Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Elfelejtődött bennem milyen jót is tesz a magaslati levegő. Tiszta és megnyugtató érzését váltja ki az emberből, ki az imént vérbeli veszélyzónába került. A körítő idióta rágalmazása szintúgy nyomatékosítja a vázoltakat. Innen látszik, hogy kissé szívemhez nőtt a félnótás nagyszája. Annak ellenére, hogy jelenpillanatban jobb csaléteknek bizonyul mint hűséges alattvalónak. Kitudja mióta nem varrhatta másra keresetlen szavait, amiért egy idegennel kezd el leállni pofázni. Akit mindössze 10 perc távlatában birkózik megismerni. Ha bérelik, a lepazarlóbb kikutatnia a múltam összes mocskos részleteit. Mégis lennie kell egy fennkölt célnak, amiért képes volt saját magát belerángatni élőjutalomfalatnak ebbe a szituációba. Lehet nem volt túl egyértelmű, hogy nem az e havi farsangi parádéra készülök. Vagy csak túl fanatizálták volna a pletykaságokat mit a táboron belül terjesztenek rólam? Ezen fatális mellébeszéléseknek én ugyan nem voltam még személyesen fültanúja, de azt tudom három alapvető ismérvemet tananyagként verik az újoncokba. Forrófejű, antiszociális és pszichopata. Az utóbbi kissé túlzás, de az ölési élvezetet valamennyire fedi. Pontosan ezért nem értem én igazán ezt az örültet, aki képes még a nincstelen helyzetében számon kérni a nem létező lelkiismeretem. – Nekem nincsenek társaim! Ezért éltem túl mégmindig ezt a fertő cécót! – felelem, bár gondolom nem ezt a kijelentést várta tőlem hatalmas megbotránkozásában. Noha ez az igazság. Sosem fogadtam magam mellé szolgát, koloncot, de még a vírus kitörésének zsenge éveiben is hátrahagytam az öregebbeket és a gyengébbeket. Bizonyára abszolút botrányosnak hangzik, de csakis miattuk álldogálhatok most ezen a romtetőn. Jó hát, én sem képzeltem rögtön erről a baromról, hogy megfelel a további túlélésem eszközének. Főleg, hogy gyakorlatilag alig pár perce szemezek a krapekkel. Továbbá túlélési ingerre jóval túl üt az elesett kategóriától. Igen, lehet valahol én magam is hiszem hogy nem áldozza fel magát, ráadásul biztos nem értem. Ilyen a gyakorlat. Engem azzá tett, hogy bármilyen kényelmetlen helyzetből kényelmest teremtsek. Persze csak magamnak. Míg a másik félnek...nos több erőlétébe fáj, hogy előteremtse magának ezt a luxus körülményt. Igazán szúrhatná az oldalamat a bűntudat is. Gonoszul hangzik ha én nem érzek ezért kárpótlást? Némely névtelen barátom szerint hivatásommal én magam is átestem egy komplett mutáción, ami illik a hitvány szörnyeteg megnevezésére. Győzd meg a hülyéket hogy tévednek. Esélytelen! És igen, sorsunk összefonódása alatt mégmindig ezt a tényt igazolom. De nem vagyok szörny. Nem. Nem vagyok, egy parányi százalékban sem. Túlmerengő képzelgéseimet hamar elvesztett cimborám drága hátsó védje szakítja meg, gördülékeny tölteteivel a levegőben. "Igen! Azaz!! Talán nem hallották meg ötven négyzetméteres körzetben azok is, akik eddig elvoltak a maguk kis szerencsétlenségükben!" Kiköpött balszerencse gyártók, hol kiegészítve egymás ostobaságát hol pedig beelőzve a másikat. A hülyeség közös fán terem, tehát ha jól hiszem ők édestestvérek. Ám a most született családfa kiderítése volt a legkevesebb, amire fókuszálhattam. Alattam elég nyilvánvalóan hallatszott és látszódott, hogy a mutánsok szerették volna meghívhatni magukat meghitt társaságunkba. Benne vagyok! Hadd legyen a perzselő vendégszeretetünkben részük! – Ha nem akarsz BBQ lenni, fogd a bratyód és hagyjátok el a csürhét! – jelzem számára, mikor a rejtett kis mellényem mélyéről előkerül a drága apuci szemefénye. Egy C4-es szépség egy kis KRC beütéssel. A gyújtó közismert helyen a zsebemből rántom elő, a kanócot immáron tüzes formába öltöztetve. Ugyan az örömködésemet lefakasztja, ahogy az alattam levő lassú felfogásúra tekintek. – ... Jah igen, a gyengébbek kedvéért... most ha lehet! –
teszem hozzá mikor a gyújtóst markom fogságában elengedem, hogy az épp a cimbim cipőorrára essen. Én ugyan nem rágódom sokat a menekülésen mint egyesek. Rögvest bekészítem magamat a rohamos távozásban, ami úgy hiszem nem lesz fájdalommentes. Nos, javarészt azért mert az ablakon át kell mindezt véghezvinnem. Úgy, hogy apró becslésem sincs milyen anyag vár kint, hogy ráesek. A föld ezidáig a legrosszabb eshetőség, ami fogadhat engem. Remélem ilyesfajta meleg fogadtatásra vágytak a szörnyek.
Ennek a mai napnak nem kellett volna az én reszortomnak lennie. Noha enyhe túlzással élve, de lojális, méltán hű emberek sora kígyózott előttem, akik önként vállalták volna magukra ama nemes feladatot, hogy a neves, hírhedt Wystan Dacre nyomába szegődjenek, és később „élménybeszámolót” nyújtsanak a látottakról. Senki nem gondolta, hogy a feladata nem egészen Kristályvárosig, sokkal inkább annak egy távolabb határáig fog vezetni, egészen a felénk özönlő mutánssereg lágy ölelésébe. Ki tudja, hogy csak onnan érkezik felénk az áradat, vagy esetlegesen körbekerítenek minket, esélyét se adva a menekülésnek. Márpedig biz’ Isten nem ez lesz az a nap, amikor meghalunk. Se a mutánsok, se pedig Dacre kimérten élezett tőre által. Milyen megnyugtató a ténye annak, hogy legalább önként választhatnék a halálozási módom felől… ez esetben magam rántanám oldalra a fejemet, hogy a penge éle mélyen vágjon a nyakamba. Öngyilkosság némi szorgalmas közbenjárással. Hiszen erre valók a sorstársak, nem? A hátam mögött felsejlő morgás legkevésbé se ad bizalomgerjesztő felhangot az amúgy is kérdéses helyzetünk közepette. Nem csak a két csahos látszata von arcomra méla undort, készségesen közbenjárnak ebben Dacre válogatott szavai, amik továbbra is buzgó szorgalommal hivatottak aláásni mindennemű önbizalmamat. Na mintha megingatható lennék a magam iránt táplált hitben. - Meg ne haragudj, de a hátad mögött érkező kisebb horda mutáns barát sokkal izgalmasabb volt, mint a két pudli –a figyelmemet ettől függetlenül mégis nekik szánom, mivel jelen esetben ők válnak potenciális veszélyforrássá, nem pedig a még mindig a lábukat kapkodó, mégse túl gyors tempót diktáló sereg, akik olybá tűnik, hogy minden léptükkel egyre éhesebbek a virgonc, ámbár finom falatokra. Szemöldökömet ráncolva, némileg oldalra biccentett fejjel veszem szemügyre a két jószágot, akik még előttem adnak hangot a férfi ötletének nyomán. Természetesen nem a beleegyezés az, amit sajátjukként kezelnek. - Azt hiszem ők nem értékelik annyira a gondolatot, mint amennyire én tenném –hogy mégis mi utal erre? Kezeskedik ebben a következtetésben a velem farkasszemet néző jószág megvillanó, vértől áztatott fogsora, amit elnagyzolt mozdulattal nyal le legkevésbé se bájos vicsoráról, mintha legalábbis ezzel akarná érzékeltetni azt, hogy a legközelebbi, ami oda fel fog kerülni, az bizonyára az enyém lesz. Milyen kedves gesztus, hogy gondol rám… Az érmének azonban két oldala van, mely alapján ez esetben én is igényt tartok arra, hogy a tőröm vércsatornája általa váljon vörössé. Ezt pedig azon pillanatban, mikor nekem támad, be is hajtom rajta, így legyezgetve magamban a tudatát annak, hogy az emberi fajról se szabad lemondani, hogyha a tápláléklánc legfelső szintjéért való harcról van szó. Tény, hogy nem képviseltetjük magunkat túl jó arányban, és a rendelkezésünkre álló védő- és ölőeszközök se teszik alánk a lovat, de had kapaszkodjunk az utolsó reményszálba… - Mégis mit kellett volna csinálnom? Keblemre ölelni, és megsimogatni a buksiját, mondván, milyen jófiú, amiért le akarja tépni az arcomat? –kérdőn vetem szét karjaimat, keresve a logikát és az értelmet a szavaiban. Miért, béketárgyalás miatt jött ide, vagy azért, hogy egyszer s mindenkorra megcsonkítsa a létszámát a mutánspopulációnak. Az immáron már letisztított tőrt visszahelyezem a hüvelyébe, hogy, míg szemügyre veszem a falra festett belsőséget, pont, mint egy képzőművészeti alkotást, a fegyveremet lecserélhessem a kardra. Lehet, hogy nem KRC, ettől függetlenül mind idáig tökéletes szolgálatot teljesített, hiszen markolata az én kezemre van mintázva, tökéletes az egyensúlya, az anyaga pedig szintúgy kifogásolhatatlan. Sokan nem tudnak azonosulni vele, amire legfőbb ok, hogy kifejezetten az én számomra lett olyanná edzve, amilyen formájában ma láthatom. - Felettébb szórakoztató, hogy annyira nagyra van magával, hogy meg se fordul a fejében, hogy más is legalább annyira hatékony a mutánsokkal szemben, mint jó maga –dölyfösen meg is mosolygom a véleményemet, míg szemügyre veszem a kard állapotát, ahogy szemmel, úgy annak gyors forgatásával is. Szemöldökömet összevonva, homlokomat ráncolva pillantok a férfire… jobban mondva annak hűlt helyére. Magasröptű szónoklata viszont arra késztet, hogy a tető irányába emeljem tekintetemet, hol meg is pillantom azt az arroganciával túlfűtött vigyorát, ütnivaló fejét. - Tehát így állunk? Bármikor, csalárd módon veszni hagyná egy társát, ahelyett, hogy mellette harcolna?! –haragot szít mellkasomban az árulás nem titkolt tudata. A lázadók egysége merőben más elvekre épül, hiszen közös az ügyünk, ami mellett hűséggel kiállunk- legalább annyira biztosan, mint ahogy a másikért. Ehhez mérten itt van ez az önhitt barom, aki ha a saját irháját menthetné azzal, hogy feláldozza egy bajtársát, bármikor meg is tenné a maga érdekében. Kell nekünk ilyen polgárpukkasztó ember a banditák körébe? Tompa puffanás enged arra következtetni, hogy Matt leadta az első irányzott lövését egy mutánsra, és a csőre töltés fémes, egyre inkább közeledő hangja teszi bizonyossá, hogy másodperceken belül megjelenik alakja az ajtóban. Léptei halkan puffannak a kinti porban, majd a benti betonon. Egyelőre magam se tudom, hogy mi a megfelelő: bent maradni, ezzel kockáztatva a csapdába esés lehetőségét, vagy nyílt színre menni minden védelem nélkül a szörnyekkel szemben. Bezzeg aki a boltozaton ül…
A józan eszem azt diktálja:,,Wystan vess véget ennek a fundamenta kinek nagyobb az egója acsarkodásnak és térjél vissza az eredeti munkádra, amiért itt vagy!” Míg az ellenben kevésszer bevetett mellkastájékomon zsarnokoskodó szervem azt súgja:,,Etesd meg! Etesd meg velük ezt a kétlábonjáró jelzőlámpát!” Az utóbbi javaslat mintha tetszetősebbnek hangzott volna a fejemben. Ám a valóság elb*szta a lehetőséget, hogy készségesen a szörnyek elé vessem frissen szerzett cimborámat. Az ördög két díjnyertes ölebe azonban mégjobban feldobta az eddigi feszült kedélyeket. Kinézetünk példásan tükrözte a vérszomjas beidegződésüket. Ha az ember nem az adott korban élne, azt hinné ezeken a korcsokon egy egész kamionsort navigáltak keresztül. A pofázmányuk nem akarom tudni mitől ázott vérvörösben. De biztosan nem a félretett csirkecsontért gondolták meg magukat, hogy valami sokkal tehetősebbet keresnek. A mai menüjükön kizárásos alapon két Istentelen lázadó szolgált. Akik még az imént úgy éreztek saját afférjaik nagyobb fontossággal bírnak, mint a tény, hogy egy valóságos mutáns telepen osztják a magasröptű szájpárbajukat. Amik láthatóan haszontalan próbálkozások mindkettőjük számára. Itt jogerősen megszületett az az elv, hogy egy lovat akarunk mindketten megülni. – Te pedig néha gondolhatnál arra, hogy a hátad mögé is nézz! – figyelmeztető hangsúlylejtésemmel az ajtón beérkező lényekre összpontosul minden figyelmem. Az előjáték csakugyan tartalmazza a fenyegető morgást és azt tipikus fogvicsorítást. Mint az bármilyen koszos ebnél megszokott. Kivéve azt, hogy itt a száraz táp helyett a drága egyedek emberhúsra mennek. Neveletlen falka! – Mond, szerinted az ülj szóra hallgatnak? – a költő kérdés felvetésére válaszaként az egyik tekintélyesen meg is morogja a hallottakat. Ennyit az ősi, generációs folyamatról amiért sokáig a kutyák az ember legjobb barátjaként voltak számontartva, nem pedig akik elfogyasztanak vacsorára. A néma bevárás szinte megkövetelt volt, hisz parancsszó híján nincs is mivel visszatartanom új üdvöskéinket a maró éhségtől. Épp csak azon morfondírozok, milyen nesztelen technikával rántsam elő a fő fegyveremet a kezem alól. Hisz bármilyen nesz, számukra támadást jelent. Nos, erről az esetről ismét csak kedves barátom gondoskodik. Ám ezúttal végre valami jót is elkövet a felesleges szájjártatásával. Az egyiket akrobatikus, levegő hasítással küldi el a kaszásnak. Ha szemet tudnék hunyni a bemutatkozó előadásán, adnék most egy „ez igen” fejbiccentést. De nem érdemli. S most már kétségtelenül rossz döntése volt a sátán legcsúnyább ölebeinek egyikét a testvére előtt felvágni, akár egy díjnyertes kocát. – Nagyszerű volt Einstein, egy okkal több, hogy szétharapja a seggünket! – gyors felelőtlensége frusztráltan késztet arra, hogy megmutassam a nagyvilágnak a kabátom alárejtett fegyver arzenálomat. A nagy kedvenc helyett viszont, inkább a halkabb de gyorsabb fegyveremet ragadtam markomba. Amilyen előrelátó voltam a fenevad bosszúsra éhes szándékaival, úgy sikerült szintén röptében keresztül lőnöm, hogy az agyvelője egy része kitűnően lemintázódott a megmaradt ósdi tapétára. A jól bevált üdvözlés után, felcsapom a tárat, majd az idegen naiv kérdésére fordítom magamat vele szembe. – Osztozni? Ne aggódj, a végtagjaidon kívül még bőven lesz mit majd szétosztani ezeknek a förtelmes bestiáknak! – felelem önelégült vigyorral a képemen, mikor a halk gyilkoló társamat visszahelyezem eredeti helyére. Ezúttal is, a karomra rögzített pajtásomra számítok, noha a csillogó pengék helyett a horgonyra fókuszál a tekintetem. Egy másodpercnyire a fejemet föl emelem, s máris elrugaszkodom a szilárd talajtól, mikor a ház tetejére felrepít ez a csodálatos találmány. Egy hordozható és teljesen automata felhúzó kötél. Így a lent honoló kilátástalan helyzetet, rögtön fel is cseréltem a biztonságos fenti körülményekre. Jah és igen, ezt sem tudtam sajátos monológ nélkül hagyni. – Üdvözöld a hallott testvéreinket a helyemben!
Lehangoló, és ha érzelgős kívánnék lenni, úgy is mondhatnám, hogy elszomorító annak tudata, hogy mostanra nem csak a mutánsok ellen kívánunk fegyverkezni, de ember embernek ellensége lett. Mi más is mutatná ezt jobban, mint Dacre nyakamnak szegeződött tőre, ami egyáltalán nem mutat hajlandóságot arra, hogy elhagyná nyugvási pontját anélkül, hogy átvágná a torkomat? Semmi… úgy is mondhatjuk, hogy remek iskolapéldája annak, hogy reprodukáljuk az ember sorstársa iránt érzett ellenszenvét. Kétségtelen, hogy a láthatáron sorjáznak a mutánsok, csoportokba tömörülnek a lakoma felemelő tudatában, mégis az én életem múlandósága forog kockán, nem pedig a veszett faj létszámcsökkentése iránt tett kísérlet az, ami hajtja támadómban a vért. Csak alkalomadtán pillantok el a válla felett szemügyre véve, hogy a kietlen, kopár síkságon milyen távolság választ el minket a szörnyek sietős lépteitől. Rohannak, szinte egymás, valamint saját nyakukat törik, de az idő, bár gyorsan fogy, mégis a mi oldalunkon játszik. Legalábbis egyelőre… pontosan annyi időre, hogy magamhoz ragadjam a szavakat, és megejtsem mindazt a szónoklatot, ami miatt én ide érkeztem. Mert bármennyire is kézenfekvőnek tűnik a válasz, amit ő vár el tőlem, hogy azután hanyatt-homlok szaladva tűnjek el a tett helyszínéről, számomra nem kielégítő opció. Valamint, ha úgy vesszük, hogy a felénk rohanó horda bizonyára hamarabb ér el minket, mint ahogy ő el tudná tenni őket láb alól, jogos a feltételezése annak, hogy ezt követően szükségét látja majd egy segítő félnek. Még ha olybá is tűnik, hogy jelen állás szerint engem likvidálna hamarabb, nem pedig a közös ellenséget. Azonban ha nagyobb a túlélési ösztöne, mintsem az egoizmusa, aminek jeleit már első mondatában rebegtette irányomba, akkor nem vágja el a torkomat… Ki hitte volna, hogy a közös érdekekért küzdő lázadók között is ilyen mértékű a belviszály? - Hova is gondoltam, mikor szükségét láttam annak, hogy legyezgessem láthatóan csorbát soha nem szenvedett önbizalmát. Úgy tűnik elvették szavaim valós lényegét –úgy is mondhatnám, hogy a helyzet önmagában véve komikus jelleggel bírna, hogyha nem feszélyezne az a tudat, hogy a nemrégiben még távol járó mutánsok egyre inkább közeledő tendenciát mutatnak. A gyilkos ösztön a szemükben nem kíván alább hagyni, sokkalta erősebben nyilvánul meg minden egyes felénk megtett lépésük során. És ezt a hordát önkényesen kívánta volna eltakarítani? Talán nem a szájhagyomány útján terjedő legendák adtak hozzá munkásságának valós értékéhez, hanem tényleg van olyan jó, amilyennek vallják? Látom a szemében a dühöt, azt, hogy egy hajszálnyi akarat tartja vissza attól, hogy kezét megrántva a tőrének élét belemártsa a nyaki ütőerembe. Most megtisztelve kellene, hogy érezzem magamat, amiért nem tette meg ezt rögtön, ahogyan feltűntem a háta mögött? - Mi lenne, Dacre, hogyha a csatabárdot nem felvenné, hanem elásná a közös ügy érdekében? Hiszen maga is felhívta a közelgő seregre a figyelmet, de még mindig nem részrehajló –ahogy azok a foszlott rémek se lesznek azok, hiszen ők is legalább annyira ellenszegülőek a szép szóra, mint ahogy a lázadók egy neves tagja. Mégis, a felettébb romantikus keretek között eltöltött pár percünk bizonyítja azt, hogy könnyebben tudnék megegyezni azokkal, mintsem a férfivel, aki, még ha vonakodva is, de megkímél fegyverének durva élétől. - Nem tudok osztozni az örömében –a hátam mögött felsejlő morranás késztet arra, hogy, noha nem elkapkodott mozdulatokkal, de lényegesen gyorsan forduljak a hang irányába, hogy ilyetén módon szembesüljek a ránk váró kihívások első állomásával. Ennyi év után már nem tud olyan erővel hatni rám a szörnyek látványa, mint amennyire jellemző volt az vándor éveimben. Csupán annyira késztet, hogy erősebben szorítsak tőröm markolatára, és vonjam ki azt elnagyolt mozdulatokkal, hogy az élét az alkaromra fektetve készüljek fel a küzdelmet megelőző fázisra. A vöröslő szemek haragot szítanak bennem, a hörgő, acsargó hang irritálja a hallásomat. Kinézetük teszi csak egyértelművé, hogy nem mentek még végbe a teljes átalakuláson, hiszen nem változott meg felismerhetetlen módon a testfelépítésük, gyér szőrzetük nem nőtt vissza, ahogy az a legtöbb esetben megszokott a gerinces, állati mutánsoknál. Földöntúli morgás az, amit hallatnak, míg testük megfeszülve felveszi a támadó pozíciót. Kiegyenlített küzdelemben lesz részünk, minden emberre egy-egy mutáns… Elrugaszkodva a földtől ront nekem az egyik, kitérve útjából fogom marokra a tőrt, hogy mikor legközelebb újabb támadást indít irányomba, az ugrási pozícióját kihasználva rogyjak térdre, ezzel mélyen metsző vágást ejtve a KRC tőrrel az egykor volt állat nyakán. A mutáns életét kilehelve nyüszít fel, ahogy bíborvörös vért ontva a nyakát átívelő sebből hullik a földre. Kelletlenül törlöm le arcomról a rám került folyadék egy részét, míg talpra állva pillantok el a másik férfi irányába, szemügyre véve az ő „alkotását”. - Majd osztozunk a pénzben? –vetem felé arrogáns vigyorral, míg csípőmre esett anyagát tenyeremre fektetem, majd a tőrt beleejtve azzal tisztítom le a szinte fekete, ragacsos masszát a fényes anyagról. Kérdést vet fel, hogy Matt vajon hol volt, mikor ezek a szarháziak beették magukat a házba?...
A keresetlen szavak szószerint torkára szorulnak, miközben halálos szúrásomat egyedül a jó szándékom gátolja meg. Az idegen roppant nem illő társasága nem csak a megszervezett akciót de vérmérsékletemet is kiugrasztja a sodrából. Hisz helyénvaló egy férfit munkája kezdése, közepe és alatt megzavarni? Mindkettőnk érdekében a helyeselt a nem válasz, ő mégis arra vetemedik erős célzásaim közepette – melyek azt szerették volna éreztetni vele, hogy „tűnj el haver!” – hogy beszédbe elegyedik velem. S azon a kiábrándítóan kisimult ábrázatán kiszabadul a saját önérzete. Amire őszintén, senkifia sem volt kíváncsi. Utólag már nem is bosszant jobban, hogy hátát egy másik vérbeli senki védi, akit nagyzolva távozni küld. Én magam is sokszor gyakorlom ezt az eltúlzott egoista szerepet de az ő helyében, hamár ilyen vendéglátást tettem, megtartanám az őrzővédő ölebet. Hisz egy ilyen találka hogyan is végződhetne szebben mint egy kis viadallal? Valóban jól esne helyretenni ezt a jöttmentet, ha nem lenne ez a sürgető helyzet. Elsődleges harcomat szemkontaktussal indítok meg az idegennek, néha azonban hátra kell hogy nézzek. Legyen bármily szívet melengető is az eszmecserénk, a mutánsok alig pár méternyire portyáznak tehetősebb étek reményében mint egy mezei tapsifüles. Így tehát az egóharcnak ezúttal nemet kell hogy mondjak. – Lehengerlően rózsáz bókjaival mister...tudja ha az ellenkező nemet képviselném, most adnék önnek egy cuppanós puszit! – a szójáték nem hat meg, leginkább megnevettet. De természetesen a leplezett lényeg ott volt a sorok legvégén elrejtve. A kioktatás halott apám emlékét idézi, aki az utolsó szó jogával is élve azt kiáltotta élete utolsó pillanataiban: „menj és fuss a kib*szott életedért!” Az igazi apai szeretet. Tőle sem viseltem el, hát még egy mitugrásztól, aki félreinformáltan képes azt az ostobaságot vallani mit a legtöbb infantilis ebben a nyomorult és kicsinyes táborban. A szarházi! Pedig kiállásában mintha homályosan kiütött volna az értelem és az intelligencia. Fennkölt nagy szavain viszont nem találok mást, csak vízfolyással terjedő baromságot. Higgye, amit jónak lát. S amit könnyebb felfognia annak a borsónyi eszének. Még az kéne, hogy leálljak magyarázkodni egy hiszékeny baromnak, mikor a hátam mögött a mutánsok sorokba rendeződnek. Noha nem hangseregnek lettek kifejlesztve, de még így is tudják az elvet. A többség legyőzi a keveset. Ám az úr fennhéjázott bűzét mintha a szörnyek is megérezték volna kitűnő szaglásukkal. Nem csakhogy hívatlanul zavart meg a munkámban, de fejemre hozta a kitűzött célpontjaimat. – Én magam is hevesen örömködnék ha azt a fene nagy kerepelőjét elhallgattatná az örök csendesség érdekében. – mondom mindezt lényegre törő célzással a mutánsok felé intve, nyaki izmaimat bevetve. – De örülök, hogy találkozásunkat nem nekem kell ezúttal végérvényesen elvarrnom! – s kijelentéssel párhuzamában az előrántott fegyveremet visszahelyezem nyugalmi helyzetében. Miként a testem elutasítóan fordul el tőle, affelé ami úgy mond elérte a ténylegesen veszélyes távolsági zónát. De nem ez a legrosszabb.
Hanem ami vagyis amik a ház szabad nyitvatartásával betérnek, ismét csak meghívás nélkül. S igen, mindezeknek a legnagyobb okozója ez az eszetlen félkegyelmű, akinek pillanatnyi szómenését az őseink is meghallották előreásott vermükben.
Akaratlagosan rándul görcsbe a gyomrom, mikor a horizonton épp csak felsejlik Kristályváros tündöklő épületeinek orma, ami az ottaniaknak maga a megváltás, a biztonság édesgető tudata, viszont nekünk, számkivetett senkiháziknak a gyűlöletünk, agressziónk legfőbb szítója. Nem jó szándékkal járok erre… mióta kitoloncoltak a múlt városának kilométeres körzetéből, mondván, számomra nincsen már hely, így kotródjak amerre látok, nem merészkedtem hozzá ennél közelebb. Pedig a távolság köztünk és a nagyváros között még csak nem is egy parasztköpésnyi, hiszen csak az látja, aki tudja, mit nézzen. Amikor elsőnek jártam itt, és felfedeztem a magasba nyúló tornyokat, úgy éreztem magam, mint aki rátalált a Paradicsomra, az isteni kegyelet legnagyobb termésére, amivel csak az arra méltók rendelkezhetnek. Én méltónak tartottam magamat… miért is ne tettem volna, mikor nem követtem el ellenük semmi vétséget, amivel a negatív felhangú választ kaptam. A siker küszöbén lavíroztam, egy karnyújtásnyira volt tőlem az a pompás élet, ami a bent élőknek kijutott: nekem mégis rácsapták a kezemre a kaput. Talán jobb is így… Hiszen ott is olyan kényszerben kellett volna együtt élnem a félvérekkel, mint ahogy tettem azt Wyndham Tulsa-ban. Meg kellett volna tűrnöm a feszélyező jelenlétüket, hiszen, bár negatív diszkriminációban élnek, de mégis magasztos eszméik vannak maguk iránt. És most, bár egy fedélen osztozkodok velük, egy levegőt vagyok köteles szívni velük, mégis eltérő véleménnyel vagyok róluk. Elvégre ezt az utat én választottam magamnak. Ezt választottam magunknak, mivel a reményteljes jövőkép nem csak engem illet, de joga van hozzá minden, a jussának tudatában lévő és arra igényt fenntartó túlélőnek is, akik legalább olyan szenvedéllyel utálják a láthatáromban felsejlő, undorító ideológiák és sekélyes megkülönböztetések alapján működő várost, mint ahogy teszem azt én is. Egyetlen nyugtat… hogy nem áll módunkban ennél közelebb menni ahhoz a fertőhöz. Legalábbis most még. Most, amíg nincsen konkrét indítékunk, amíg nem gyűltek össze az erőink, amíg nem válik a lázadókból hadra kész sereg. Addig megtartjuk a tisztes távolságot és nem vonjuk magunkra a figyelmet, hogyha nem szükséges. Bár a megtermett, leginkább a régi Jeep-ekre hajazó autó nem feltétlen szolgál akként, hogy különösebb problematikák nélkül beleolvadjunk a környezetünkbe, de a négykerekűn nem áll módunkban nyílt terepre menni. Mindazt lábon tesszük meg, hiszen az üldözött fél maga is a közlekedés ezen opcióját tűzte ki céljául. Elhalkul a motor, nyílnak az ajtók. Csak Matt és én jöttünk, ő is csak a biztonság kedvéért. Nem kelt jó látszatot, hogy a „nagyvezér” párban jár, na de az se szép látvány, hogyha az élen álló bandita fejéből kiáll egy szépen fényezett, taktikásan karban tartott penge. Mert nem tudjuk, mi várható a nesztelenül osonó, a lőterét bitorló férfitől… egy ideje, még ha csak fél szemmel is, de neki szentelem a figyelmemet, tudatában annak, hogy a Kristályváros is legalább annyira igényt tart a szolgálataira, mint ahogy tesszük azt mi is. Márpedig ha besúgó, áruló van a gépezetünkben, azt ideje előtt likvidálni kell, hogy ne buzdítsa a sajátjaimat ellenem a múlt városának nevére. - Várj meg itt –adom ki Matt-nek a parancsot, és bár pusmog az orra alatt pár keresetlen szót, mégis engedelmeskedik, fegyverét pihenve tartva maga előtt. Ő a lőfegyverekre esküszik, én viszont sokkal inkább a csípőmre erősített kardra, valamint a KRC tőrre, aminek szorgosan morzsolom markolatát, míg a cilinderes után szegődök. Ajtó hiányában a szükségtelen nyikorgás elkerülhető, a bakancsom vastag talpa se kelt túlnyomó zajt a vastag porréteggel barázdált betonon. Mégis hiábavaló minden hangtalanságra tett kísérletem, melyet a nyakamnak szegeződő fegyver tesz magától értetődővé. Nem rezdül arcom egy izma se, míg farkasszemet nézek a támadómmal, a méltán híres fejvadásszal. Csupán akkor szökik hitetlen mosoly arcomra, mikor már szavait is nekem intézi. Ha tehetném, szemlesütve értékelném a kijelentését, de mindez sikertelenségre ad okot, amennyiben nem kívánok életem legtevékenyebb éveiben föld alá kerülni. Bár momentán szebb halál lenne, mint a mutánsok általi… - Az már bizonyos, hogy nem véletlen beszélnek olyan magasztosan a képességeiről, Mr… A reflexei akár egy gepárd sebességéé. A hallása nem különb az állatvilág nagyjaiénál. Fegyverkészlete egy egyszemélyes hadsereget generál magából, noha meg is van a kellő tudása ahhoz, hogy miként rendelkezzen azok felett –a torkomnak feszített fegyver a gégém elnyomásával nehezíti a beszéd iránt tett kísérleteimet, de mégis sikerrel járok a gyilokeszköz ellenében. – Milyen nagy kár, hogy tehetségével nem csak a létesítményünk tagjainak nyújt biztonságot, de legalább olyan nagy vehemenciával, no meg lelkesedéssel lát el feladatkört a Kristályvárosiak érdekében is –felhívva a figyelmet arra, hogy talán itt pontot tehetnénk az erőfitogtatás végére, megkocogtatom a nyakamnak szorított anyagot, természetesen szorosan tartva a szemkontaktust Dacre-val. Lényegesen demoralizáló a tudata annak, hogy az életem felett való ítélethozatal lényegében egy, a napóleoni háborúk korában ragadt férfi kezébe került. - Tegye le a fegyvert, Mr. Dacre, és eltekinthetünk a felett, hogy kit fenyegetett tettlegességgel –a kommunizmus eszméi hirdették anno a „mindenki egyenlő” ideológiát. Magam is hasonló alapokra helyezem a sajátjaim felett való bánásmódot, csak vannak olyan esetek, amikor én egy kicsit egyenlőbb vagyok a többinél. Ezen alapra helyezem a kérő, bár sokkal inkább felszólító szavaimat. Az mutatja leginkább, mennyire bízok abban, hogy szavaim értő fülekre találtak, hogy a tőrömet éppen csak pár centiméternyire, de kivonom a hüvelyéből…
Milyen kicsiny a világ. Az emberek száma egy cérnaszálon táncol, miközben a mutánsok a közönséges nyulakhoz mért ütemben szaporodnak és sokasodnak. Noha nem természetesen úton. De az ösztönök épp oly erősek bennük mint bennünk emberekben. Bár kissé olyan mint a patkányoknál. Saját csatornájuknak a Földet választották, és hiába ölsz meg egyet közülük a kiirtott példányokra fejenként három másik patkány jut. Ilyen ez a szakma. Bosszantó, de legalább hosszabb távú munka. Néhány nappal ezelőtt újabb segélykérő üzenetet kaptam, Kristályváros két mérföldes határánál, ahol a mutánsoknak hirtelen bandázni támadt kedvük, úgy saccoltan ötven fős tömörülésben. Ígyhát gondolom nem meglepő, hogy ösztökélt jó ténykedésemben senki sem társult mellém. Ennyit az összetartó erőről. Ír és mond sikerült elsuhannom Abee befogadó táborától, anélkül hogy bárkinek is szemet szúrt volna hűtlenségem a lázadó programok és egyéb kikapcsolódások iránt. Néha már úgy érzem, ellenségnek hisznek amiért szerfelett sokat látogatom a jóllét városát. Úgy vélem jobb ezzel a tévhittel élniük, mint változatos szitokszóban elküldeniük az Isten kitudja hanyadik poklába. Mégis, mindez ott hibázik, hogy fejvadászként vagyok elhíresült nem pedig aktuál önkéntes hős jelöltnek. A leírtak viszont azt bizonyítják, hogy mr. Dacre önfeláldozóan teszi dolgát az emberiség megmentésének nevében. S itt a csúfos oldal, mert mindezt csak jutányos summáért. 50 mutáns 5000 $-ért. Ha az inflációt nem vesszük bele, ez megérdemli a jó ajánlat megfogalmazást. Épp csak az odajutást, a felszerelés költségeit és persze a túlélést nem állja. De egy koldus ne válogasson. Hisz vegyük számba, az utolsó megbízásom a mutánsok étvágyával került egyenest éhgyomorba. Így három havi jövedelmem bukott a tőzsdén a teljesítmény értékelésemen. Ecsetelnem kell még miért jött kapóra ez a hirtelen halálfélelem? Az odajutás nem volt probléma. A leírt koordinátoroktól 20 méteres körzetben parkoltam le, a zarándokkal, akivel idestova húsz év barátság köt össze. A kietlen téren egy régi mozdonyfigyelő ház állt. Ideális helyként kínált a féltérkepézésre. Mintha maga a Magasságos pont azért rakta volna a rét kellős közepére egy kőkori romhalmazt. Ígyhát gondoltam betérek. Szokványos felszereléseimmel, a karomra rögzített fullánkkal és egy hadseregre elegendő lőszer töltettel a mellkasomra rögzítve. Minden adott egy tipikus Dacre-féle szabadidőeltöltésre. A célirányt sikerült bemérnem az elhagyatott kalauz vályogban. Az első mutánst alig tieznöt méterrel messzebb pillantom meg. Az adrenalin töltetnek emelem a cilinderem, de fegyveremmel egy hívatlan nyakát hozom rezdülésbe, a létező legfajsúlyosabb szívdobbanását a torkában tartva egy fél percre.
– Nem kértem magam mellé inast se segédet! De legfőképp utánam koslató bosszantó piócákat! – kijelentésem az akaratomon, fegyverem végén pihen. Egyedül az gátol meg, hogy ne szúrjam át a nyelőcsövét a titánium ötvözettel, hogy érdekel milyen ostoba gondolat járta át, hogy utamba szegődjön.
Az emberiség a kezdetektől küzdött kórságokkal. Talán visszavetett minket egy időre, de aztán magunkhoz tértünk. A természet gyógyítja magát, helyreállítja az egyensúlyt.
Kezdőlap 
ᖨ
Ennek a mai napnak nem kellett volna az én reszortomnak lennie. Noha enyhe túlzással élve, de lojális, méltán hű emberek sora kígyózott előttem, akik önként vállalták volna magukra ama nemes feladatot, hogy a neves, hírhedt Wystan Dacre nyomába szegődjenek, és később „élménybeszámolót” nyújtsanak a látottakról. Senki nem gondolta, hogy a feladata nem egészen Kristályvárosig, sokkal inkább annak egy távolabb határáig fog vezetni, egészen a felénk özönlő mutánssereg lágy ölelésébe. Ki tudja, hogy csak onnan érkezik felénk az áradat, vagy esetlegesen körbekerítenek minket, esélyét se adva a menekülésnek. Márpedig biz’ Isten nem ez lesz az a nap, amikor meghalunk. Se a mutánsok, se pedig Dacre kimérten élezett tőre által. Milyen megnyugtató a ténye annak, hogy legalább önként választhatnék a halálozási módom felől… ez esetben magam rántanám oldalra a fejemet, hogy a penge éle mélyen vágjon a nyakamba. Öngyilkosság némi szorgalmas közbenjárással. Hiszen erre valók a sorstársak, nem?
┃
┃
