Emlékszem, miként csaptak fel a lángok, ezáltal tűzbe borítva az épületet. Egy véletlenül elsült küldetés, és megannyi ártatlan bent rekedt. Sikoltó, könnyfakasztó, fájdalmas jelenetek.. Egy elfojtott hang, egy erőteljes megindulás, és egy határozott visszahúzás. Küzdöttem az ellen, hogy lefogjon a guardian, s ne engedjen megmozdulni, ekként pedig ott tartson, mintsem egy foglyot. Nem engedhettem meg magamnak azt, miként tétlenül nézem végig a jelenetet. Nem, egyszerűen nem ment... Könnyek ezrei áztatták el arcom felületét, és értek célt a porban. Reménytelenül kiáltottam egyetlen nevet, de erősebbnek bizonyult az engem fogott kar. Egyre hátrébb húzott, egyre arrébb vonszolt, de nem koncentráltam erre, hisz' csak a szemeim tükrében kirajzolódott épület számított. Lángok martalékává vált, hallottam kínzó sikolyát, s megannyi ártatlan lélek nyöszörgő hangját..
- Engedj el a fenébe! - Rángatóztam, igyekezvén szabadulni a gyötrő fogságból. - Engedj el, kérlek, hiszen Nicolas... - De nem ment, nem engedett el, s én magam kezdtem feladni. A hangok elhaló értéket szolgáltak, s az épület úgy hullott darabjaira, mint egy könnyed kártyavár. - Nic... - Zokogva estem a térdeimre, ahogy követte a mozdulatomat, továbbra is erősen tartva.
- Ez nem a te hibád. - Nyugtatott volna halkan, ám, egészen lassan elengedett. Érzékeltem, hogy valami gond van, hallottam, ahogy egy újabb csapat mutáns érkezik az egyik távoli szegletből. Ránk támadtak, és nekünk ezt meg kellett fékezni, hiszen nem engedhettük őket a fal közelébe. Pontosan azért jöttünk ki a terepre, hogy távol tartsuk magunktól e betolakodó rémségeket. S akárhányszor legyőztünk egy csapatnyit - azaz, három-négy darabból állót -, nos újra és újra jöttek. Szinte kezdtünk arra gondolni nevetséges módon, miként szaporodnak a háttérben. Vicces is lett volna. Ám, hülyéskedésnek nem volt helye, sőt akármennyire is befolyásolt a nem régiben bent ragadt és majdan elégő guardian-om emléke, kénytelen voltam összeszedni magam.
- Gyertek csak, remekül fogunk mulatni... - Térdelő pozícióba helyezkedtem, ahogy lekaptam a hátamról az íjat.
- Készülj! - Illesztettem a tegezből előhúzott nyilat az íjhoz. - Támadás! - S a tökéletes párosítás képe megszakadt, ugyanis elengedtem, így eltalálva az egyiket. Bár nem kellett sok ahhoz, hogy készüljek egy gyönyörű másik nyílheggyel a számára, s ezzel végleg megöljem őt, míg a társaim ezzel ellentétben elintézték a többit.

Késő volt. Túl késő. S én nem értem időben a terepre. A guardian-om testvére - Raziel - meghalt, ő maga pedig eléggé súlyosan megsérült. Caia nem volt jó állapotban -, nagyon nem. Sokáig azt hittem, miszerint nem is éli túl, és követi fivérét a túloldalra, de aztán egyszer csak kinyitotta a szemét. Bár a sérüléseit időbe tart majd rendbe hozni, de örültem annak, hogy nem halt meg, s oly' annyira sajnáltam a késedelmünket. Raziel silah-ja megtört, napok óta a kijelölt lakhelyükön tartózkodott, és szinte ki sem mozdult, én pedig a kórházban járkáltam fel-alá. Minden egyes áldott napon, egészen mostanáig. Nem régiben közölték ugyanis, hogy magához tért, és bemehettek hozzá. Számítottam rá, hogy nem igazán lesz elragadtatva a látványomtól, de arra végképp nem készültem fel, ami ténylegesen is várt bent rám.
Könnyedén léptem be az ajtón, egy csokor virággal a kezemben. Aggódtam érte, és ez minden egyes arcvonásomból kitűnt. Azt sem hittem, hogy túléli, és erre mégis. Itt voltunk, s nem halt meg. Viszont a fivére.. Lehajtott fejjel lépkedtem a kis szekrényhez, ahogy letettem a csokrot. Egyelőre nem néztem rá, bár a szavai egyértelművé tették, hogy hogyan is figyelheti a tetteimet.
- Edd meg a virágjaidat... - Egy pillanatra meglepettség futott át rajtam, de aztán próbáltam betudni annak, miként még egészen új számára ez a helyzet.
- Sajnálom, ami történt... - Mondtam halkabban, ahogy nagyot nyeltem. Félve pillantottam rá, de, bár ne tettem volna...
- Sajnálhatod is, hiszen te vagy az oka. - Szegezte nekem. - Te ölted meg őt, és te okoztad ezt velem. - Elképedve pislogtam rá, teljes lefagyással.
- De... én.. - A szavak a torkomon akadtak, ahogy szíven ütött a vád. - Én... - Könnyek folytak le az arcomon, s kénytelen voltam belátni, hogy igaza van. Mindent és mindenkit megölök a közelemben. Nem vagyok tökéletes társa a guardian-jaimnak, nagyon nem. Elkövetkezendő szavaiból már semmit sem hallottam, ugyanis felemésztettek a belső gondolataim, s a mélyen érzett bűntudat. Fogalmam sincs mikor és hogyan, de kihátráltam. Nem tudtam tovább a közelében lenni, egyszerűen nem bírtam.. Zokogva támaszkodtam a falnak, míg végül annak a mentén lecsúszva, nos ülőhelyzetbe kerültem.

Az utóbbi időben a guardian-om teljesen elzárkózott, sőt, amit azt illeti, még azt is kijelentette, miként nem kér belőlem: s ezt ő nem szeretné folytatni. Így hát, a rövid röpke két év alatt, nos kénytelen voltam kezdeni magammal valamit. Kiképzővé léptettek elő, ami által gyakorolhattam a hozzám hasonló félvérekkel, csiszolva a tudásukon és a technikájukon, míg másrészről olykor egy bárban fellépő énekesként tűntem fel az esteli órákban. Mindkét szakaszt élveztem ideig-óráig, bár leginkább arra vártam, hogy meggondolja magát Caia. Jobb lett volna ismét teljes értékű silah lenni, vagy csak... Társcsere?
Közben legifjabb barátom, élete első igazi küzdelmére készült -, vagyis helyesbítve: társára. Semmiképpen sem számoltam jóval, hiszen egy teljesen kezdő silah balul sülhet el, míg egy túl tapasztalt szintén, de miután elújságolta, hogy kit is kapott, nos háromszor is meg kellett ismételnie, miként igazán felfogjam az elmémben.
- Te... és ő...? - Elkerekedett szemekkel pislogtam rá, míg kimondta azt a bizonyos nevet és lám csak landolt a fejemben azon a leszállón. - Uhh, haver, hát ez így elég borzalmas lesz.. - Jegyeztem meg, bár ezzel nem segítve a helyzeten. - Mindenesetre, nem leszel újabb áldozat, nem engedem. - Bólogattam biztatóan, ahogy vállon veregetem, majd vigaszdíjként én álltam a következő kört. Miután koccintottuk, és megittuk e remek jövőre, nos jobban is belegondoltam a helyzetbe. Nem lesz neki leányálom annyi szent, viszont még mindig jobban jár, mint én, ugyanis kimehet a terepre, míg én két éve szobrozok az edzőterem, és a bár között. Úgymond, remek harmónia..
- Na most, ha megbocsátasz, felugrom a színpadra, aztán... ezt még folytatjuk. Minden apró részletet tudni akarok! - Mutattam rá a mutatóujjammal, miközben elmosolyodtam félszegen, aztán ott se voltam. Felálltam a színpadra, s valami egészen különlegessel készültem: csak is a kedvéért.
- Szeretném jobb kedvre téríteni a haveromat, tehát fogadják sok szeretettel a következő számot! - Aztán pedig egy hatalmas mosollyal, és azzal a bizonyos mozgással már hozzá is kezdtem. Legbelül pedig reméltem magamban, miszerint mindezzel elnyerem a tetszését, és fel is dobom a kedvét.