nem emlékezett, sem rám.

…

S hogy mi volt a papírra írva amit a zsebébe csúsztattam? Egy mondat és egy betű:

“Túléljük, bármi áron! S”

Gabriel & Sel






Mi változott két év alatt, amikor még abban a hitben éltem, hogy soha többé nem láthatom már az arcát? Tulajdonképpen semmi. Miközben a közös fényképeinket mutatom neki, miközben nem tudok betelni a látványával, miközben lopva, mintha bűn lenne, úgy figyelem őt, néha elveszve másodpercekre a tekintetében, és rádöbbenve, hogy ő is éppen engem néz, vagy összekulcsolódó ujjainkat. Mindeközben mintha az élet fricskát akarna nekem mutatni elmém felidézi a temetése napját….napokkal korábban kérvényeztem, hogy mielőtt a koporsót lezárják, még láthassam őt. A kérvényt a legmagasabb szintekről utasították el, és nem volt közbenjáró erő, amely képes lett volna fellebbezéssel élni ellenében. A koporsó ezek szerint üres volt, ezért nem láthattam őt. Hirtelen határtalan gyűlölet vesz erőt rajtam és a számomra ismeretlen hatalmat átkozom, szentségtelenítem meg gondolatban, mert abban a hitben hagyott, hogy meghalt, hogy már soha többé nem látom.
Még orromban érzem a hófehér krizantémok temető illatát, a frissen hullott hó ropogós tiszta szagát, a fagyott föld koppanását a súlyos katona csizmák alatt, a tiszteletadást a bajtársért, a szál virágot az elvesztett emberért, akinek helyében akár ők is lehettek volna. De százszor inkább a halál, mint egy olyan élet, amelyben szinte megfosztják őket attól, hogy kötődjenek, hogy emlékezzenek, bármire a múltjukból.
Nem tudom, hogy miképpen lehetséges, hogy most itt van, ahogyan azt sem miképpen volt ez már lehetséges korábban is. Mikor éjjeleken át figyelt és várt. Tán maga sem tudta mire. Tán azt sem tudta hogyan kezdjen hozzá, hogyan tegye meg az első lépést afelé, akitől a megoldást várhatja. Meghalni és újjászületni anélkül, hogy valójában tudná, hogy mi az élni, meglehet a legfájdalmasabb egyben. Mintha érzései sem lennének. Bizonytalan, tétova tekintete, ahogyan engem fürkész, mintha tőlem várná a választ arra, hogy milyen ezt átélni. Elmondani szavakkal én sem tudom, de megmutatni tán képes leszek neki. De kell az érintése, kell a közelsége, hogy igazi maradjon, hogy ne féljek attól minden másodpercben, hogy elillan, mintha itt sem járt volna, és felébredve rádöbbenek, hogy megint egy kegyetlen álom részese voltam.
Talán már a nevemre sem emlékszik….így kell lennie, hiszen nem becézett, nem rejtette apró érintések közé olyan határozott lágysággal, olyan mély és ismeretlen erőket formáló tónussal amilyenre csak ő volt képes. A kezeimet figyeli, ahogyan az övére kulcsolódik, ahogyan ujjaim birtokba veszik az ő ujjait, ahogyan a fa gyökerei kapaszkodnak egymásba, ahogyan én kapaszkodtam belé azon a vészterhes napon. Ezek a kezek akarták megmenteni, ezek a kezek melyek annyi mindenki mást megmentettek. Bőre alatt lüktető szívének gyengülését, pulzusának egyre halkuló ütemét, lélegzetvételének elhaló selymességét, az ujjbegyeim őrzik azóta is.
A bocsánatkérése hallatán éppen olyannak látom mint sok reggelen, amikor félálomban kiöntötte a kávét, amikor nem sikerült a pirítós, amikor leszidtam mert megint láttam, hogy az egyenruháját ölti magára. A szabad napján. Sosem tudtam melyik lesz az a nap, amikor utoljára búcsúzom majd tőle. Tisztában kellett lennem vele mit jelent egy katonával élni, milyen megosztani az életemet a fenntről érkező parancsokkal, a bizonytalannal, hogy talán az a pillanat fogja meghatározni a további éveket, amikor istenhozzádot int, még visszafordulva, kölyökmosolyát villantva felém. Mintha azt üzenné, hogy nem lesz semmi baj, pedig tudom, hogy minden távozással csak az lesz. Baj.
Megmenteni képtelen bénultsággal engedtem el,és próbálok nem gondolni arra a vér áztatta arcra, arra az elgyötört testre amidőn utoljára volt alkalmam látni.
Mozdul a kezem. Ó mennyire érinteni szeretném a bőrét az arcán, feledni vágyom a múltban szerzett hegeket, akárha csodatévő lehetnék, kinek elég csupán egy simítás, hogy mindent meggyógyítson. Pedig csak egy halandó vagyok, egy nő, aki most kapaszkodik a hirtelen rázúduló valóságba. Arcára vezetem forró tenyerem, és mély sóhajjal szívom magamba azt az ismerős illatot, melyet nem szennyez a halál szaga. Él...nagyon is él, és itt van velem.
- Ne kérj bocsánatot! Hiszen nincs miért….nekem kellene inkább, hogy képtelen voltalak megmenteni. Istenem, Gabriel! Még mindig annyira valószerűtlen. Itt vagy...te vagy itt!- rázom meg a fejem, sokadszor is mozdul a kezem, és ujjaim táncot járnak az arcán lágyan és tapogatón. Ismerős rajta minden, csukott szemmel is fel tudnám idézni az összes jellegzetességet. Mutatóujjam lassú vonásokat húz rajta, majd az ajkaira téved, és ha nem állja útját a mozdulatnak, akkor a kecses ujjak várakozó lassúsággal simítanak végig húsos alsó ajkán, mely végén tovább vándorol az újra felfedezni vágyó mozdulat, hogy a felsőn is bejárja a maga útját. Másik kezemmel a haja felé nyúlok, tarkótól felfelé,mint egy életre kelt fésű túrnak bele ujjaim. A félhosszú barna tincsek tengerébe szinte fuldokolva követelem magamnak, hogy megint mellettem legyen, hogy néha arra ébredjek, hogy belefúrom a fejem és soha nyugtatóbb álomra hajtom a fejem. Akarom, hogy ne tűnjön el, és azt veszem észre minél inkább valóságként élem meg, hogy egy erő feszít szét, mely nem fogja hagyni, hogy elmenjen. Szenvedélyes akaratosság kel életre bennem és tudom, hogy ilyet mindig is ő volt képes kiváltani belőlem. Ragaszkodom valamihez, amit csak pár perce birtoklom újra, és ami ki tudja most kihez tartozik. Senkihez! Senki máshoz, csak hozzám!
A zene az végül ami felszakít valamit, mintha egy idegen kéz által lekötözött szemről lekerülne a kötés, és próbálná a tárgyak körvonalai között megtalálni azt az egyet, amely fontos a számára. Amely egykor fontos volt. Ismét összefűzzük ujjainkat, keressük a másikhoz vezető utat, melyet már én sem tudom hol találok, ő maga pedig még azt sem tudja kihez akar visszatalálni. Mégis keze a derekamon pihen meg én pedig kapaszkodom a vállába, lábaimmal ösztönösen követve a zene ritmusára. Felemelem a fejem és innen figyelem őt, bújnék de visszatartom a mozdulatot. Látnom kell mit vált ki belőle az egész, mi az amire emlékszik...a táncra igen. Rám nem. Fájdalmas a felismerés, de most ezzel sem törődöm. Ott keresek boldogságcseppeket ahol még van. A tudatban, hogy ez az éjjel elhozta nekem őt, és nem számít semmi más. Hogy látom, hogy tudom, hogy életben van mindennél részegítőbb, mindennél szétfeszítőbb, mindennél erőteljesebb….zuhanok önmagamba, a múltunkba, a pillanatokba...mindenbe amire én emlékezem, ő pedig nem. De tudja, hogy fontos vagyok neki, elég ez vajon? Egy darabig biztosan. Táplálni kell a tudatot, hogy erőre kapjon. Hát ezt teszem most is.
A szó hallatán felkapom a fejem és egy mély sóhajjal tekintek fel rá. Szemeimben mint éltre kelt apró, iránymutató fáklyák, szenvedélyes akarat lobban fel. Még többet akarok belőle, még többet mert lehet pár órán belül elragadja tőlem az az erő amely idehozta. És talán holnap majd erre sem fog emlékezni. Mintha csak ez az éjszaka jutna nekünk, mintha csak most élhetnénk meg mindazt amit egykor egymás számára jelentettünk. Holnap pedig nincs tovább. Csak egy nap a világ nekünk. A mai nap. Hirtelen tolom el magam tőle, és fogom meg újra a kezét, vonszolva magammal egykor volt otthonunk falai között. Zihálva és szinte bénult őrültséggel húzom magam után a konyhába, azon túlhaladva az emeleti lépcsők előtt elhaladva az alsó szinten található kis szobába, ahol a legtöbb időt töltöttük. Bár volt hálószobánk, de néha...titkos hajnalok találtak itt bennünket egymás karjában. Gabriel úgy hívta, hogy a Lélekveszejtő szoba….mert ezen a helyen úgy keltünk életre egymásnak, hogy a testen túl a lelkeink is összeolvadtak, és soha többé nem váltak szét. Puritán berendezés volt, ám csak a kontúrok rajzolódtak ki a hatalmas ablakon beáramló holdezüstben. Egy kanapé, rajta rendezetlenül szétdobált párnák, egy lelógó pokróc maradványa hirdeti, hogy a legtöbbször én magam is itt alszom el, mert itt érzem a legjobban az illatát. Egy szekrénysor, rajta mindenféle, mások számára értéktelen tárgy, melyek többségét Gabriel a kinti portyáiról hozta. Hogy ne felejtsük el milyen volt az élet egykor, hogy ne felejtsük el mennyire furcsán elzárt burokban élünk idebent, és ne felejtsük el, hogy rajtunk kívül vannak mások kik nem ilyen szerencsések. Célok kellene, hogy ne csupán túléljük ezt a világot, hanem éljünk is benne. Nekem ő volt a célom, nélküle maradt a túlélés, még idebent is.
- Gyere!- húzom őt tovább, mint egy lelkes és megvadult gyermek, aki minden egyszerre akar elmondani és megmutatni, mint aki most fedezi fel a világot. Hangom mély és szinte olyan, mint amikor az ember a füléhez szorít egy kagylót. Örökkön hallja a búgását. A szekrények felé húzom, a sötét tárgyak felé és megállva ott a különös gyűjteményre mutatok.
- Ezt mind te hoztad nekem. Kintről...a halott városokból, a portyákról, túlélők és ellenségek után kutatva. Ezek itt, a legdrágább kincseim.- volt ott kicsorbult kék bögre, benne valakik által készített papírmasé tulipánok. Gyerekrajzok befejezetlenül, mesekönyvek szinte málladozó lapjai, egy valamikor szép darabnak számító kézitükör, pár filmplakát még a kór elterjedése előttről, csodaszép, kézzel írott szerelmes versek...ki tudja ki küldhette kinek, egy porcelán balerina szobra időtállóan megmeredve egy kecses mozdulatban….és egy gyűrű, mit sosem viseltem, mert valaki másé volt, de Gabriel azt ígérte egyszer majd lesz sajátom. Mások számára kidobásra ítélt kacatok, számomra azonban egy-egy emlék az útjairól, amelyek során mindig aggódtam érte….az utolsóról pedig nem hozott semmit, csak önmagát. Vérben fagyva. Lázas rajongással nézek fel rá, mindkét kezét megfogva húzom a mellkasomhoz, apró szívem oly ütemmel kalapál, hogy a tenyerében érezheti az én életem ritmusát.
- Ne menj el! Maradj velem! Vagy….vagy majd...majd én segítek! Bárhol vagy én majd...én nem akarom, hogy elmenj! Soha többé! És nem számít hol vagy és kik azok akik….nem számít! Akár a térrel és idővel is dacolnék! Egyszer már elvettek, többé nem fognak!- annyi határozott, szenvedélyes és harcias vagyok, noha a beszédem kusza és tán meg is akad néha, de én komolyan gondolom.
Úgy szorítom a kezét a mellkasomhoz, mintha attól tartanék, hogy lezuhanok. Valahova a semmibe. Ahol megint nélküle leszek. És nem akarok nélküle lenni. Soha többé.  

Gabriel & Sel




Ha egy emberből messze űzöd az érzéseit, ha elveszed tőle azt amiből egész addigi életét táplálta, mondd mi marad belőle? Semmivé foszlik léte, ahogyan a Föld is szinte semmivé foszlott a járvány után. Emberek hazudtolták meg addigi létüket, testvérek fordultak egymás ellen, és váltak szeretők a másik gyilkosaivá. Állatiassá silányult világunkban csupán az tartott bennünket életben, hogy keressük mindebből a kiutat, hogy megpróbálunk emberek maradni ott, hol ezt megvalósítani a legnehezebb.Csak a múltunk törékeny kis darabjai maradtak meg nekünk, melyekből erőt merítünk a folytatáshoz. Az ember tulajdonképpen pontosan ezt csinálja. Ebből építkezik, ebből jut előrébb, és életének megannyi apró kis történését emocionális kis burokkal vonja körbe, hogy ne csupán levegőt vegyen, ne csupán élettelen járjon a világban, hanem legyen az egésznek értelme. Ha mindez elveszik, semmivé válik, úgy tökéletesen céltalan kóborló lesz kietlen léte pusztaságában.
Mikor magamhoz térek kábulatomból, elég csak rá néznem, elég csak az egykor volt ragyogó és kíváncsi szemekbe tekintenem, hogy tudjam, belőle hiányzik minden ami célt adott neki egykor. Minden ami ketten együtt voltunk, minden amiben hittünk, az álmaink vad, gőzös ábrándjait kergetve, remélve és bízva a másikban, kapaszkodva a közös jövőbe, és tudva, hogy ha el is pusztul minden körülöttünk, romvárain az életnek mi akkor is képesek leszünk ismét teremteni. Önzetlenségben éltünk, pontosan tudtuk, hogy így élhetjük túl, így lehet esélyünk a folytatásra. A város falain belül biztonságban voltunk, de azt is tudtuk, hogy ez csupán időleges….éppoly bizonytalan a béke, amilyen bizonytalanul most próbálunk utat találni egymáshoz.
Annyi mindent szeretnék neki mondani egyszerre. Mintha a szavak kitörni készen sorakoznának ajkaim börtönében, de képtelen vagyok kimondani. Nem tudok neki semmit mondani arról, hogy ki is volt nekem ő pontosan, azon túlmenően, hogy a világmindenséget jelentette egykor. És amikor elveszítettem, amikor magam mögött hagytam a szobáját a még mindig ütemesen csipogó lélegeztető géppel, jól tudtam, hogy ez egész hátralévő életemben már így marad. Könnytelen napok következtek, melyben társam egy örökkön telt whisky-s pohár meg sok szál cigaretta volt. Csak néztem közös életünk apró kis darabkáit, egyenként simogatva át a szekrényben társtalan lógó ruhákat, azt a pár darab fényképet ami rólunk készült és amelyeket azóta sem raktam el a nappali avitt polcairól. Szomszédságában egy leszárított tavaszi csokornak, meg egy tálkányi kavicsnak. Cetliknek amelyeket egymás zsebébe csempésztünk, mint két bolond ifjonti éveiben járó gyermek, kik a szerelem minden lépcsőfokát meg akarják járni. Legyen az bohókás évődés, vagy szenvedélyben való végtelennek tűnő összefonódás.Egymáshoz feszülő testünk olvasztotta magába a másikat, lelkének minden rezdülését, hangjának elhaló sóhaját. És mindez most emléktelen hullik nála a semmibe, miközben én tisztán emlékszem hogyan súrolta fülcimpámat az a rekedtes lehelet, az a furcsán megbicsakló sóhaj, amellyel most hozzám is szól.Szinte megremegek ezen emlékek feszítő súlya alatt. Bólintok a kérdésére, miközben növekvő félelemmel pislogok rá. Megerősíteni próbálom, hogy nem véletlen van most itt, hogy talán valami ott legbelül, amely elpusztíthatatlan a része volt és  folyamatosan felém sodorta. Vissza oda, ahol várták, vissza oda ahol szerették úgy ahogyan többé már senki nem fogja. Én tudom. Valahol mélyen neki is tudnia kell. Kétségbeesetten, szinte könyörgően néz rám. Akár egy gyermek, aki eltévedt egy veszélyekkel átszőtt labirintusban és képtelen megtalálni a kifelé vezető utat.
Szeméből az ösztön csal elő egy könnycseppet, mely szabadon indul útjára. Vad késztetést érzek, hogy előre nyúljak és felfogjam azt. Ostoba vágy, egyre erősebben zakatol. Ajkaim alig tudnak egymástól szétfeszülni, nyelvemmel megnedvesítem alsó ajkam, végül engedek annak az erőnek, amely kezemet megemeli és ha nem állít meg az arca felé nyúlok és valahol az állánál érinti meg finoman mutató ujjam a bőrét, útját állva annak az egyetlen cseppnek, hogy a mélybe hulljon. Majd amilyen hirtelen volt a mozdulat, olyan hirtelen rántom is vissza a kezem, mert amint tovább figyelem őt olyasmit látok, ami megbénít. Nem vált ki belőle semmit a mozdulatom. Mintha idegen lennék, egy a sok közül akik e város falai között élnek. Bizonytalan. Kétségbeesett. Zavarodott. Elveszett és most visszatalálni képtelen. Hozzám. Hozzánk. Csak tudja, hogy itt kell lennie, de nem tudja miért. Én pedig azt nem tudom mit is mondhatnék el neki. Honnan kezdjem, merről közelítsem meg, mi az amivel nem zaklatom fel és egyáltalán….még azt sem tudom honnan indult ő el és hova tér vissza ha a hajnal már lopakodva közeledik majd a horizonton.
A magázása szíven üt. Itt van közel hozzám, érzem testének forróságát, látom az arcát, a hangja simogatóan érces, baritonja az utolsó sejtembe is belekúszik, mégis sosem volt ilyen távoli, amint most az.Mit tettek vele? Kik tették ezt? Dühöm egyre dagad, szétfeszít a racionalitás, mely az előbbi varázslatot elűzni látszik, mit a felbukkanása okozott.
Megemelkedik a kanapé párnája, amikor feláll, és én egyelőre csupán tekintetemmel követem őt. A kérdése ott marad megválaszolatlan a levegőben.Sóhajtok egyet, arcomat a két kezembe temetem és fáradtnak tűnően dörzsölöm át az arcom, majd alig egyetlen perc múlva állok fel a kanapéról, hogy az egyik aprócska kis komódon álló Tiffany lámpát felkapcsoljam. Nyugalmas barack szín árad szét a helyiségben, a tárgyak körvonalai élesebbek lesznek, ahogyan mi is része leszünk ennek a halovány fényű világnak, amelyben immáron sokkal jobban látjuk egymást. Fáradt, elgyötört de mégis valamiféle apró rajongó figyelemmel nézem őt végig, majd a kezem nyújtom felé.
Ha elfogadja, ha megfogja a kezem magam után húzom. Csupán néhány apró lépés, az ablak mellett álló régi polc felé.Ez az egyetlen bútordarab ami a szülei után maradt. Minden bizonnyal erre sem emlékszik. Pedig örök becsben tartotta.
Ha egyszer megfogtam, már nem engedem el a kezét. Hüvelykujjam akkor is simogatja apró kis mozdulatokkal a kézfejét amikor megállok vele ennél a polcnál. Nem számít, hogy nincs hatása….de olyan ez mint amikor az ember jeget melenget a tenyerében. Lehet, hogy nem azonnal, de fel fog olvadni. Egyszer biztosan.
- A nevem Selynda Wissen. Belgyógyászként dolgoztam a kristályvárosi kórházban egészen az igazgatóvá való kinevezésemig.- ott állt mellettem, miközben én felé fordultam. Alig a válláig értem csupán.Vártam egy aprócskát, hogy lássam az arcán, mit váltanak ki belőle a szavaim. Ám tökéletes szenvtelenséggel és további kérdésekkel tekintett vissza rám. Nem mondott neki semmit a nevem, az, hogy ki vagyok, vagy éppen mit csinálok. Továbbra is úgy tekintett rám mint egy idegenre. Megremegett a kezem az érintésben, miközben eszeveszetten szorítottam a kezét, reménykedve, hogy egy morzsányi emlékezetfoszlányt sikerül onnan mélyről visszacsempésznem magunknak. De ez lehetetlen próbálkozás volt. Gabriel ugyanazzal a kétségbeesett akarattal állt ott mellettem, ahogyan az előbb a kanapénál. Semmire sem emlékezve, de olyan nagyon akarva tudni, hogy mégis miért hozták ide vissza a léptei.
Elfordultam tőle és a polc felé néztem, az egyik fényképre amely ott állt. Kettőnket ábrázolt, megismerkedésünk első évében, egy kerti partin, amit itt tartottunk a házavatón. Együtt választottuk, együtt újítottuk fel. A képen Gabriel a vállaimnál ölelt magához, a fejem búbjára nyomott lágy csókot, miközben én elveszve mosolyogtam a védelmező ölelésében. A másik fénykép egy elegánsabb környezetben készült rólunk. Egyenesen álltunk egymás mellett, Gabriel keze a csípőmön pihent az enyém pedig a mellkasán valahol a szíve tájékán és némiképp konszolidáltabb mosollyal néztünk bele a világba. Egy jótékonysági rendezvényen készült, mely emlékszem...ó igen emlékszem utána egy latin bárban kötöttünk ki, ahol újra meg újra megpróbálkozott azzal, hogy táncolni tanítson.
- Remek táncos voltál….emlékszel még a zenére?- fordultam felé és innen oldalról figyeltem az arcélét. Megfeszültek rajta az izmok, homlokán pedig apró kis foltokban redőzött az emlékezni akarás. Úgy szerettem volna neki segíteni, de egyelőre még magam sem voltam képes betelni azzal a tudattal, hogy itt van...hogy itt velem a nélküle üresen ásító otthonunkban. Mintha hirtelen visszatért volna ide egy egészen röpke időre az élet...az élni akarás általa.
Körbepillantottam ebben a szinte földöntúli, nyugalmas fényben és aztán visszanéztem rá.
- Ez volt az otthonod. Az otthonunk.- a második mondatot szinte súgtam neki. Általa mondtam el, hogy egykor mit jelentett számomra: megosztottam vele az életemet, a jövőmet, megosztottam vele mindent amit e világ még tartogatott számomra...otthont teremtettünk magunknak, helyet mely csak a miénk volt és amit elvettek tőlünk. Csak szeretni akartam és csak itt...minden mást kizárva legalább egy kis időre.
Fogalmam sincs meddig maradhat, még azt sem tudom honnan indult útnak jelenleg és hova tér vissza. Most csak az számított hogy itt van. Még olyan fagyos és szinte reszketegen tétova is volt. Lassan fűztem ki ujjaimat a kezéből és elengedve azt elléptem tőle a polc másik oldalához, ahol egy régi, szinte már múzeumi darabnak számító zenegép állt. Nem is tudom már melyik fekete piacon szereztem, és nem is volt olcsó, de odáig voltam a régi holmikért. Két kattanás jelezte a kiválasztott zenét, és a lágy, szinte hullámzó ritmusok szépen lassan beterítették a helyet.

Zene

Azt mondják, hogy ahol a szavak elfogynak, ahol az emlékezés elakad, a zenének csodatévő ereje van. Visszafordultam felé és némán, csupán a kezem nyújtottam felé. Előre, tenyérrel felfelé, ujjaim a zene ütemére hullámozva hivogatták. Én még mindig rémes táncos voltam, nélküle meg főleg. Utoljára ezt akarta megtanítani nekem...az utolsó olyan zene szólt amit együtt hallgattunk és mozdultunk rá szinte tökéletesen összefonódva, mielőtt a hajnal örökre ellopta őt tőlem. És akkor úgy hittem örökre. Azóta nem hallgattam ezt...nem mertem. Féltem, vagy egyszerűen csak titokban reménykedtem, hogy vele újra hallhatom. Ostobaság.
Nem a szavaim által fogja tudni miért van itt...az illatok, a ritmus, a zene...ez által akarok valamit felszakítani benne, amely talán elindít egy lavinát. És most még az sem érdekelt, hogy kikkel kerülök mindezért szembe. Nem számított.
Vártam és féltem.
Vártam rá.
És féltem, hogy elutasít.

Gabriel & Sel




Otthon. A hely honnan bármikor elmész visszavárnak. Amelynek más az illata, más az atmoszférája, más lesz minden gondolatod amint átléped a küszöböt. Otthon az a hely, hol leteheted a világban cipelt örök terheidet, hol a titkok nem nyomják ezerszeres súllyal a vállaidat, hol egy pillanatnyi csend beszédesebb ezer szónál ha ott van melletted a legfontosabb ember az életedben. Ez a nyugalom, amelyet megtapasztaltam a házamban egy olyan világ része volt, amely már évtizedekkel korábban megszűnt. Mintha soha nem is létezett volna...mintha a válság előtt a boldogság sokkal magasztosabb eszmény lett volna semmint manapság. Ebben a látszólagos nyugalomban, mely Kristályvárost jellemezte mégis volt valami nyugtalanító, valami oda nem illő, ami zavarodottságot okozott. Amitől nem tudtam otthonnak érezni többé ezt a helyet.
Gabriel hiánya mindent betöltött, és azt hiszem millió este is elmúlhatna így akár az örökléten túl is, én akkor is várnám vissza, még akkor is ha tudom, hogy nem jön. Otthon….a hely hova visszavárnak.

Emlékszem rád….emlékszem az első napok zavarodott nevetéseire, az ellopott és magamba zárt pillantásokra. Emlékszem a tétova lépésekre a kórház folyosóján, emlékszem, ahogyan a recepciónál állva vártál...és úgy tettél mintha csak véletlen jártál volna ott. Ó és emlékszem az első napokra, az esti sétákra, vagy azokra az alkalmakra amikor szívszorító aggodalommal vártalak, mert nem jöttél. Nem jöhettél. Hirtelen kapott parancsot teljesíteni kellett. Tisztában voltam vele ki vagy, ahogyan azzal is, hogy a hadsereg mindig is fölöttem áll majd, és nem szállhatok versenybe az onnan érkező ukázokkal. Én csak egy részt akartam abból aki valóban lehetsz….csak egy részt az érzelmeid ezerféle színéből, egy csipetnyit abból aki lehettél számomra. Ha én voltam a szél, te voltál a felhő. Ha én voltam a nevetés, te voltál a gondtalan visszhangja. Ha én voltam az édesség, te voltál a vágy amelytől megkívánjuk azt. A részem voltál. Elválaszthatatlanul, és most üresség jár emlékeid nyomában. Mondd merre vagy? Létezésed kitörölhetetlenül kavarog az időben, az életemben, a világban, a városban és nem tudok szabadulni tőle...nem is akarok.
Félig kiürült parfümös üveged még mindig ott pihen a fürdőszoba polc jobb oldalán. Nem tudom elmozdítani onnan. Ahogyan a hálószobánkban az ágy ugyanazon részén alszom amelyen egykor, megvetve mellettem az érintetlen ágynemű. Vár téged a ropogós párna. Felrázva minden napon. Még akkor is ha tudom ostobaság, és ha valaki mindezt tudná rólam, minden bizonnyal komoly problémákat állapítana meg. A holtak eltávoznak, nem jönnek vissza, én mégis miért hiszem, hogy velünk másképpen lesz? Oly hit ez, melyet magam sem értek, ahogyan azt sem honnan ered.Úgy érzem lassan becsavarodok, ha nem találok utat, vagy módot arra, hogy elengedjelek.

A mai estén azonban újra életre kelnek a fekete árnyékok, melyek mozdulatlanságukat hátrahagyva felém tartanak. Egyetlen lépkedő alak, mely farkasszemet néz egy fegyver csövével, és a felszálló vakító fényben egy oly arc körvonala rajzolódik ki, melyet sosem tudtam kiverni a fejemből. A szüntelen vágyakozás öltött testet egyetlen másodperc alatt, mit agyam nem tudott feldolgozni, és összeroppant az érzelmi teher alatt. A szerelem mely megszületett egykor, oly erővel sújtott le a lelkemre, hogy benne összekoccant minden gondolatom mely hozzá kötött.
Feketeségbe zuhantam, honnan a hangja húzott egyre erősebben vissza. Testem körül apró fuvallat kapta szárnyra az oly ismerős illatot…..az illat, mely egykor egyet jelentett vele.Ebből állunk: egymáshoz eszementen kötődő illatfelhőkből. Nem kellett látnom, hogy tudjam nem hasonmás volt, nem illúzió, hanem ő maga. Bár arra elmém még nem keresett választ, hogy ez miképpen is lehetséges. Hűvösségében is melengető kéz simult a tarkómra, éreztem ahogyan az apró pihék meghajolnak a nyakam alján. Fejem ernyedt kábulattal vonzódott vissza a föld felé, de én ebből csupán annyit érzékeltem, mintha egy sebes sodrású folyó kapott volna el, és egyetlen kézbe kapaszkodva igyekszem a felszínen maradni. Orromat lassan megcsapta a lakás melegsége, és a testem egy puha párnákkal bélelt helyen pihent meg. Ki akartam nyitni a szemeimet, erősen koncentráltam rá, de egyszerűen képtelen voltam. Féltem, hogy ha megteszem akkor felébredek. Mert ez nem lehet valóság, ez csupán álom...az agyam játszik perverzen keserű játékot velem, és vágynék arra, hogy minél tovább őrizzem meg ezt az olyan valóságos képet.
Hangok jutnak el hozzám, először olyan távolról, hogy alig érzékelem őket.Ismerős ritmus, hanglejtés, ahogyan rezonál a térben, ahogyan a füleimhez eljutva megannyi sebesedő emléket szakít fel. Először fel sem tűnik a magázódás...először az tűnik fel hogy
Hallom Őt.
Őt Hallom.
Lassan nyíló szemhéjam ernyőjén át csak pislogva nézek fel. Ezüstszínben hullámzik a helység, és nem is kell körülnéznem, tudom, hogy a nappaliban vagyunk. A földszinten, éppen a fürdőszoba és a konyha szomszédságában. Annyi időt töltöttünk itt, néha elaludtunk ezen a kanapén, néha csupán csendesen csókoltam meg a homlokát, amikor a fáradtság verte le a lábáról. A szerelem nem csupán szenvedély...a szerelem törődés és áldozat. Mindent a másikért.
Fölém hajol. Aggodalom suhan át az arcán még ebben a gyér fényben is jól kivehetően. Szemének sötét örvénye elnyeli az éjszakát, ahogyan engem is. Beleszédülök a jelenlétébe. Nem válaszolok még, csak megemelem a kezem és ujjbegyeim alig érzékelhető finomsággal érintik meg arcának jobb felét.Elnyílnak ajkaim a felismerés súlya alatt.
Hogy jól vagyok e? Nem tudom megmondani jelenleg, csak azt, hogy valami történik velem. Valami felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Hiszen ott voltam. Vele voltam az utolsó másodpercekig. Testéről a vért még heteken keresztül is láttam a kezeimen, mintha letörölhetetlenül ott lett volna. Az akkor viselt ruhámat napokig ki sem mostam, csakhogy még azokat az utolsó pillanatokat megőrizzem belőle. És most itt van, mintha soha el sem ment volna.Mintha hosszú út után tért volna vissza hozzám.
Erőtlen érintésem lassan csusszan végig az arcán ha hagyja, és végül hagyom lehullani a kezem magam mellé. Szemeimet kinyitva folyamatosan őt nézem, megszólalni képtelen ajkaim összeszorítva befelé mormolok hálát valami felsőbb hatalomnak. De miért is vagyok hálás?
Az egész helyzetben van valami zavaró, valami oda nem illő. Mintha megtört volna az a varázslat amelyben ő meg én éltünk. Az árnyék jelentőséggel bírt, de tudatom még mindig kizárja a racionalitást. Azt, hogy miért így bukkant fel, miért jár a nyomomban hetek óta, elbújva a sötétségben? Miért néz rám úgy, mintha életében most látna először….
Miért nem csókol meg?
Mozdul a testem, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam, és lassan rendezzem a gondolataimat, hogy megpróbáljam összerakni a kirakós minden darabkáját.
-Gabriel? Hogyan…- kapar a torkom, nem találom a saját hangomat, szinte suttogó rekedtségbe fullad a kérdésem vége. Megrázom a fejem, és nézem őt...meg sem fordul a fejemben, hogy idegen, hogy nem illik ide, hogy csupán átverés az egész, hogy hasonmás. Nem az...ő ide tartozik.
Hiányzott innen.
Csak Ő hiányzott.
Vele teljes ez a hely, miatta volt itt élet.
- Meghaltál. Ott voltam.- rideg egyszerűséggel, mégis hitelüket vesztetten feszülnek neki a szavaim. Mályva köntösöm szétnyílva, mellkasom fedetlensége ekkor tűnik fel, és megmagyarázhatatlan szemérmességgel nyúlok oda, hogy rejtsem kezeimmel pőreségem.
Ahogyan felnézek rá, ahogyan újra és újra próbálom elfogadni a jelenlétét egyre erősebben érzem a tekintetében azt a furcsa káprázatot, azt a csodálkozást amelyet felém mutat. Nem ismer fel. Nem tudja ki vagyok...itt van de fogalma sincs róla, hogy miért. Ahogyan nekem sem. Ismerem ezt a pillantást. A parxisomban túl sok amnéziás betegem volt. Bizonytalan pislogásuk egykor volt szeretteik felé több volt mint fájdalmas. Soha nem hittem volna, hogy ezt nekem is át kell majd élnem egyszer. És éppen vele.
Megrázom a fejem, még mindig képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem.
- Nem ismersz meg, ugye Gabriel?- kérdezem csendesen, egy szemernyi szemrehányás sincs a hangomban, sokkal inkább valami mélységes és szinte félelmetes bánat.
- Mondd, mégis miért vagy a nyomomban? Miért vagy most itt?- talán tudom a választ, talán csak sejtéseim vannak. Talán az emlékei nem múltak el nyomtalanul. Talán a felszínre kívánkoznak.
Előre nyúlok, hagyom, hogy a köntös újfent szétnyíljon. Nem számít. Kezem biztatón simítom a kézfejére. Olyan hideg, pedig korábban forró volt. Most mintha az élet is hiányozna belőle. Ösztönösen dörzsölöm meg.
Csak ülünk a kanapén, mint két szoborrá dermedt alak, egymás felé fordulva, hogy valami csoda, vagy varázslat folytán életre keljünk.
Újra.
Egymásnak.
A Lehetetlen után vágyakozom.