Az élet kegyetlenségétől meggyötört, fáradt és tartózkodó, vörösen izzó macskatekintet villan meg az évek óta magányosan, üresen álló, áporodott levegőjű gyárépület sötétjében melyet egy furcsa, fémesen csilingelő hang ölel szorosan magához. Tökéletesen lát a sötétben s épp úgy, mintha egy áldozatát cserkésző, folyamatosan figyelő bestia volna, kizárólag az érzékeire hagyatkozva kerül egyre közelebb és közelebb az épületbe korábban bepofátlankodó személyhez, aki több egy egyszerű, átlagos idegennél.
Ötlete sincs, hogy mit keres itt és találgatni se akar azt illetően, hogy ennyi magányban eltöltött hetet követően miért akadt megint valaki, aki valamiféle perverzió által vezérelve óhajtja felfedezni az elhagyatott, baljóslatú épületet. Pont, mint egykoron ő, pontosan egy év és nyolc hónappal ez előtt, mikor kinevezte otthonának. De azóta is, időről időre mindig akad valaki, aki ideig-óráig meghúzza magát a vasbeton falak védelmében, aki egy kis nyugalmat és elszigeteltséget keres a kinti vadvilág viszontagságaitól elrejtőzve. Ő viszont ezzel egyidejűleg kényszerül egyre feljebb és feljebb a gyárépület állványzata felé, vagy különös szorgalommal szükségeltetik elérnie azt, hogy nesztelenségében egyé olvadjon a sötétséggel, mely a felkelő és a lenyugvó Nappal együtt folyamatosan mozgásban van... így miként egész életében, úgy most is menekül nem csak az emberek, de a fény elől is. Nem akarja, hogy bárki meglássa és tudomást szerezzen róla. Egykoron elege lett a félvéreket illető támadásokból és kirekesztettségből. Forgott a gyomra a lenéző és undorodó pillantásoktól, melyek végigkísérték őt egészen kicsi gyerek korától kezdődően napjainkig. Elfáradt... belefáradt a veszteségekbe és a megvetésbe, nem véletlen azt sem, hogy minek után Axel őt is szörnyetegnek titulálta, az egyedüllét mellett döntött és tette le önös érdekekből eredő voksát az emberektől való távolmaradást illetően. Talán nem éri semmiféle emberi hatás, melynek "hála" egyre állatiasabbá és ösztönösebbé válik, de megtanult egyedül boldogulni hiszen idegenje lett az embereknek, viszont szörnyetege annak a világnak, amit egykoron teremtettek és amit sokan még ma is élnek.
Ma már képtelen arra, hogy különösebben felzaklassa magát bármin is. Minden bizonnyal nincs, ki újat mutasson neki az emberi gyűlöletből, aljasságból. Úgy pedig, hogy igyekszik a létező legkevesebbet mutatkozni "embertársai" között, még kevesebb olyan tényezőről alkothat véleményt, ami nagyban befolyásolná világnézetét.

A sötétség teljesen elnyeli magas alakjának egészét, szinte egybeolvad az épület sötétjével ahol egyetlen fényt csak és kizárólag a kitörött ablakok helyén beszűrődő Hold fénye ad. Talán egy valami szúrhat szemet a bent tartózkodónak. A folyamatosan őt figyelő két világító rubin pont, mely időről-időre közelít hozzá egy teljes kört leírva körülötte, szigorú szabályok szerint tapadva rá a nyálkás, pókhálós falakra, így tartva a tisztes távolságot. Egyetlen célja van csupán ezzel a vadmacska szerű körözéssel: a háta mögé kerülni, hogy elzárja a menekülési útvonalat a férfi elől, elvégre úgy ismeri az épületet mint a tenyerét, tudja jól, hogy máshol nem fogja tudni kivitelezni az ehhez hasonló szándékait.
Az ő halk, szinte észrevehetetlen légvételein kívül egy zavaró hang van csupán, ami belerondít az éjszaka nyugodalmas csendjébe: a feje fölötti ablak egyik zsanérjáról lógó deszka, ami a kinti szél miatt olykor-olykor nekicsapódik a falnak, ezzel keltve fel a másik fél figyelmét a sötétben várakozó, vörös tekintet tulajdonosára.
~ Áruló. ~
Cain nagyon jól ismeri ezt az arcot.... tízezer másik közül képes lenne kiszúrni a tömegben, hiszen az ő árnyképével, lidérces szellemképével köszönti és nyugtatja a Napot. Ő az egyetlen, aki még ma is jelent számára valamit noha nem kifejezetten az igazán mély, szívélyes és szeretetteljes érzelmekről van szó. Korán, még kölyökkorából persze felidézhető néhány emlék, mely valamelyest meglágyítja a szívét és elhiteti vele, akit lát, az nem rossz. Mert nem lehet az. Az együtt eltöltött évek, a sok játék mind-mind a szívébe és elméjébe kódolva énekl tovább pont, mint a fájdalom, a félelem és az undor, ami kölyökkorukban ütött éket közéjük.

10 évvel ez előtt
- ... azt ígérted, hogy ma is eljössz - ismételte meg újra, immáron kicsit ijedtebben és félőn, meghunyászkodó testtartással fittyet hányva Axel korábbi felszólítására, miszerint húzzon el onnan, látni se akarja. Cain mindig is makacs gyerek volt és bár tudta, hogy hol vannak a határok, azokban az időkben makacsul kikérte magának minden egyes alkalommal a megkülönböztetésként, támadásként neki szánt megjegyzéseket. Axellel szemben viszont soha nem volt igazi ereje ezt megtenni. Elhitte, hogy ő más, elhitte és érezhette is, hogy valaki mellett esendő lehet, egy magára hagyott, átlagos kisgyerek akinek se anyja, se apja de még csak testvére se. Egy kisgyerek aki senkinek nem akart ártani még akkor se, ha nagyobb fizikai erővel és hirtelenkedő természettel volt megáldva, mint sokan mások. Ez a srác volt számára az egyetlen s ugyan meglehet, titokban találkoztak csak, élvezhette azt a néhány, heti három-négy alkalommal együtt töltött órácskát, amit a másik képes volt rászánni az idejéből.
Addig a napig...
A tizenkét éves kisfiúnál valamivel idősebb srác, nem akarta többet látni. Valami megváltozott, valami történt, amivel Cain képtelen volt azonosulni, nem tudta elfogadni, hogy az az egy valaki akire testvéreként tekinthetett és mindig támaszkodott, egyszerűen csak ellökte magától és közölte vele, hogy ne keresse többet. Akárhányszor meglátogatta, akárhányszor elment hozzá, hogy találkozzanak, pont mint egy kétségbeesett, naiv és szeretethiányos kiskutya, az annyiszor rúgott bele, annyiszor küldte el és alázta meg ha kellett, hát mások szeme láttára is, hogy nyíltan váljon közutálat tárgyává. Tapadós, irritáló és veszélyes gyereknek ítélték akit meghurcoltak, megszégyenítettek... kövekkel és egyéb kézbe vehető, fájdalmat okozó tárggyal ijesztették el. Éppen úgy, mint egy állatot. De talán nem is ez volt az, ami igazán szíven ütötte és elszomorította, sokkal inkább a megnevezés: undorító szörnyeteg! Nem akart szörnyeteg lenni és nem tudta, hogy miben nyilvánul ez meg, hogy miért nevezik annak, mikor semmi rosszat nem tett? Mert igaz ami igaz, pont olyan ártatlan és tudatlan volt, mint az egyszerű embergyerekek.
Ő viszont sose tanult az ellökésből és a megvetésből. Nap, nap után elindult, hogy hosszú-hosszú órákon keresztül, még a szakadó esőben is a kerítés mellett összekucorodva várjon Axelre, annak bebocsátására és magyarázatára. Nem. Erre nem is lett volna szüksége, elég lett volna egy lágyabb, kedvesebb pillantás, már el is feledett volna minden korábbi fájdalmat, megvetést és utálatot.
...hosszú hetek, hónapok teltek el úgy, hogy ő csak szeretetre és egy kis odafigyelésre vágyott, de legfőképpen a barátjára, a kapott testvérére. De az soha többet nem mutatkozott annak formájában. Cain pedig végleg elveszett.

Az ajtó halk nyikorgással, végeztével pedig határozott, hangos dörrenéssel csukódik be, majd fordul ismét a bent lévő alak felé, ki jó ideje mást se csinál, mint őt fürkészi. Talán nem tudja, hogy ki az illetékes személy, talán nincs tisztában azzal, hogy kivel fog néhány percen belül ismét találkozni. Ennek ellenére mintha nem zavarná a sötétség, Cain érzi magán a pillantását. Bármerre is mozduljon, az nagyon jól tudja, hogy hova kell néznie még úgyis, ha kellően leszegi a fejét ahhoz, hogy a felismeréstől adrenalinként robbanó vére által vezérelt íriszeinek vöröse teljesen eltűnjön a másik fél szeme elől.
- Nem gondoltam, hogy valaha látni foglak... nálam.