Abee. Néha megfordultunk itt Morris meg én, de az igazat megvallva a hideg kirázott a helytől. Nem azért, mert az üzlet amiért jöttünk ne hozott volna jól a konyhára, és persze időnként egyik vagy másik csehóban eladhattuk a “kicsi lány vagyok szart se tudok a pókerről” dumát, aminek a végén pofátlanul megkopasztottunk pár félvért. De nem szóltak a látogatások semmi másról, csupán arról, hogy eladjunk valamit, és felmarkolva a dohányt induljunk tovább. Ebben a világban nem maradt semmi más. Nem mindig tisztességről szóltak ezek az ügyek. Néha a szállítmány nagyon is mozgott, nagyon is eleven volt, csak éppen beszélni nem tudott a szájpecektől, és mozogni is nehezen az összekötözött végtagoktól. Sosem kérdeztük, hogy mi a bűne, miért és mit akarnak vele csinálni. Ebben a rohadt életben mindenkinek megvan a maga ára. És ameddig fizetnek nem kérdezünk. Ezt tanította nekem Morris, meg azt, hogy ha jót akarok magamnak, akkor ebben a városban még csak véletlenül sem emlegetem mi történt anyámmal vagy éppen apámmal, esetleg azokkal akiket láttam meghalni az évek során olyan kegyetlen körülmények között, hogy az utolsó ellenségemnek sem kívánnám. Abee városában azok az uralkodó elemek, akik kis híjján a gondolataidban is olvasnak, szinte tudják mi lesz a következő lépésed. Időnként, amikor már lebonyolítottuk az üzletet elváltak egymástól az útjaink Morrissal.Ő valamelyik kupleráj parfüm és vérbűzös, dohányfüstös bugyrában merült el az élvezetekben és ki tudja még mi másban. Én azért, hogy kiszellőztessem a fejem, na meg azért, hogy ne üljek egyedül valami lepukkant átmeneti szálláson, inkább a piacra mentem ki.
Na ez volt aztán a színek kavalkádja, kaotikus csinnadtratta, bábeli zűrzavar. Mindig kijutott a látványos verekedésekből. Roberth Vinham egyik vagy másik fattya előszeretettel villogtatta fizikai erejét, és vette el, amiről úgy gondolta őt aznap megilleti. Egyiket sem szívleltem és őszintén szólva a fajtája volt az utolsó amelyikről valaha tisztelettel tudtam volna beszélni. Néztem hogyan menekülnek előlük az apró, szinte semminek számító kisemberek, rejtik portékáikat az árusok, esetleg húzódnak menedékbe azok, akik feltűnhetnének nekik. Mintha csak kerestem volna a bajt, én mindig valami látványos helyre telepedtem. Ölemben idény gyümölccsel, csizmás lábaimat felcsapva valami gabonás zsákra, és megtámaszkodva a tenyeremen kihívóan szegtem fel a fejem feléjük. De észre sem vettek. Nem törődve velem áldozat után kutattak. Szórakozásuk és perverz baromságaik kiélésére mindig mást választottak.Így ment egy Abee-ban és nem volt senki aki útját állja. Roberth gyakorlatilag mindent elnézett a véreinek, vagy azok cimboráinak. Aztán amikor emezek elvonultak,egész kis békés piaci hangulata volt a helynek. Mindent összevetve szerettem. De csak ezt az egy helyet. Itt feltűnés mentes maradhattam. Néha újabb megbízással távoztunk innen, néha meg csak egyszerűen abban a hitben, hogy hamarosan visszatérünk, és lesz nekünk való meló amivel megint kihúzhatunk pár hónapot.
Aztán egy napon, egy találkozás elég különös lavinát indított el, és az igazat megvallva, azóta is ezen kattog az agyam. Hogy én mennyire rühellem, hogy nem tudok leakadni róla!
Nyáron történt, amikor olyan meleg van, hogy kis híjján a saját izzadságodba fulladsz bele, és nincs hely ahova elmenekülhetnél.Amikor aranyáron mérnek mindent ami szomjat csillapít, és az árnyékos helyekért is szinte verekedni kell. A piac szokásos formáját hozta, ahogyan én is élveteg lustasággal terültem el egy posztós standja mellett hűsölve, egy fonott székben terpeszkedve. Aztán megláttam távolabb azt a kölyköt. Egy óriási nagy táblával az ölében felém bámult, majd tekintetét levezette és láttam innen is, hogy mozog a kezében valami. Sok percnek kellett eltelnie, mire leesett mit is csinál pontosan.Nem zavart a dolog...óóó dehogy, csak lazán kiborultam tőle! A kezemben egy félig megevett almát szorongattam, mikor végül hosszas tanakodás után döntöttem úgy, hogy ideje cselekedni. Egyszerű mozdulattal lendültem álló helyzetbe, majd leporolva magamat, kezemben még mindig az almacsutkával indultam meg felé. Határozottan, tekintetemmel rabul ejtve időnként az övét, mintegy nyomatékul jelezve, hogy hozzá igyekszem,és amit kapni fog nem teszi zsebre.
Úgy álltam meg előtte, mintha enyém lenne az egész világ, de minimum a fele. Apró terpeszben, lefelé bámulva, szőke hajamba belekapott a szél, és almamaradékos ajkaim elé fújta. Nem törődtem vele. Összeszűkülő szemekkel figyeltem a fiú vagy férfi (ezeknél nem lehet tudni) rajzát, aki félrebillenő fejjel némán pillantott fel rám, kezében megállt a rajzeszköz. Szén volt az. Hamisítatlan, igazi fekete szén. Az ilyesmi manapság ritka, tekintettel arra, hogy jó ideje nem bányászik már senki szenet. Ami azt illeti csak annyi történt, hogy a fél világ lángokba borult.
- Ez mégis mi?- mutogattam az almadarabbal a papírja felé. Pimasz egyszerűséggel biggyedt le ajkának íve és megvonta a vállát.
- Portré rólad.
-Azt látom, de miért?
- Mert tetszett.
-Pompás. Akkor add ide szépen és fejezd be a rajzolgatásomat!
-Miért adnám oda?
-Mert nem engedtem, hogy lerajzolj!
-Nem is kérdeztem.
-Hát ez a baj!
-Miért?
Szemforgatva sóhajtottam egy hatalmasat. Mintha egy idióta gyerekkel veszekednék, akinek teljesen mindegy mit mondok, úgyis visszakérdez.
- Mert én vagyok ott, és nem akarok ott lenni.
- Indokold meg mi az oka!
-Csak nem és kész!
-Ez nem indok!
Egy pillanatra megakadtam, mert úgy éreztem, hogy nincs több érvem, meg azt is, hogy bármilyen mondattal is rukkolok elő, úgyis kiforgatja a szavaimat. Leharaptam az utolsó maradványokat is az almacsutkáról és messze hajítottam azt, nem is néztem merre repül. A kölyök még mindig engem nézett, miközben keze a lap felett pihent, félig engedve csak látni, hogy mit ügyködött eddig.Meg kell hagyni nem volt tehetségtelen, ami azt illeti...amennyire én meg tudtam ítélni a saját pálcika embereim után nagyon is tehetséges volt. Beletöröltem a nadrágomba a kezemet és egyetlen szó nélkül fordultam sarkon, hogy ott hagyjam. Francnak van kedve itt folytatni a veszekedést a semmiről. Ha le akar rajzolni úgyis le fog, meg aztán őszintén szólva kicsit legyezgette a női hiúságomat a dolog. De ezt be nem vallottam volna. Nem ám!
- Most meg hova mész?
Neki háttal állva torpantam meg és a vállam felett visszanéztem rá.
- El. Vagy ehhez is indok kell?
-Nem. De elárulod a neved?
-Ha te is a tiédet.
-Apollo. Apollo Vinham.
Gyönyörű. Mint Bond. James Bond csak egészen másféle aspektusban.
- Faith vagyok. Faith Vegas.
Majd újra hátat fordítottam neki, és nem is néztem vissza. Baszki. Belebotlottam egy Vinham kölyökbe, és be is szóltam neki. Csoda, hogy még élek. Mondjuk az is csoda, hogy valamiképpen más volt mint azok akiket eddig láttam.
És az egészben az volt a legbosszantóbb, hogy heteken keresztül vártam, hogy valami indokkal viszatérhessek Abee-ba. Már nem rázott ki úgy tőle a hideg. Francba már!