Franciaország, Párizs, 1789
- A francia forradalom idején.

Az emberek élete egykoron felettébb könnyed volt. Vígan szerveztek bálokat, ezáltal megünnepelve az életet, míg a legvégén tűzijátékkal zárták az eseményeket. Ifjú hölgyek táncoltak leendő párjaikkal, s mások semmit tudón emelték ajkaikhoz a poharat, ahogy a maró folyadék szinte kaparta a torkuk. Bódult állapotot idézvén elő, feledékenységet okozva nekik, s míg az este java része kellemesen telhetett, nos a reggelek sínylődése egészen mást mutatott. De hát rendkívül megérte a számukra, hisz' egy ilyen éjszakán; titkos csókot lophattak egymás ajkainak megízlelése gyanánt, szerethettek szavak nélkül, nem fedve fel valójuk igazát, s a sorsuk ritka örömét élhették át. Viszont egy nap... minden megváltozott, és a világ a feje tetejére borult. Franciaország már nem volt fényűző, mintsem annak idején. Az ékes helyszínek színterei véres összeütközésekbe ferdültek, s míg régen maga a nép mulathatott, mostan már csak a háború elé állhatott. Az ártatlanok sorba hullottak el, és vérük mosta Párizs utcáinak macskaköves részeit. Eközben a szegények éheztek, s a gazdagok fosztogattak. Nem igazán törődött a nemesség a köznép kínjaival, adósságot adósságokra halmoztak, csak hogy az életmódjuk a már megszokott mederben folytatódjon. S mégis mindezt az egyszerű emberek szívták meg, akiknek fittyet hánytak az életére, így hát pazarlásukat, még több adóval kívánták ellensúlyozni. Sokan kerültek az utcára emiatt, s az életük nem ért többet egy patkányénál. E perceket nézve léptem színre, hisz' kellett valaki... valaki, aki kiáll értük, aki nem hagyja őket veszni, s aki utat mutat a számukra. A tömegbe olvadtam be, elvegyülve közöttük, s ezáltal megnyitva egy olyan lehetőséget, amely által harcolhatnak. Hiszen, akik eddig küzdeni próbáltak, azok börtönben végezték, avagy még annál is sokkal rosszabb sors várt rájuk. Lefejezték őket, hamis, koholt vádakra alapozva, miként hazaárulást követtek el. S egykori életük tünékeny képként szállt tova, amint ezzel együtt az eddigiekben alkotott nézeteik is. Immáron nemcsak egy ideálért kellett harcolni, hanem egy eszményért; magáért az igazságért.


A pillanat tört része alatt ugrottam le, a téglával borított épület oldalának mentén, ahogy térdre érkeztem. Felállva pedig, sietősen vágtam át a tömegen, miközben lépteim visszhangoztak a macskaköves felületen. Könnyedén toltam félre az egyik előttem álló embert, hogy szabad utat nyerjek a célpontom felé. A parancs tisztán egyértelmű volt, a népet ösztönözni kell a forradalomra, és ezt csak bizonyos lépések keretein belül lehetett megtenni.
Bal csuklómnál kicsúszik a penge a helyéről, ahogy egyetlen mozdulattal hajolok el csupán a parancsnok kardja elől, majd egy megfordulással el is vágtam a torkát. Az eszköz a csuklómon ismét ugyanazt a helyzetet ölti fel, miközben mindenféle sikítást kizárva a háttérből, haladok tovább. Csupán csak a határozott célt látom a szemem előtt, míg egyértelműen a guillotine felé lépdelek. Ám, szinte akkora a tömeg, miként kénytelen vagyok futásnak eredni, arrébb lökve ezzel néhány személyt. Menet közben a rejtett fegyverem által, sikeresen elintézek még néhány katonát, akik holtan rogynak térdre, s majdan csuklanak a földre. Ez idő alatt az emelkedőn kiszúr az egyik nagyobb rangú vezető, aki rögtönzötten int is a katonáknak, miszerint intézzenek el, s míg újabb akadályba botlok, egy másik személyt hurcolnak a pallóhoz. Előhúzom a bal oldalamról a kardot, megforgatom a levegőben, s szembeszállok az erősítéssel. Kivégezve őket pedig visszatűzöm a helyére a fegyvert, ekképpen futásnak eredve. Nem sokkal később elrugaszkodom, hogy az ugrás kísérletével elérjem a pallón lévő hadnagyot. A penge hangosan süvít a levegőben, miként elvágom a nyakánál a bőrt, s míg ő elvérezve meghalhat, én magam állóhelyzetbe kerülök. Finoman fordulok meg a fogoly irányába, előrántva balomról a kardom, s megfosztva őt ezzel a csuklóin lévő kötéltől.
- Hidd el nekem, van remény... - Jegyzem meg nyomatékosan, mélyen a szemeit fürkészve. - ...csak harcolnod kell érte! Mondd, segítesz? - Nyújtom át neki a hadnagy kardját, mire ő elveszi, végül aprót bólintva, aztán egymásnak háttal állunk meg. Jócskán magunk elé tartjuk az eszközt, és ezzel az egyszerű irányzattal lépkedünk körbe és körbe, amíg számtalannyi katona sorakozik fel a pallót körül vevő szakaszon.


Hátam a hátát érinti, míg a mozgásunk tökéletesen tükrözi egymást. A kard éle védekezően nyúlik magunk elé, a felhőzet szinte belepi az égboltot, s végül egyetlen mennydörgést követően, szakadni kezd az eső. A cseppek finoman ékelődnek a ruházatunkra, ezzel rajzolva fel könnyhöz hasonló jelenséget, és minél inkább előre haladunk az időben, annál ázottabbá válik a rajtunk lévő szövet. Tisztán hallani az esőcseppek dobolását az utca kövezetén, amíg megannyi katona sorakozik fel a palló vonulatának menténél. Puskáikat előre szegezve, céltudatos tekintettel néznek felénk. Készek lőni, ha kell, sőt bátran meg is ölni minket. E gondolatra teljesen el ridegednek a vonásaim, s míg partnerem a jelre vár, én lezárt szemekkel követtem ugyanazt a mozdulatsort, amit az eddigiekben is ismételtünk, mintha éppen csak egy táncot lejtenénk. S bár lehetne esőtánc... lehetne egy kiváltság. Az égbolt megdörren, a fegyverek kattannak, s az idő ezzel szemben megáll. Tétován mi is ugyanezt tesszük, a katonák hadával nézve farkasszemet, míg a háttérben hátrébb kerülnek az emberek. Ki-ki meghúzódik, s csak félve less ki a sorokból, eközben pedig mások, elől állva kíváncsian szemlélik az eseményt. Tánc, halk dobogás, lüktető ütem..
- Közelíts! - Hallom a harsány parancsszót, miként egyszerre indulnak meg, egyre feljebb és feljebb lépve a lépcsőfokokon.
- Most mégis mi lesz? - Kérdi reszketeg hangon, ahogy szinte hozzám simul. - Túlságosan is sokan vannak... - Ám, a mondandóját nem fejezheti be, avagy legalábbis, én nem hallom meg, ugyanis elrugaszkodom a pallóról, egyenesen a macskaköves felületre.
- Tűz! - Hallatszik a háttérből az egyértelmű vezényszó.
- Feküdj! - Ordítom, ahogy egyetlen mozdulattal lehajolva, még épp időben sikerül kikerülnöm a golyókat. Végül felállok, elővéve a puskát, és néhányat lövök sorjában. Minden lőszer egy áldozat, azaz annál több a hulla. Lépéseket teszek, majdan a karddal szíven szúrom a tőlem nem messze lévőt, ezt követően kirántva belőle az eszközt. A vére beteríti a kövek zord anyagát, ám az eső szárazra törölheti utánunk a terepet. S míg én az egyik oldalt kaszabolom az oda nem illőeket, ő a másik végletben kezdi meg a tisztogatást. Ösztönzés ez a harcra, a nyerésre, s a háborúra.. Viszont, csak akkor kezdj bele egy csatába, ha készen állsz, ugyanis nem a fegyverek döntenek, s nem az erőfölény, hanem a gondolkozás... a taktikusság -, a hitelesség -, az az maga az adott lépés.


Kristályváros, a napjainkban
- Egy elkerülhetetlen végzet ideje

Egy omladozó épület maradványai zártak minket közre, miközben megemeltem durván a nő fejét, ezáltal arra kényszerítve őt, miként a szemeimbe nézzen. Tekintettem szinte a veséjéig hatolt, ahogy a leggyilkosabb pillantásommal üdvözöltem. Egész testében remegett, reszketeg hangon nyöszörögve. A csuklóit rángatva igyekezett szabadulni a kötelek szoros fogsága alól, engem pedig elöntött az a kellemes fajta érzés, miként kivégzendő alany lehet. Se szó, se beszéd, s mégis ezernyi cselekedet árulkodott egyértelmű jelekről. Tudtam, hogyha életben hagyom azzal kockáztatok, míg, ha szépen megölöm, mindezt rákenve másra, akkor lezárom az ügyet ennyivel. Valakit kivégeznek: egy ártatlan halála szárad a lelkemen, mintha annyira is érdekelnie kellene. Nyomorult emberi faj, szánalmasan elmorzsolható kis bábok, egytől egyig a rabszolgaság alappillérének láncolatába valók. S mintha csak érzéke volna ahhoz, miszerint a drága társairól gondolkozom, ugyanis elkezd ficánkolni; üvöltve, ordítva, segítséget kiáltva. Tényleg ennyire bolond volna, avagy csak szimplán így lenne beprogramozva?
- Ostoba... - Ragadom meg a hajánál, egészen hátrarántva a fejét. - ...azt hiszed, miként hallanak, s majd megmentenek téged? Tévedsz... Egy emberke ide, vagy oda, nos oly' mindegy. - Ridegen formáltam az ajkaimmal a szavakat, a fülébe suttogva édesen, s mégis kínzó méregként adva át. - Ajánlom az érdekedben, miszerint senki se tudjon rólam, vagy az egész családodat megölöm. S a lehető legtöbb fájdalommal vegyítve: képzeld csak el a kislányod fejét, amint éppen ott lóg az O'Connorok birtokának élén, feltűzve egy gyönyörű kampóra. - Teljes odaadással meséltem a jelenetet, ahogy magam elé mutattam, mintha éppen csak ott volna a jövő képeinek egyike. - Látod, amit én látok? Érzed, miként a kezeidre csöppen a vére? Hallod, ahogy a hajával játszik a szél? Mond... szeretnéd te ezt? - Sziszegtem, egyre hangsúlyosabban, mélyebben és kegyetlenül. - Nem akarod, ugye? A szép kis szőke haja, a gyönyörű kék szemei, oh, s ha kihalna belőlük a fény... - Ravaszul elvigyorodtam, aztán elengedtem, pontosan elé állva, s ezt követően guggoló helyzetbe kerülve. - Válaszolj... ki tudja még? Fecsegtél valakinek? Hívtál fel akárkit is?
- Nem, esküszöm, hogy nem... - Mondta halkan, árnyalt megtörtséggel, de annál több fájdalommal spékelve. Az arca őszintének tűnt -, túlságosan is. De nem mondhattam azt, hogy: "hiszek neked", mert átverhetett... ezekben a kis mocskokban benne volt eme eshetőség. - Ne ölj meg... - Erőtlenül tette hozzá, reszketve, s már-már zokogva. Oh, hogy meg ne hatódjak, édesem...
- Biztos vagy benne? Hm, s hogy is hívják a lányod? - Gondolkoztam el töprengve, miként végig az arcvonásait fürkésztem.
- Nem, nem, nem... - Könnyek ezrei folytak le az arcán. - Ezt nem teheti velem... én nem beszéltem, én nem mondtam senkinek. - Zokogott könyörgőn, kérlelőn, s esendőn. Talán egy pillanatra, még meg is esett rajta a nem létező szívem egyik darabja. Ám, ez azonnal elfakult, ahogy hangokat hallottam a távolból.
- Na persze... - Pattintottam ki a helyéről a pengét, s elvágtam vele a nő csuklóinál lévő vaskos kötelet. - Ha csak megszólal, Istenre esküszöm, miként a lánya maradék testrészeiből varjú lakomát rendezzek, megértette? - Szúrósan néztem oda, miközben ő hevesen bólogatott. - Ez az, ügyes kislány! - Tökéletesen megértette a dolgát, s amint sikerült elrendeznem a vágást, már vissza is pattant a helyére a penge. Felállítottam, szinte kényszerítve, s majdan magam után rángattam, sürgetősebb léptekkel haladva egy eldugottabb szakaszrész felé.
- Hova megyünk? - Kérdezte nagyon halkan, nem ellenkezvén.
- Meghalni. - Suttogtam ördögien, ahogy ő maga sikoltani kezdett. - Pedig én előre szóltam neked... - Sóhajtva engedtem el, míg futásnak eredt. Szinte egyetlen mozdulattal sikerült beelőznöm, miközben kiugrott a rejtett penge a helyéről, s majdan oly' egyszerűen vágtam el a nyakánál a bőrt, hogy az már művészi volt. - Nem értelek titeket, de komolyan... - Hagytam a földre hullni, ahogy visszapattintottam a fegyvert. - ...tényleg ennyire idióták vagytok? - A szemeimet forgatva hajoltam a hulla után, megragadva a lábainál. - Na gyere, kislány.. - Vonszoltam magam után, sokáig húzva. A nyomokkal nem törődve, ugyanis minden elrendezett volt. Eleve elrendeltként. Vonszolt hulla, egy eldobott fegyver, amelyen egy bizonyos személy ujjlenyomata van, néhány könnyed hajszál, ha netán DNS-re vágynának, és aztán igen... - Goodbye, sweety. - Ezzel megemelve, beledobtam egy sötét és mély szakadékba. - Jó pókhálózást! - Szóltam utána, miként leporoltam magam, majd elindultam tovább az utamra, mindezt úgy, hogy egy csepp vér sem volt az öltözékemen. A korábbi küldetés pedig meseszerűen folytatódhatott, kezdve azzal, hogy Caroline O'Connor mennyire kis naiv. Hm, úgy hiszem, ideje lenne meglátogatnom. S vajon vár már rám egy tálca süteménnyel, egy kedves kis fogadtatással, vagy egy forró baráti öleléssel?!


A szöveget ihlette:
- Az Ubisoft: Assassin's Creed Unity nevű játéka.
- A karakter vonatkozása értelmében: Arno Victor Dorian
- Felhasznált forrás elemek:

• Launch Trailer

• Revolution Gameplay Trailer

• Story Trailer

• Ready to fight

- Továbbá a szöveg egy bizonyos része átemelt, egy a már más karakteremnél felhasznált szövegrészből, amelyet az itteni felhasználás során finomítottam, illetve kellő mértékben módosítottam.
- Ugyanakkor az 1789-es esemény nem képezi a karakter előtörténetét, inkább csak amolyan figyelemfelkeltő összehatással bír (így a valósan megalkotott világnézetektől nem tértem el)