- Igen ettem rendesen, nem kell aggódnod - bólogattam fel alá ugráló tincsekkel a nővéremnek. Még mindig aggódott. Annyi év után is, hogy egyszer majd úgy megyek el tizenpár órába dolgozni hogy előtte nem ettem egy falatot sem. Ennyire nem vagyok butus, drága Ari.
Igaz, mióta anyu meghalt ő vigyázott rám, mégis én voltam az aki sokszor egy szendvicset csempészett a táskájába indulás eőtt hogy azért egyen valamit nap közben a doktornő.
Istenem... olyan büszke voltam rá azért hogy már majdnem orvos volt. Én okos nagy nővérem... A példaképen.
Az anyukám mióta anyu nincsen, ahogy Charlienak is.
Apánk már.... nincsen. Nem is lesz soha többé. Számunkra már nem egy apa. Mióta bántotta Charliet... Olyan dühös leszek egyetlen gondolatára is.
Fél lábon ugrálva próbáltam belebújni a cipőmbe és a kabátomba egyszerre, tudtam hoyg Sebastian nem szereti ha elkések és még át kellett rohannom a fél városon.
- Nem kell megvárnod ébren Arielle, tudod hogy szombat van, sokáig bent leszek... Lehet én zárok majd - mondtam meg-megakadva ahogy próbáltam belebújtatni a sarkam az edzőcipőbe. Csak ebben tudok rendesen dolgozni, különben szétmenne a lábam az egész estés rohangálásba. Nem tudom mások hogy bírják magassarkúban... Oh elkalandoztam.
Végre sikerült belebújnom a cipőbe és hirtelen mozdulattal egyenesedtem ki, széles mosolyt vetve a nővéremre.
- Benézel ma este? Sed is fellép! - kérdeztem boldog mosollyal. Tudtam hogy szereti a hangját. Ahogy én is szerettem mikor énekelt. Akkor valahogy könnyebb volt dolgozni, mintha a lábaim máris nem lennének annyira nehezek.
Búcsúzóul még nyomtam egy puszit Charlie buksijára aki nagy mosollyal nézett fel rám, megölelgettem Ariellet és már ki is fordultam az ajtón.
A város ilyenkor már nagyon zajos. Mindenki megy haza a munkából, az iskolából. A fiatalok most indulnak találkozni a barátaikkal. Most jön el az a szaka a napnak mikor én és a többi éjszakai ember aktívvá válik.
A Bittersweet körülbelül fél óra sétára van a lakásunktól. Ez néha többnek tűnik főleg egy tizanhatórás, teltházas műszak után. Olyankor fel kell hívnom Ariellet hogy kicsit később érek haza. Csak hogy ne aggódjon.
A kocsma vagy ahogy a főnököm szereti hívni... Pub elég népszerű hely. Mindig nagy bent a nyüzsgés de Seb ezt szereti. Ég a keze alatt a munka, sokszor egymaga áll tulajként a pultban. Sorban nyűgözi le a lányokat és néhány fiút is.
Biztos vagyok benne hogy neki van a legjobb élete egész Kristályvárosban.
Azonnal átvettem az egyenruhám, fehér ing és kötény és belevetettem magam a füstös, alkoholszagú tömegbe. Már fel sem tűnt hogy órák óta rohangálok az asztalok között.
Mikor Sed megérkezett csak egy távolról odaküldött mosollyal és egy intéssel tudom üdvözölni mert épp egy asztalt szedtem le és csak miután a mosogatóhoz egyensúlyoztam a megpakolt tálcával tudok odamenni hozzá hogy egy puszi kíséretében üdvözöljem.
Sed jó barátom mióta csak itt dolgozik. Aranyos srác, figyelmes páratlan humorral. Már az első pillanatban tudtam hogy mi nagyon jóban leszünk, arról nem is beszélve hogy odavagyok az énekhangjáért.
Tate, a legjobb barátja aki szinte mindig itt van ha Sed is fellép, mosolyogva intett nekem. Egy pillanat múlva már ki is kértem Sebtől a szokásos italaikat.
Éppen elfordultam tőlük hogy visszamenjek dolgozni mikor a szívem nehezet dobbanva lökött vissza a helyemre.
Az ajtón egy túlságosan, fájdalmasan is ismerős arc lépett be.
Victor O'Connor...
Magas, jóképű... szép mosollyal és olyan karizmával amivel még soha életemben nem találkoztam. És én már idejét sem tudom mióta vagyok teljesen belezúgva.
És most... egy szép szőke lány oldalán lépett be a bárba. Az arcán nagy mosoly... és bár már volt dolgunk egymással... felém sem nézett. Egy voltam a sok közül akiket megkapott. Egy strigula és semmi több.
A pultnak ütközött a hátam ahogy visszaléptem és nehéz sóhaj hagyta el a tüdőm ahogy szomorú szemekkel figyeltem a besétáló, mindenkinek köszönő férfit. Láttam a kezét a lány derekán. Láttam ahogy rápillant.
- Még csak nem is olyan szép... - sóhajtottam inkább magamnak mint bárki másnak körülöttem. Nem tudtam levenni róla a szemem hosszú percekig pedig majd belehasadt a szívem a látványba.
- Még dolgozol cicuskám... nem azért fizetlek hogy állj és csorgasd a nyálad - szólalt meg hirtelen egy hang a fülem mellett. Sebastian hessegetett vissza dolgozni én pedig mit tehettem volna. Odamentem... hogy a szokásos mosolyommal felvegyem a rendelésükat.