New Orleans egyes részei falu érzetét keltik az ember számára. Én is egy ilyen helyen születtem s habár nem bántam, mert rengeteg barátom volt és még a felnőttekkel is jóban voltam, ott kellett hagynunk hamar a helyet, melyet otthonomnak nevezhetek. Persze az enigma nevű vírus Béta verziójának elterjedése után még maradtunk egy ideig. Valójában én semmiképpen nem szerettem volna elmenni, de amire köteleznek, nos az muszáj. Talán jobb is ez így, nem lettem volna képes megölni a barátomat amennyiben vérszomjas mutánsként rám támad. Ha pedig én nem, Ő ölt volna meg. Így nem bánom, hogy a szüleim elhoztak New Orleansból, habár akkor teljes torokból üvöltöttem és könyörögtem, hogy maradjunk. Nem óhajtottam érthető okokból kifolyólag falak közé zárva felnőni, számomra Kristályváros egyet jelentettet mindig is a börtönnel, magával a Pokollal. Ez így is maradt addig, míg apám itt nem hagyott ebben az átkozott világban. Az egyetlen ember akire támaszkodhattam, az a testvérem volt, de Ő is inkább a hadsereget választotta apánk halála után. Így rákényszerültem, hogy a saját lábaimra álljak. Ideje volt felállni, begyógyítani az idő okozta sebeket és leporolni magamat. Így is tettem és pedig így kerültem a kincsvadászok közé. Egy helyet kerestem, ahol kiutat lelhetek ebből a Pokolból, ami nem mondja meg nekem, hogy vagy bent emberként, vagy odakint szörnyetegként élem le az életemet a végsőkig. Atlantiszba ezt megtaláltam és megérte mindazt az árat amit fizetnem kellett és a titoktartást. Egy percig sem gondoltam, hogy megszegjem az eskümet és beszéljek a láthatatlan városról ami körbehálózza Kristályvárost a föld alatt.
Eleinte csupán megélhetésre volt elég mindaz amit odakint találtam a másik, a régi világba, de idővel megtanultam a szakmát amit választottam. Sikerült egyre értékesebb tárgyakat behoznom és a személyazonosságomat is teljes mértékben saját kedvemre formáltam át. Nos, jelenleg apám után Adrian vagyok, orvos és rendkívüli fickó. Nos, ez utóbbi nagyon is igaz, nem tagadom, imádom a nőket az ujjaim köré csavarni, habár egyiket sem óhajtom az ágyig cipelni. Én inkább a szavak embere vagyok, mintsem a tetteké, különben is, nem szeretnék elkapni semmi fertőző nyavalyát és felesleges, mérges macákat sem óhajtok magam mellé. Azt hiszem elmondhatom, hogy még keresem a tökéletest, míg pedig nem lelem, nos, szeretek szórakozni és szórakozok is. Az egyetlen ami aggaszt az a múlt éjszaka. Nos az abszolút nem vall rám, semmilyen értelemben, egyrészt nem szokásom lefeküdni senkivel, főleg nem egy lepukkant toaletten. Másrészről ami még inkább aggaszt, az a szívem. Különösen nem szokásom beleszeretni pár pohárka szeszes ital után vadidegenekbe. Mit is tudok a lányról... Azt hiszem Chloe-nak hívják. De nem vagyok egészen biztos benne, elég hosszú volt az éjszaka és a másnaposságtól még csak kipihenni sem voltam képes magamat. Azt hiszem jól jött volna egy pohár víz és egy fejfájás csillapító. Csakhogy a pultos ilyet nem árul és az én állapotomban, nos nem ajánlott más egyebet sem, csak a távozást kidobó ember mentesen. A lány..nem tudom miként jutott haza, amennyiben egyáltalán hazajutott és nem valahol az árokban szundikál. Én magam már túl vagyok a reggeli kávémon, egy jó erős fájdalomcsillapítón és két pohár vízen. Úgyhogy úgy vélem ideje lesz kiderítenem kettőnk közül, ketten is hazudtunk-e vagy csak én voltam ilyen pitiáner.
A kórházba belépve rögtön a recepciós rohamozom be, a legkevésbé sem érdekel mennyire örül annak, miképpen el kéne tájékoztatnia mi merre. Miután pedig egyetlen keresztnevet vagyok képes kipréselni ajkaim közül, mintha ilyen jól ismerné, egyből tudja kiről van szó és el is vezet Chloe rendelő szobájához, ahova majd aztán én benyitok és belépve erőltetek magamra energiát a fejfájás ellenére és elmosolyodok. - Jó reggelt, Kisasszony. - Tetszik amit látok, amint meglepődik jelenlétemtől. Bár azért abban reménykedek, hogy amint emlékszik, nem voltam rossz élmény számára. Az nagyon kínos lenne, a mostaninál is kínosabb azt hiszem.