- Apa! Kaphatok egy nyalókát?
Ott álltam a bolt pultja előtt. Nagy, kerek szemekkel vizslattam a különböző színű és formájú cukorkákat, míg apám az italos polcokat nézte végig a saját maga számára. Születésnapom van, ma lettem nyolc éves, így a mai napon bűnözési hullámot indítottunk. Apám megígérte hogy bármit megvesz amit kérek, persze tisztes keretek között, jól tudtam, hiszen nem volt állandó munkája, mindig szűkén voltunk a pénznek, de azért nyalókára futotta. A kérdésemre nem érkezett rögtön válasz, én meg egyből mohón nyúltam a doboza felé. A pultos rávert a kezemre, aztán úgy meglökött, hogy nekiestem a közeli polcnak, belevertem a homlokom.
- Állatokat nem szolgálok ki!
Hallottam a hangját, bár ez már semmilyen hatást sem váltott ki nálam, mert megszoktam. Mindennapos volt. Viszont apa nem volt kellőképen részeg még hozzá, haragos léptekkel csörtett ki a sorok közül egyenesen a pultnak feszülve a duplacsövűjével.
- Az egész dobozzal kérjük!
Aztán a szabad kezével hátranyúlt értem és felrángatott, de azt hiszem akkor már bőgtem és nem azért, mert bevertem a fejem és vérzett, vagy mert a pultos állatnak nevezett. Megrémített a helyzet, fegyvert fogott az eladóra, és tudtam, a fegyver meg van töltve. Mi most kirabolunk egy boltot? Vacak nyalókákat viszünk? És ha nem adja oda neki, akkor lelövi? Ezért? Én úgy voltam vele, inkább száradjon rá az egész doboz, de az apámat ne vigyék be a sittre miatta. Még piásan is jobb ember nála, kár bele a golyó is. Bőgtem mint az árva gyerekek, folyton apám szólítottam, azt akartam hogy letegye a fegyvert és menjünk a fenébe. Bármit, csak ne veszítsem el az egyetlen megmaradt szülőmet. Valamiért azt hittem el fogom ott és akkor veszíteni, azért görcsösen a nadrágjába kapaszkodva bömböltem, ő meg nem tudott lefejteni magáról. Az eladó valami olyasmit mondott ezután hogy ekkora két marhát nem látott és takarodjunk. Apám pedig mérgelődött, egyrészt miattam, mert szorítottam a ruháját, másrészt az eladót szídta mint a bokrot.
- Gratulálok! Megríkatott egy kölyköt, maga tuskó!
Letette a fegyvert és kimentünk. Odakintre még eljutott a boltos káromkodása. Én még mindig apám nadrágjába csimpaszkodtam és cipeltettem magam, nem tudom miért. Fejben még a pult meg a polc között voltam.




- Tudja hogy miért van itt?
Csak ültem bambán és teljesen máshol jártam, még a kérdés is elviharzott a fülem mellett. Észre sem vettem a doktor öltönyös alakját, távoli sziluett volt csupán. Az ablakon túl kövér, fehér bárányfelhők úsztak az égen és én alakokat, arcokat véltem felfedezni bennük. Akárhányszor a dokihoz kerültem, mindig ez volt, sosem tudott velem komolyan elbeszélgetni, de egyébként én voltam az egyetlen olyan félvér, akit sosem kellett lekötözni, ártalmatlanítani, vagy egyebek.
- Valaki bekente ragasztóval Cody Carver fegyverét. Felfogta hogy öt ember sérült meg emiatt?
Azért ezt a kijelentést nem tudtam megállni mosolygás nélkül, no nem kárörvendő mosoly, hanem amolyan gézengúz mosoly, amikor magán a helyzeten vidulsz, miután kirajzolódott előtted. Persze igazából nem láttam, így nem tudom mennyire volt veszélyes a szitu, de azért megnéztem volna az arcát, amikor fegyver tisztítás közben hozzá tapadt a kezéhez és nem tudta leszedni. Aztán az első embernek nekieshetett, aki a közelébe került, gondolván biztos ezek szúrtak ki vele. Ahogy ez eszembe jut, megemberelem magam és abbahagyom a mosolygást. Végül is ez a része nem vicces. Nagyon nem. Megköszörülöm a torkomat és sandán a doki arcára pislogok.
- Súlyos a sérülésük?
Maga elé bólogat, azt hiszi ezzel beismertem? Egy fenét.
- Nem.
Szigorú tekintettel mér végig, szinte már leizzadok tőle. Most jön az ítélet, nekem mindjárt reszelnek. Várjunk! Nem ismertem be!
- Fiatalember!
A hangjára összerezzenek, éppen megint fordultam volna a felhők irányába, bűntudatom palástolva, erre hirtelen rám parancsol. Kizökkentett. Hol is tartottam?
- Azért van itt, mert bekerül a Prefektus programba. A kiképzése folytatódni fog és idővel kapni fog maga mellé egy társat.
Na ne! Most már kiegyenesedem a székben.
- Ez most mit jelent?!
Jól tudom mit, csupán kíváncsi vagyok rá mit hazudik itt nekem össze. Valahol kíváncsiság, valahol oktondiság. Elkezd gesztikulálni a kezeivel, aztán feláll a székéből és odasétál hozzám.
- Kitűnő eredményei voltak a kiképzés alatt, annak ellenére hogy maga mindent megtett ezeknek a lehúzására. Colby őrnagy szerint elsőosztályú lúzer, de én tudom hogy ez nem így van. Sőt, a felettesek tisztában vannak a képességeivel!
Érzem a finom vállveregetést és a cinikus élt a hangjában, muszáj vagyok közbevágni.
- Pedig Colby őrnagynak van igaza.
Hiába a kemény munka, engem is bedobnak a húsdarálóba és a doktor örül, hogy megszabadulhat tőlem. Ez világos. Hónapok óta az a pletyka megy hogy kevés a félvér, így mindenkit beleraknak a programba, aki alkalmas rá. Persze ezt hülye lenne megemlíteni. Mire megint rápillantok, ismét az asztal mögött áll.
- Én most lezárom az aktáját, elküldöm a leendő orvosának, maga pedig jelentkezzen szolgálatra az új felettesénél!
Egy vaskos aktát tol át nekem az asztal tetején. Nem akaródzik elvenni, de muszáj. Nincs mit mondanom, mármint nem jut az eszembe semmi, úgyhogy ezután felállok és elindulok kifelé.
- Sok sikert kívánok önnek!
A hangjára összerezzenek egy pillanat erejéig, de megyek tovább.
- Jah! Magának is, doki!




Mondjuk úgy hogy az öt éves elit kiképzés meghozta a gyümölcsét, mert most elit módra lógok fejjel lefelé egy fáról, amibe beakadt az ejtőernyő zsinórja. Én meg egész addig szorgalmasan kezdtem el levágni magamról, amíg lefelé nem tekintetem. Akkor rögtön abbahagytam és azóta csak visítok, mint a fába szorult féreg. Persze! Mássz fel a tetőre és fedezd a többieket! Ha gáz van, ugorj le, adunk ejtőernyőt! Sima ügy! Most meg két emelet magasan lógicsálok és a szívroham kerülget! Sajnos jó munkát végeztem, érzem csúszok lefelé, ahogy enged a kötél, mert a felét már átvágtam. Még néhány másodperc és hangos segélykiáltás közepette zubogok lefelé. Nem tart örökké, menet közben elvesztem az eszméletem, de előtte még mintha felvillant volna a másik három akasztófára való társam alakja. Erre mondaná a doki, hogy boldog zuhanást! Meg kellemes beöntést az esti tisztítókúrához!

Bevertem a fejem, eltörött a jobb alkarom, de mire összeszedtek, már gyógyulni kezdett, aztán amikor beértünk a bázisra, kutya bajom. Leszámítva a szédülést. A vérrögnek több idő kellett a felszívódáshoz. Menet közben tíz vállba veregetést kellett túlélnem, egyszer meg valaki majdnem belelökött a puncsba a teremben, ahol a tiszteletünkre rendezett összejövetel zajlott. Jó darabig azt sem tudtam hogy fiú vagyok, vagy lány, meg hogy ki kivel van. Lökdöstek előre, mögöttem nevetgéltek, vidámak voltak, mert teljesítettük az utolsó vizsgát. Ugyanakkor ez az álszent közeg rám telepedett. Ki ne venné észre a tőle elforduló, grimaszoló arcokat? Aztán hirtelen megálltunk.
- Bemutatom az új társát!
Villámcsapásként dörrent az ezredes hangja mögöttem, én meg kukán pislogtam a jövevényre.
- Haló!
Tovább futtatom a tekintetem a mögötte elterülő svédasztalon, ez ám a lakoma! Egyből megfeledkeztem a kéznyújtásról, amit adni akartam neki, hogy tisztes polgárként a nevemet skandáljam. Helyette túllépve rajta szálegyenest megállok az asztal előtt és felkapom a legközelebbi tányért, amin történetesen hússal töltött tésztagombócok terebélyesednek. Esélyem sincs folytatni, mert bucira tömöm a számat vele. Azt hiszem, legalább ezért már megérte végig bukdácsolni az emberek között!