Pár évvel ezelőtt-
Na, mit mondasz, elvállalod? - pislogva néz rám, azzal az idegesítő vigyorral a képén, amit legszívesebben én magam törölnék le onnan. Komolyan ilyet kérdezett tőlem? Mégis mi a fenéért akarnék én mentorkodni? Azt hiszik, nincs elég dolgom? Oké, tudom, jelenleg pont nincsen Silah "társam", de mindannyian tudjuk, hogy ez csak átmeneti állapot és hogy záros határidőn belül úgyis akad majd valaki. A legjobban az mosolyogtatott meg, mikor azzal érvelt, hogy így példaképpé válhatnék a fiatalabb nemzedék számára. Az nem baj, hogy nem akarok senki példaképe se lenni? Ja, persze, hogy nem, engem erről nem kellett megkérdezni ugyebár.
Se erőm, se kedvem nincs ahhoz, hogy az újoncok lelkivilágát pátyolgassam, márpedig ha ideiglenesen is, de elvállalom mondjuk ezt a "mentorkodást", akkor bizony nem fogok kesztyűs kézzel bánni velük. Miért is tenném? Annak idején az én dolgomat se könnyítette meg senki, s tudom, hogy ez csak is a javamra vált. Talán nekik is ez segítene.
-
Figyelj, látom, hogy vacillálsz. Menj le hozzájuk a kiképző csarnokba, nézd meg őket magadnak, hívd ki párukat ellenfélnek és meglátod, élvezni fogod. - Élvezni? Már mit élveznék abban, hogy erőtlen kisfiúkat taposok a földbe? Megrázom a fejem, ellenkezés gyanánt, de mire a józan eszem bármit is reagálhatna, már követem is az egyik kiképzőtisztet le a csarnokba. Úgy tűnik a kővé dermedt lelkem talál valami szórakoztatót abban, hogy szétrúgja ezeknek a kis srácoknak a seggét. Hm, pedig azt hittem ennyire nem vagyok kegyetlen, ám úgy tűnik, tévedtem.
A kiképzőtiszt bemutat, ahogy pedig sorolja az eddigi érdemeimet, nem látok mást a srácok arcán, mint meglepettséget. Tipikus. Csak azért, mert nő vagyok és nem gyúrtam ki magam undorító gnómmá, el sem hiszik, hogy van annyi erőm, hogy kordában tartsam a mellém beosztott Silahkat. Ó, édeskéim, lesz még meglepetésben részetek.
A kiképzőtiszt magunkra hagy, én pedig végignézek az előttem sorakozó újoncokon. Nevetséges, hogy azzal hitegetjük őket, bármelyikükből lehet Guardian. Mindegyik engem néz, de ahogy elhaladok előttük, elkapják rólam a tekintetüket és vagy a földet pásztázzák vagy az eget kémlelik. Az egyik viszont tovább bámul: tátott szájjal, rezzenéstelen arccal, tágra nyílt szemekkel.
-
Te! Gyere! - intek neki, hogy jöjjön ide hozzám, de amint megmozdul, éppen hogy nem esik el a saját lábában. Szemeimet az égnek emelem és megfordulok, hogy ledobjam a dzsekimet, hogy ne akadályozzon a későbbiekben. Visszafordulva látom, hogy a srác még mindig szerencsétlenkedik, ezért arra is marad időm, hogy a hajamat egy copfba összefogjam. Vajon ideér még hozzám a mai nap folyamán? Jó lenne...
-
Hogy hívnak? - hangom hűvösen cseng, de egy erőltetett mosoly megjelenik az arcomon, ahogy közelebb lépek a már előttem álló sráchoz. Valamit motyog az orra alatt, amiből alig értek valamit, ezért meg is rázom a fejem. -
Mindegy. - vállat vonok és felvont szemöldökkel vizslatom végig. -
Készen állsz? - egy halk "mire?" hagyja el az ajkait, de én úgy döntök, inkább nem felelek. A következő másodpercben úgyis rájön, hogy miért hívtam ide.
Kezem előrenyúl, elkapja a karját, azzal a lendülettel közelebb rántom magamhoz, s mielőtt bármit tehetne, egy szép rúgással kirúgom alóla a saját lábát, ő pedig szépen hanyatt is vágódik a földön. Letérdelek mellé, ujjaim a nyaka köré fonódnak. -
Feladod? - lázas bólogatásba kezd, megszólalni továbbra sem szólal. Felállok mellőle, a példámat ő is rögtön követi, ami azért eléggé meglepő a számomra. Mondjuk nem is kapott túl nagy ütést, ami miatt tovább kellene élveznie a padló által nyújtott kényelmet. Valahogy azonban megint szerencsétlenül helyezkedik, így elég egy kósza hátraütés a könyökömmel, a srácot orrba találom és habár a háta nem találkozik újra a földdel, a szemei könnybe lábadnak és még a vére is folyni kezd.
-
Oké, ez siralmas. - ennyit vetek oda mindannyiuknak, majd felkapom a kabátomat és ott hagyom őket. Én nem fogom ilyenekre az időmet vesztegetni.
NapjainkbanSietős léptekkel igyekszem minél előbb beérni a központba, hogy megtudjam, miért is utasították el a kérelmem. Világosan kifejtettem, miért is lennék én a tökéletes "társa" annak a Guardian ölőnek, mégse engem választottak. Persze nem jutok be elsőre a nagyfőnökhöz, mert épp fogad valakit, ahogy pedig megtudtam pont a Guardian ölő leendő áldozatát. Na erre kíváncsi leszek...
Amint kilép a srác az ajtón, elnevetem magam. Ez komoly?
-
Hé, Te! - szólok oda neki, s azzal a lendülettel meg is indulok felé, hogy kilökdössem a lépcsőházba és a falnak szorítsam. Izmosodott a legutóbbi találkozásunk óta, ezt elismerem, de még mindig túl könnyedén sarokba tudom szorítani. És pont ő lenne az új Guardianje annak az elvetemült Silahnak?
-
Téged osztottak be Cody Carver mellé vagy nem? Válaszolj! - nem kertelek, rögtön a lényegre térek, mert tudni akarom. Nem létezik, hogy ezt a kissrácot választották helyettem erre a feladatra. Mégis miért? -
Ne hidd, hogy nem emlékszem rád... Túl könnyen helyben hagytalak legutóbb. Fejlődtél legalább valamennyit? - vetem oda a kérdésemet, mintha bármi jogom lenne feltenni neki ezeket. De dühös voltam rá. Igen, rá. Meg persze a főnökre, amiért ezt a srácot választotta és nem engem. Túl sok Guardian-t fogyasztott már el az a félvér és ideje lenne véget vetni a folyamatnak. De ezzel a gyerekkel csak nőni fog az áldozatainak a száma, nem pedig csökkenni.
-
Szóval? - sürgetem a választ, kissé emeltebb, feszültebb, ingerlékenyebb hangon. De ő csak bólogat, még mindig nem beszél. Talán néma? -
Egyébként tudsz beszélni? - most már őszinte az érdeklődésem, eddig ugyanis egy árva szót nem hallottam tőle és ez már kezdett idegesíteni. Megrántom a vállam és nyúlnék a kilincsért, hogy elhagyjam a lépcsőházat, amikor a csuklóm után kap. Értetlenül nézek vissza rá, ő pedig közelebb lép. Nézzenek oda... határozottabb volna? Szóra nyitja a száját, de továbbra se mond semmit. Kár, pedig már azt hittem tökös lett.
Kirántom a csuklómat a kezéből és feltépem az ajtót. -
Aláírtad a saját kivégzésedet, mikor ezt elvállaltad, Tate. - legyen ez a búcsú, hiszen hírből ismerve a Silahját, nem fog már túl sokáig élni. Én meg hátat fordítva neki, eltűnök a lépcsőházból, meghagyva abban a tudatlanságban, hogy vajon honnan is tudtam meg a nevét. Mert biztosra veszem, hogy ezen tűnődik, hiszen idáig hallom, ahogy a fogaskerekek őrülnek a fejében.